2019 február 21-22

A nyár fényes kacaja
fülemet nem éri,
freccsenő vízcseppek
nem hullanak rám.

Melege a Napnak
aligha simogat,
éhes vadaknak
lépte nem bánt.

Bánatát a lehűlő
napesti szélnek
szívem nem érzi,
bárhogy is fáj.

Zúduló esőnek
pimasz kopogása
álmomat nem oldja
- mosolyog a báj.

Fáknak megritkuló
kopasz sikítása
avarba hullva
lesz az új ruhám.

Lopakodva szálló
kristályarcú pelyhek
súgják nekem halkan:
eljön az órám.

Bizsergés bolyong
testemben bambán,
hajtásom nyúlik,
zöldül a ruhám.

Érzem, az élet
keresve útját
felfelé törtet,
nincs akadály.

És látom már mi ez,
mi otthonom lészen:
ködös, hideg pára
csókolja a szám.

Hódítója immár
a föld feletti létnek,
zöldellő énemen
vak hópelyh a ránc.

Örülnék, ha lehet,
de komor, barna fények
szorítva lelkemet
fejembe beszélnek.

Hisz nem vár engem senki
e hideg reggelen,
lógatom bús fejem
magamnak kedvtelen.