Megtörtént eset, True story
/Sorry, no English version./Valamikor a kilencvenes években történt velem Budapesten az alábbi nagyon furcsa találkozás. Mintha nem is egy emberrel találkoztam volna.
Elindultam Mártihoz egy délutánon. Az út a Deák téren át vezetett, ahonnan a kék metróval terveztem elmenni a végállomásig, az Őrs vezér teréig, onnan pedig busszal tovább.
Abban az időben sokat metróztam, tömegközlekdtem. Ez természetesen számomra mindig elég unalmas volt, olvasni a tömegnyomor miatt nem volt egy nagy ellazulásos elmélyedés, így néha azzal szórakoztattam magam, hogy nézegettem az embereket. Elképzeltem, hogy valaki pl. hamarosan egy nagyhatalmú emberré válik, vagy már éppen az, csak ravaszul bamba átlagembernek tetteti magát. Pedig lehet, hogy a kabátja alatt gépkarabély vagy 1 kg gyémánt lapul. Vagy hogy egy megközelitőleg senki kinézetű egyén lehetne Magyarország diktátora is, ahogy annak idején a senkiházi Rákosi is volt. És ő most itt zötykölődik meg nem értetten, szürke kilátásokkal, holott ha egyszer eljuthatna a diktátori székig minenki megtanulná hol lakik az atyaúristen. Vagy, egyszerűen a villamoskocsit úgy fogtam fel, mint egy film szerepválogatására érkezettek gyülekezetét, és nekem a feladatom mindenkinek szerepet adni a nagy filmben.
Szóval így vagy úgy néha nézegettem az utastársakat, persze csak úgy, hogy ne legyen feltünő.
(Vajon rólam ugyan mit gondolt egy esetlegesen hasonlóan vizsgálódó utas?)
Aznap tehát a Deák térre érkeztem, ha jól emlékszem a piros metróval. Elindultam hogy átszálljak a kékre, de valahogy menet közben elbambulhattam, mert a metróperon helyett fölfelé vettem az irányt, azaz elindultam a mozgólépcsőn fölfelé. Egy mozgólépcsőn menet két dolgot lehet nézegetni: vagy a reklámokat vagy a szembejövőket. Én az utóbbit választottam. Azért ez nem azt jelentette, hogy teljes összpontosítással néztem a velem szemben lefelé jövőket, hanem csak úgy lazán, felületesen. Ilyenkor nem is lenne arra idő, hogy 2..3 másodpercnél több ideig lássak valakit. Szerepválogatásra rövid idő.
Felértem a mozgólépcsővel és azonnal rádöbbentem, hogy elbambultam, hiszen nekem a kék metróhoz kellett volva mennem. Sebaj, egy félfordulattal átmentem a lefelé menő mozgólépcsőre - és a szembe jövő arcok unott figyelése most lefelé folytatódott.
Anyuka gyerekkel, jól öltözött üzletkötőnek látszó senki (hiszem akkor autóval járna), fáradt nyugdíjas stb. Hopp! Egy arc, egy fiúé, aki az előbb is szembejött, amikor én felfelé mentem. Kis gúnnyal a szájam sarkában arra godoltam, hogy na itt egy másik bambulós fickó, csak ő éppen fordítva járt: lement, pedig nem kellett volna neki. Az is átsuhant a fejemben, hogy vajon milyen kicsi az esélye egy ilyen találkozásnak: ugyanott ugyanakkor két ember mozgólépcsőt téveszt. Ez nagyon ritka lehet, az pedig még ritkább, hogy én ezt észre is veszem.
Mire ezt így meghánytam vetettem magamban, a mozgólépcsővel már le is értem a perohnoz. És a metrókocsi már bent állt, úgyhogy rohanva tudtam csak elérni, éppenhogy beugrottam a mögöttem szigorúan bezárodó ajtók előtt.
Az eset felett napirendre is tértem, elkönyveltem, hogy páratlanul ritka esemény tanuja voltam, bár ez másoknak nyilván cseppet sem érdekes, fel sem ér egy nyáréji hullócsillag látványával.
A metrókocsiban körülnéztem, lássuk milyen az emberanyag, kiből lesz Normandia vagy Santa Fé hőse. Mit gondolnak ugyan kit láttam? Hát kérem, az a fickó aki az imént FELFELÉ ment a mozgólépcsőn olyankor amikor még én, a lefelé menő is csak rohanva értem el a metrót, nos az a fickó ott állt tőlem két méterre.
Nos ez már nem egy nagyon véletlen, hanem egy lehetetlen dolog. Lopva többször is megnéztem, tényleg ő az? Ő bizony, vagy egy ikertestvére - mondatja velem kínomban a logika, hogy materialista alapon maradhassak.
Talán miutám harmadszor is lopva megnéztem, úgy láttam csak észrevtte, hogy figyelem. Ezért úgy határoztam, hogy többször nem nézek rá, nehogy a végén valami ferde hajlamúnak tartson, és netalántán még meghívjon egy forró csokoládéra.
Persze eljátszottam többféle magyarázattal is, hogy pl. ő a Jézus Krisztus, vagy egy földönkivüli. (egy vakondnak én is az vagyok...)
Közben persze a metró haladt az Őrs vezér tere felé. Egyszercsak megindult felém a fickó. Na mondon, bukta van, a végén előáll a forró csokival. Nem gond, pikk-pakk elküldöm a francba, de azért nem vágytam ilyen párbeszédre.
Odalépett hozzám, egy elég gagyi reklámzacskóval a kezében:
- Elnézést, megmondaná, hogy hogyan jutok el a Fehér úti metróállomásra?
De hülye kérdés, gondoltam magamban, hiszen ennek a vonalnak az a végállomása, bár azóta átnevezték.
- Ez a metró oda megy, az a végállomása - világosítottam fel egykedvű hangon.
- Nem az Őrs vezér térre?
- Az ugyanaz, csak régen hívták Fehér útnak.
Aztán nem álltam meg és kibuggyant belőlem:
- Úgy látszik régen járt errefelé.
- Hát igen, most elég messze élek innen.
Felcsigázott. Kezdtem elvetni, hogy ez egy abberált személy, és ne feledjük, hogy akár
Jézus Krisztus vagy egy földönkivüli is lehet. Akkor meg álljak félre és halasszam el életem
nagy párbeszédlehetőségét? No nem, vágjunk bele, gondoltam.
- És milyen messze él innen? - gondoltam most kiböki melyik külföldi országról van szó.
- 3 millió méterre.
Ez igen, ez aztán a válasz. De arca teljesen komoly volt, azt sugallta, hogy ebből a hülye is
kitalálja, pedig ez még csak egy kört adott meg. Igaz, azt mérnöki pontossággal.
- És az hol van? - kérdeztem úgy, mintha a nyilvánvaló összefüggést sem látó kisdiák lennék.
- Izlandon.
Hát ez nem semmi. A relytéjek főszereplője önszántából odajön hozzám, és a végén kiböki, hogy egy
Izlandon élő magyar. Nem sok ilyen lehet, pláne a kilencvenes években. És valami nem stimmel
vele ezzel a 3 millió méterrel. Tovább kiváncsiskodtam.
- És ha nem titok mit csinál Izlandon?
- Őrizzük a génállományt.
Na ez már sok volt. A józan eszem azt súgta nekem, hogy az illető 78% eséllyen szellemi fogyatékos.
Ami teljesen hihető is volna, ha csak a párbeszéd történik meg. De előtte ott volt a mágikus
helyváltoztatása, vagy a kevésbé de mégis mágikus ikertestvér magyarázat.
De a fickó magától folytatta:
- Izlandon olyan hideg van, hogy ha nekidölök eg hideg sziklának hátizsák nélkül, akkor
úgy odafagyok, mint ahogy a légy ragad a légypapirra.
- És miféle géneket őriztek ott? - faggatam tovább, de most már lélekben készenálltam bármilyen
meglepő válaszra.
- Az állatokét. Merthogy az emberekét máshol őrzik, és megint máshol a növényekét.
Megértően bólogattam, és közben Noé bárkáján meg a földönkivülieken járt az eszem.
Sajnos közben megérkeztünk az Őrs vezér térre. Kiszálltunk a metróból és elindultunk a kijárat felé.
- Messze van ide a reptér? - kérdezte.
Homályosan emlékeztem rá, hogy valami buszok mennek innen a Ferihegyi reptérre, úgyhogy a kérdés
teljesen normálisnak tünt.
- Nincs annyira messze. Miért elutazik? - kérdeztem kiváncsian. Mi jöhet még? Utazás a Föld közepébe?
- Igen, és már csak 1743 másodpercem van addig.
Bammmm! Ő lehet az SI mértékegységrendszer felkent misszionáriusa. Vagy egy robot, aki mindent tud
a földi életről, de ahogy azt előadja mégse földies...
- Akkor sietnie kell - modntam neki miután gyorsan felidéztem a fizkiaórák belémívódott
örökségét, hogy 1 öra az 3600 másodperc. (utólag döbbentem rá, hogy a mondott idő alatt képtelenség
elérni a reptérre - legalábbis földi eszközökkel).
Azzal röviden elbúcsuztunk. Sokat vívódtam azzal az utolsó másodpercekben, hogy megkérdezzem a nevét, vagy a címét - hiszen ártalmatlannak és nagyon izgalmasnak tünt a társasága - de valahogy még mindig féltem, hogy félreérti, s így nem tettem. Ezt azóta is nagyon bánom. Lehet, hogy életem egyetlen esélyét szalasztottam el arra hogy közvetlen kapcsolatot építsek ki egy természetfeletti erővel.
Zárszó: amit fent leírtam az pontosan úgy történt, kivéve a km és másodperc számokat, azokra csak nagyságrendileg emlékszem. Kevés olyan dolog történt az életemben ami ne férne bele a földhözragadt világképembe - és ez tényleg ilyen, nem kitaláció. Ha ez a fickó most te vagy, és eljutott hozzád a történet, kérlek jelentkezz. Te megtalálsz úgy is, hogy nem adom meg hol vagyok.