András Sándor

Az elmaradt vallásháborúról

Az itt következő gondolatfutam, remélem, vérpezsdítő, nem vérlázító lesz. Lázítani legfeljebb a gondolkodást akartam, azt sem túl komolyan, bár nem is egészen komolytalanul, hiszen bennem is úgy lázadt. És ha túl sarkítva, kiélezve, sőt olykor a dolgokat eltúlozva mondom, amit mondok, kérem az olvasó megértését is, nemcsak bocsánatát. Komoly dolgokról olykor jó félkomolyan szólni, és ami itt következik, gondolatkísérlet, nem proklamáció. Hadd kezdjem oldalogva.

A Nyugat közismerten Északból és Délből tevődik össze. Ez nemcsak akkor közhely, ha az Egyesült Államokra vagy Európára gondolunk, áll Franciaországra, Olaszországra, Németországra is külön-külön. Ha jól meggondoljuk, még Magyarországon is a Kelet–Nyugat, vagyis a Tiszántúl–Dunántúl tagozódás mellett fel-feldereng egy ritkán szóba hozott, mégis felismerhető különbség Észak és Dél között.

Magyarország, helyesebben a magyar paradigma egyébként eléggé rendhagyó. A magyar rendhagyás, rendelhagyás abban áll, hogy az országban a Kelet a túlnyomóan protestáns, a Nyugat a túlnyomóan katolikus, míg Erdélyben éppen fordítva, hiszen a székelyek többnyire katolikusok. Szerencsére, ha hozzájut, mindenki szatmári szilvapálinkát iszik.

A szeszre hivatkozás meggondolt, bár nyilvánvalóan bohó. Könnyű, pontatlan, mégis használható általánosítások szerint ugyanis a Nyugat Északja protestáns és sörivó, Délje katolikus és borivó, és ezt a különbséget támogatja egy másik. Északon gyártják a nem gyümölcsből készített égetett szeszeket, mint a wishkeyt, a gint, a borókapálinkát, a vodkát, míg Délen, mindenképpen délebbre a gyümölcspálinkát. Szinte egyedüli kivételnek a normandiai almapálinka, a calvados tűnik, de Normandia, ha északon fekszik is, többnyire katolikus. Az angol–skót–ír wishkeynek végül is a francia almapálinka és törköly a méltó ellenpárja. Az Egyesült Államok túlnyomóan protestáns ország, nincs is gyümölcspálinkája, a közelmúltig bora sem volt igazán (a múlt században csak európai bevándorlók próbálkoztak vele Kaliforniában, mint a magyar Haraszthy, aztán elmosta őket a német bevándorlók termelte sör). A Dél katolikusai különböznek az Észak katolikusaitól, akik mindenekelőtt írek és rendhagyók, akár a magyarok: katolikusok, de puritánságban és wishkeyfogyasztásban aligha maradnak el az új-angliai puritánok mögött.

Ezeket a szesztani megjegyzéseket éppoly kevéssé kívánom túlhangsúlyozni, mint ahogy az sem szándékom, hogy (Montesquieu nyomán) klímakülönbséggel magyarázzam a katolikus–protestáns ellentétet. Inkább csak jelezni szeretném, hogy nem teljes esztelenség efféle különbségekről beszélni. Talán érdemleges probléma, hogy az ókori görög népuralom Délen alakult ki, az újkori viszont Északon, és hogy kialakulásuk más-másként történt.

A népuralom elsősorban akkor népvész, ha diktatórikus. Erre a hollandok és az angolok adtak elsőnek példát. Tanultak is belőle, ők termelték ki azt, amit demokráciának, újkori pluralista népuralomnak mondunk. Ez az újkori demokrácia ugyanis abból az elfogadott toleranciaelvből cseperedett, amely a belkeresztény vallásháborúk és viszályok nyomán sajtolódott elő. A franciáknál is a Szent Bertalan-éji mészárlások, mindenképpen a harmincéves háború (1618–1648) – a földrész máig is legpusztítóbb háborúja – után, amelyben a protestánsok és a katolikusok kölcsönösen nem tudták legyőzni és kiirtani egymást.

Szelídebben, bár talán nem helyesebben szólva: a vallási tolerancia és az abból-azzal alakult politikai tolerancia annak elismeréséből fakadt, hogy a nyugati keresztény egyházat nem sikerült egészében reformálni, a reformált részét viszont az ellenreformációnak nem sikerült visszaformálnia, restaurálnia. (Ennek a vallási patthelyzetnek felelt meg az a politikai, amelyik az Egyesült Királyságban az 1688-as forradalommal jött létre. A dicsőséges forradalmat az angol whigek, az anglikánok, tehát a protestánsok vezették a katolikus skót királyság ellen. Ami azonban a rákövetkező évek és évtizedek katolikus restaurációs kísérletei és a katolikus restaurációtól való rettegés hazafiassá értelmezett izgalmában történt, nem igazán vallási kiegyezés volt katolikusok és protestánsok, hanem politikai kiegyezés a konzervatív és a liberális, a tory és a whig anglikánusok között. Ebben a fordulatban alakult az a rend, amely szerint az ország uralkodója, egyben az anglikán egyház feje, a 19. századra névleges uralkodóvá csökkent, aki a kormányzást egyfelől a miniszterelnökre, másfelől a canterburyi érsekre delegálja.)

Az Egyesült Királyság egyébként nem volt túlzottan demokratikus, hiszen az úgynevezett dissenterek nem a skót-katolikus restauráció, hanem a protestáns anglikán egyház mint államvallás elől távoztak oda, ahol aztán megalkották a maguk Egyesült Államait. Erre a már említett dicsőséges forradalom (1688) után került sor, amelyik időben nagyjából egybeesik Budának a katolikus Habsburgok vezette felszabadításával a török uralom alól (1686).

Tudjuk, Magyarországon is sor került hamarosan valamire, amit szokásosan Rákóczi-szabadságharcnak mondunk. Nem szokásunk azonban meggondolni, hogy más a szabadságharc, más a forradalom és megint más a polgárháború. Ezért is van talán, hogy nem szoktunk arra gondolni, hogyan sikkadt el a vallásháború – vagyis a polgárháború – az egyértelmű és mégis annyira kérdéses vereséggel végződő Rákóczi-szabadságharcban. Ez az elsikkadás, valamint az egyértelmű és mégis kérdéses vereség az, amelyről mondani szeretném, hogy megtörtént, és utórezgésében még ma is történik. A kuruc-labanc ellentét ugyanis álcázta és egyesítette a különböző lehetséges konfliktusokat.

A szabadságharc, forradalom és polgárháború megkülönböztetésénél segítségünkre lehet, ha meggondoljuk az amerikai példát. Az Egyesült Királyság amerikai gyarmatain úgy adódtak az események, hogy csak a már létrehozott Egyesült Államok perspektívájából keveredett egymással szabadságharc és forradalom. Tényszerűen a szabadságharc, vagyis a függetlenségi háború megelőzte a forradalmat. Éppen fordítva történt, mint Magyarországon 1848-49-ben. Ilyen összefüggésben úgy tűnik, a Rákóczi-szabadságharc csakis függetlenségi háború volt, nem előzött meg forradalmat, nem is keveredett vele. Ha úgy érezzük mégis, hogy keveredett, az talán elsősorban Ady Endrének köszönhető, aki – Petőfit nem feledve – Esze Tamás komájaként fordította a nemzet figyelmét arra az egykori harcra.

Ady Endrének volt igaza is, nem csak forradalmas szándéka, amikor emlékezetbe idézte a radikális paraszti talpasokat, és mégis: ha a Rákóczi-szabadságharc csupán függetlenségi háborúnak tűnik, helyesen tűnik annak. Amit Ady inszinuált, hamis is volt. És éppen a helyesnek és a hamisnak ez a keveréke a gond.

A Rákóczi-szabadságharc a Thököly vezette kuruc lázadást vitte tovább. Thököly protestáns volt, a kurucok protestánsok voltak. Ezt szokás tudni, figyelembe venni annál kevésbé. Ami elsikkad, az a tény, hogy a híres Rákóczi-nóta sorában – „Magyarok Istene, verd a labanc hadát” – a „magyarok Istene” a protestánsoké, különösképpen a „magyar vallásúaké”, vagyis a kálvinistáké, szemben a katolikus-aulikus labancok Istenével. Rákóczi protestánsnak született, de már gyerekként katolikusnak nevelték. Ebből az a jó származott, hogy az általa vezetett háború nem nyert vallási színezetet. Formálisan nézve: egy katolikus főúr nyergelt meg egy protestáns mozgalmat, amely nem csak népmozgalom volt. A formalitásokon túl: valóban magyar főúr harcolt egy idegen hatalom és magyar kiszolgálói ellen. A gond, a baj azonban az, vélem én, hogy valójában ez a magyar főúr a hittől függetlenül volt magyar, miközben a hitkülönbség fontos volt és maradt, hiszen a magyarok egy része – és éppen a trónhű rész – katolikus volt, a másik része pedig – innen jöttek később a republikánusok – protestáns. A polgárháború, amelynek során a magyar megtanulhatta volna, hogy milyen nehéz és mégis mennyire szükséges együtt élni a magyarral, elmaradt.

Ez a rossz abban, hogy a Rákóczi vezette háború csupán függetlenségi háború volt, nem polgárháború is, hogy elveszítette Thökölynél még megtalálható vallási színezetét. A belső ellentétek külsővé vetültek, a saját és a más, a magyarok és az idegenek közti különbséggé. Létrejöhetett a – már a reformációval alakuló – „magyar vallás” fogalma és hite, s ez látszólag sikeresen tüntette el azt a különbséget, amely hitbéli kérdésekben elválasztotta a magyart a magyartól. Mire az emberek 1848-ban Petőfivel kiáltották: „A magyarok Istenére esküszünk” – már szinte elsikkadt ama tény, hogy a magyarok Istene a protestáns kurucoké volt. Egyúttal szinte észrevétlenné vált a feloldott különbség a vers-eskü következő részében: „hogy rabok tovább nem leszünk”. Petőfi – jó republikánusként és jakobinusként – a rabságot nemcsak a nemzeti, hanem egyúttal a társadalmi függőség értelmében is értette. Vagyis nemcsak úgy, hogy egy közösség – és ország – rabja egy másiknak, hanem úgy, hogy az egyén és egy-egy néprész, néposztály a közösségen belül, vagyis társadalmi összefüggésben is rab lehet, és láncainak szétszakadására vágyhat.

A vallás- és a polgárháború kapcsolata akkoriban, Rákóczi idején nem tűnt fel különösebben, ahogy a letudott polgárháború és a kivívott demokrácia, a pluralista népuralom közti kapcsolat nem is tűnhetett még fel. A katolikus XIV. Lajos francia király politikai okokból a protestáns oldalt támogatta a harmincéves háborúban, ugyanazon az oldalon volt, mint a protestáns erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor. Később a Vitam et sanguinem-felkiáltásba veszett a majtényi fegyverletétel zöreje, Pázmány Péterrel pedig addigra már szinte észrevétlen győzött az ellenreformáció: győzelme a magyarnyelvűség győzelme lett.

Érdemes ezt egy kicsit jobban meggondolni.

Pázmány is protestánsból lett katolikus, mint Rákóczi. Valamiképp megörökölte a protestáns prédikátorok nyelvét, nagyobb tehetsége révén pedig nemcsak a vallási harcban, de a nyelvi teljesítményt tekintve is hatásosabbnak bizonyult náluk. Az a vélemény azonban, hogy Pázmány egymaga és csupán a tollával vitte győzelemre – és hogy győzelemre vitte – az ellenreformációt, nemcsak téves, de az íróembernek olyan felértékelése, amelyre mi, magyarok hajlamosak vagyunk, sőt talán éppen Pázmány példájából is kovácsolt tanulsággal lettünk hajlamosak.

A baj mindebben pedig az, hogy az ellenreformáció nem győzött igazán, nem győzhetett, hiszen – Csokonaitól Németh Lászlóig – a magyar írók túlnyomó többsége protestáns volt. Pázmány példája éppen azt sugallja, hogy bizonyos és jelentős értelemben éppen hogy nem az ellenreformáció győzött Magyarországon, hanem inkább a reformáció szellemisége. Pázmány magát protestáns prédikátornak álcázva aratta legnagyobb irodalmi sikerét. Ha az érvelés tekintetében, hagyományosan, őt tekintjük is győztesnek, Alvinczy úr bizony legyőzte Pázmányt szellemileg – és annál inkább, minél jobb, erőteljesebb volt nála az ellenfele. Szellemileg, legalábbis a reformkor után – a reformáció pártja győzött, az a párt, amelyik politikailag sorra vereséget szenvedett, társadalmilag pedig kisebbségbe került. Németh László sokat vitatott könyve, a Kisebbségben helyes címet visel, és ez a cím ma még helytállóbb lenne, hiszen ma Magyarország lakosságának hetven százaléka katolikus. A magyarok persze csak akkor vannak kisebbségben Magyarországon, ha egyedül a protestánsok – kiemelten a kálvinisták – igazán magyarok.

Az említett baj egyik vetülete, hogy az előbbi kijelentés a protestantizmus szellemi győzelméről igaz is meg hamis is. Hamis, hiszen a politikától, valamint a közösségitől megkülönböztetett társadalmi elrendeződéstől mégsem lehet elvitatni a szellemiséget. Továbbra is konkrét példával élve: Majténynál nemcsak a fegyverek győztek; a fegyverletételt követő százharminc éven át tartó társadalmi rend szellemi rend is volt – és nem csupán várakat leromboltató megszállók, de aulikus hazafiak szellemi rendje. Sőt, Pázmány győzelme, az ellenreformációé, szellemi győzelem is volt, már amennyire győzelem egyáltalán. Írásainak hatása két egymással ellentétes győzelemről tanúskodik, és ezt éppen akkor nem lehet észrevenni, ha írásainak irodalmi értékeit dicsérjük, azt, amit manapság elsősorban érzékelünk és értékelünk. Ha van jó példa arra, miért nem elégséges a művészetet olyan szintézisnek tekinteni, amelyben feloldódnak a való világ ellentétei, akkor éppen Pázmányé az.

„Az igazat mondd, ne csak a valódit”, írta József Attila, gond azonban, hogy vajon miféle igazság iránt érdeklődünk. Csakis a költői iránt? Másként feltéve a kérdést: Pázmánynál a mai olvasót az érdekli-e, amit mond, vagy az, ahogyan mondja? Szerintem csakis az utóbbi, hiszen a dogmatikus igazságok iránti fogékonyságunk igencsak megcsappant.

Pázmány életművét olvasva bizonyára úgy érzi a legtöbb fogékony ember, hogy az az egész ódon reformáció–ellenreformáció csetepatétól függetlenül lenyűgöző. Ám lenyűgözöttségünkben eltekintünk attól a valós problémától, amire pedig föl kellene figyelnünk, hiszen ma is gyötör, méghozzá mindennapjainkban és szinte észrevétlenül.

A probléma pedig az, hogy toleranciáról nálunk, Magyarországon nem egy eldöntetlen, mert eldönthetetlenül végződött polgárháború után kezdtek gondolkodni az emberek, hanem legjobb esetben egy „türelmi rendelet” után, melyet egy – talán ebben az összefüggésben is jellegzetesen utált – császár és király deklarált. Mire az 1848-as forradalomban követelt perszonálunió nyomán Erdély – ahol polgárháború nélkül, szintén felülről meghirdetve, de hatékonyan működött az (egyébként közel sem teljes) vallási türelem – Magyarország tényleges része lett, már ott is működött a tolerancia mind jogilag, mind a gyakorlatban. Ám ez továbbra is csak deklarált, nem pedig kivívott tolerancia volt, nem olyan, amelyik vérre menően verekedte volna ki magát, s amelyik megmunkálhatta volna az emberek fejét és szívét.

A majtényi fegyverletétel annak jele is volt, hogy mi, magyarok nem tudtuk magunkat saját erőnkből felszabadítani a török megszállás alól. Ha sikerült volna a 16. vagy a 17. században, Magyarország vagy túlnyomóan protestáns ország lett volna, vagy megvívta volna a maga polgárháborúját. Közösségi-kulturális szempontból ez volt a százötven éves török megszállás átka, és ez másféle átok volt, mint a nemkülönben fontos gazdasági leromlásé. Az úgynevezett polgárosodás nemcsak gazdaságilag maradt el akkor, hanem közösségileg-kulturálisan, azaz vallásilag-politikailag is. Ez utóbbi azonban nem csupán lemaradás volt és maradt, hanem hiány is: ma talán jobban érezteti hatását, mint a gazdasági, ha – ami kétséges – a kettő elválasztható egymástól.

Mindez bolondos eszmefuttatásnak tűnhet. Az emberek zöme ma és már jó ideje felekezetileg semlegesnek érzi magát, nem törődik az itt jelzett különbségekkel. Az emberek zöme persze katolikus, és – mint minden tartósan túlnyomó többség – nem érzékelheti a maga elkülönülését. A népi demokrácia negyven éve oda hatott, hogy az embereknek nem kellett az efféle felekezeti-kulturális különbségekkel törődniük: másfélék lettek elsősorban fontosak. Ez azonban nem jelenti, hogy azok a különbségek nem maradtak meg, és nem hatottak-hatnak az emberekben, különösen azóta, hogy a népi demokráciában az első helyre kényszerített különbségek megszűntek vagy másodlagosakká váltak.

Nem mondható véletlennek, hogy az MDF-be a református Csoóri Sándor vitte be a katolikus Antall Józsefet, akár naivul tette, akár meggondolásból. (Tudtommal a református Nagy Ferencet meggondolásból tették meg a Független Kisgazda és Polgári Párt katolikus vezetői pártelnöknek.) Az MDF-ből így lett egy voltaképp a katolikus német CDU-t mintázó párt. A németeknél azonban az SPD alakulásakor és még sokáig lényegében lutheránus párt volt (a CDU-n belül pedig a CSU egyértelműen a katolikus bajoroké). Szinte szükségszerűnek mondható, hogy kialakult az Antall–Csurka ellentét, bár ezt egyéb feszültségekkel is lehet magyarázni.

Tudom, a másféle ellentétek és feszültségek figyelmen kívül hagyása leegyszerűsítéssel jár, és ezért torzít. Sarkítottam és túlhangsúlyoztam, de túlzásaim csak a figyelem felkeltését célozzák, figyelmet pedig az elmondottak összefüggésében mindenekelőtt két körülmény érdemel.

Az egyik az, hogy egy lényegében protestáns párt vagy mozgalom Magyarországon nem kaphat többséget, ha a politikai berendezkedés a pluralista népuralomé, vagyis ha a pártok tömegpártok. Ez egyébként 1956-ban tudott dolog volt, a Petőfi Pártot – amelyet Bibó Magyar Radikális Pártnak akart nevezni – alapítói nem tömegpártnak szánták. Szellemi útmutatással szolgálni vágyó írók és gondolkodók pártja lett volna, még csak nem is két tömegpárt között a mérleg nyelvét ide vagy oda billenteni hivatott korrektúrapárt, mint a német FDP. Egyre megy, megalapozottan vagy megalapozatlanul tekinti-e magát egy politikai párt a magyar érdekek védőinek – ahol is a „magyar” lehet a „népi-protestáns-radikális” és lehet a „nemzeti” értelmében használt szó –, a gond az, hogy állandó frusztrációra ítéli magát, és nem azért, mert népi, hanem azért, mert protestáns: keresztyén, nem keresztény.

A másik jelentős körülmény pedig az, ahogy ebben a függetlenné vált és magát nem elnyomottnak tudó és érző országban csak akkor lesz politikai türelem, ha az emberek munkálkodnak rajta és érte, ahelyett, hogy vészharangokat kongatnának. A külső veszély elmúltával kecsegtető, hogy a belső veszélyre való hivatkozással hozzák létre a pártok azt a kohéziót, amely minden csoportosulás előfeltétele. Az állítólag közös értékek állandó hangoztatása magukat a hangoztatókat is félrevezeti, ha nem veszik figyelembe azokat a különbségeket, amelyekről csak az elnyomatásban, a közös ellenség árnyékában lehetett megfeledkezni. Még a keresztény értékek hangoztatása is félrevezető, ha elfeledteti, hogy a türelem inkább politikai, mintsem keresztény érték, különösen egy olyan társadalomban, ahol elmaradt a vallási hovatartozás szerint megvívott és megszenvedett polgárháború.

Ami megtörtént, megtörtént; ami nem történt meg, az is megtörtént. Magyarországon elmaradt a vallásháború. Sokáig voltam büszke az erdélyi toleranciára – amellyel Erdély egyébként a protestáns oldalon harcolt a harmincéves háborúban –, emlegettem is más országbelieknek. Ma – és mindenképpen 1990 óta – úgy gondolom, hogy kárunkra van az elmaradt vallásháború, ezért is – bár persze nem csak ezért – keserves nálunk a sehol sem mennyei demokrácia.

A Fidesz 1998-as választási győzelmének egyik vetülete, hogy ez a párt, sok egyéb hagyomány mellett, nem törődik a katolikus–protestáns antagonizmussal sem. Ez jelentős erénye lehet, különösen egy a felekezeti kérdésekben teljességgel semleges szociáldemokrata funkciójú párttal szemben. Kérdés, lesz-e ebből erény, de ha lesz, lassan érdektelenné válhat, hogy a polgárháború elmaradt.