Bálint Péter

Az oroszlánok vermében

Szerettem volna elmondani neked, nagyapa (még éltél, amikor felködlött bennem a vágy, hogy négyszemközt beszélgessek veled, mint férfi a férfival, mégis késlekedtem, ráérek, nyugtattam magam, hiszen a belvárosba igyekezve naponta láttalak a verandaajtóban állni, rézsút a túloldalról, mokány termeted valóságos látványként rajzolódott elém, tömzsi karoddal felém intettél, akár egy félszeg fiúgyermek édesanyjának az óvodába lépés előtt, s mintha hirtelen valami szörnyű félelem lenne úrrá szívén, mely nehezen viseli még el a szokatlan elválásokat, félve néz édesanyja tovatűnő alakja után, kezét a magasba lendíti, készen arra, hogy integessen, ha esetleg mégis visszanézne rá), az életemet úgy rendeztem felnőttként is, akárha te élnéd azt, te sugalmaznád, kit szeressek, és milyen erényeiért tiszteljem feltétlenül; kivel szemben legyenek elővigyázatos, „mert sohasem tudhatja az ember, ellenséged, aki bár oly szelídnek mutatkozik, mint a ma született bárány, mikor vágja hátadba a tőrt, mikor akar elveszejteni néhány tallér miatt, tudod, annyi indulat halmozódott föl az emberekben, a szédítő hazugságok világában”; miről vélekedjek úgy, érdemes a nevemet és a becsületemet adni érte, mert Istennek tetsző dolog, noha sokaknak épp az nem tetszik, amire az isteni törvények intenek, mivel hasonlatosak ama Nebukadneccar királyhoz, aki az oroszlánok vermébe dobatta Dánielt.

Szerettem volna elmondani neked, nagyapa (mily jól emlékszem, kettébe vágtad illatos Mátra cigarettádat, mert az orvos eltiltott a dohányzástól, az elédbe tolt borospoharat egy hajtásra ittad ki, és jóízűen csettintettél nyelveddel, az ízeket élvezve, még huncutul mosolyogtál is, amikor megintettek mohóságodért, „aki leves után bort iszik, hótta után nem köhög”, védekeztél előrelátóan, mint aki felkészült a halálra, s akkor sem békétlenkedtél sorsoddal, amikor reggelente tíz deka felvágott és egy kis vajas kenyér, ebédre kevés disznósült került az asztalra, „megettem már a kenyerem javát”, motyogtad pironkodva, s én szégyenkeztem, ki tudja, ki helyett, hogy nyolcvannégy évesen csak ennyi jutott osztályrészedül), ha lett volna rá elég időm, ha nem késlekedtem volna annyit, ha bizonyos lehettem volna afelől, tényleg érdekel, amit mondok, hisz oly elgyötörtnek láttalak téged, aki belefáradtál abba a súlyos erőpróbába, melyet rád rótt az Isten, hogy fél évszázados együttlét után bizonyítsd hitvesed iránti szeretetedet, és akkor is teljesítsed kötelességedet, amikor együttérző gondoskodással kellett ápolnod a magatehetetlent, gyermekeid gondos édesanyját, s te csöndes és alázatos szavakat mormogtál hitvesednek: „a mindennapi földi táplálékot magunkhoz kell vennünk, az Isten szerelmére kérlek, egyél egy falatot, csak egy kis vajas kenyeret kávéval, majd én tartom, te csak kortyolj belőle jó nagyokat”, nos, szerettem volna elmondani neked, hogy nem apámtól, hanem tőled fogadtam el az évszázados törvényeket, a protestáns hit és a puritán életvitel némely „alapelvét”, melyeket kamaszként még terhesnek éreztem, s amelyek, megérve egy bizonyos kort, erősebben munkálkodnak már bennem, mint szabados vágyaim.

Szerettem volna elmondani neked, nagyapa (akit oly gyöngéden és rajongásig szerettem, egészen bolondja voltam hófehér bajuszodnak, melynek a vége sárgállott ebéd után, a húsleves aranysárga zsírpettyeitől, olykor persze vasalatlan fehér ingedre is csöppent egy-két zsírfolt, s te oly ártatlanul néztél vétked eltüntethetetlen bizonyítékára, mint az apai feddéstől megszeppent, zavarodottan mentegetőző gyermek), mindenkinél jobban hittem és bíztam benned, ítéleteidben, „megbocsátok ellenségeimnek, de nem feledem, mit vétettek ellenem, mert a mindent elfelejtés eredménye az újra ismétlődő bűn, s ha rendszerek változnak is, a helyükön maradó emberek jelleme sohasem, s hiába váltotta meg az ő bűneiket is a Keresztrefeszített, újfent vétkeznek, mert a Krisztus nélkül élő ember a bűn foglya, s gyűlöli azokat, akik naponta éneklik a zsoltárt: hinni taníts, Uram, kérni taníts”, mondtad, s én hallgattam. A néma csönd a befogadás és emlékezetbe vésés jele volt a részemről. S most te hallgatsz, mint oskolamester, aki felnőtté vált tanítványát akarja vizsgáztatni és próbára tenni: mit is jegyzett meg az egykoron elmondott életbölcseletekből; képes-e fölfogni azokat a mások számára láthatatlan és fölfoghatatlan jeleket, amelyeket odaátról küld. Jelentéssel bíró néma jelek, kész vagyok megfejteni őket. Hallgatásod önvizsgálatra és számvetésre késztet, engem, a távollévőt, aki majd kétezernyi kilométer távolságra szülővárosától, a kálomista Rómától és szeretteitől, hozzád kíván szólani, a néma jeleket közvetítőhöz.

Magányosságomban magam elé idézett alakodon keresztül saját kétségeimnek óhajtok hangot adni, akit párizsi szállodaszobámba szólítottalak, halottak napján, töltök is neked egy pohár bordeaux-i bort, ürítsük a halottak emlékezetére, az egykoron gályarabságra ítéltekére és a La Rochelle-ből hajón menekülőkére, a Szent Bertalan-éji lemészároltakéra és a genfi állhatatosokéra, s tegyünk úgy, akárha módunkban állana kicserélni tapasztalatainkat az „ellenállásról”, az ellenségeink (mily sokan voltak az évszázadok alatt) erőszakosságával szembeni ellenállásról. Te és én egyvalamiben tökéletesen egyformák voltunk: az ellenállásra való hajlandóságban; s ha síron túli életre keltett lényeden megakad a tekintetem, ahogy itt állsz („miért nem ülsz le, nagyapa?”, „tudod rég, fiam, hogy sohasem szeretek egy helyben ücsörögni”), mokány termeted, büszke főtartásod, vigyázzállást sejtető várakozásod, ahogy kurta lábaid mindig is szétvetetted kis terpeszbe, hátad mögött összekulcsolva tömzsi kezed, azt a fajta konok dacolást juttatja emlékezetembe, ami nem kevés éberséget és tudatosságot feltételez; aki ellenáll, folyamatosan a másik érveinek megértésére tesz kísérletet, s pontosan feltérképezi, van-e egyéb eszköze a másik szándékának elhárítására, mint a tevékeny szembefeszülés, amellyel megvédheti érintetlenségét. Magam, egy kissé puhány és erőtlen lévén, semmiféle katonás fegyelmet nem bírtam elsajátítani soha; viszont azonnal és pontosan azt a testtartást vettem föl, ha ellenszegülésre késztettek, mint amelyet tőled láttam és mélyen elraktároztam tudatomban. „Én mondom neked, fiam, a meggyőződésedért vállalt ellenállás olykor arra a képtelen bírósági perre hasonlít, amelyben nem a vádló bizonyítja bűnösségedet, hanem te az ártatlanságodat. S az is előfordulhat persze, hogy a vádlód érvei zavarosak, bizonyítékai hiányosak és koholtak, mivel viszont az ellened felhozott vád nagyon is a bíró szája íze szerint való, a törvény szigorával igyekszik lesújtani rád, aki ellenállásoddal a törvény szellemét merészeled kérdőre vonni, s védekezésed egy másfajta törvényt állít az övével szembe.”

Tudod, nagyapa, a felnőttkor küszöbéhez érve megütközve tapasztaltam, már semmi értelmét nem látták, igen, a legszűkebb környezetedben sem, annak a makacs, öszvérmakacs ellenállásnak, amit képviseltél a hitedet sárba tipró hatalmasokkal szemben, akik éppoly makacsul ragaszkodtak ahhoz, ó, a szörnyűséges lelkületű emberek, rövidlátók és önimádók, eltántoríthatatlanok és ármánykodók, hogy összeférhetetlennek, bajkeverőnek láttassanak Téged, aki sohasem szűntél meg hinni a szeretet megtartó és eligazító erejében, a család szentségében; makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy fekélyes szervként metsszenek ki az „egészséges” szervezetből, amely nem tűrheti a gyöngítésére és előpusztítására alkalmas részt, mely csak rész szerint való, s mint ilyen, nem képes átlátni az egész érdekét és javát (ez is egyfajta „hitelv”, méghozzá a javából), miképpen te váltig bizonygattad: „disznók elé vetik a rózsát”, s úgy álltál ellent az általad üdvözítőnek hitt alapelvek „megfertőzésének”, akár erős szervezet a káros, sőt kártékony hatásoknak.

Most én szólok hozzád, nagyapa, a rue des Volontaires-beli kis szállodaszobámban halottak napján, megidézve a múltat: elhantolt szeretteimet és a hozzájuk fűződő emlékeimet! Egyetemista voltam, végtelenül szertelen és a Les Deux Magots-ban összegyűlő fellegjárókhoz hasonlóan bohém, aki látva ellenállása következményeit, nemigen hitt abban, hogy korábban dédelgetett álmai valaha is valóra válhatóak lesznek; pedig Gide és Mauriac, Schlumbereger és Martin du Gard művei, mint megannyi megfejtésre váró titok, a francia nyelv rejtekébe zárva, amelyhez nekem meg kellett találnom a kulcsot, vonzottak engem, aki szenvedélyes faggatójukká szegődtem, és mindig is szerettem volna elzarándokolni oda, megkísértve a lehetetlent, ahol e művek létrejöttek, mert sejtettem, hogy magam is ott nyerem vissza önmagam, La Rochelle-ben és a cévennes-i vidéken, ellenálló hugenotta őseim földjén. Mivel akkoriban nemigen hittem zarándoklatom lehetőségében, szertelenül tékozoltam egyetlen vagyonomat: a tőled tanult „alapelveket”, és azzá váltam, akihez Gide ekként szólhatott volna: „És amikor elolvastad könyvemet, dobd el azt – és menj el. Szeretném, ha az eltávozás vágyát adta volna neked ez könyv – elmenni, mindegy is, honnan, a városodból, a családodból, a szobádból és gondolkodásodból. Ne vidd magaddal ezt a könyvet!” – s én elhagytam mindent, hűtlen lettem az „alapelvekhez” és Gide-hez, s az én kis szédítő kirkéim mellett kerestem menedéket, a szédületben, viszont keservesen zokogtam az eszmélkedés óráin, franciául átkoztam magam, én, az elátkozott, az „alapelvek” egyre szegényedő birtokosa, aki végtelen magányában és önhittségében „kishercegnek” hitte magát, s a rózsákkal, a planétákkal társalgott, a farkasoktól, ó, azoktól a nehezen megszelídíthető farkasoktól viszont félt, mert ordasok voltak, s ha a közelükbe merészkedett, látta, miképpen vicsorognak egészséges, szép fogaikkal, ettől hátrahőkölt, mert szívében megsejtette, hogy a tanmesék olykor nem fedik a valóságot. Te tudtad ezt, nagyapa, márminthogy a példázatok erősítik ugyan az ellenállóképességünket, de ha szóról szóra vesszük őket, olykor magunk sétálhatunk be a nekünk ásott verembe. Dániel Istene, segítsd a verembe esetteket!

A rue des Volontaires-béli szálloda második emeleti szobájában ülve, magányosan, társamul hívtalak, nagyapa, síron túli életre keltett lelkipásztorom, hogy elmondjam neked, én magam is elmehettem volna a könnyebb ellenállás irányába, beadhattam volna a derekamat, mintha hinnék az új-korifeusok elveiben (noha már nekik sem voltak „elveik”, csak érdekeik a nyolcvanas években), komédiázhattam volna is egy kicsit, mint akinek nem nőtt be egészen a feje lágya; igen, emberi számítás szerint a hízelkedés, a törleszkedés nem csekély haszonnal járt volna számomra. Emberi számítás szerint! Édes jó Istenem, hálát adok Neked, az örökké velem valónak, hogy fogtad a kezem, s nem engedted meg, hogy fogaskerékként illeszkedjem a hazugok, a hízelkedők és törleszkedők őrlőmalmának gépezetébe; s hálát adok neked is, nagyapa, azért, hogy valahányszor választanom kellett a sorsbetöltés lehetőségei között, mindig magam mellett érezhettelek, egészen közel, ahonnan hallhattam óvó hangodat: „vigyázz, mit cselekszel, gondolj a következményekre, a te ellenségeid megásták már a vermet neked, hogy gyanútlanul belesétálj és ők elveszejtsenek, mert a bálványimádó bűnös ember senkit sem gyűlöl jobban, mint az igazakat, akik tűrni tudnak a szenvedésben is, akik szeretni tudnak az egymásra fenekedés idején is, akik nem adják el a lelküket egy tál lencséért. És te, fiam, óvakodj azoktól, akik nem félik az Istent, akik nem hisznek a jelekben, melyeket Ábrahámnak, Jákobnak és Mózesnek adott, tanúságot téve arról, hogy egyedül Ő az egyetlen, igaz Isten, s aki bálványokat imád, és hamis szájjal beszél, az a gonosz képviselője. Ó, számosak közöttünk a gonoszok, akikről nem is gyanítod, hogy a vesztedre törnek, s alig várják a percet, amikor beledobhatnak az oroszlánok vermébe, ahonnan, legalábbis ők úgy hiszik, kénytelen lennél hozzájuk rimánkodni szabadulásod érdekében, ostobák, nem ismerik sem Dániel történetét, sem Sidrák, Misák és Abédnegó példázatát.” Létezésem lényeges kérdéseiben mindig úgy döntöttem, nagyapa, ahogy te döntöttél volna, illetve ahogyan lelkemben megszólaló hangod sugalmazta nekem, mintha te volnál a helyemben; én és te, a kettő ha nem is egészen ugyanaz, az út, amelyet az elmúlt húsz év alatt bejártam, kísértetiesen hasonlít a tiédhez: kirekesztés és agyonhallgatás, elgáncsolás és megrágalmazás jutott sokáig osztályrészemül, ellenségeim mégsem szabadulhattak tőlem, mivel kegyelmébe fogadott az ígéreteit mindenkor megtartó Isten. S most, belekortyolva a bíborszínű bordeaux-i borba, nem kell szégyenkeznem amiatt, sem magam, sem mások előtt, hogy az alapelveit tékozló „kisherceg”, aki hajdan szertelen is volt, fennhéjázó, makacs, ugyanakkor igazságszomjas is, s ha úgy érezte, „betelt a pohár”, elment vasárnap délelőtt a gyülekezetébe imádkozni, hogy Valakinek őszintén megvallhassa bűneit, valami olyasmit tett volna, amivel későbbi létét, létemet, lehetetlenítette volna el. Mily kegyetlenül nehéz lenne annak a szertelenül tékozló „kishercegnek” az árulását, be- és elárulásait megvallani: szeretteimnek, barátaimnak, áldozataimnak és legfőképpen önmagamnak; mennyivel könnyebb, hogy áldozatnak tudhatom magam, s még csak tudni sem akarom, kinek az áldozata vagyok, mert nem tudom, képes volnék-e felmentést adni annak, aki elterhelné szívemet őszinte és bűneit feltáró vallomásával.

Igen, nagyapa, hozzád szólok most, tehozzád, aki a vadgesztenyefák alatt alszod utolsó és örökkévaló álmodat, sohasem haboztam kimondani a „nemet”, a mégoly csábító szirénhangok hallatán sem, ha jövőmet illetően látványos ígérgetésekkel akartak lépre csalni, hittem a bensőmben megszólaló Úr ígéretében, melyet konfirmációm alkalmával bölcs lelkipásztorom is megerősített: „ha türelemmel vársz, kitartóan dolgozol, tudásvágyad mellé legalább akkora szeretet is párosul, eléred céljaidat”, s a kétségek és zohorálások idején valahányszor fölszakad belőlem egy keserves sóhaj, már-már a békétlenkedés lenne úrrá rajtam, megszólalsz te is, a vadgesztenyefák alatt örök álmát alvó: „Ne feledd őseinket, ellenállásukat, megtörhetetlen hitükért vállalt üldöztetésüket és ellenségeik kínzatásából megváltó halálukat; nekünk, kálvinistáknak megvan a saját hitünk, s neked hinned kell Istenben, ha élni akarsz és ellenségeid verméből ki akarsz kászálódni, fiam, ne feledd, az Isten velünk van az idők végezetéig, többször is tanújelét adta ígéretének!” Mindig magam mellett éreztelek, a szánalmas ígéreteknek és fenyegetéseknek ellenállót, s nincs bennem szemrehányás senkivel szemben sem az elvesztegetettnek hitt évekért, sem az összeszorított foggal végzett, olykor hiábavalónak vélt munkálkodásomért. Újra veled beszélgetek, nagyapa, én, aki távol vagyok a kálomista Rómától, hogy az emlékezés virágait letegyem vadgesztenyefák alatti sírkövedre, halottak napján, ezért is szólítottalak ide, magányos szállodaszobámba, s egy pohár bordeaux-i borral koccintva biztosíthatlak arról, nem bántam meg, hogy évtizedeken át figyeltem szavadra, tanácsaidra; sőt, sajnálom azokat a barátaimat, akiknek nincs oly erős kálvinista hitük, noha a családjukban valaha presbiterek és lelkészek is akadtak, hogy a mi utunkat válasszák: a családi békességet, amelyet megtör olykor egy-egy vita, „ne hidd, fiam, hogy az elmúlt ötven év alatt soha egy hangos szóváltás sem történt közöttünk, de az együtt eltöltött évek arányában érett szeretetünk”, mégis az egyik legfőbb szentség, melyet el lehet árulni ugyan, csak hát mindenki a lelkével és üdvösségével fizet érte.

Szeretném elmondani neked, nagyapa, képzeletemben feltámasztott őriző pásztorom, évek óta járom a világot ösztöndíjasként, akár egykoron peregrinus elődeim a Németalföldet, s eleven hitemet egy valaha tőled hallott emlékből is táplálom; valahányszor átlépem az osztrák–német határt, és a Passau feliratot látom, azon nyomban rád gondolok, a nagy bajuszos, mokány, örökké pedáns tartalékos főhadnagyra, a katonáit fogságtól menteni akaró századparancsnokra, akit ebben a városban fogtak el, adtak át az oroszoknak és innen vittek marhavagonban, talán az Auschwitzból, talán a Buchenwaldból visszafordított marhavagonok valamelyikében, kilométerek ezrein át zakatolva egy szibériai haláltábor felé, a nagy bajuszos felszabadító parancsára, hogy három kitörölhetetlen és visszaperelhetetlen évet töltsél el életedből kőfejtéssel és -töréssel; te, az ellenállás bajnoka, büntetésed alatt mindegyre az Istent szólongattad szorongó szívvel, s csupán csak azért kerültél haza, onnan, ahol nálad erősebb fizikumú emberek tízezrei tűntek el örökre, mert töretlenül hitted, a rád jellemző öszvérmakacssággal, hogy az Isten kegyelmes hozzád, távol lévő családod megvár, s nincs az az alantas árulás, rémhírkeltés, fenyegetés, amely elválaszthatna szeretteidtől.

Tudod, nagyapa, két embernek hittem ennyire a példamutatás és nemeslelkűség terén: neked és választott mesteremnek, aki a maga bölcsességével megértette velem azt, hogy ne abban higgyek, amit az emberek mondanak („ó, mennyi szamárságot és sületlenséget összehordanak a mégoly tisztességes emberek is”, intettél te is gyakorta), hanem azt vizsgáljam: mit tesznek; a kettő között olykor szédítő a különbség, amit aligha lehetne, csak úgy, általában meghatározni. Miképpen fülemben visszhangzó tanácsaidra figyeltem, ha erkölcsi és családi kérdésekben kellett döntenem, a mesterem szavában bíztam, ha nyelvi és ízlésbeli kérdésekben kényszerültem magamat faggatni és őszintén vallomást tenni, márpedig aki ír, minden pillanatban színt vall, ha akarja, ha nem, ellenőrizhető és számon kérhető.

Ó, láttam őt is, a halál tornácában, az operációja után lehetett egy héttel, a kórházi ágyon ült, leszegett fővel, erőtlenül kapaszkodott a vaságy támlájába, arca vérszegény volt, alig pihegett, s én megütközve néztem, hogy a nem is oly rég még délceg férfiú mily törékeny, szelíd, gyermekien elesett teremtményévé vált az Úrnak, aki megtörte a voltairiánus kételkedőt, s nem haboztam visszaadni valamennyit abból a felelősségteljes és emberbaráti szeretetből, amelyet korábban és később is ő nyilvánított ki az én irányomban. A halállal való tusakodástól megszabadulva teli volt reménnyel, s nekem sem maradt más, mint a reménykedés, hogy nem kell őt is, a voltairiánus kételkedőt egyhamar melletted nyugvónak tudnom; ó, mily gyönge volt, ingatag lábon járt, restelkedett is botja miatt, no meg azért, hogy elesettnek látom őt, aki sosem szorult mások támogatására, de hálásnak mutatkozott gyöngéd segítségemért, s bár nem árultam el neki, noha oly sok mindent elárultam magamról az elmúlt évek alatt, ezt mégsem, hogy titkon fohászt rebegtem gyógyulásáért, s én, az egykori „kisherceg”, planéták ismerője, rózsák ápolója fogadalmat tettem: életre keltem, kedvet és célt adok a gyöngélkedés és lábadozás idejére a reményhez, magamhoz öleltem hát mesteremet, aki annyi jót adott nekem, jó és megbízható tanácsokat, akárha tőled kaptam volna, nagyapa, aki nem voltál olyan iskolázott, mint ő, és napokon át meséltem az ágya mellett, ahogy csak az anyák tudnak: szívből és végkimerülésig. Szerettem volna, ha tudja, a szemérmes férfiúvá vált bohém „kisherceg” úgy szereti, akárha a fia volna, a fogadott fia, a halálból új életre kelőnek, a reménység foglyának, Isten titkos hívének. S most, hogy napokkal ezelőtt találkoztam, itt, Párizsban, az én bölcs és erőre kapott mesteremmel, aki aggályos természete ellenére sem habozott soha „ajánlóleveleivel” támogatni zarándoklataimat (amelyek célja a te tetszésedet is elnyerné, nagyapa: visszaadni a kálvinista hit és erkölcs becsületét az irodalomban), megint oly fesztelenül meséltem neki, pirospozsgássá vált arccal, talán a vörösbortól, melyet a vacsorához ittunk, talán a megzabolázhatatlanul feltörő élmények kibeszélési vágyától kipirosodva, akár betegágya mellett meséltem, ugyanis szerettem volna elmondani neki, hogy még egyszer szeretnélek magamhoz ölelni, szótlanul, coeur en poche, néma jeleid beszédesek volnának. Nem folytatom. A csönd magáért beszél. A halottak napi csönd. Mécsesek és gyertyák lángjának sercegése, csuklások közt elvesző imafoszlányok és torokból fölszakadó sóhajok: hányszor éltem át mindezt a nagyerdei temetőben, a vadgesztenyefák alatt. Nagyapa, újra érzem elviselhetetlen hiányodat, igen, halottak napján, talán azért is bóklásztam a minap a Pére Lachaise-temetőben, vadgesztenyefák elsárgult leveleivel borított sírkövek között, parcelláról parcellára, Balzac emlékművétől Proust fekete márvánnyal fedett hantjáig, hogy szemérmesen megvalljam: nem múlhat el nap, ez a halottak napja sem, halálodnak hatodik évfordulója anélkül, hogy ne beszélgetnénk meghitten, evégett hívtalak ide a szobámba, ma is, téged, a föld méhében csöndes álmát alvót.

Az Isten legyen velünk és legyen irgalmas hozzánk, nagyapa, ne legyenek kétségeid afelől, hogy halálomig sem feledkezem meg ezekről az évfordulókról és a „völgy alvójáról”.

Ámen.