Bratka László

Felhőkönyv

Lee Harvey Oswald

Skatulyovics doktor kedvelt verbális vakarási területe – harmincöt évvel az események után – a Kennedy-gyilkosság és főleg Lee Harvey Oswald személye.

(Amikor bemondta, tizenhárom éves korában, a rádió a hírt, a szülei reflexszerűen pánikba estek, hogy akkor most kitör a harmadik világháború, mivel az oroszok keze nyilván benne van… Hiszen akkor – kommentál a százesztendős jövendőmondó – a harmadik világháború lehetőségének óceánja alkotta hárommilliárd ember hisztériájának és frusztrációjának gyűjtőmedencéjét, ahogy például a kalandvágy az űrhajózásábrándban összegződött.)

Oswald tengerészgyalogos komolyan megneheztelt a haditengerészetre és annak gazdájára, az USA-ra, és bosszúból a Szovjetuniót választotta új hazájának. (Bizony, akkor az emberek nem kézigránáttal és Molotov-koktéllal, hanem saját sorsukkal és személyükkel büntettek, és a legkeményebb büntetés – kommentál, és igyekszik hanghordozásával érzékeltetni a most következő gesztust kísérő szent borzadályt a százesztendős jövendőmondó – a párt-tag-könyv visz-sza-a-dá-sa volt.)

A Birodalom mélyén telepítették le a bebádogozott ég alatt, és helyi fogalmak szerint luxuskörülmények közt élt: adtak neki egy kétszobás lakást (amire a tízgyerekes alattvalók akár halálukig is hiába vártak), és a gyárban, ahol dolgozott, a bennszülöttekével azonos munkáért azok fizetésének többszörösét kapta, bár venni, az áruhiány miatt, semmit sem tudott a pénzen. A KGB a karját értetlenül tárogatva tartotta tapintatos megfigyelés alatt, és a lanyha érdeklődés semmi jelét nem érzékelte Oswald.

Végül elunta a személye iránti érdektelenséget, a szenzációhiányt, a pénzzel teli zsebű nyomort, és időközben szerzett feleségével bosszúból újonnan választott régi hazájába, az USA-ba távozott, ahol még értetlenebbül és tapintatosabban figyelték, és bár annyi Colát ivott, amennyi belefért, most meg pénzhez nem jutott.

És a két pszichotikus országcsere két fél boltíve közti zárókő az volt, hogy – oswaldi korban, huszonhárom éves fejjel – lelőtte Kennedy elnököt.

A doktort egyébként Oswald azokra a politikába vadult írókra emlékezteti, akik írás helyett, jobbról vagy balról előzvén önmagukat, kitölcséresedő szájjal ordítanak, mert félnek, hogy milyen lesz, lesz-e egyáltalán, holnapi nap, mert csak egyszer hallgattatik meg az ember, és akkor is csak úgy, ha még önmagánál is harsányabb. És kikéri magának, hogy mit akarnak megetetni vele ma irodalom helyett…

Amikor idáig jut ingerületeiben, már úgy csapkodja az asztalt, hogy kilötyög a kávé, a tea vagy a leves. Ilyenkor a felesége kimegy a konyhába, és az edényeket csapkodja, miközben a punája a városban hozza a pénzt, ahogy a masszérosszalonyban ketyeg.

A szekerezés

Anyám apai nagyapjának a története, és nagyjából ez minden, amit tudok róla… Akinek két-három-négy nemzedék hosszú Kárpát-medencei görgő faguriga a családfája, annak olyan az emlékezete, mint a tűzből kikapott fénykép: van, hogy a második sorban ülők helyén is lyukat égetett a feledés, néha viszont a negyedik sorban állónak is élesen kirajzolódik például a füle, vagy látszik a gomblyukába tűzött gyöngyvirág minden fejecskéje .

Akkor történt, amikor négyszáz évnyi ciberelevessel és fogcsikorgatással Kolumbusz után a magyar parasztság is fölfedezte Amerikát, és a hát mögül is elő-előkerült az ökölbe szorított kéz

Talán – a sok nyúzó törvény közé kevert – egészségügyi rendelet írta elő, hogy egy bizonyos tél végi napig ki kell hordani a trágyát, vagyis pontosabban azon a napon már egy tehénlepény nem sok, de annyi sem lehet a ház mellett a trágyadombon. A kérdéses napon, meg az utána lévőn is, a dédapám föl-alá járt a faluban a trágyával rakott szekérrel, amelyen egy tábla hirdette, hogy: „Nekem a bíró nem parancsol.”

Végül nem jutott el Amerikába, de gyerekeinek, unokáinak csontjai, minőségi betonacélként, amerikai temetőkben erősítik Amerika nagyságának vasbeton alapjait.

Az apai ágat, az évszázadok óta a Duna-kanyarban domesztikálódó szerbeket éppen csak megérintette Amerika. Nagynéném – aki szép volt, jól játszott, csak éppen angolul nem tudott – híres filmszínésznő volt odaát a hangosfilm elterjedéséig.

A légypiszok

Dömödön gazda Guszti kecskéje az istállóban a lepényvetésbe merült Terka tehén felé sandított a szemüvege fölött, és így szólt:

– Pro primo: tudatom univerzumából kitekintve légypiszoknak látom tudatod univerzumát, amiből kitekintve légypiszoknak látod tudatom univerzumát, amiből kitekintve…

Pro secundo: ha létemnek a fantáziám határával egybeeső határát ki akarom tágítani…

De ó jaj, nem lehetünk okosabbak, mert ekkor egy hirtelen támadt érzéki impulzus hatására visszamerült eddigi foglalatosságába, és rágcsálni kezdte a kötelet, hogy elszabaduljon az üres jászoltól, és belezabálhasson az istálló sarkában az esti etetésre előkészített szénába.

A Babérkoszorús

Az nem lehet, hogy csak úgy semmivé legyen az életük, a lényük, mégpedig végleg, és nemcsak úgy, mint a szétfoszlott bárányfelhő, mert annak molekulái a víz természetes körforgásának részei maradnak. Mert hiszen a világ egész mostani valóját kiforgó minden eddigi vágy, akarat, szenvedély materiális hordozója, megtestesülése – az idegpályákon mozgó elektronok vagy mik – még egy borsószemnél is kevesebb.

Hiszen még a nagy népek, nemzetek, nevezetes emberek is semmivé lesznek, ha nincs, aki emlékszik rájuk.

Régen a templom, a temető és kocsma háromszögére támaszkodva erődített a falu az elmúlás ellen. Most a templomot belülről eszi az üresség és a salétrom, a temetőt meg, hogy mást ne mondjak, talán el is privatizálják a falutól hamarosan. A kocsma pedig, bár ötfelé osztódott, mégiscsak egy pont.

De akkor sem lehet, hogy csak úgy semmivé legyenek. És hopp, nincs is úgy, hiszen a Babérkoszorús látja őket – mindet, aki eddig a faluban élt –, ahogy fent élnek az égben. Hát azért abajgatja a bárányfelhőtől a vörös hasú sárkánycsődör-fellegekig terjedő égi fauna lényeit, hogy kárt ne tegyenek vetéseikben, kertjeikben.

Becsüljük hát meg ezt az égre látó fejet, még ha a hordozója nem is éppen derék ember. Még azt se rójuk fel neki, hogy a felhőket pásztorolva egész nap csak heverészik, már csak azért se, mert maga a falu sem dolgozik, mindenki nyugdíjon, segélyen van, az egészségesebbje meg – aki elő tudta teremteni a pénzt a leszázalékoló orvosok megkenésére – le van százalékolva.

Toklász néni mint demiurgosz

Toklász néni Rudi kakasa a nemzőkéjével évente több száz szabvány pipeéletet szerel a tyúkokba.

És aztán a sipogó fészekalják úgy veszik körül a kotlóst, mint osztálykiránduláson a gyerekek a tanító nénit, amint magyarázza, hogy: ez itt a Bundi kutya, a mi országgyűlési képviselőnk a macska ellen; az ott a nap, amelyet (és nem amit, ugye Pipe Pista, Pipe Panni!) már a régi egyiptomiak is tiszteltek, mivel árnyéka ránk vetésével jelzi a kányát; ezek meg itt, a nedves pinceszájban, a viadalba merült harci meztelen csigák – a barbár kacsák állítólag csemege gyanánt fogyasztják őket.

Aztán a csirkék a maguk útját járják: ki kányának, ki macskának, ki rántani, ki életre való lesz, ki megmarad magnak. És az évfolyamok, a fészekalják, a fajták keveredésével zajlik Toklász néni baromfiudvarának minden más baromfiudvarral össze nem téveszthető történelme. Mostanában, talán Toklász néni mind fékezhetetlenebb étvágya, talán a rendszerváltozás következtében kiteljesedő kulturális és civilizációs diszharmónia következtében úgy felgyorsultak a folyamatok, hogy ötévenként más értékrend, más nemzedék fedi le új és új lávateraszként a régieket (és olykor persze az ánti- vagy a kis ántivilágból maradt sziklanagy köré dermed sajátos alakzatban a láva) – hát ezért kell már az akár hat évvel ezelőtti dolgokat is kommentálnia és magyaráznia a százesztendős jövendőmondónak.

Toklász néni pedig sújt, szelektál és felemel. Ebből rántott csirke lesz, abból – ifjonti erejének teljében őrzi (mint az éves adóbevallás papírjait) öt évig az örök emlékezet – kakaspörkölt; egy élet minden bölcsessége és tapasztalata fő bele egy tyúklevesbe.

Toklász néni kemencehasa aztán trágyát gyúr belőlük, a trágyával a kert végi kukoricást táplálják, és a kukorica pedig (felejtené-e például, aki egyszer ette, a kukoricadarás metélt csalán ízét) a baromfiudvar életének fenntartója.

Ezért, legmérvadóbb baromfiudvari vélemények szerint, Toklász néni kemencehasa az élet keringetőszivattyúja, mások szerint viszont a baromfiudvarnak is megvan a maga – rejtekező – Babérkoszorúsa.

Abban viszont valóban az őstisztelet sajátos formáját láthatjuk, hogy amikor a szemétből kikapar egy lerágott porcogójú lábszárcsontot valamelyik pipe, és nekiiramodik vele, egy emberként veti a nyomába magát az egész baromfiudvar.

A haldokló Lady

Toklász néni unokahúga, a Torkos Terka és a férje, Boldog Bódog, az örök légvárépítő és tervkovács – miután a társak kiprivatizálták alóluk a Bódog álmaiból és terveiből létrejött józsefvárosi téesz-melléküzemágat – pénzzé tették mindenüket, eladták pesti lakásukat, és lejöttek az asszony falujába, és a majd feltehetően és nyilvánvalóan özönlő német és osztrák turistákra bazírozva lovardát alapítottak.

A kölyökkutyaként magukkal hozott Lady nevű ír szetter volt a cég reklámja és Bódog álmainak élő megtestesülése. És méltán. Például az az erővel és dinamizmussal párosult arisztokratizmus, amint lobogó bundával Bódog lova mellett száguldott! A gazdája minden lehetséges módon kényeztette, becézte, naponta fényesre kefélte a szőrét. Egyedül csak az korlátozta Ladyt, hogy óriási drótketrecben tartották, amikor tüzelt, hogy föl ne keressék mafla (és az átnyújtás vágyott és soha el nem ért pillanatára csonkra töredezett) kis vadvirágcsokraikkal a fröccsökből tébolyult bátorságot merítő mufurc Bodrik, Bundik. „Cukorfalat! Cukorfalat!” – csapdosta össze piskótakacsóját Lady köszöntésére Skatulyovicsné, amikor hetente kétszer-háromszor összejött a két elit család – a doktornak is derengő privatizációs álmokat rágcsálni ropi helyett –, amire a férje ráreccsent, hogy: „Várd ki a végét! Kis cifra, nagy rongyos!”

De nem jöttek a német turisták, nem jöttek be a számítások. A realitások futóhomokja hömpölygött csak, ameddig a szem ellátott. Nem úgy ment az, mint a kis ántivilágban, amikor a velük szemben támasztott ellenállás talaján mindjárt meg is tudták vetni lábukat az álmok és ábrándok. És Bódog, hogy szertefoszlott álmai élő megtestesülése lett, rá se tudott nézni Ladyre.

Aztán valami éjjel-nappali boltba is belevágott, már akkor, amikor a boltosokra és pékekre is igaz volt, amit Határ Győző a költőkre mondott, tudniillik, hogy ötőjükre egy fogyasztó jut.

Most a maradékok maradékát élik fel. Bódog a falu legüszkösebb iszákosa, szupernovaként fellobbanó és összeomló ábrándjai és tervei fekete lyuka lett. Lady idén már vizet sem kapott rendesen. Nyár elején több helyen beleette magát a húsába a toklász, mert selymes, nemes bundája nem védi ellene, mint az összenemezelődőtt szőr Bundit, Bodrit.

A sebeket beköpték a legyek, és élve eszik a ketrecében a kukacok, Bódog pedig, úgymond, agyonüt mindenkit, aki az ő kutyája közelébe merészel menni.

Mind kisebb helyre szorítják benne a kukacok az életet, a Babérkoszorús pedig, hogy megrövidítse szenvedéseit, meg-megérinti és fogyasztja tekintetével – mint festő ecsetjével a festéket – egyre haloványabb látványát, és a formákat, színeket átviszi az égen mindjobban kitelő Ladybe, amint az odafönt az egyelőre a lovasa nélküli ló mellett száguld lobogó bundával.

Etikai vétség

(Ebben, a százesztendős jövendőmondó folytonos kommentárjaira szoruló világban a halál úgy nagyjából feldolgozhatatlan. Néha betokozódik, mint szerencsés esetben a toklász a kutyatestben, de a halott legtöbbször kiharap, és az űrre tátongó léket szakítva magával visz egy darabot a világból, és a hátramaradottak egy életen át igyekeznek nem nézni a semmi felé. Egy kutyában viszont éppen annyi halál van, amennyivel lehet viaskodni, amennyiről lehet beszélni.)

A privatizáció helyett az állatorvosi vizeken kalózkodó Skatulyovics doktor műhibája miatt meghalt a Babérkoszorús kutyája, a falu egyetlen pórázosa, nyakörvese, aki a maga kutya-alfájában a Babérkoszorús lábánál heverészve vakkangatott fel az égi vadaspark rókáira, őzeire. Mire oszlásnak indult volna, a Babérkoszorús a tekintete ecsetjével fel is dolgozta a látványát, mint festő a festéket, az égre.

És aztán nézegethette kedvére. Viszont tapintása, szaglása, hallása az űrbe veszett, a semmi módozatairól, fajtáiról értesítette azzal, hogy semmiről sem értesítette. És addig provokálta az evilági hiányt, annyira hiányzott neki a látványon túli kutya, hogy – a személyes előnyszerzést tiltó rendeletet megszegve – egyszer belekapaszkodott a kutya nyakából, az égből lelógó póráz végébe, hogy lehúzza magához, de az rántotta fel az égbe.

És ezzel a Babérkoszorús, mint poétikai segédszemélyzet, exit. Én meg úgy érzem magam nélküle, mint Ádám, amikor a Paradicsomból kipenderítve azon vette magát észre, hogy minden magasabb nexus nélkül ott ül Évával a porban, a semmi besűrűsödésében: a láthatárig érő porban.

Multikulturalizmus

Az ántivilágban – vagy a kis ántivilág kezdetén – Guszti kecske, hacsak nem hítták volna be katonának, úgy leélhette volna az életét, hogy ki sem mozdul a faluból, és magyaron kívül nem lát semmilyen más nációt.

Most meg szerecsenek, kínaiak, vietnamiak jelentek meg, sőt a főutcai kenyérbolt-bokorban, ötödikként, még egy böszörmény pék is kinyitott. És ahelyett, hogy megbecsülné magát, mert magyar kenyeret ehet, csak piszkoskodik egész nap: már nem is a konkurenciának kijáró fitymálással, hanem szent borzadállyal, papírból mutogatja – mint mullah a medreszében a moszlimverő nuncsakut, a gyulai páros kolbászt – az üzemi kémei szerezte kifliket, és nagyban magyarázza, hogy az ilyesmit még az gyaur kutyákkal is túl nagy büntetés megetetni…