Csokits János

Fényűzés az ókori Rómában

kultúrtörténeti kaleidoszkóp

3.

Mekkora vagyon kellett a mértéktelen luxus élvezéséhez? A köztársaság utolsó évtizedeiben Licinius Crassus, a leggazdagabb római földbirtokainak értékét kétszázmillió sestertiusra becsülték, Lucullus vagyonának nagyságáról nincsenek adatok, de Cicero leveleiből és a Plutarkhosz-életrajzból ítélve ő sem lehetett sokkal szegényebb. Pompeius Magnusnak a polgárháborúban elszenvedett veresége és halála után Julius Caesar viszonylag olcsón elárverezte legyőzött ellenfele birtokait: az így begyűlt kétszázmillió Pompeius vagyonának csak egy része volt. Caesar a tízéves galliai háborúban olyan mennyiségű aranyat zsákmányolt, hogy attól kezdve mindenre tellett neki. A Róma szívében tervezett Forum Julium (Caesar Fóruma) megépítéséhez szükséges telkek (összesen kb. négyezerötszáz négyzetméter) felvásárlására százmilliót adott ki, az építkezés költségei több száz millióba kerültek. Meggyilkolásának időpontjában magánvagyona százmilliót tett ki, többre aligha volt szüksége: az egész birodalom az ő kezében volt, milliárdokkal rendelkezett.

Ez a Julius–Claudius-dinasztia császáraira is érvényes, függetlenül attól, hogy takarékosan gazdálkodtak-e, mint Augustus és Tiberius, vagy két kézzel szórták a pénzt, mint Caligula és Nero. Az utóbbi szemében a pénz nem számított, Suetonius idézi véleményét, miszerint „A gazdagságot csak az tudja élvezni, aki pazarol, és az igazán pompakedvelő urak elherdálják vagyonukat. Nagybátyját, Caligulát semmiért nem dicsérte és csodálta annyira, mint hogy rövid idő alatt eltékozolta a hatalmas vagyont, amelyet Tiberiustól örökölt (egy év alatt kétmilliárd-hétszázmilliót). Ennek megfelelően költekezett. Tiridatész örmény király római látogatása alkalmával napi nyolcszázezer sestertiust költött, és vendége távozásakor kétszázmilliót adott neki búcsúajándékul. […] Soha nem vette fel kétszer ugyanazt a ruhát, ha kockázott, minden tét négyszázezer sestertius volt, és mikor halászni ment, bíbor és skarlát szállal átszőtt aranyhálót használt. Beszélik, hogy ritkán utazott úgy, hogy ne kísérte volna ezer szekér, és öszvéreit ezüsttel patkoltatta.” Rögeszméihez híven élt, és milliárdokat pocsékolt el szeszélyeire.

Egy garádiccsal lejjebb nem találunk egyetlen olyan arisztokratát vagy sikeres üzletembert sem, akinek vagyona elérte volna a félmilliárdot. Cornelius Lentulus elszegényedett patríciust kezdetben Augustus támogatta anyagilag, Tiberiusszal is jó viszonyban volt, tisztességes eszközökkel gazdagodott meg, ami a császárok alatt ritkán fordult elő: vagyonát négyszázmillióra becsülték. A köztársaság összeomlásának korában született, régi nemesi családból származó Volusius Saturninus a másik fehér holló: Augustustól Neróig terjedő közéleti pályafutása alatt mindvégig tiszta maradt, egyik császár sem üldözte, pedig háromszázmilliója volt, ami azokban az évtizedekben elegendő ok lett volna, hogy megkaparintásáért eltegyék láb alól. Kilencvenhárom éves korában mint prefectus urbi, Róma városának kormányzója halt meg, a legszigorúbb római történész, Tacitus is tisztelettel emlékezett meg személyéről.

A leggazdagabb rómaiak listáján következő személyiségek úgyszólván kivétel nélkül a politikai hullámlovaglás mesterei. Sallustius Passienus Crispus két ízben viselt consuli hivatalt, Tiberius és Claudius alatt, pozícióját helyezkedéssel próbálta megtartani. Első felesége Nero nagynénje, Domitia volt; a második Nero anyja, az ifjabb Agrippina megölette, hogy mint általános örököse minden nehézség nélkül és minél hamarabb jusson hozzá kétszázmilliós vagyonához. A szellemességéről nevezetes kiváló szónok, Vibius Crispus jó adminisztrátor és simulékony politikus hírében állt, politikai magatartását az opportunizmus jellemezte. Nero, Vespasianus és Domitianus alatt háromszor viselt consuli hivatalt. Nero egyik ismert besúgója (delator) volt. Mindig ügyesen helyezkedett, jó üzleti érzékkel és skrupulusok nélkül háromszázmilliót szedett össze, ennek ellenére nyolcvan évig sikerült élnie, és ágyban végezte. A hozzá hasonló hatásos szónok és karrierista Clodius Epirus Marcellus kétszer volt consul, Nero és Vespasianus alatt. Thrasea Paetus perében mint a sztoikus ellenzéki csoporthoz tartozó szenátor egyik vádlója szerepelt, az ítélet és az elítélt Thrasea öngyilkossága után ötmilliót kapott Nerótól – így is meg lehetett gazdagodni. Vespasianus uralkodásának vége felé valamilyen végzetes hibát követett el: a császár fia és utóda, Titus – nem tudjuk, miért – összeesküvéssel vádolta, a szenátus halálra ítélte, mire ő is öngyilkosságot követett el. Kétszázmillió maradt utána. A korrupció és a tisztességtelen eszközökkel való meggazdagodás külön kategóriájába kell sorolnunk Claudius miniszteri vagy államtitkári rangban tevékeny, felszabadított rabszolgáit, akikre birodalmának és magánéletének kormányzását bízta: Narcissus négyszázmilliót, Pallas háromszázmilliót, Callistus kétszázmilliót „takarított meg”, Polybius után, akit Claudius harmadik felesége, Messalina öletett meg, valószínűleg hasonló összeg maradt. Claudius egyszer arról panaszkodott egyik bizalmasának, hogy szűkében van a pénznek, mire az illető azt felelte: ha két szabadosához (Pallas és Narcissus) társul, annyi pénze lesz, hogy jut is, marad is.

Nem hagyhatjuk megemlítetlenül Apiciust, a hírhedt ínyencet. Egyes ókori pletykák szerint fiatal korában Tiberius kegyencének és miniszterének, a nála pár évvel idősebb Sejanusnak a szeretője volt. Udvari körökben később csak Sejanus pozíciójára való tekintettel tűrték meg, bár az aranyifjúság szívesen járt pazar vacsoráira, és a trónörökös Drusus is baráti köréhez tartozott, mert érdekelték Apicius gasztronómiai elméletei és újításai. Seneca úgy hallotta, hogy Apicius százmillió sestertiust fecsérelt el konyhászati kísérleteire és lakomáira. Amikor rádöbbent, hogy „mindössze” tízmilliója maradt, sürgősen véget vetett életének, mert úgy érezte, hogy tízmillióból csak nyomorogni lehet.

*

Az általános megbecsülésnek örvendő tisztes polgároknak a jövedelme megközelítőleg sem lett volna elég az eddig leírt fényűző életmódhoz, bár ez ellentmondás, mert aki így élt, azt aligha övezte megbecsülés. A vagyon imponált, mint mindig, de a bámulat nem jelentett csodálatot. A rómaiak gazdag polgártársaik közül csak azokat becsülték igazán, akik vagyonukat a közjó előmozdítására fordították. Ahogy azt Cicero egyik beszédében megfogalmazta: „A római nép gyűlöli a privát fényűzést, de a nyilvános pompa gyönyörködteti.” A jövedelemre, a vagyoni helyzetre támaszkodó társadalmi ranglétrának azonban semmi köze sem volt a közmegbecsüléshez. A rómaiak realisták lévén, a rangra, hivatalos pozícióra pályázónak a felfelé vezető lépcső minden egyes fokán egy pontosan meghatározott minimális összeggel kellett rendelkeznie.

A hadseregnél a tisztek évi fizetése, rangjuktól függően, harminc- és hatvanezer sestertius között mozgott. (Ugyanakkor a légiós közkatonák zsoldja Julius Caesartól Domitianus császárig évi kilencszáz, ez utóbbitól Septimius Severusig [193–211] ezerkétszáz sestertiust tett ki.) Vidéken a száztagú városi tanácsok tízes csoportokra (decuria) osztott tagjainak évi százezer, a praetor urbanus által jogosultnak minősített polgárok közül kiválasztott bíráknak (judices) kétszázezer sestertiust kitevő vagyont kellett kimutatniuk. A lovagi ranghoz legalább négyszázezer, a szenátorsághoz egymillió, Augustustól kezdve egymillió-kétszázezer sestertiusra volt szükség. Cicero unokahúgának családja például azért utasította el az egyik kérőt, mert kevesellte nyolcszázezer sestertiust kitevő vagyonát, vagyis hogy nem lehetett belőle szenátor. A tartományokban a császári jövedelmek lovagi rangú kezelői évi hatvan-, száz-, kétszáz- és háromszázezer sestertiusos fizetést húztak, egy praetori rangú tartományi helytartó (propraetor) évi javadalmazása ötszázezer, a consuli helytartóé (proconsul) egymillió sestertius volt.

A szabadfoglalkozásúak közül egyesek anyagilag többre vitték, mint az állami tisztségviselők és a törvényhozók; milliókat kerestek, ugyanakkor azonban a társadalom szegélyén maradtak, hiába voltak népszerűek és gazdagok: az uralkodó rétegek nem fogadták be őket. És volt mesterség, amely örökre a palánkon kívül rekedt, mint például a jól honorált kocsiversenyzés. A különböző színekben induló versenyzőknek éppolyan szenvedélyes szurkolótáboruk volt – Caligulát és Nerót is beleértve –, mint korunkban a futballcsapatoknak, ezért beszéltek velük kapcsolatban kék és zöld pártról. Caligula zöld párti volt, és egy, a zöldek cirkuszi istállójában csapott tivornya alkalmával kétmillió sestertiust ajándékozott egy Eutychus nevű kocsiversenyzőnek. A több mint kétezer versenyben győztes „aranyorrú” Flavius Scorpus teljesítménye éveken át volt beszédtéma a Városban. Fiatalon, harminc alatt halt meg, Martialis versben búcsúztatta. Egy másik versenyző, Crescens huszonkét éves korában halt meg, rövid pályafutása alatt másfél milliót keresett. A rekordot Diocles tartotta, aki 122-től 146-ig, tizennyolc és negyvenkét éves kora között összesen négyezer-kétszázötvenhét versenyen vett részt, és ezernégyszázhatvankét győzelmet aratott. Ő harmincötmillióval vonult nyugalomba.

Nem sokkal voltak jobb szociális helyzetben a színészek: mesterségük a római jog szerint „infámiának” számított. A színész nevét a censor törölte tribusának, városrészének vagy kerületének (eredetileg törzsének) névjegyzékéből, vagyis jogilag cselekvőképtelennek nyilvánította, nem volt semmiféle politikai joga, már-már római állampolgárságát is kétségbe vonták. Ami a hatalom gyakorlóit nem tartotta vissza attól, hogy a nekik rokonszenves színészeket és színésznőket kitüntessék társaságukkal, nem egy esetben szerelmükkel is. Roscius Gallust, korának legnépszerűbb tragikus színészét Sulla, a Dictator lovagi rangra emelte, az arisztokrácia más tagjai is szívesen barátkoztak vele, és a fiatal Cicerót ő vezette be a hatásos szövegmondás művészetébe. Roscius évi hatszázezer sestertiust keresett, és vagyonát milliókra becsülték. A már említett Clodius Aesopust Rosciusszal nagyjából egyenrangú színésznek tekintették, az ő gázsija is milliókra rúgott: fia ebből a vagyonból engedhette meg magának, hogy borecetben oldott gyöngyöket igyon és itasson barátaival.

A szórakoztatóipar tagjainál nagyobb társadalmi megbecsülésben részesültek az orvosok, úgyszólván valamennyien Rómában letelepedett görögök. Antonius Musa Kr. e. 23-ban hidroterápiával (hideg vizes kúrával) mentette meg Augustus életét, a császár ezért négyszázezer sestertiusszal jutalmazta meg. Marcus Aurelius udvari orvosa, Galénosz, az egyik legjelentősebb ókori polihisztor nyolcvanezer sestertius honoráriumot kért (és kapott) egy-egy műtétért. Plinius négy császárkori orvost nevez meg, akik évi kétszázötvenezer sestertiust kerestek. Tiberius, Caligula és Claudius egyik orvosa, „Quintus Stertinius közölte uraival, hogy ő az évi ötszázezer sestertiusos tiszteletdíjjal is beéri, mert van több háza Rómában, és pacientúrája további hatszázezret hoz neki. Fivére, Xenophón, szintén Claudius orvosa hasonló összegeket keresett: kettejük után harmincötmilliós vagyon maradt. Kartársaik közül csak Arruntius volt ilyen gazdag.”

Plinius egy-két ismert sarlatánt is megnevez: „Nem volt olyan színész, se kocsiversenyző – írja –, aki után akkora tömeg tolongott volna az utcán, mint amennyien Crinast követték, amikor az orvostudományt az asztrológiával párosította, és betegeinek étrendjét a csillagok járásához igazította.” Nem csoda, hogy tízmilliót hagyott örökösére, pedig előzőleg szülővárosa, Massilia [Marseille] és más gall városok falainak megerősítésére már legalább ugyanannyit költött. A szintén massiliai Charmis egy jól fizető vidéki betegét kétszázezer sestertiusért „átengedte” Alconnak, a sebésznek, amiért Claudius császár tízmilliós pénzbírságra ítélte, és kitoloncoltatta Galliába, de Charmis később, Rómába visszatérvén, néhány év leforgása alatt megint öszszekuruzsolt magának tízmilliót.

A szabadfoglalkozásúak közül a legnagyobb megbecsülésben a képzőművészek részesültek; a jó festők és szobrászok kényelmes megélhetése mindig biztosítva volt: császárok, hadvezérek, dúsgazdag üzletemberek – mint fentebb láttuk – habozás nélkül fizettek ki milliókat egy-egy festményért vagy szoborért.

*

A festőkkel és szobrászokkal ellentétben a római költők örökölt vagyon vagy pártfogók nélkül nem szentelhették magukat művészetüknek, már maga a gondtalan megélhetés is luxusnak számított. A köztársaság utolsó századában a jómódú, Verona környéki családból származó Catullus is csak apja anyagi támogatásával vehetett részt a római társasági életben, amelynek egy-egy nevetséges vagy torz figuráját epigrammáival halhatatlanná tette. A sirmiói Catullus-kúriában nőtt fel, a kultúrával együtt ott szívta magába a józan üzleti nyelvezetet, amelynek nyomait még szenvedélyes szerelmi lírájában is megtaláljuk.

Catullus kortársának, Lucretiusnak az életéről semmit sem tudunk, de A dolgok természetéről című költeményének részleteiből ítélve olyan jól ismerte a gazdagok életét, hogy – amint azt a fentebb idézett részlet is mutatja – bizonyára maga is az uralkodó rétegekhez tartozott. A következő nemzedékben Propertius, Tibullus és Ovidius vagyoni viszonyainak részleteit sem ismerjük, csak annyit tudunk, hogy mindhárman a lovagrend tagjai voltak, és megélhetésükért nem kellett dolgozniok, annak ellenére sem, hogy Propertius és Tibullus birtokainak egy részét a második triumvirátus „államosította”. Octavianus, a későbbi Augustus császár a náluk szerényebb anyagi körülmények között, Mantua közelében felnőtt Vergilius örökölt birtokát is elkobozta veteránjai számára, de néhány évre rá, amikor Maecenas közvetítésével megismerte költészetét és személyét, kárpótlásul egy Nápoly környéki birtokkal ajándékozta meg. Vergilius végrendeletében tízmillió sestertiust hagyott örökösére, valószínűleg ő volt a leggazdagabb római költő, bár állítólag a Nero korában fiatalon elhunyt Persius után is egy tízmilliós örökség maradt.

Horatius apja, egy felszabadított rabszolga, eléggé meggazdagodott ahhoz, hogy fiát Athénban neveltesse, ami a mai egyetemi tanulmányokkal volt egyenlő. Maecenas és Augustus Horatiust is felkarolták: Maecenastól egy szép sabinumi birtokot kapott – idillikus tájon épült villájának romjai ma is megtekinthetők. A költeményeiben említett adatokból kiderül, hogy az ajándék jómódú földbirtokost csinált belőle. Birtokát két részre osztotta. Az egyikben, a mintagazdaságban nyolc rabszolgát foglalkoztatott, a maradék öt kisebb földdarabból állt, ezeket öt telepesnek adta bérbe. A nagyobbik gazdaság egyik részén szőlőt termelt, a legszélesebb terület a hagyományos búzaföldeknek jutott. Legelői és erdei is voltak, ezenkívül szarvasmarhát, birkát, kecskét és sertést tenyésztett. Az egész birtok gondozását egy intézőre bízta, hogy neki magának több ideje és nyugalma legyen a versíráshoz. A felsoroltak alapján biztosra vehetjük, hogy Horatius is milliomosként halt meg.

Gazdag volt Seneca unokaöccse, Lucanus, a Pharsalia szerzője is, az egész, hispaniai eredetű család milliókkal rendelkezett, de amikor Seneca belekeveredett a Piso-féle összeesküvésbe, és Nero öngyilkosságra kényszerítette, ugyanaz a sors várt a költőre és apjára: mindhármuk vagyona Neróra szállt. A szintén Hispaniából Rómába költözött Martialis anyagi helyzetéről részletesen értesülünk epigrammáiból, bár ezeket mint életrajzi forrásműveket ajánlatos óvatosan kezelni. Szívesen tetszelgett a szegény költő pózában, noha mindhárom Flavius császár: Vespasianus, Titus és Domitianus bőkezűen támogatta, és voltak más magas rangú patrónusai is: például a consulságot viselt ifjabb Plinius fedezte Bilbilisbe való hazatelepedésének költségeit. Domitianus lovagi rangra emelte, amihez legalább négyszázezer sestertiusos vagyont kellett kimutatnia. Harmincöt évet töltött Rómában. Előbb egy bérház legfelső emeletén lakott, majd a Quirinus árkádjainak közelében volt egy kis háza, és Numantiában egy szerény majorsága, ahol szőlőt és gyümölcsöt termelt. Birtokának konyhakertje a városban is ellátta friss zöldséggel, baromfiudvarából az intéző felesége vitt neki tyúkokat, csirkéket, tojásokat, a kertből diót és rózsát. Kecskéi és juhai is voltak: semmiben sem szenvedett hiányt. Római házának értékét száz-százötvenezer sestertiusra becsülték. Összesen húsz rabszolgája közül tizenegynek a nevét ismerjük epigrammáiból. Császári adományokból és tisztelőinek ajándékaiból gazdagodott meg: verseiért nem sokat fizettek a római könyvkereskedők, a mai kiadók elődei. Összegyűjtött epigrammáinak példányait húsz sestertiusért árulták – ezért még egy őszibarackot sem vehetett. Caesar Forumával szemben, Atresus könyvesboltjában Xéniák című kötete négyért volt kapható, ennek felét a boltos vágta zsebre. Egy hitelezőjének szemére hányja, hogy nem adott neki kölcsön húszezer sestertiust, egy másiktól ötvenezret kapott, és még azzal henceg, hogy ő a jó barát, mert visszafizeti. Hogy miből? Egyszerű: egy újabb kölcsönből. Költészetének érzelgős cinizmusa nagyvárosi jelenség: minden dekadens korszakban találkozunk vele.

A császári kegyben álló ifjabb Plinius vagyonát húszmillióra becsülték; ezt részben nagybátyjától, az idősebb Pliniustól örökölte, részben ügyvédként, örökségek formájában szerezte, és valószínűleg Trajanus császártól is kapott adományokat. Több helyütt voltak birtokai, nyaralói, és – mint a római arisztokraták mindig is tették – uzsorakamatra helyezett ki pénzeket, nem tudjuk, hány százalékra, bár ahol szükség volt rá, szívesen és bőkezűen adakozott. A moralizálásra neki is volt hajlama, de ő diszkrétebben tette, mint Cicero és Seneca.

*

A hatalom és a vele járó jólét magával hozza a képmutatást: a politikusok rendszerint szerényebbnek akarnak mutatkozni, mint amilyenek, és szokásukhoz híven port hintenek a világ szemébe. Cicero és Seneca sem élt meghirdetett erkölcsi elveinek szellemében, ami egyiküket sem tartotta vissza a gátlástalan moralizálástól, szívesen ostorozták a luxust, és mindketten a makulátlan erkölcsbíró szerepében tetszelegtek.

Cicero nem volt ínyenc, de a fényűző élet más lehetőségeit ő sem vetette meg. Apai öröksége háromszázhatvanezer, feleségének, Terentiának a hozománya négyszáznyolcvanezer sestertius volt. Több évtizedes ügyvédi gyakorlatával milliókat keresett, mégis állandó pénzzavarral küzdött. Politikai pályájának delelőjén három és fél millióért vett magának egy szép házat az előkelő Palatinus-dombon Crassustól, korának leggazdagabb patríciusától. A pénz egy részét, kétmilliót ügyfelétől, Publius Cornelius Sullától, a volt Dictator rokonától vette kölcsön, a többit volt consultársától, Gaius Antoniustól kapta, nem tudjuk, milyen címen. Sullát az első Catilina-féle összeesküvésben való részvétele miatt bíróság elé állították, és Cicero védte meg – ugyanaz a Cicero, aki azután Catilina második összeesküvését leleplezte és elfojtotta. Rómában törvény, a lex Cincia tiltotta az ügyvédeknek, hogy ügyfeleiktől pénzt vagy értékes ajándékokat fogadjanak el, amit a dörzsölt politikus jogászok a legkülönbözőbb eszközökkel játszottak ki. Ilyen volt a „kölcsön”, amit a „hitelező” soha nem kért és nem kapott vissza, vagy az idősebb ügyfelek részéről a végrendeleti hagyományozás: így örökölt Cicero az évek során húszmilliót. A „Haza Atyja” legalább két másik esetben is megszegte a lex Cinciát – jelentős összegekről volt szó, de törvénysértéseinek felsorolása túl hosszadalmas lenne. Az Antoniusszal kötött illegális üzletet is titokban kellett tartaniuk. A két consulnak hivatali évük letelte után joguk volt egy-egy, a szenátus által kijelölt tartományhoz, ahol helytartói minőségben kormányozták a provinciát. Cicerónak a gazdag Macedonia jutott, de mivel Rómában akart maradni, átengedte a tartományt Antoniusnak, aki azután a kor szokásához híven törvénytelen eszközökkel hatalmas összegeket facsart ki a lakosságból. Ebből fizette ki Cicerót, akinek városi háza ilyenformán egy fillérjébe sem került. Amikor nem sokkal a házvétel után meghallotta, hogy Messala consul több mint négyszer annyit fizetett belvárosi palotájáért, következő levelében így hencegett Atticusnak: „Ez után a tranzakció után az a vélemény a Városban, hogy jó üzletet csináltam. Az emberek rájöttek, hogy teljesen jogos, ha valaki barátai pénzéből jut hozzá ahhoz, ami társadalmi pozíciót biztosít neki.” (Kiemelés tőlem – Cs. J.)

Nagy lábon élt, szülővárosában, Arpinumban örökölt gazdaságai voltak, másutt, például Tusculumban három birtokot, Cumae-ban kettőt egyesített, Formiae és Caieta között is volt egy háza, Pompeii környékén több nyaralója és villája, amelyeknek berendezésére százezreket adott ki. Ezenkívül tizenegy szerényebb szállás (deversoria) állt a rendelkezésére, hogy útban Rómából valamelyik villájához sehol ne kelljen barátainál vagy egy fogadóban megszállnia. Rómában két házat és három bérházat is vásárolt, ezeknek lakbére évi százezret hozott neki. Házainak, villáinak és szállásainak értékét összesen kb. tízmillióra becsülték. Mindezeknek rendben tartásához rabszolgákra volt szüksége, akiket etetnie és ruháznia kellett. Leveleiben huszonhat rabszolgájának, illetve szabadosának a nevét említi, akik titkári, könyvtárosi, intézői minőségben szolgálták, de ezek csak a specialisták. Közönséges szolgáinak száma valószínűleg meghaladta a százat.

Cicero mindenáron lépést akart tartani az arisztokráciával és a divattal, ezért – mint más újgazdagok is tették – tucatszámra hozatott magának Athénból görög márványszobrokat. Az igazi műgyűjtő óvatosan latolgatva, sok éven át kutatva állítja össze gyűjteményét. Cicero, a parvenü, mindent Atticusra és annak üzleti megbízottjaira, közvetítőire hagyott: szakértelem és művészi ízlés nélkül, szinte kilóra vásárolta a mások által garantált szépséget. Hasonló akvizíció volt például az afrikai tujafa ebédlőasztal is, amely akkoriban még nóvumnak számított, és a gazdag sznobok státusszimbólumai közé tartozott.

A költekezéshez nagyobb jövedelemre lett volna szüksége, mint amennyije volt, mindig tovább nyújtózott, mint ameddig a takarója ért, és örökké gyorssegélyekre szorult. Hitelezőinek kiválasztásában és a pénzhez jutás eszközeiben soha nem volt válogatós. Politikai ellenfelétől, Julius Caesartól is elfogadott egy nyolcszázezer sestertiusos kölcsönt, megjátszotta, hogy őszinte barátja, ami nem tartotta vissza attól, hogy hamarosan intrikákat szőjön ellene, sőt Kr. e. 54 decemberében volt képe azt írni barátjának, Lentulus Spinther proconsulnak: azért fogadta el a kölcsönt, mert úgy érezte, hogy Caesar csak így tudja kifejezni mélységes háláját, amellyel neki tartozik, aminek természetesen a fordítottja volt igaz. Levelezéséből kiderül, hogy sem adósságát, sem a két és fél százalékos kedvezményes kamatot nem törlesztette, és Caesar megölése után kitörő örömmel gratulált gyilkosainak.

A fényűző életmóddal párhuzamosan írott szalonbölcseleti műveiben szívesen foglalkozott etikai kérdésekkel. A hivatalokról című könyvében például egy helyütt leszögezi, hogy „el kell ismernünk, milyen helytelen […] fényűzésben és a gyönyörnek élni, milyen helyes, ha takarékosan, önmegtartóztatóan és józanul élünk”. A sztoikusok paradoxonjai című írásában még egy lépéssel továbbmegy a képmutatásban, és azzal érvel, hogy a takarékosság tulajdonképpen jövedelem: „Van háziúr, akinek a házbér évi hatszázezer sestertiust biztosít – írja –, nekem csak százezret, de míg ő vidéki kúriáit márványpadlóval és aranyozott mennyezettel díszíti, és olyan mértéktelen mohósággal gyűjt szobrokat, képeket, bútorokat és ruhákat, hogy jövedelme még a kiadásait, sőt adósságainak kamatját sem fedezi, addig nekem az igényeim kielégítésére költött összegek levonása után még marad is szűkös bevételemből.” Miközben pontosan azt művelte, amitől másokat ilyen fölényes hangon óvott.

Kontrasztképpen idekívánkozik barátjának, a lovagrendhez tartozó – ma azt mondanánk: nagypolgári – Atticusnak a háztartási költségvetése. A kor egyik legsikeresebb bankárja és üzleti vállalkozója havi háromezer sestertiusra korlátozta háztartásának kiadásait, szerényen élt, nem hivalkodott vagyonával, ahol tudott, segített barátain, de nem írt könyvet a lemondás bölcseletéről.

*

Seneca több könyvet írt a sztoikus filozófiáról, azt azonban legodaadóbb tisztelői se mernék állítani, hogy az általa hirdetett etikához tartotta volna magát. Óriási vagyona, palotái és parkjai, halastavai és pazar villái miatt már a maga korában megszólták, és nem csak az irigyei. Az ellentmondást élete és műve között nehéz volt nem észrevenni. A sztoikus bölcs, aki a legnagyobb megvetés hangján írt Apicius fényűző életéről, nem szégyellt üzletet kötni Remmius Palaemon, közismerten züllött irodalomtudóssal, akinek az évi nyolcszázezer sestertiusos jövedelem sem volt elég. Palaemon a Róma közelében fekvő Nomentum környékén hatszázezer sestertiusért vett egy százhetven holdas, elhanyagolt gazdaságot, ahova szőlőt telepített, és szőlejét a már említett Acilius Sthelenus segítségével tíz év leforgása alatt mintabirtokká fejlesztette. A gazdaság ekkor már évi négyszázezer sestertiust hozott Palaemonnak. Seneca, a mérséklet, önmegtartóztatás és a tisztes szegénység apostola annyira megkívánta Palaemon szőlejét, hogy az eredeti vételár négyszeresét fizette ki érte. Vagyonát élete vége felé háromszázmillióra taksálták.

Hogyan tesz szert ekkora vagyonra egy hivatásos moralista? Írói tehetség, világi fellépés, üzleti készség és szerencse is kellett hozzá, a legtöbbet mégis a császári kegy és a vele járó politikai hatalom nyújtotta, ami sok ellenséget is szerzett neki. Főleg amikor, mint Nero főminisztere, Róma britanniai tartományában negyvenmilliót helyezett ki uzsorakamatra, azután idő előtt, váratlanul és „hatósági segédlettel” hajtatta be az egész összeget. Cassius Dio szerint Seneca telhetetlensége is hozzájárult a Boadicea-féle britanniai felkelés kirobbantásához.

Seneca egyik rövid esszéjében, ahol arról ír, hogy egy embert csak azért szabad dicsérnünk, ami valóban az övé, legyen az tulajdon vagy tulajdonság, a következőképpen illusztrálja a jómódú embert: „Tegyük fel, hogy van egy szép háza, és vannak jó erőben lévő rabszolgái, van sok birtoka, sokat termel és sok pénzt helyez ki kamatra…” (multum fenera). Vagyis természetesnek tartja az uzsorát. Hasonló hangnemben ír az ifjabb Plinius egyik barátjának egy tervezett birtokvételről: „Tudni akarod még: mi az ára? Hárommillió sestertius. Kérded: könynyen elő tudom-e teremteni ezt az összeget? Igaz, majd minden vagyonom földekben fekszik, de valamit azért kamatra is kiadhatok” (aluquid tamen fenero). Ő sem titkolja nem éppen előkelő bevételi forrását.

Tacitus Évkönyveiben a témával foglalkozva elismeri, hogy „az uzsora ősi rákfenéje Rómának, kezdettől fogva viszályokhoz és zendülésekhez vezetett”. Ugyanitt leírja, hogyan próbálta megfékezni az arisztokrácia kapzsiságát a Tizenkét Táblás törvény (Kr. e. 450 körül). Fennmaradt még Cato megjegyzése is, aki szerint a régi rómaiak véleménye az uzsoráról világosan kitűnik törvényeikből: „A tolvajt az eltulajdonított érték kétszeresére, az uzsorást a behajtott összeg négyszeresére ítélték.” Hiába volt a törvény és a szigor: az uzsorának sem a köztársasági szenátus, sem a császárok nem tudtak véget vetni.

A római arisztokraták uzsorakamatra adott kölcsöneinek legjobban dokumentált példája Marcus Brutus közel-keleti esete. Ő Ciprus szigetén negyvennyolc százalékra helyezett ki egy nagyobb összeget, amelynek egyedül a kamatos kamata évi kétmillió-négyszázezer sestertiust tett ki. Cicero Kr. e. 51–50-ben Kilikia helytartója volt, és Brutus üzleti megbízottainak őhozzá kellett fordulniuk, hogy a fennhatósága alá tartozó szigeten, Salamis városában kényszerítse a helyi szenátust a kölcsönvett összeg kamatainak törlesztésére. Cicero négy felháborodott hangú levélben számol be közös barátjuknak, Atticusnak a botrányos ügy részleteiről. Kiderül, hogy Brutus apósa, Appius Claudius, aki az előző évben volt Kilikia helytartója, csapataiból több lovas szakaszt (egy szakasz harminc lovasból állt) bocsátott vejének rendelkezésére, hogy a salamisi szenátust erőszakkal bírják rá a fizetésre. A Ciprusba kivezényelt lovas katonák körülzárták a szenátus épületét, és senkit sem akartak kiengedni, amíg a szenátus nem fizetett. A hosszú ostromzár alatt öt görög szenátor éhen halt. Cicero nem volt hajlandó ilyen eszközöket alkalmazni, annál kevésbé, mivel hivatalba lépése alkalmából kiadott hagyományos helytartói rendeletének értelmében az ő proconsulatusának évében a törvényes kamat nem haladhatta meg a tizenkét százalékot. Brutus egyik megbízottja, egy bizonyos Scaptius azt állította, hogy a salamisiak adósságának kamata már négymillió-nyolcszázezer sestertius, de amikor az érdekeltek Cicero jelenlétében megvitatták, pontosan mennyiről van szó, megállapították, hogy a kamat csak két és fél milliót tesz ki. Az ügy sokkal bonyolultabb ennél, de itt nem térhetünk ki valamennyi részletére, mint például Brutus Cicerónak írott arrogáns hangú leveleire vagy a római szenátus tisztességtelen magatartására Brutus közel-keleti hiteleinek ügyében.

Brutus az előző évben – vagy talán már korábban – Kappadokia elszegényedett királyának, III. Ariobarzanésznak is kölcsönadott egy hatalmas összeget (nem tudjuk, mennyit), amelynek évi uzsorakamata kétmillió-négyszázezer sestertius volt. Cicero rábeszéléssel – nem erőszakkal – elérte, hogy a király törlessze a kamatokat. Anyagi kérdésekben ő sem volt tisztességesebb, mint bármely politikus, de az uzsorakamatok törvénytelen eszközökkel való behajtását nem tűrte el tartományában. A Brutus-féle hitelek megítélésénél azt is figyelembe kell vennünk, hogy Rómában évi hat, néha csak négy százalék volt az elfogadott tisztességes kamat, a tartományokban ennek esetleg a kétszerese.

Cicero ciprusi beszámolói után könnyű elképzelni, milyen visszhangot keltett Rómában a Seneca-féle negyvenmilliós britanniai hitelek erőszakos behajtásának híre. Seneca ilyen hangok és visszhangok hatására próbálta megvédeni filozófusi reputációját a De vita beata című, párbeszédnek nevezett esszéjével. Jellemző, hogy a cím egyszerre jelent boldog és vagyonos életet. Az esszé hangja erősen szónokias, és érveinek intellektuális színvonala enyhén szólva középiskolai. Egy helyütt „a filozófia ellenségének” szájába adva az érvet megjegyzi: „A filozófusok nem úgy élnek, ahogyan beszélnek.” Ezt követő hosszadalmas levezetésében egyebek közt azt feleli: „Megvetem a gazdagságot, akár van, akár nincsen […] engem nem szomorít el, ha a gazdagság másé, és nem tesz dölyfössé, ha az enyém.” Kissé alább azt kérdezi tőle bírálója: „Miért foglalkozik filozófiával [értsd: etikával] az, aki ugyanakkor jólétben él? Miért állítja, hogy megveti a gazdagságot, ha közben gazdag?” Válaszában ez áll: „A bölcs nem szereti a gazdagságot, de szívesebben veszi, ha van, mint ha nincs, nem fogadja a szívébe, csak a házába [sic!], nem utasítja el magától, hanem megtartja, amije van, és azt kívánja, hogy a gazdagság biztosítsa számára az eszközöket erényei gyakorlásához.” Vagyis a bőségből erényt csinál. Tovább olvasva ezt a gyöngyszemet találjuk: „Ne tiltsd el a filozófust [értsd: a moralistát] a pénztől, a bölcsességet senki sem ítélte szegénységre.” Néhány fejezettel alább felteszi a kérdést: „Mi a különbség a bölcs és a balga ember között?” A felelet: „A bölcs szemében a gazdagság rabszolga, a balga szemében úr. A bölcs semmi fontosságot nem tulajdonít a gazdagságnak, a balga a legfontosabbnak tartja.” Az átlátszóan képmutató érv ellentmond fentebb kifejtett ötletének, mely szerint a gazdagság azért hasznos, mert hozzásegíti a bölcset erényes céljainak megvalósításához – mely esetben a gazdagság mégiscsak fontos a „bölcs” számára.

*

Ilyen belső ellentmondások után: milyen volt Seneca a maga testi valóságában? Egy élethű portré sok mindent elárul. Csakhogy Seneca esetében az írásaiból és a róla szóló írásokból ismert kettősség – az öntudatos erény és a szibarita képmutatás – csaknem két évezred után az ikonográfia területén is hosszú ideig akadályozta a róla fennmaradt portrészobor tanúságtételét. Az ókorban ez nem lehetett probléma, a középkor első századai során azonban az ókori remekművek egész sora elkallódott (a barbárok elpusztították), és Senecáról az újkorban, egészen a tizenkilencedik század elejéig nem került elő nevével fémjelzett szobor. Bonyolította a helyzetet az ókori keresztény egyházatyák naivitása, akik úgy látszik, nem ismerték Seneca életének és művének árnyoldalait, vagy nem vették észre az élet és a mű között tátongó szakadékot, esetleg rágalomnak vélték az életéről fennmaradt adatokat. Tertullianus egyházatya (160–240) például a korai keresztény teológusok és filozófusok mozgalmi többes számában fogalmazva azt írta: „Seneca gyakran a miénk” (Seneca saepe noster) – amivel bizonyára nem a Nero által öngyilkosságra kényszerített sztoikus moralista fényűző életére és arcpirító képmutatására utalt.

Senecának a tizenhatodik századtól a tizennyolcadik század végéig reneszánsza volt, és ettől az időszaktól kezdve egészen századunk második feléig egy harmincnyolc példányban létező, névtelen ókori portrészobrot azonosítottak vele. Ez az „erényes Seneca” képmása. A mellszobor egy idősebb férfit ábrázol. Homlokához tapadó izzadt hajzata, ápolatlan szakálla, öregesen ráncos nyaka, félig nyitott szája és fájdalmas arckifejezése inkább egy, az amphitheatrumban oroszlánokra váró áldozatra, mint az ötvenmilliós lakosú Római Birodalom császárának főminiszterére emlékeztetnek. Arcát a bal szeme alatti, madártojás nagyságú daganat vagy bibircsók, ha lehet, még gusztustalanabbá teszi. A római arisztokraták a Kr. e.-i második század közepétől kezdve rendszeresen borotváltatták magukat, és ezt a szokást a császárok is átvették. (Az első újból szakállas személyiség, több mint fél évszázaddal Seneca után, a különc Hadrianus császár volt.)

Seneca ifjúkorában nevezetes ügyvéd és szónok, szellemes nagyvilági társalgó, akinek Caligula napjaiban a császári udvarba, sőt, úgy hírlett: a császár nővérének, Julia Livillának a hálószobájába is szabad bejárása volt. Caligula meggyilkolása után utódának, Claudiusnak a felesége, Messalina éppen emiatt száműzette Korzika szigetére. Ha jól meggondoljuk: az elgyötört arcú férfiú már azért sem lehetett Seneca szobra, mert aki a császári udvarban számított, az csak simára borotvált arccal jelenhetett meg a nyilvánosság előtt, és alig valószínű, hogy az elkényeztetett Julia Livilla egy ilyen savanyú szagú öregembert invitált volna hálószobájába. Nyolc évvel később, Messalina halála után Nero anyja, az ifjabb Agrippina, akivel egyes források szerint szintén volt viszonya, visszahívatta Rómába, és rábízta tizenegy éves fia nevelését. Pályafutása ettől kezdve meredeken felfelé ível: először praetori, majd consuli rangban Nero főminisztere. Irreális gondolat, hogy a római világ urát egy ilyen groteszk figura képviselhette volna. Winckelmann német archeológus, a klasszikus ókori világ elismert szakértője már 1764-ben szót emelt a mellszobornak Senecával való azonosítása ellen, de az igazi Seneca, a képmutató moralista mellszobrát csak 1813-ban tárták fel Rómában, a Caelius-dombon. Ezen a jelenleg a berlini Állami Múzeumban álló kettős márványhermán Seneca háttal Szókratésznak reprezentálja a filozófiát. Azért Szókratésszal párosították, mert a sztoikus pozőr kényszerű öngyilkosságának inszcenálásával – mondhatnánk: koreográfiájával – annak utolsó óráit próbálta utánozni.

A berlini herma, mellén a SENECA felirattal, egy hatvan körüli, úgyszólván teljesen kopasz, dupla, szinte tripla tokájú férfi. Hatalma tudatában emelt fővel, jobb szemöldökét kissé felhúzva néz szembe velünk. Egyenes, enyhén ívelő orra alatt a lefelé görbülő száj vastag, élveteg ajkaival egyszerre ébreszti a nézőben az érzékiség, a gőg és a világ megvetésének érzetét. Sugárzik belőle a siker tudata, még öregen is jóképű férfi, telt arcával és tokájával gazdag bankár is lehetne, csak a szivar hiányzik a szájából. Az ókori ikonográfia szakértőinek többsége ma már ezt a szobrot tekinti Seneca hiteles portréjának, a másikról, amelynek legismertebb, bronzból öntött példányát a nápolyi Nemzeti Múzeumban őrzik, az a többségi vélemény, hogy Hésziodosz ógörög költő eredeti mellszobrának a Kr. e. második században készült másolata. Más nevek is forgalomban vannak; biztos csak annyi, hogy a boldogtalan férfiú nem Seneca képmása.

Cicero, Brutus és Seneca közös jellemvonása a politikai hatalom és nagy vagyon megszerzésének, illetve megtartásának becsvágya, és ezzel párhuzamosan az igény, hogy koruk és az utókor erényes, bölcs államférfiaknak tartsa őket. Csak hát az etika és a politika, a moralizálás és az üzletelés, a lemondás és a luxus nehezen férnek össze egyazon ember életében: a végén valahogy mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy az egyén önérdeke érvényesül minden más tényezővel szemben.

4.

Tiberus császársága alatt Judaea tartományban harminc ezüst türszoszi tetradrachma (négyszáznyolcvan sestertius) volt egy rabszolga ára. Júdás ugyanennyit kapott Jézus elárulásáért. A számadat szemléltetően bizonyítja, hogy az értékek és az árak viszonya az elmúlt kétezer évben mennyire megváltozott. A fényűzés persze változatlan.