Fábián László

Átélni minden könnyű álmot

minden csak anyag, minden csak Reláció
                                         J. Donne

Pontosnak lenni, megfelelni a legigényesebb várakozásoknak is, hiszen az igazság az igényesség egyik formája, vagyis egyáltalán nem elegendő azt mondani, hogy az Ablánc-patak völgyében, miképpen egy tizenharmadik századi oklevél említi: in vallem Ablanch, még azt sem, hogy az Ilona-völgy közvetlen közelében, de – igenis – meg kell erősíteni, hogy Greenwichtől tizenhat fok negyvenegy percre keletre és az egyenlítőtől negyvenhét fok huszonkét percre északra található kétszázötven méterrel a tengerszint fölött, ami azért mégiscsak… elképzelni – persze – nem lehet, senkinek sincsenek a fejében koordináták, hacsak térképről nem próbálná valaki leolvasni, ám lehet, akkor meg a bokorfüzes, a harmatkásás, gyékényes, hólyagsásos, pántlikafüves zöldálca takarná ki tekintete elől azt az igazi területet, amely itt szóba jön, mi több: esetleg elcsábítja szépséges virágával a füzény vagy kevésbé szép ékével a lizinka, de még talán a peszérce is, jóllehet nem olyan föltűnő, mint a többiek, ahogyan a kis gyepi béka sem, legföllebb az figyel rá, akinek fejébe szöget üt: ugyan miképpen kerülhetett ide, ámbár akinek fejébe szöget ütne, éppenséggel tudhatja, bizonyosfajta montán társulásba tévedt, alkalmasint a meglepetés mégsem meglepetés, ha meg igen, átéléséből csupán öröm származhat, az viszont egyáltalán nem biztos, hogy a pontosságot is hatványozná, hiszen minden olyan mozzanat, amely a statisztikailag idevárhatótól különbözik, elbizonytalanít, más irányba indít el, mintha egyenesen azt kívánná mondani: gondolkodj el, mi minden lehetséges azonkívül, amit egyáltalán következtetni lehet a puszta adatok egymás mellé sorolásából, mert hát hiába is fordul körbe, hegyet nemigen lát, pontosabban: nem mindig lát innét, azaz: akkor mire alapozná a montán minősítést, egyetlen (vagy akár több) gyepi béka nem emel hegyeket, ahogyan valami újragondolt közmondás tarthatná, különben sem a közmondások ütik a szöget az ember fejébe, ha szabad a szólásokkal így visszaélni, noha – természetesen – továbbra is a pontosság igézetében, az Ablánc majd lemossa a ráverődött foltokat az igazságról, ha úgy akarja, és hát a tavaszi áradások idején alighanem megteheti, a megadott koordinátán viszont éppenséggel egy tavat lehet találni, amelyet a vidéken szokásos túlzás ezúttal is jelentősen túldimenzionál, „nagynak” nevezik, főleg az itt élők száján forog így, a külső szemlélő pedig elnézően mosolyog a minősítő névadás hallatán, és pontosan ráérez saját korlátaira: soha, de soha nem kerülhet belülre ebbe a közösségbe, hiszen – lám – mennyire végletesen kívülről lát egy ilyen egyszerű kérdést is, mennyire képtelen azonosulni az itt forgalomban lévő nagyságrendekkel, akarva-akaratlan legyűrhetetlen csúfondárosság keríti hatalmába, kivált ha még a pontosságról vallott elvei is fölködlenek benne, arról nem beszélve, mennyire nehéz elfogadni az igazság relativitását bölcseletileg, mennyire kibillenti az embert ez a viszonylagosság a viszonylagos biztonságából, amelyet az igazságba vetett hit kínált neki: nehézkes sóhaj gomolyog a mocsár párái, gőzei fölött, szinte visszanyomja őket egészen a szűkülő víztükörre…

 

a bokrosok galagonyáját poszáták lepik meg, ami nekik termett, az övék, szorgosan szemelgetik az izzó bogyókat, nemigen fordul elő, hogy békéjüket valaki megzavarná ezen a kies terepen, ahogyan az időnként – no, nem túlságosan sűrűn – fölcsendülő vagy inkább a távolból bársonyosan idáig terpeszkedő dallam sem, annak a veretes pentatóniákkal kokettáló népdalnak a dallama, amely talán másutt nem is ismert, legalábbis kutatók nem találták meg, de amely valóban bársonyos puhaságával hízelgi be magát még a legérzéketlenebb fülekbe is, szövegének csöndes melankóliája pedig megragadja a legkérgesebb parasztszíveket; különösképpen előbb valamiféle kedélyes zsongást észlel belőle a távoli hallgató, csak utána kezdi kivenni pontosabban a szavakat, tehát az ismétlések világítják meg számára igazán a szöveget, mondják, valódi szerepe a tónak van: azt a bársonyosságot a rezdületlen víztükörtől kölcsönzi, amely alatt – szinte rezgő üregként – az a kiszámíthatatlan mélység van, amely már annyi meglepetést, csalódást, sőt tragédiát okozott, amely azonban mégis csábos és vonzó maradhatott, az óvatosság sosem váltott át félelembe, amiben bizonyára az játszhatott közre, hogy a környéken élők mindezt úgy vették, mint a tó természetét, és azt gondolták, ennek így kell lennie, és – persze – így is volt, fatalizmusuk egyáltalán nem minősíthető szélsőségesnek, még csak szokatlannak sem, magyarázat pedig – föltehetőleg – több is akadt a kelleténél; a poszáták viszont egyáltalán nem vártak magyarázatokat, őket kizárólag a finom csemege érdekelte, szorgosan csipegették a gazdag termést, a dallamhoz legalább annyira hozzászoktak, mint a környék, meglehet, az őket befogadó, éltető természet szerves részének tekintették, talán valamiképpen ugyanúgy a tó részének is, mint az emberek, noha titkokra – valószínűleg – kevésbé fogékonyak náluk, időnként viszont a dallam hatására váratlanul úgy nyílt meg a tófölszín, mintha valami nagyobb testet akarna magába fogadni, netán éppenséggel kivetni magából, nos, olyankor ezek a parányi madarak bizony megrémültek, riadtan ugráltak a bokrok és a teherbíróbb vízi növényzet rejtekei között, veszélyt sejdítettek, amelyet azonban képtelenek lettek volna a dallammal kapcsolatba hozni, nem úgy, mint az emberek, akik nyomban sustorogni kezdtek mindenféle históriákat, úgyszólván egész mondakört alakítva a tó és a dallam köré, és mindenesetre fölöttébb megrökönyödtek, ha valamelyik legény a kocsmában zendített rá éppen erre a nótára, ami nem is igen esett meg, hacsak nem eresztett le torkán több pohárral a helyi „vörösből”, mint amennyit az esze elbírt, mert nyomban így fogalmaztak: az ész kontrollját szívesen hangoztatták, noha túlzottan nagy hatalmat nem tulajdonítottak neki; tény azonban, hogy a tájban mégis föl-föltünedező népdal körül rejtélyeket sejtettek, esetenként borús jegyeket következtettek belőle, amelyek aztán vagy megjelentek egynémely események bekövetkeztében, vagy nem, azaz: ahogyan lenni szokott, gyanúba foghatók voltak, meg nem is, ám a gyanú mindig inkább kéznél van, mint a józanság, tehát számoltak vele, a tóra pedig nemigen járt ki senki, éppen csak az, akinek valamilyen halaszthatatlan dolga akadt arrafelé, és talán ha egyetlen korhadozó ladik bukkant volna föl olykor-olykor a sima vízfölszínen nyaranta, néhány bóklászó vágóember pedig telente a tó jegén, akiket amiatt hívtak így, mert fűrésszel, baltával, ollóval jártak: nádat, gyékényt, gallyakat metszettek téli elfoglaltságukhoz…

 

télen azonban sosem szólt a dal, nyilvánvalólag nem akadt énekese; a többi évszak viszont a dallamé volt, noha szövege betű szerint a nyárhoz kötötte volna, ám mindenki pontosan érzékelte, többről, gazdagabb világról van szó, hogysem egyetlen mozzanathoz leköthető lenne: a sóvárgás tágas dimenziókat nyitott meg előtte évszakoktól, időjárástól már-már függetlenül – bizonyítandó az érzelem leküzdhetetlen áradását, bőségét:

árpa kepén szalakóta,
nem láttalak hetek óta;
galagonya, réti füzény,
– égek a szerelem tüzén –

ezzel a végtelenül egyszerű erővel, a párhuzamosság szimplifikáló cifrátlanságával, mégis: hatásosan; édesbúsan – miként mondani szokás, ámbár ebben kétségkívül némi lebecsülő hangsúly is érződik, holott azt legföllebb a félszegség, a szemérem, a feszélyezettség indokolhatná, tehát olyasmi, ami éppenséggel eltávolít, nem pedig közelít a szöveghez, ugyanis bármiféle közelítés egyúttal a szöveg kritikájához is elvezetne, ahhoz – például –, hogy ezen a vidéken aligha akad bárki, aki a szalakóta nevet értelmezni tudná, itt egészen másképpen hívják ezt a szépséges madarat, zöldkányának, jóllehet az égvilágon semmi köze a kányákhoz, de még a varjakhoz sem, amik errefelé újabb keveredést okoznak az elnevezésben, semmi, de semmi, hiszen a szalakóta alkatúak rendjébe tartozik, számukra azonban a szalakóta szó mindössze hívórím, amely fölidézi azt a keserves hiányérzetet, amelyet a nóta panaszol, annak a keservét, aki ilyesféle énekekben fejezheti ki bánatos állapotát anélkül, hogy általa bárkinek is kiszolgáltatná magát, hiszen – esett róla szó – kocsmában nemigen hangozhatott el, mezőn, réten magányosan dolgozgató, magát árvának érző szerelmes ajkán buknak ki ezek a dallamok, naná, hogy mit sem sejt a coracias gurullus valódi neve és a népi elnevezés közti különbségből, mert az nem is lényeges számára, ahogyan annak is közömbös lehetett, aki először azt a sort kimondta; ó, egy elsüllyedt világ! – hangzik a nosztalgikus sóhaj, amelyből nem is igen derül ki, mennyi igaza van ennek a sóhajnak, ha szó szerint veszik tartalmát, de talán elegendő a tóra, az azt körülvevő ingoványra, mocsárra utalni, hogy gyanakvás ébredjen az emberben, hátha egyszer egy metafora visszakopik a realitás rafinálatlanságába, és lefödi, de csupán azt födi le, amit megnevez – átvitel nélkül; vitathatatlan azonban, hogy egy népdalban a coracias gurullusnak még hívórímként sem igen lehet helye, mert ugyan melyik nép gondolkodnék állattani rendszerekben? fájdalom, a szalakóta megnevezés jelenléte a dalban talány marad, talán valami tudálékos diák szőhette bele még a vágáns dalok idejében (olyan régi volna?!), valami néptanító hegedűjéhez passzolt ütemében, aki esetleg másik vidékről származott, ugyan ki deríti ki? egyébként sincs jelentősége, szárnyal a dal tudományoskodások nélkül, zsong és andalít mindenféle származtatás híján, mivel szép és pontos, éppen olyan, amilyennek a népdalokat szeretik, és még csak nem is az ideális gyűjtők, fölhasználók, sokkal inkább az a környezet, amely kitermelte és élteti, tudja, mikor illendő velük előrukkolni, mikor érdemes rájuk hagyatkozni, éppenséggel még hisz is sorsformáló lehetőségükben, hiszi, hogy előbb-utóbb eljutnak a címzettig, az pedig megadja rájuk a megfelelő választ, a választ, amely korántsem attól megfelelő, hogy enyhíti-e a sóvárgást vagy nem, hanem attól, hogy az igazat beszéli el a lehetséges kettős viszonylatáról…

 

hányszor hallotta, meghallotta, mert szándékosan úgy mondták, hányszor meg leolvasta szájról ezt a gyűlöletes szót, amit itt olyan könnyedén, annyira minden fontolgatás nélkül jelentettek ki bárkiről, akiről ez csak a legcsekélyebb mértékben is lehetséges volt! gyüttment – bugyborékolt föl a keserű torkok mélyéről olyan határozottsággal, hogy az többé helyet se adhasson egyéb jelzőknek, főként pozitívabb értelműeknek semmiképpen, noha olyankor finomabb változatai is fölmerültek, beérték azzal, hogy egyszerűen nem idevalósinak titulálják, betelepültnek, de még olyan is akadt, aki mikor úgy említették előtte, hogy „a maguk tanítója”, csak annyit vágott rá: az ördögé; és az a baj, ezt az ördögöt szinte szó szerint gondolta, magát a tanítót afféle sátánfajzatnak, akárha valaha is a legcsekélyebb gondot, bosszúságot okozta volna neki; mert ez az oktalanság volt a legszörnyűbb, ezen egyszerűen nem lehetett keresztülhatolni! nem akadt mód kimagyarázkodásra, bocsánatkérésre, tisztázásra, mivelhogy ok sem volt rá, kitérni sem lehetett előle, mert a szemek, azok az alattomos tekintetek folyvást vádakat lövelltek, ám pontosan tudta mindenki, a vádaknak igazi alapja mindössze egy jelenlét, egy idegen ittléte, tudta ő is, hogy jelenléte eltörölhetetlen vétek, olyan, mint az eredendő bűn, be kellett látnia, úgysem tehet ellene semmit, legjobb, ha úgy tesz, mintha föl sem venné, és időnként már-már elhitte, sikerült neki, rövidesen azonban be kellett érnie a siker átmenetiségével, mert hűségesen sosem szegődött mellé; hiába próbálkozott utcán, kocsmában, templom előtt, hiába egy-egy látogatás alkalmával, az eredmény kiábrándító maradt, ez a közeg elutasít mindenkit, többnyire pedig az udvariasság látszatát sem igen igyekszik fönntartani, ámbár ő éppen az efféle udvariasságra nem vágyott, megsejtette, mennyi hazugságot kéne takargatnia, ez a takargatás meg óhatatlanul az ő számláját növelné a falubeliek szemében, joggal tiltakoznának: ezzel nem tartoznak neki; kétsége sem lehetett, csapdába került, ez a csapda fogva tartja, aligha lesz belőle menekvés, szerette volna hát legalább könynyedebben, mondhatni: elegánsabban viselni a ráakadt koloncot, továbbra is előzékeny, kedves és udvarias volt mindenkivel, még olyankor is, ha egy-egy gazdának meg kellett mosnia a fejét, mivel az kénye-kedve szerint engedi csak gyerekét az iskolába, holott észlelhette, miként szikrázik még jobban a gyűlölet azokból a sunyi szemekből, és olykor, amikor végtelen levertséget, elűzhetetlen keserűséget érzett, megfordult a fejében, hogy áthelyezteti magát az iskolaszékkel, aztán sietve hessegette el megfontolatlan ötletét, ugyanis tudnia kellett, ugyanez vár rá mindenütt, ráadásul még elölről is kell kezdenie, beletörődött hát abba, amit esetleg sorsnak lehetne titulálni, de ami inkább balsors (chance – malchance – miként pár kilométerre innét úri társaságokban mondják), így is, úgy is elkerülhetetlen, alárendelte magát azzal a trükkel, mintha kedve szerint volna éppen így, mintha ezáltal az irányokat is maga szabhatná, és ettől egy kicsit fölszabadult, könnyedebb lett, hetykébbnek tetsző mosoly kezdett vibrálni a szája szögletében, amiért meg is kapta a pökhendi jelzőt, jóllehet egyébként erre okot nem szolgáltatott, ám a tanító ettől fogva többnyire jókedvűen, derűsen rótta a falu utcáit, erőteljes, férfias hangon köszönt be a portákra, kalapot emelt a kerékpározóknak, csak hogy egy kissé kényelmetlenebb helyzetbe sodorhassa őket, hiszen az ilyet viszonozni illik, de akkor meg a kormányzás kerül veszélybe, mivel a legtöbben valamit szállítottak is járműveiken, élvezte kínlódásukat, a röpke káröröm némileg kárpótolta a gyakori megaláztatások miatt, hozzájárult, hogy nyugalmában legalább valami viszonylagosságot teremthessen…

 

csöndesen formálódott a dal valahol a tópart közelében, ott, ahol időben lekaszálták a pántlikafüvet, hogy megszárogathassák takarmánynak, mert abban az esztendőben meglehetősen korán érett kasza alá ez a fű, csupán a szárogatás okozott gondot, mivel a rendeket forgatás után zápor áztatta meg, tehát néhány napsütéses nap után újra kellett forgatni, nehogy berohadjon, vagyis most éppen ez történik: a dal kicsit gyakorlatlannak tetszik abból a leányszájból, amely formálni kezdte, mégis szépen cseng, bársonyosságára kapásból rátalált, és ezzel a dal lényegét is megragadta; a fűz- és rekettyebokrok elrejtik a daloló alakját, pedig ott hátrál végig a szénasorokon, így forgat, hátramenetben, ahogyan néha asszonyok szoktak, isten tudja, miért ők, jó részüket már meg is forgatta, vagy inkább csak fölbözörgette, az ilyen sorok szálkásabban merednek a levegőbe, nem lapulnak a földhöz, mint a  mozdítatlanok, átjárja őket a legenyhébb légmozgás is: szellőzteti, szárogatja őket, és ezúttal a napsütésre sem lehet panasz, akárha a nyárból adna előleget, de ennek így is kell lennie, mivel délután föl is fogja gyűjteni, boglyákba rakja, úgy még száradhat is egy kicsit; maga a dal kissé előbbre jár az időben, aratás és behordás között, amikor már a földeken keresztekben szárad a gabona, de a lány, az énekes valószínűleg nem gondol erre a diszkrepanciára, talán mert nem is tekinti diszkrepanciának, vagy éppen a szót sem ismeri, aminek jóval nagyobb a valószínűsége, ám ez mit sem von le dala értékéből, és aki hallgatni akarja, annak ez ugyancsak nem akadály, mint ahogy van hallgatója a dalnak, szemlélője az énekesnek: egy sűrűbb rekettye mögött – noha nem föltétlenül rejtekezve – a tanító figyel hangot és látványt egyaránt, egyelőre nem is igen tudja, melyik érdekli inkább, és csupán arra ügyel, az illendőség határáig késleltethesse önmaga fölfedését, ami egyáltalán nem könnyű, hiszen ugyanakkor bujkálni sem óhajt, azt a látszatot pedig mindenképpen a legmesszebbre kerülné, hogy netán leskelődik, ez utóbbi különben sem felelne meg a valóságnak, fogalma sem volt róla, amikor erre indult, hogy egyáltalán találkozhat bárkivel, ő mindössze egyik mániáját követi, szét akart nézni, néhány madárfajtát kívánt megfigyelni, érthető, ha nem csörtetve érkezett, ha közben óvakodva kémlelte a cserjék, bokrok ágait, ahogyan ezúttal teszi, és teheti, mivel a nótázó munkájával van elfoglalva, egyelőre észre sem vette, hogy nincs egyedül, hiszen akkor nyomban fölhagyna az énekléssel, itt nem szokás ilyesmivel kérkedni, a tanító pedig továbbra is a lombokat fürkészi, tudja, előbb-utóbb föl kell adnia inkognitóját, ugyanis végcélja mindenképpen a tó, olyan helyet szeretne keresni, ahonnét zavartalanul szemlélheti a víztükröt, de nem hat zavarólag az ő jelenléte sem a szárnyasokra, csöndet, nyugalmat óhajt…

 

– jó munkát!

– része legyen benne!

– na, annyira azért nem, inkább a magamét teszem, ahhoz jobban értek –

– aki meg akar csinálni valamit, ért hozzá, mert akarja, hogy értsen –

– mit tudsz te ebbe?

– azt, amit tudnom köll; maga is csak azt tudja, nem?

– az ember mindig kevesebbet tud, mint amennyit képzel magáról; ha mindent tudna, már nem is ember lenne –

– de aki tanítani akar, annak mégiscsak tudnia köll mindent –

– mindent?

– azt hát; megmondta az öspörös úr is: az tanítson, aki tud is –

– tanítottak a tanítványok is, mikor már Jézus nem lehetett közöttük, hiszen ígérete szerint velük volt –

– ühüm

 

a tanítónak az jár a fejében, milyen sebesen pörgött le ez a szokatlan párbeszéd, mennyire nem volt fölkészülve rá, hogy a lány ennyire fesztelenül, sőt ennyire kihívóan fog válaszolgatni, határozottan azt hitte, megilletődött lesz, ahogyan meglátja, ám a meglepődés látszatának a legcsekélyebb jelét sem olvashatta le róla, feleleteit pedig mintha jó előre megfogalmazta volna, annyira frappáns módon vetette oda egykori tanítójának, az a feszélyezettség sem jelent meg közöttük, ami az ilyen viszonylatokat mindig jellemezni szokta, a lány egyenrangúnak tekintette magát vele, és mintha még az a kötekedési szándék is fölszínre bukkant volna belőle, amely úgyszólván az egész falut jellemezte, amikor nem egészen közülük valóba akadtak, nyelve éles volt, tekintete – mondhatni – elszánt és dacos, és a tanítónak kapaszkodnia kellett, ha versenyben kívánt maradni vele, márpedig semmiképpen sem adta volna föl, még ha kedélyesebb évődésre számított is, ámbár egyáltalán nem tudható, miért kellett volna kedélyesebbnek lennie, egyáltalán: miért gondolt az évődésre, és ahogy magában újfent előszámlálta ezeket a megfontolásokat, egyszerre zavarba jött, voltaképpen attól lett igazán teljes a zavara, hogy ő jött zavarba, nem pedig a lány, hogy a szerep fölcserélődött, de hát ki biztosította őt bármilyen szereplehetőségekről? tudomásul kellett vennie, hogy elszámította magát, mégpedig amiatt, hogy alábecsülte váratlanul kínálkozó partnerét, ez viszont bosszúságot okozott neki, noha igyekezett elrejteni; még csak az kellett volna, hogy a lány triumfáljon! persze a lány triumfált így is, nehéz lett volna megérteni, hogy ilyen éles ésszel, amit a párbeszédnél nyilvánított, ne jött volna rá arra, hogy fölénybe került, hogy voltaképpen azt kezdhet provokálójával, amit akar, váratlanul azonban visszafogta magát, akárha úgy érezte volna, nem illik hozzá ez az agresszivitás, az imént még az az érzelgős, szenvedélyes dal, most meg egyszerre a kíméletlen civódás, mi több, egyéniségétől ugyancsak idegen volt ez a riposztsorozat, melegebbnek, vonzóbbnak szerette volna megmutatni magát, de most már nem tudta, miként következhet be ilyesféle váltás, a legegyszerűbb megoldást választotta: kivárt, hagyta, hadd épüljön föl romjaiból a tanító, szedje végre össze magát, és folytassa, ha kívánja, a maga módján, valahogyan, mert ez a bizonytalanság egyre ellenszenvesebb, még az is megeshet, újabb csatára hergeli minden szándéka ellenére, de akkor döbbenten vette észre, hogy a tanító szeme tágra kerekedik, a levegőbe mered, azt az utat követi, amelyet egy kis madárka repülése, követi egészen a gyékényszálig, amelyikre leszállt, ajkai mozognak, nehézkesen formálódnak köztük a hangok, nem is nagyon képesek szavakká összeállni, pontosabban: a lány nem érti a formálódó hangok sorát: sylvia melanocephala, ami egyáltalán nem meglepő, ugyan honnét tudna latinul, honnét ismerhetné ezt a nevet, csodálkozva néz a tanítóra, aki továbbra sem veszi le tekintetét a gyékényről, de tompa hangon, érthetőbb nyelven is kiszorítja magából: kucsmás poszáta…

 

az ember azt gondolná, nem is tanító ez a tanító, hanem valami más, úgy tetszik, legkevésbé éppen a tanítás köti le; lám, ezúttal holmi madarászásba feledkezett bele, és majdhogynem a boldogság osztályozhatatlan madarára is ráakadt, vagy talán egyértelműbbé tehető szerencséje: rá is akadt, és fölöttébb gyorsan kapcsolt át a madarászásról a jóval szokatlanabb népdalfejtésre, annyira megakadt fejében a nóta, amit a tóparti kaszálóról hallott, és valahonnét a tudata legmélyéről hirtelen bevillant egy valaha olvasott kis versike, egy német költő írta akkor még ismeretlenül, egy cseh népdalra hivatkozott benne, egészen pontosan: a fájdalomról beszélt, amit az a dal ébresztett benne, és akkor arra gondolt, benne szintén ilyesféle érzések kavardultak a dallam hallatán, játékosan pedig tovább szőtte gondolatát, mondván: talán ugyanazon dalról lehet szó, amelynek Rilke valahol a cseh változatát hallotta, ő meg ezúttal az ittenit, ám ezt a lánytól értelmetlen lett volna megkérdezni, aligha tudhatta azt is, egyáltalán ő kitől tanulta énekét, hiába locsogott volna neki a Moldva „ezüstforgácsairól”, sosem válhatott volna közös témájukká, benne azonban ilyen messzire kalandozott el a dallam, ugyanis nyomban kiérezte belőle szokatlan távlatait, sőt, az a képtelen ötlet is megfordult fejében, hogy jó lenne tudni a szalakóta cseh nevét, annyira bizonyosnak gondolta magát a két dal rokonításában, jóllehet erre semmiféle konkrét adattal nem rendelkezett, de akár ezzel a származtatási kísérlettel, akár valami egyébbel szívesen vonta volna be a lányt a dalról szóló elmélkedésbe, csak hát az már el is feledkezett róla, hogy éneklés közben akadt rá a tanító, az ő fejében még mindig a madarászás járt, az ismeretlen név, amit alighanem arra a kismadárra akart ragasztani a tanító, sosem hallotta így nevezni, de még csak általánosabb névvel sem, némi hezitálás után megkérdezte, minek is mondta a madarat a tanító úr, a válasz pedig igencsak lassan érkezett, mert a tanító még egyre a saját gondolati pályáját járta, még folyvást a népdal eredete foglalkoztatta, komoly erőfeszítésébe került, hogy kiszakadjon ebből a vonzó érdeklődési körből, és új pályára állítsa magát, következésképpen első pillantásra föl sem fogta, hogy ez az érdeklődés esetleg bizonyosfajta rokonszenv megnyilatkozása lehet, amely rokonszenv korántsem gyakran ébredezik az itteni emberekben, még akkor sem, ha bármiféle kíváncsiság segítené, azt azonban nyomban megértette, hogy reagálnia kell, ezt semmiképpen sem mulaszthatja el, tehát ismét kisziszegte magából: kucsmás poszáta…

 

no igen; a pontosság; kétszázötven méterrel a tengerszint fölött, ami – valójában – egyáltalán nem magasság, még ha nem is laposság, de úgyszólván sík, hiszen voltaképpen egy völgyben csillog a tó, amennyiben csillogni képes a növényekkel sűrűn benőtt vízfölület, ám van a tónak nyíltabb vize ezeken a növényeken túl, túl a kákáson, a gyékényesen meg még a békalencsén is, eleddig sosem esett meg, hogy kiszáradt volna (majd évtizedek, pontosabban: fél évszázadnál is hosszabb idő múlik el, ha egyáltalán elmúlik, és nem rátelepül a vidékre, mivel az idő éppen hogy a föld pórusaiba issza be magát, a víz tükrére von leheletfinom ezüstfüstöt, de úgy tartja az ember, hogy elmúlik, nos, jó félszázad múltán egyszer majd bekövetkezik egy olyan aszályos nyár, amikor bizony a tó kiszárad, helyét viszonylag gyorsan szárazföldi növényzet veri föl, és a rákövetkező esős esztendőnek nagy erőfeszítésébe kerül majd visszaállítani az eredeti rendet, de ez még a jövő, addig egyelőre nem látni el), most bőségében van a víznek, a fölülete is jelentős, sőt, körötte a rét is régen volt ennyire buja, már a lekaszált rendek alatt újfent növekedésnek indult – a sarjú gazdag ígéretével; a lány szabadkozott, időben el kell készülnie a forgatással, mert délután már föl akarja gyűjteni, ha megint megázik, teljesen tönkremegy az egész, petrencében talán nem akkora a veszély, a tanító töpreng, mi lenne, ha kiigazítaná: a boglya meg a petrence nem ugyanaz, de jól tudja, itt nem tesznek köztük különbséget: boglya mindkettő, ehelyett azonban megjegyezte: „bárcsak lenne még egy villa, beállna segíteni”, a lány elnevette magát, azon nem múlik, ott a galagonyabokor tövében talál egyet, azzal a forhant szerszámmal (kéznél lévő, naná, hogy kéznél lévő!) beállhat mellé a másik sorra, meglátjuk, megismeri-e a nyelét; a tanító ebbe a csapdába, mert nyomban annak érezte, nem kívánt belesétálni, hát szótlanul indult a mutatott galagonya felé, megtalálta a villát, egy cekker meg valami kötöttkabát-féle hevert a társaságában, ráállt a kijelölt sorra, de nem olyanformán, ahogyan a lány, hanem szemből haladva, amely egyúttal azt az előnyt kínálta számára, hogy a hátrálva forgató lánnyal szintén szemben lehessen, ha beszélgetésre kerül sor, amiben reménykedett, ez mindenképpen előnyösebb pozíció, mint amikor nem látják egymás tekintetét, egyelőre azonban szótlanul haladtak, mintha a munkán kívül semmi nem foglalkoztatná a gondolataikat sem, ami – természetesen – egyáltalán nem így volt, mivel – igenis – folyvást járt mindkettejük agya, miképpen lehetne tovább gördíteni a társalgást erről a kényszeredett pihenőről, miként és hová, hiszen a két kérdés úgyszólván ikerként tapadt egymáshoz, de megoldás még körvonalazódni sem látszott, amikor ismét a kucsmás poszáta sietett segítségükre, azúttal – különös módon – a lány figyelt föl rá, úgy látszik, az iménti alkalom elegendőnek bizonyult számára, hogy megjegyezze magának, ő figyelmeztette a tanítót is, megint szemrevételezheti kedvencét, és a tanító elbűvölten követte szemével a madárka röptét, amely most valahová a bozótosba vezetett, fényes-piros szemhéjgyűrűje szinte landolásáig látható volt, semmiképpen sem téveszthette hát össze sem mezei poszátával, sem pedig barátposzátával, de azt hinni sem merészelte, hogy váratlanul fölbukkant kucsmás rokonuk ezen a tájon fészkelhetne, hiszen nem itt honos, igazi hazája a mediterráneum phryganája száraz, törpebokros foltjaival, ide csak elkóborolt, egy túl heves násztánc szédítette meg, erőszakos társak verték ki, ugyan ki a megmondhatója? mindenesetre a tanító nem merült bele ornitológiai fejtegetésekbe, azonban a szótlanság föltörését kihasználta, és igyekezett viszonylag természetes mederben tartani beszélgetésüket, noha újfent föl lehetne tenni a kérdést: ugyan milyen megbízható módon lehet egy társalgást természetesnek mondani, melyek a normái egy ilyen csevegésnek, mik a használatba vehető témák? nem, egyáltalán nem biztos, hogy az ember szert tehet bármiféle módszerre is, amely méltányolható döntésekkel kecsegtet hasonló esetekben, az meg még ennyire sem, hogy vágyódnék ilyen módszer iránt, annyi azonban utólag már megjegyezhető, arról a bizonyos természetes mederről sem a lánynak, sem a tanítónak nem voltak megbízható előképei, csoda-e hát, ha előbb-utóbb fölöttébb kényes területekre tévedtek, hogy a lány képtelen volt a kacérkodás elemeit kihagyni viselkedéséből, a tanító meg az önfegyelmező buzdításokat hallgattatta el magában, miáltal a köztük emelkedő láthatatlan fal hamarosan láthatóvá vált – romjaiban…

 

ez a – mondhatni – fűsuhogásból, madárrebbenésből, gyékényhajladozásból, vízremegésből hirtelen nőtt szerelem sosem kényszeríthette ki legitimációját, ugyanis megszületésének pillanatában sem rendelkezett a legcsekélyebb jogosultságokkal sem; létrehozói és elszenvedői nemhogy fölhatalmazást, de még a jóindulatú elnézés esélyét sem szerezhették volna meg környezetüktől, ekképpen érzelmük föllobbanása pillanatában kitaszított pária volt, ami felől aligha lehettek kétségeik, mint ahogyan nem is voltak, de miféle szerelem lett volna, ha rögvest patikamérlegen tárázzák ki esélyeit, ha a kockázat semmilyen formáját sem vállalják, ha uralkodva magukon, máris az elfojtásba taszítják? egy szerelem elzülléséhez még – a jelzetteken kívül – számos út vezet, ugyan miért próbálkoztak volna valamennyivel? egytől egyig olyan miértek ezek, amelyek egyúttal hogyanok is, ám a hogyanokon elháríthatatlanul szivárog át a hová szigorúsága, na meg – magától értetődik – a kilátás bizonytalanságáé –

 

évtizedek múltán az olyannyira büszkén emlegetett pontosságból maradt jószerivel a koordináta, a tengerszint fölötti magasság, némiképpen a buja vegetáció nagyjából a megismert elemekkel, maradt valamennyi a tó tükrének csillogásából, és semmi, de semmi a dallamból, amelyet jó ideje nem énekelnek, föltehetőleg nem is igen ismerik, a szövegét mégannyira sem, és évtizedek óta nem ül szalakóta a kepéken, mivel kepék sincsenek, kucsmás poszátát azóta is egyetlen hím példányban figyeltek meg, tehát fölidézhetetlen az a hajdani pillanat, fölidézhetetlenek az egykori pillanatok, a hasonlóságokkal való játszadozás csalfa kecsegtetés, semmit sem ér az eredetire visszavetítve, elég, ha mindössze az jut valakinek eszébe, hogy a valamikori galagonyabokorból, amelynek tövében kéznél volt az a másik villa, az az emlékezetes cekker és a kötött holmi, nos, az a galagonya már réges-rég fává cseperedett, szabályos, magas törzsű fává, nyilvánvalóan alakító közreműködéssel, Szilvia fájának nevezik – nehezen megfejthető okból, még leginkább a poszáták szolgálhatnak magyarázatul, sőt, az is lehetséges, a tanító keresztelte így el a fát, ámbár nehéz elképzelni, hogy a falu akceptált volna egy általa adott nevet, őt magát azóta sem kérdezte felőle senki, holott még egy tőle eredő választ lehetne leginkább elfogadni, de nem faggatják a dalról, sem a szövegéről, sem a dallamáról, pedig ő ismeri a pontos szöveget, még a cseh rokonításának is utánajárt, ám arról sem faggatták, a lányt viszont megint csak a tanító tudja kifaggatni, olykor – aggastyán létére is – kiül a tó partjára, noha sejtelme sincs róla, valójában hol fejeződik be a part, és hol kezdődik a tó, a harmatkása és a pántlikafű eluralkodott mindenen, azonban helyet keres magának, egyáltalán nem a biztonságot figyelve, szinte odavackolja magát, hosszabb tartózkodásra rendezkedik be, tisztában van vele: várakoztatni fogják, kezében egyszerű fafurulya, olyan, amilyet ma már a gyerekek hordanak magukkal valamirevaló iskolákba, igyekszik rálátni a tiszta tótükörre, nem is választ olyan helyet, ahonnét nincs meg ez a kilátás, és az aggastyán – a maga meglassult módján – próbálgatni kezdi hangszerén azt a fél évszázaddal korábbi dallamot, nem megy túlságosan könnyen, ziháló asztmája akadályozza, reszkető ujjai sincsenek segítségére, de végül csak belelendül, egyre simábban képes végigjátszani a strófát, amikor pedig úgy ítéli meg, hogy valóban jól sikerült, leereszti furulyáját, és csöndesen dörmögve énekelni kezdi szöveggel, az első próbálkozások itt is valamiféle „beéneklésnek” számítanak, csupán amikor már megerősödött a hangja, akkor ereszti ki, fölemelt fejjel énekel, a tó tükrére száll dala, azon váratlan örvénylések kezdenek megjelenni, majd egyetlen hatalmas hullám nyitja meg az egész vízfölszínt, olyan, mintha hirtelen valami barlang szája tárult volna föl, de nem látszik fenyegetőnek, inkább csalogatónak, az öregember egészen addig énekel, amíg ez a különös torok nyitva marad, ahogyan a vízfölszín visszasimul mozdulatlanságába, énekét abbahagyja, szemét dörgöli, – akárha azt hinné, káprázattal lett volna dolga, és csak saját lelkének hullámzását vetítette a nyugodt tóra, föltápászkodik, egy kicsit még bóklászik a környéken, az éppen nyíló virágok közül válogat, lassan gyarapodó csokrát többnyire a füzény lilája uralja, néha azonban még a jelentéktelen peszérce is belekerül, meglehetősen keserves munkával sikerül neki egy valamirevaló bokrétát összeállítania, de a műveletet a világért sem hagyná el, azzal indul vissza a falu irányába, de nem egyenesen be a faluba, hanem a kisdombi temetőhöz, mindig így és mindig ugyanoda, ugyanahhoz a sírhoz, amelyen már jó ideje kőből áll a síremlék, gyalázatosan alacsony nyugdíjából takarította meg a rávalót, arra helyezi friss csokrát, de éppen csak leteszi, és már csoszog tovább, be a faluba, végig az utcán, merően maga elé nézve, mintha tartana tőle, megbotolhat valamiben, régtől fogva nem köszön senkinek, olyanoknak sem, akik udvariasan és hangosan köszönnek rá…