Györffy Miklós

Kalász Márton: Tizedelőcédulák

Kortárs Kiadó, 1999

Sokféle cédula van a magyarban. Van árcédula, szavazócédula, röpcédula, dögcédula, sajtcédula. Vannak félcédulások, és voltak kékcédulás választások. Tizedelőcédulákről most hallottam először, Kalász Márton új könyvében. A tizedelőcédulákat kihúzni kell valamiből, ez így még lehetne akár valami gyermekjáték is: kiszámoló a fogócskához. Aki a tíz letakart cédula közül az egyetlen feketét húzza, az lesz a fogó. Kalász Márton egyik megidézett családjában azonban másféle tizedelésre emlékeznek. A dédnagyapa alakulatát úgy tizedelték meg a negyvennyolcas–negyvenkilences szabadságharc leverése után, hogy azokat végezték ki, akik egy leterített öblös kőedényből tíz-tíz cédulánként a kilenc fehér mellett az egyetlen feketét húzták ki. A dédnagyapa túlélte a tizedelést, de megtörténhetett volna, hogy ő, aki sváb létére is magyar honvéd volt, osztrákok bosszújának esik áldozatul. Később, a civilizáció fejlődésével a tizedelés, sőt a negyedelés, harmadolás, felezés egyre fejlettebb módszereit főleg a nemkívánatos nemzetiségek ritkítása céljából alkalmazták Közép- és Kelet-Európában. A történelem egy bizonyos pillanatában a németek kerültek sorra. A tizedelést, amelynek jelentését e patinás régi szó ma már nagyon finoman, eufémisztikusan írja körül, korunkban etnikai tisztogatásnak vagy népirtásnak nevezik, és mint a közelmúlt délszláv eseményei tanúsítják, ma is előszeretettel alkalmazzák.

Hogy pontosan mikor, hol és hogyan kezdődött e tisztogatások láncreakciója, ma már nehéz volna megállapítani. Mindenesetre voltak idők, nem is olyan régen, a 18. században, amikor még jöttek ide az idegen telepesek, és csakhamar annyira otthon érezték itt magukat, hogy leszármazottaik egy évszázad múlva már magyar honvédekként harcoltak a magyar szabadság és polgárosodás ügyéért. Éppen a németek – akár a középkori városalapító szászok, akár a török hódoltság elpusztított országrészeit benépesítő, Mária Terézia kori jövevények, sváb parasztpolgárok, kézművesek, értelmiségiek – óriási szerepet játszottak a magyar polgárosodás előmozdításában, adott esetben éppen az osztrák császári feudalizmus gyarmatosító törekvéseivel szemben. A németség évszázadokon át, minden alkalmi konfliktus és lappangó feszültség ellenére, államalkotó tényező volt Magyarországon, különösen Erdélyben és a Felvidéken, ahol gazdaságilag és kulturálisan vezető erőt képviselt, de a Bánátban és Bácskában, Tolnában és Baranyában vagy Buda környékén is, ahol önálló gazdálkodó szigeteket alkotott.

Kalász Márton, aki maga is e német nemzetiség leszármazottja, könyvében magánjellegű, publikálatlan dokumentumok, személyes vallomások és családja emlékezete alapján történelmi krónikába rendezett tényeket és jeleneteket ad közre a magyarországi németek múltjából, különös tekintettel 20. századi hányattatásaikra, hírhedt, náci szellemű szervezetük, a Volksbund szerepére és a hitlerizmus vereségét követő retorziókra. A két részre osztott könyv első fele „krónika”, apró adalékok során át láttatott történeti áttekintés a 18. századi betelepüléstől kezdve a Volksbund bukásáig. A második rész teljes egészében a magyarországi németség kollektív megbüntetésével, a Szovjetunióba való deportálásokkal és a Németországba irányuló kitelepítésekkel foglalkozik, azzal a traumával, amely Kalász és idézett tanúi számára érezhetően életük központi és máig feldolgozhatatlan élménye.

Kalász Márton nem először nyúl ehhez a témához: a Téli bárány című nagyszerű regénye, amely 1986-ban jelent meg, személyes emlékek alapján szintén a kitelepítések korszakát dolgozza fel. Ez a regény világosan megérteti, mi kötötte ide németjeinket: a föld, a munka, a falu, a közösség. Itt volt az otthonuk, más hazára, más nemzetre, más élettérre nem vágytak. Valójában távoli és idegen volt tőlük az, amit a városokban pártemberek és politikusok főztek ki, és ami a zárt, archaikus falusi közösségekbe csak sokszoros áttétellel, hatásfokát vesztve vagy éppen eltorzulva, demagóg lényegét nyersen kimutatva érkezett el.

Akárcsak a regényt, a Tizedelőcédulák prózáját is nyugodt, visszafogott, szinte száraz krónikás hangnem jellemzi: az író mindvégig a tényeket, a tanúk emlékezetét beszélteti. A vizsgálódás szemszöge helyenként szinte aszketikusan korlátozott, mintha a szerző semmiképp sem akarna az ítélkező szerepében fellépni, semmiképp sem akarna olyan következtetéseket levonni, amelyek politikailag, történetileg, ideológiailag vagy morálisan értelmeznék a történteket. Az adalékok szaggatott sora tömör szövegpáncélt alkot, amely mögött mintha a kimondatlanság és a kimondhatatlanság feszítő erői munkálnának. Mikor néha mégis tágabbra nyílik a szemszög, olyankor is csak adatok, számok vagy feltevések hangzanak el szűkszavúan, tárgyilagosan.

A szerzőt személyes érintettsége mellett nyilván az is óvatosságra inti, hogy ingoványos talajon jár. A svábok kitelepítéséről a legutóbbi időkig alig lehetett nyíltan beszélni. Bellér Béla könyve, A magyarországi németek rövid története a kitelepítésről még 1981-ben is csak A hazai németség a népi demokrácia útján című nyúlfarknyi zárófejezetben tesz említést. Azt írja itt: „Ma még nem rendelkezünk azzal a történelmi távlattal, forrásismerettel, amelynek birtokában pontos és árnyalt marxista értékelését adhatnók a kitelepítések időszakának. Az azonban kétségtelen, hogy a gyakorlati végrehajtásba hibák is csúsztak…” E hibák egyikeként azt említi, hogy a kitelepítés első szakaszában alig alkalmazták az osztályszempontot.

Kalásznak alighanem az a véleménye, bár még csak nem is céloz rá, hogy a németeket egyáltalán nem kellett volna kitelepíteni, mert a történelmi igazságot így semmiképp sem lehet szolgálni. Ma már bizonyára sokan mások is egyetértenének ezzel az állásponttal. De hát könnyű az utókornak higgadtan, megfontoltan ítélkeznie – annak idején tombolt a gyűlölet, és nem ok nélkül. A németek menekülését, elhurcolását, kitelepítését, amely egész Kelet-Európára kiterjedt, tehát nem magyar belügy volt, megelőzték a nácik rémtettei, a zsidó holocaust, és e bűntényekben tevőleges részt vállalt a Volksbund is, amelynek befolyása tetőpontján – Bellér adatai szerint – 200 ezer tagja volt, az ifjúsági és női szervezeteivel együtt 300 ezer, azaz a korabeli 720 ezernyi magyarországi össznémetség 41-42 százaléka. Hangadóik feltétel nélkül kiszolgálták a náci érdekeket. Azonkívül nemcsak németek menekültek a háború végén, nemcsak őket deportálták vagy telepítették át – lényegében a szövetségesek legmagasabb szintű döntése alapján, amely persze a hatalomra kerülő új kormányoknak is kapóra jött –, hanem magyarok százezreit is elüldözték szülőföldjükről, mindenekelőtt a Felvidékről, de Erdélyből, Bukovinából, a Bánátból is, és kellett nekik a hely az anyaországban. A bukovinai székelyeket és a felvidéki magyarokat nagyrészt éppen a németektől kiürített falvakba telepítették.

A németek ügyét tehát a legkevésbé sem lehet önmagában nézni és megítélni. Tragédiájuk csak része egy sokkal nagyobb, átfogóbb érvényű tragédiának, amelynek más népcsoportok, etnikumok is áldozatul estek, és ha egyáltalán össze lehet mérni az ilyesmit, még nagyobb árat fizettek érte. Kalásznak nem az a célja, hogy igazságot tegyen, hogy pereljen, mert itt utólag már úgysem lehet semmit jóvátenni. Az ő célja csupán az, hogy ezúttal egyes érintett németek oldaláról tanúsítsa a történtek mélységes értelmetlenségét és igazságtalanságát. Hiszen az őket ért kollektív büntetés, bármennyire érthető lehetett is pszichológiailag annak idején, végeredményben értelmetlennek, igazságtalannak és embertelennek bizonyult. Ártatlan emberek százezreit sújtotta, ugyanakkor kérdéses, hogy utolérte-e az igazi bűnösöket. Feltehetőleg sok volksbundista, akinek volt mitől tartania, éppen azáltal menekült meg a helybeni számonkéréstől, hogy Németországba menekült vagy kitelepítették. Az egész kelet-európai térséget tekintve pedig a dicstelen „népcsere” emberek millióit tépte ki évszázados életterükből, és országok sorát fosztotta meg kultúrájuk egyik fontos és értékes elemétől. Meg lehetett-e torolni ezzel azt a népirtást és kultúrarombolást, amelyet a németek követtek el e térség népei, mindenekelőtt a zsidóság ellen?

Kalász Márton nem rehabilitálni akarja elűzött németjeit, akiknek emlékeit faggatja és idézi. Ő csak azt tanúsítja, hogy ezek az emberek, akik ma már idős korúak, és többnyire Baden-Württembergben élnek, beilleszkedtek, és tehetősek, és sem ők, sem gyermekeik-unokáik nem fognak többé visszatelepülni Magyarországra, holott ma már megtehetnék – ezek az emberek egykor magyar állampolgároknak érezték magukat, Magyarországot érezték otthonuknak, mint már az a bizonyos dédnagyapa is, akivel tizedelőcédulát húzattak az osztrákok, és bár odahaza, ami most már Németországot jelenti nekik, nincs többé honvágyuk, ha visszalátogatnak, és meglátják egykori otthonukat, mégis elfogja őket valami kínzó, fájdalmas érzés. Valamiféle jóvátehetetlen veszteségérzet, szinte az elveszett paradicsom érzete. Ezeknek az embereknek némelyike annak idején, amikor a magyarok nyugat felé szökdöstek át az osztrák határon, Ausztria felől visszaszökni igyekezett Magyarországra. Volt, akinek sikerült, és itt is maradhatott. Vajon végül is jobban járt-e, tehetnénk föl a kissé cinikus kérdést, mint azok a nyugat-németországi társai, akik korántsem saját akaratukból ugyan, de végeredményben mégiscsak megúszták azt, ami 1948 és 1989 között itt történt? Kalász ilyen kérdéseket nem tesz fel, ő a felvillantott sorsokkal és helyzetekkel legfeljebb azt érezteti rezignáltan, hogy az emberek nem okvetlenül azt tartják mindig a legfontosabbnak, amit a politikai ideológiák, társadalmi értékrendek és kormánydöntések szerint annak kellene tartaniuk. A bűntettekért persze, tenném hozzá én, ha már nem lehet megakadályozni őket, a társadalom és történelem ítélőszéke előtt felelniük kellene azoknak, akik elkövették őket, és az az ellenkező véglet sem szerencsés eset, amire történelmünk legújabb fordulata a példa: hogy mindenki minden számonkérést megúszott.