Kemsei István

Boldogságbetakarítás

                        Schéner Mihály ünnepére

Évszámra növesztett
kertben a rózsa elárvul,
odahagyja virága.

Őzlábon nyargal az erdő,
bükkös ezüstben,
furcsa csavargó:
csippent csipkebokorról,
hamuszín kökényről,
körbefut a hegyen,
barna avar inal
a patája nyomán.

Látszatra csupa szépség,
elhullt, eliramlott,
földre került, pele rágta
nyári kacaj, szerelem,
érett, mint a dió,
férges, mint a dió,
de télre való,
vén fogakra való.

Hajnaltájt nézz föl az égre:
álmosan törli szemét,
ébred az égi Kaszás,
indul aratni azt, mit a
szív, a kéz, az ész
csak gyűjtött egy életen át…

Kevés lesz? Sok? Ennyi.
Elfér a tenyérben.

 

Ima

Ismeretlen örmény szerzetes himnusza

Talán aludtam nélküled,
vagy voltam halott álmai,
egy Seol-béli kérdező
érted kiáltó félszava…

Talán aludtam nélküled,
s vagyok magamból ébredő,
akit elnyelt az ősmocsár,
és most undorral felbüfög…

Talán aludtam nélküled,
hogy fuldokolva, köpve ki
az édes ízt, vén újszülött:
kibukjak barlang húsfalán…

Mint a felismert fénybe állt,
úgy nézem kezem, lábaim,
csipás vagyok, így, újonan,
mézes magzatvíz elborít.

Tapintás, érzék: mind az öt
együttesen és hangulat
születnek meg a semmiből,
ahonnan hosszú volt az út.

Sarum lefoszlott, talpamon
viseltesek a hólyagok,
szívem rongyokban, mégis itt
ülök szentélyed udvarán.

Hűs forrást rejt a rózsatő,
sűrűk a kertnek bokrai,
én madaram ott énekel,
ahol gyümölcsük megterem.

Talán még most is álmodom:
lentről szivárvány tündököl,
két egytojás, két ősmag-egy:
egemen kettős nap ragyog.