Korda Eszter

Kontra Ferenc: Gyilkosság
a joghurt miatt

Forum, 1998

„Az örökkévalóság folyton ellenem dolgozik.” Kontra Ferenc prózájának célja az örökkévalóság számára megőrizni azt, ami egyébként mulandó. A megőrzés, a megörökítés módja az emlékezés, a létező dolgok által hagyott jelek, „nyomok” felfedezése, a közöttük fennálló összefüggések, hasonlóságok felderítése. A hasonlóság a két dolgot egymás tükörképévé vagy árnyékává teszi. „Felismerhető lesz minden: azért kerülnek a betűk a papírra, hogy nyoma maradjon a szónak, azért íródik valamennyi szerep, hogy nyomot hagyjon a színpadon, az arcot pedig a papírra rajzolja a vegyszer, hosszú árnyékot vet a rivalda a deszkán, mint az Isten egyetlen szeme az egyenlő szárú háromszögben, és aki körültekint, felidézi önmagát…” A tükör, az árnyék, a fénykép, a nyom mint a létezés módja a témája Kontra prózájának, egyszersmind prózapoétikájának módszere is. A fény és a látás a kulcsa ennek a gondolatvilágnak: „vannak visszatérő hősök, ezúttal azonban nem »szerepelnek«, más szögből verődik vissza róluk a fény, amely elfeledteti, hogy folyton ugyanabban a fekete dobozban vagyunk… ezt a belső világot kell folyton másmilyenként láttatni”. Tehát külső és belső világ, valóság és műalkotás, látás és láttatás között van a tükrözés, az árnykép vagy a fénykép általi leképezés, megőrzés.

A novelláskötet négy egységre tagolódik. Az első három öt-hét szöveget tartalmaz, a negyedik egység a Határsár című dráma. De akár két nagyobb csoportra is oszthatjuk a kötet írásait. Az első novellái és a Fénykazuisztika című ciklus ars poetica jellegű. A második csoport novelláiban a szöveg szövetét összetartó szálat elfedi a minta, napjaink balkáni háborúinak történetei, a dráma pedig sűrítése, összegzése és átgyúrása a kétféle novellatípusnak.

A Megvannak mind című novella arról a gyermekkori élményről szól, amelyből az említett gondolatvilág ered: a pillanatnyi felismerés fényképszerű raktározásáról az emlékezetben. Ennek megfelelően a szöveg kvázi-fényképekből áll: a bekezdések egy-egy élmény hangulatát, körülményeit, apró részleteit, a szereplő gondolatait, érzéseit fejezik ki.

A Fénykazuisztika is egy-másfél oldalas, különálló szövegrészekből áll, ezek is egy-egy élményt ábrázolnak belső nézőpontból, egyes szám első személyben, csakhogy mindig más szereplőét. Nincs tehát elbeszélő, aki bemutatná a szereplőket, és elmagyarázná az esemény előzményeit, összefüggéseit. Pusztán belső világok egymás utáni kavalkádját adják a szövegek, de mindegyikben a fény szerepel: fénymásoló, tükörlabirintus, fényképezés, színpadi rivalda. A (tükröződés) című darab tematikai összefüggést is mutat a gyerekkori novella ezen részével: „Úgy gondoltam, tükörnek lenni jó, mert azt is látja, amit az emberek nem akarnak másoknak megmutatni.” Az opusz egymást tükröző tükrök folyosóján elinduló szereplőjének kérdése az, hogy: „láthatok-e bárki mást magamon kívül?” Nos, a megfejtést az utolsó, (árnyjáték) című szöveg adja, amelyben a lepedőre az ellenkező irányból érkezik a fény, ezért nem az utca népe látja a vásznon az árnyjátékos által mutatott sziluetteket, hanem ő látja az utcai járókelők árnyékát. És itt következik a nagy trouvaille: az előző szövegek szereplői ismerhetőek fel az árnyalakokban. Tehát az egyes szám első személy immáron a szerepeken kívülre kerülve szemléli – önmagát? vagy a többi embert? netán az olvasót? esetleg mindezt együtt?

A bravúr a gegszerű ötletek játékosságában teljesedik ki. Ahogyan a mozaikszövegek felelgetnek egymásnak az újra felbukkanó motívumokkal, ahogyan azzal kezdődik az egyik szöveg, amivel az előző befejeződött, de teljesen más jelentésben, ahogyan a különös, merőben szokatlan poén felé kanyarodik el minden szöveg: például egy rendőr árnyéka szakítja félbe az árnyjátékos szemlélődését, késével felhasítva a vásznat.

A Fénykazuisztika című novellaciklus hét novellájának egyike (Esőt ragasztva a tetejére) jól mutatja az író rendkívüli érzékét a játékosság iránt. A történet egy tiszta lapokból álló próbakönyv megtalálásáról szól, amelybe az egyes szám első személyű elbeszélő-szereplő a Hideg eső című operát szándékozik beleírni, amely cím visszaköszön a Kellett neki című novellában, ahol egy hírlapárus és egy jegyszedőnő osztozkodik egy kutyán, amit az utcán hagyott a Határsár című darabot megnéző úriember, amelyben viszont még nem hangzott el a Hideg eső című dal. És lám, a kötet utolsó írása a Határsár című dráma, s ott valóban szerepel kottájával együtt ez a dal!

Vagy vegyük a kötet egyik legfigyelemreméltóbb darabját, A mi macskánk megdöglött-et, amely úgy indul, hogy „Elkezdődik egy történet ...”. Itt mindvégig egy markáns gondolatmenet jelenléte feszegeti a novella kereteit, az mégsem esik szét, mert a mulattató gegek szívszorító igazságot fejeznek ki a marketemberről: „mit kell ahhoz tennie, hogy egy konkrét személynek éppúgy felhívja a figyelmét mondandójára, mint a többieknek, akik vásárolnak. Hogyan kellene azt érzékletesen elmesélni, hogy a hatalmas önkiszolgáló a fogyasztás kultuszának laktanyája, vagy durvábban: haláltábora, ahova ráadásul mindenki önként tér be, és kifelé tartva a pénztárosnők szemében ott feketedik a horogkereszt, az ellenőrző kapun senki sem juthat át élve, a parkolóban ott hever egy törzsnyi megcsonkított indián.”

A novellák második csoportjában nem a játékosság érvényesül, hanem a tragikum – a délszláv háború külső valóságának tükröződése révén. A novellák mozaikszövegekből építkeznek, amelyek a szereplők belső világát fejezik ki, mintegy külön-külön szólamokat alkotva. A háború kegyetlen, irracionális brutalitását a kötet címadó novellájában, a Gyilkosság a joghurt miatt-ban az apa, a fia és a burekárus hétköznapi életében bekövetkező abszurd tragédia érzékelteti. Miközben a vidékről feljött apa a nemzeti ételt – a töltött marhafejet – készíti el kényszerszabadságon lévő fiának és kényszeredett nejének, aki sosem főz, addig éhes fia, betérve a burekoshoz, főbe lövi az árust. A golyó behatolását még a burekos bekezdésnyi szövege, a túloldalon való kilépését már a fiúé mutatja be, aminek naturalitását fokozza a burekos túróval teletömött orrlyukának párhuzama az apa által töltött marhafejjel. A fiú a vállához simuló holttesttel (amellyel a rendőrőrsre indul) a háború iránti iszonyatot és irgalmat hordozza, ahogyan ezek az elsőre nehezen érthető novellák is mindvégig ezt vonszolják magukkal.

Minthogy a bemutatás, a magyarázat hiánya az, ami nehezen érthetővé teszi a szövegeket, úgy tűnik, a befogadásnak ez a gyötrelmes útja az író szándéka szerint való, és az ábrázolt világ szenvedésteli irracionalitását fejezi ki. A könyv alcíme, A bűn mint próza is azt sugallja, hogy a mai valóság bűne az, amit végül teljességében, tragikumával és komikumával együtt tár fel ez az írásmód.