Kolozsvári Papp László

Történelmi csoda

Arra tisztán emlékszem, hogy hatan voltunk, s arra is, hogy érettségi előtt, a kolozsvári Brassai Sámuel fiúgimnázium tanulói. A csodaosztály (magamat ebből kivéve), mint évtizedekkel később megtudom. Ilyen osztály száz évben ha egyszer áll össze, mondja osztályfőnökünk, s a számok létráján valóban: harmincháromból harmincegyen végzünk egyetemet, s a maradék kettőből az egyik, Balló Zoli Kolozsvár városának vezető bábszínésze, sztárja, egészen tragikus hirtelenségű haláláig, mint azt tapintatosan fogalmazzák. Azok a hatok, ott, a fizikumban (a fizikai, kémiai előadóteremben: menedékes emelvényen sötétzöld padok, vajon miért nem lehetett megőrizni?) arról beszélgetnek vágyakozó ábrázattal, hogy milyen érdekes is lesz, ha majd 2000-et írunk, ó, bár már akkor lennénk!, s az ő arckifejezésükön látom, milyen lehetett az enyém, s az én gondolataim-érzelmeim kásájában érzékelem, mi lehetett az ő fejükben.

Innen üzenem, fiúk: nem érdekes. Az időút sem volt az.

Látszatokkal persze Szamost-Dunát lehetne rekeszteni. Itt van mindjárt ez a ravasz innen szó az előző mondatból. Bizony, fiúk, innen, a Kortárs 2000 per 1-es számából írom ezt nektek, s végül is, ha megengedik (ez a helyes kifejezés, szerkesztő úr?), hogy az ember cikket írjon az ország első irodalmi lapjába, 2000 januárjában (szabad a felhördülés, aranyos pályatársaim, csak mint germán ősgyűléseken a morgás, mint azt jogtörténetből tanítják), akkor az az ember már valaki, nem? Persze nem, de kelti azt a látszatot. Amiképpen a hatok – amennyire emlékszem belőlük – látszatra mind dicsők! Soós László évtizedeken át orvos Nagykárolyban, Romániában, hogy aztán Záhonyba tegye át áldásos tevékenységének székhelyét, s gyógyítson hatalmasan és feltartóztathatatlanul. A dicső látszat mélyén a román szocialista terrorból való kaotikus menekülés húzódik meg, mint láva a föld alatt. A vulkán nem szükségszerű, de lehetséges. És ott volt Tokay György! Ez ám csak a látszat: az első magyar miniszter a romániai kvázidemokráciában, a kilencvenes években. Ő is ott nézte 1956-ban, érettségink évében, a fizikumban, az elemek periódusos rendszerének óriási táblázatát (Mengyelejev nyomán az egész osztály kívülről tudta valamennyi elem nevét, akkor még száz alatt a számuk, a jobbak – nem voltam köztük – az atomsúlyokat is), s vágyva vágyott a 2000-re. Hogy milyen érdekes lesz, ha majd 2-est írunk az 1-es helyett! Hát nem érdekes! Itt van, Gyuri, izélhetjük! Csaknem tíz esztendeje vagy országgyűlési képviselő voltál, a közelmúltig miniszter, s bizony, láttam egypár helyen a helységnévtáblát magyarul is, Erdélyben. Nagyvárad nevét még németül is, de már leszedték. Jellemző román látszatkeltés. A határnál! S odakiáltottad az 1999. október 9-i maroknyi provokatőrnek, az aradi vértanúk emlékművének a pincerabságból való kiszabadulásakor: a magyarok mindig is itt éltek és itt is fognak élni! Ott volt Soltész László, Solika, a fizikumban három évig padtársam, aki elvégezvén az orvosit, a hatvanas évek végén Svédországba emigrál Kolozsvárról, s csinál látványos orvoskarriert. Konferenciaturista. S Bauman Vilmos, aki Zilahon orvos, s akinek Picek a beceneve. Néhány magamkorú talán ki tudná találni, hogy miért. Hát mert a keletnémet rémségek pártjának Honecker elvtárs előtt Wilhelm Pick volt a főtitkára (vagy az elnöke, emlékszik a görcs!). S egy csodaosztály azért is csoda, mert ilyen kacifántos úton közlekedő fintorral adja tudtára mindenkinek, hogy részéről a szocializmus le van hányva. Nagyon reakciós osztály voltunk, tanáraink kétségbeesve kérlelték szüleinket a szülői értekezleteken, hogy fogjanak már vissza minket. Hogy – látszólag ártatlan példát hozva – ne remegjen meg a pendelye szegény történelem-tanárnőnknek, amikor az órán azt a kérdést feszegetjük: hová lesz az országból az urán, amit Biharban bányásznak. Csak mint a Sovrom (szovjet–román) kőolajtársaság kezén a kőolaj. Ki ne tudná Erdélyben, hogy a dicső Szovjetunió szisztematikusan kirabolja az országot? Csak mint Magyarországot. Az osztály pedig egy emberként nem érti, hogy miféle szocializmus épül itt, s hogy van az, miszerint ennél jobb nem volt, nincs és nem lesz (élt, él, élni fog!). Jómagam akkor döbbenek meg igazán, amikor 1967 után, immár Budapesten lakván, találkozom azzal a nézettel, hogy ez bizony fasza egy rendszer!, forradalmi!, jó ez, csak még jobban kell csinálni, és a többi, s döbbenetem a mai napig tart: hogyhogy nem látta mindenki (csak mint a X/b Kolozsváron, 1956-ban), hogy a rendszer, amiben élünk, nem más, mint állami erőre emelt banditizmus, s aki ebben mint virányos történelmi megváltásban hisz, az vagy idióta, vagy nagyon is nem az?! Ha Picekom ott volt, akkor ott kellett lennie Murvay Lászlónak is, egyfelé laktak, a Kővári-telepen, együtt jöttek iskolába, s jártak haza, és ez nagy kötődés. Muri geológiát végez, s bányaigazgatóként menekül nyugdíjba, Nagybányán, évekkel ezelőtt. Nyugdíjkedvezmény! Látszat tehát van zsákszámra. Kőkemény valóság is. Hogy nevessünk (már aki tud): a bányaigazgató a nagy üzemanyagcóresz idején több demizson szatmári szilvapálinkával száll vonatra, hogy benzin- és gázolaj-elő- és -hátramozdító vállalatoktól annyi üzemanyagot szerezzen, amennyivel a bányát működtetni lehet, a terv teljesítésének kivételes dicsőségére.

Hát itt van, fiúk, a 2000, amire annyira vágytunk. Véletlenül mind a hatan megértük. S az egyetlen élet szempontjából, ami adatik, még örvendhetünk is.

Hacsak a fennen szárnyaló látszatainkról lényegünkre nem konyítjuk kajla pillantásunkat. Mert mit mond például a kicsi Soós (a legfiatalabb volt az osztályban): hogy csupán orvosi szempontból – mert van neki történelmi, szociológiai, etnikai szempontrendszere is – a keletmagyar népességen már csupán a génátömlesztés segíthet. Miért?, ütődöm meg, mert bár nem vagyok orvos, ez nekem is többször megfordult a fejemben. Nézd, mondja, én Nagykárolyból Záhonyba települvén, mindössze vagy tíz kilométert kerültem nyugatabbra, s amikor számítógépre vittem a város egészségi állapotát, azt láttam ezzel a két ábrándos kék szememmel, hogy az itteni lakosság egészségi mutatói – EKG, vérnyomás, cukorszint, koleszterin (csak én hagyom abba, ő folytatja) – nagyságrendekkel rosszabbak! Mi történt itt?! Ama szamárkóró másik oldalán, ahol teljes önkénnyel és önkéjjel meghúzták a határt Trianonban? Mit művelt Magyarország a maga lakosságával (érvényes visszafelé is: a lakosság a maga Magyarországával), hogy a határ innenső felén az emberek, mellesleg magyarok, vészjóslóan silányabbak élettani szempontból?*

Nagy önmérséklettel nem keverjük a biológiát a történelemmel. Alkalmasint ugyanarra gondolunk: kész történelmi csoda, hogy még létezünk. Persze egy kétes vágyficam erejéig mégiscsak vegyítjük. Hiszen ha a csüggetegen megállapított genetikai feljavításunk valóban bekövetkeznék, az a térség történelmének ismeretében csakis katasztrófa képében történhetnék meg. A többi csupán utópistulás, mi-lenne-ha: vagyis ha idetelepülnének a biológiai szempontból tökösebb egyedek, s feljavítanák a lakosságot. A beszélgetés innen mulatságos-gyászos színezetet ölt, akárha azt vennénk komolyan – egy pillanatig sem vesszük komolyan az egészet –, amit a román történetírás művelt a dák-római elmélet megtákolásakor, mit is legkedélyesebben a következő tankönyv-illusztráció mutat: ül a dák asszony a küszöbön, s na, mit csinál? – sző!, és még mit? – ringatja lábával a bölcsőt!; s ki támasztja az ajtófélfát? – az apa!, a római légionárius; s na, mit csinál? – néz le szeretettel asszonyára, gyermekére; na, és kicsoda a gyermek, aki alant ring? – ő az első román a földtekén, aki tudvalevően a dák anyaöl és a római apa… izé, hogy is hívják?… csordulmánya. S e genezisnek a buzgó történelmi kutatás még az esztendejét is megmondta a magas tudományosság szocializmusi korszakában, e nász pontosan 2055 esztendővel ezelőtt volt (hogy a nyolcvanas évek melyikéből kell ezt levonni, azt bizony elfelejtettem).

S ha már belevágtam a történelmi csodának – a képtelenségnek – a feszegetésébe: hát nem kész csoda, hogy biológiailag olyan foszlékonyan, ahogyan a doki mondja, ez a nép még van? Egy olyan rendszer féregnyúlványán rángatózva – posztkommunista szocialistáink és preglobalista liberálisaink, cakkos szemöldökű (a szakadatlan felvonástól olyan) doktrinereink vakútján –, melynek keletkezésénél olyan nézetek voltak általánosnak mondhatók, amilyen a következő: „Mi nem egyes személyek ellen viselünk hadat. A burzsoáziát irtjuk ki mint osztályt. Ha nyomoznak, ne irományok és bizonyítékok után kutassanak, hogy mit mondott vagy tett a vádlott a szovjet hatóságok ellen. Először is azt kérdezzék tőle, hogy melyik társadalmi osztályhoz tartozik, milyen származású, milyen nevelésben, oktatásban részesült, mi a foglalkozása.” (Idézi Lovas István.) Mondta volt e szépen fejlett doktriner tirádát a szovjet Cseka főnöke, Lácisz elvtárs. Elmondhatjuk-e, hogy Lácisz elvtárs jó elvtárs? El bizony! Dejsze az emberekről, egy részükről úgy nyilatkozik, hogy ki kell őket irtani! „Na és?!”

A probléma az, hogy biológiai megtöretésünk mélyén a több mint egy évszázada újra meg újra visszabicsakló polgárosodásunk húzódik meg. Ez a nem-sikerülés kíséri végig a magyar huszadik századot, s torkollik abba, hogy már a koleszterinünk és a vércukrunk sem áll jól – genetikailag! Hogy – a közepén kezdve a századot – elveszít és túlél a nemzet egy világháborút, aztán egy másodikat; ott eszi a galacsinhajtó bogár a nemzeti génállomány színe-virágát a nagy szovjet búzamezőkön; de marad még annyi, hogy némi lendülettel vesse bele magát az újrakezdésbe! Hogy aztán, alig ocsúdván, rászakadjon Lácisz elvtárs rendszerének egyik kései válfaja, élénk és virulens, hiszen ugyan miért ne lehetett volna kiirtani, Hátsó-Szibériába telepíteni minden félburzsuj, értelmiségi magyart? S ha már benne vannak szovjet-magyar doktrinereink, a maradékot is. A dicső Szovjetunió addigi emberirtó megvalósításaihoz mérve ez pipafüst! Sőt, akkorra már annyira legyengült volt a lenini–láciszi rendszer, hogy futja a nemzetnek még egy 1956-ra. Hogy aztán a viszonylagos enyhülést már ne bírja ki?! Mi sem természetesebb! Biológiai, morális meggyöngülésünk a kádári konszolidációval kezdődik, a hatvanas évek végén, alattomosan és ezért (is) kivédhetetlenül… És kezdünk gyerek helyett kutyát tartani (szinte már csinálni), és válik lassan a köz meglopása lelemény és már-már dicsőség dolgává. Akkortól fogva issza szét a nemzet maradék biologikumát kétszáz-háromszáz százalékkal hitványabbra, mint a szamárkóró trianoni túlfelén, Romániában, ahol a doktriner népboldogítás egy másik fajtája szinte már-már a természetes kiválasztódás darwini kényszerhelyzetébe darálja bele a lakosságot. Érdekes, hogy a szinte teljes emberi, társadalmi ellehetetlenülés jobban konzervál biológiailag, mint a legvidámabb barakk zsíros mócsingja. A trianoni kóró innenső felén a kisgyarapodás sörözi, pálinkázza szét az erőt, individualizál a vadállatiasságig, megteremtve a nagyvadak, közepes dögevők és hemzsegő kisvegetálók ezredfordulós világát.

Érdemes volt, fiúk, vágyakozó fizimiskával révedezni azon az esztendőn, melynek elejére 2-est írunk 1-es helyett? (Arról már nem is beszélve, hogy közben letelt az életünk.)

És ez a negyven év, a mi életidőnk volt ebben a században a legkomiszabb. Mondják ezt persze mások is, mármint hogy az övék volt a legcudarabb! Csakhogy az előzőeket, vegyük például a Don-kanyart, vagy a századelőt (ahonnan kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk), vagy az első háború végét, Trianont, amit még mi, kései leszármazottak sem tudtunk az enyészetnek adni, nemhogy a kor magyarja, akitől némely mai doktrinerek azt követelik – gyakorlatilag az akkoriak haló porától –, hogy értsék meg (nem elírás, a halott értse meg!), hogy ez így volt történelmi és szükségszerű, s hogy a kérdést a térség általános demokratizálódása oldja meg, mint valami kisjézus! Ugyanő hozza a megváltást Jugoszláviának! Most sírjunk vagy nevessünk?! Hogy a folyamatok egészen más irányba haladnak? Annál rosszabb a folyamatoknak!… A sorhoz hozzá kell még tenni az első világháborúba belehúsdarált nemzetet, s akkor talán-tán folytathatjuk ott, hogy a mi életidőnk, a hatoké a kolozsvári Brassaiból, de mindenki utolsó negyven esztendeje azért volt a legkomiszabb, mert ez előzőeket vagy túlélte az ember, vagy nem élte túl, s csakis ebben az értelemben boldog lehetett, a mi negyven évünk ezzel szemben lényegétől fosztotta meg az embert, kicserélte a nemzetet egyedek gyülevész siserahadára, s az új világ, ami alig tíz éve köszöntött ránk, csupán a pénzszomjat tudta a morális nihilizmus mellé betolni, mint laposra porlott díványpárnába avatatlan kéz a reves afrikot. A lakosság morális és – a doki szerint s ezek szerint – genetikai feljavítása újabb negyven év. De ha csak húsz, a mi szempontunkból mindegy, már föltéve, hogy sikerül a nihilista érvényesülés viránytalanságán kívül más utat is megmutatni.

Nekünk, fiúk, már nem. Adyval szólva, elkéstünk. Mint mindig, mindenhol… Régi utunk beomlott, tán nyitva sem állt soha. Marad abbéli örömünk, hogy megértük a 2-est az 1-es helyett.

Van azért bennünk némi (perverz) intellektuális öröm. (Bennem, mondják, lassan már csak perverz.) Az utolsó nemzedék vagyunk, mely némelyes polgári tartást kapott otthonról. Továbbadni nemhogy nem tudtuk, de mi is csak apasztottuk túlélési buzgalmunkban. Most vonul ki, velünk vész ki a túlélők utolsó nagy nemzedéke, utánunk már csak a magát nagy nemzedéknek titulálók jönnek, akik némi hőzöngés után egészen jól kijöttek a létező szocializmussal. Benne van az ő téglájuk is. A tégláikról nem is szólva. Egy kicsit lázongtak, egy kicsit ellenálltak: őf…sága ellenzéke (idő múltán koalíciós partnere), nyugat-berlini, amerikai és a többi ösztöndíjakkal vitaminkúrálva. Suba alatt, már-már fölött osztogatott kiváltságokkal ékesen. Jól vesztegesd magad, ne add olcsón a becsületedet, ami azért eufemizmus, mert a lényeget ennél csak sokkal durvábban lehetne megfogalmazni. Még hogy becsület?! Azt se lehetett már tudni, mi fán terem! (Csak azt, hogy uborkafára juttat.) Amikor az élet alapszükséglete a szocialista rendszer kijátszása; a résein, járatain való végigaraszolás, végül az odú, a szó kafkai értelmében. Ugyan mivé deformálódhatott, porladhatott az az életelv, hogy becsület?! Csak mint az erkölcs, ha szocialista. Leszármazottja a láciszi erkölcsnek: mi „a burzsoáziát irtjuk ki mint osztályt”. Lehet ezt überelni?

Ez a mi intellektuális örömünk. A perverz. Hogy mekkora, s miként dagasztja (horpasztja?) a keblet, azt tessék elképzelni! De azért keletkezik az emberben némelyes gonosz örömöcske, ha levezeti például a megélhetési bűnözés kunczei fogalmát. Aki ezt fenntarthatónak gondolja, csakis annak a rendszernek utóhajtása vagy utókorcsa, melyben a bűnözés a létezés feltétele volt. Negyven kerek esztendőn át bűnöztünk létünk fenntartása érdekében. Nem csupán a csupa likacs jogrend, helyesebben jogrendetlenség kijátszásában, hanem a magvasabb alaptörvény, a tízparancsolat megsértésében is. Volt lopás és csalás, nem szerettük felebarátunkat, mint enmagunkat, hogy paráználkodtunk, az nem kifejezés, volt isten nevének szájra vevése. Túlélésünkre ment rá mások feleségének (férjének) elkívánása, s a nyúlós émelyből nem okultunk. Öltünk? Többnyire nem, de ha nem minket öltek, nem volt ellene különösebb kifogásunk. Teljes lenullázódás. Ha lehetséges volna, segítene-é ezen (is) a génátömlesztés, drága doktor úr?

Öröm azért mégiscsak van. Még mindig hiszem, hogy nincs más kiút, mint hogy a mai fiatalok (akikkel csak egy baj van: nem mi vagyunk azok!) egyből próbáljanak leváltani vagy két-három idősebb nemzedéket. Hogy ekkora önfeláldozás nincs?! Nem is az önfeláldozás mondatja ezt velem, hanem az a (perverz) intellektuális öröm, miszerint az ember tisztában van a végzetével, s önvigasztalásképpen úgy tesz, mint Scott kapitány, aki leírta még azt, hogy Éljen a királyné!, ott, az antarktiszi jégkunyhóban, aztán megfagyott. Paradox módon: egészen jó túlélés ez a halálnem. Csak választani kell (perverz intellektuális örömmel), s nem csupán hagyni, hadd jöjjön, mint hólavina, mondván, ’sze kiterítenek úgyis.

Idáig érvén vaksors-fejtésben, annyi belátás azért illenék, hogy az ezredforduló mégsem csupán egyetlen nemzedék ügye. Minden kivonulás egyszersmind bevonulás. Másoknak. No, igen! Az a néhány elevenen kopasztott magyar nemzedék – s még ebből a helyzetből is borzadályos tisztelet dukál a szocializmus lángján elevenen perzselteknek – azzal a nem egészen őszinte lelkesedéssel köszönti a gyors, erőltetett s szükségképpen néhol igazságtalan (még hogy né-hé-ho-hol?!) nemzedékváltást, ami a honban végbemegy. (Remélni csak azt lehet, hogy itt nem lesz Bourbon-restaurációja azoknak, akik nem tanultak és nem felejtettek.) Mintha csak biológiai váltás történnék – az elméletben nem hiszek, de viszonyításnak elmegy –: az ország, mint élő szervezet, történelmi sebességgel (történelmi csoda!) tolja-veti ki magából a beteg, silány, fertőzött sejteket, s teremt berendezkedési lehetőséget (politikait, biológiait, egyszer majd tán szociálisat) az új életképességnek… A folyamat szörnyű, csak mint az élővilágban minden; széplelkűsködhetünk, az igazság mégiscsak az, hogy az élővilág önmagát eszi fel, s újul meg ebből a… minek nevezzem? kannibalizmusnak…? A közel- és a középjövőtől elvenni? Nem elvenni azonban elképesztő történelmi felelősség s nem utolsósorban kockázat!… Hogy lelkesedik-e nevezett nemzedék (voltaképpen az enyém, életkoromat véve épp a közepén helyezkedem el, s mint fatalista hajóskapitány a viharban, a tizedik grog után így kiáltok fel: well, süllyedünk!), az a megújulás irányába ható mozgás szempontjából teljesen lényegtelen. Meg kell halni nagyon gyorsan, és kész, azzal a reménnyel preinfarktusos szívünkben, hogy a nemzet újabb nemzedékeinek alkalmasint tényleg jobb lesz. Perverz egy öröm, nem mondom!… Hogy jobb lesz, ez abban az összehasonlításban úgy tartja magát, mint templomtorony a szélben… Hát nem kimaradt a mondatból az állítás (van itt tudattalan!)… Nos, abban az összehasonlításban, hogy az én életem abban telik el, hogy csak még egy kis erőfeszítés, s itt van a kommunizmus ígéretföldje! Végül is ha a szocializmus összeomlását boldog beteljesülésnek vesszük, akkor tényleg itt vagyunk az ígéret földjének határán belül… Hogy globális belemosódásokkal fenyegetetten, lokális háborúkban elevenen elégve, a nagy multikultis linkség és alibi kocsonyájából pislantgatva kifelé…? Ahhoz képest, hogy honnan jöttünk, egészen ígéretes a szituáció, különben is, minket már senki sem tartóztat, talán inkább siettetne a lelépésben.

Úgyhogy, fiúk a X/b-ből, akik oly nagyon áhítottátok a 2-est az 1-es helyett, bármennyire nehezemre esik is elszenvedni a kort, ami rám méretik, ennél jobbat nem tudok elképzelni magunknak, a realitások figyelembevételével. Nem véve figyelembe: megannyit! Nagyon kell sietni, hogy kicserélődjék a társadalom, s elsőre az a réteg, mely a politikai, gazdasági (meghosszabbítva: történelmi) döntéseket hozza. Hiszen történelmi csoda már az is, sőt elsősorban éppen az, hogy országként, mely a magyarok országa, egyáltalán túléltük a huszadik századot. Bekerültünk a döntőbe!, pendül meg bennem a szakállas vicc poénja (mint utasban a villamoson, aki nagyokat nevet, máskor meg legyint; min nevet?, kérdik tőle; vicceket mondok magamnak; de mire legyint?, arra, amit már ismerek).

De ha az új világ nyakunkba szakasztaná is a bőséget, s fürösztene tejben-vajban (semmi esély rá!), az sem volna jó. Akik megérték a lenini világ, a csonttörő utópia végét, olyan mérgezettek, mint a talaj Garéban, a felrobbant blokk Csernobilban. S ugyan mire mennénk egy célra programozott, kegyetlenül előrenyomuló világban? Várna ránk a konzumidiotizmus irdatlan kloákája? A Gulágnál persze jobb, de azért erre sem születtünk éppen. Mi, bánatos magyar (író és nem író) értelmiségiek. A humanoidabb fajtából.

Hogy az ember (perverz) örömmel siettetné az új világnak a betolakvását a magyar térségbe, az a legkevesebb, amit hazaszeretet terén megtehet. A folyamat rút és könyörtelen, de történjék már meg végre visszarendezhetetlenül, az ég szerelmére! Csapják le egyből, ne szalámiszeletelővel nyesdessék!, hogy a cukorspárgával való vissza-visszavarrási kísérletektől ne is beszéljünk.

Végül és tényleg utolsósorban, azért járultam Ön elé, tisztelt és félt szerkesztő úr, micisapkámat, mint kora kapitalista melós, szégyenlős zavarban forgatván kezemben, lesütött szemmel, izgalomban égve, hogy bocsátana be, ha lehet, újfent nagybecsű lapjába, mert Csíkszeredán járván, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség 6. Kongresszusán, az előcsarnok tumultusában összesodródom egy úrral, ő engem ismer, lehet, hogy én is őt (de nem ismerem fel, én leépülésemmel járulok hozzá az új világ felépüléséhez), s szól hozzám imigyen: „Én olvasnálak a Kortársban, de ha nem írsz!” Mit mondjak, szerkesztő úr, az Ön elé járulásomat ez a mondat hívta elő, mint fényképet az oldat, vagy mint vén ebet az ólból a jó szó.

Az RMDSZ-kongresszusokat látogató, netán delegátus úr olvasási kedve s az ezért viselt felelősség legyen immár az Ön kezébe letéve, tisztelt s jöttömre nyugtalanul szempilla-remegtető szerkesztő úr.

 

Budapest, 1999. szeptember 4–5., 12.

 

*Hogy például szív- és keringési betegségek és így tovább (s a doki sorolja, nem fukar a szóval, mondja latinul is, miszerint cardio meg vascularis) tekintetében kettőszáz-háromszáz százalékkal vagyunk silányabbak itt, mint a határ túloldalán. Igen, kérem, nem elírás, nem nyomdahiba, nem két-három, nem harminc-negyven százalékkal, hanem kettőszáz-háromszáz százalékkal van több szív- és érbeteg stb. stb. stb. itt, mint odaát. Ha már úgy is meg kell álljanak levegőt venni, akár már a kalapjukat is levehetik, hiszen sírnál állnak, hol nemzet süllyed el. Nem csupán egy-egy Mezőtúrral leszünk kevesebben évről évre, de a meglévő is talpon rohad el. Felívelőben vagyunk viszont a kutyatartásban, ezenbelül a harcikutya-viadaltatásban menők vagyunk!