Soknevű magyarok

Leginkább így sorolnak fel bennünket, határon túli magyarokat: felvidékiek, kárpátaljaiak, erdélyiek, vajdaságiak. A horvátországiakat, a szlovéniaiakat, a burgenlandiakat már nem is igen sorolják.

Megfigyeltem, hogy minket, vajdaságiakat, ritkán neveznek délvidékieknek.

Engem valahogy nem tölt el büszke öntudattal, hogy vajdaságinak mondanak. Volt ugyan időszak, amikor az itteni magyarság büszke lehetett vajdaságiasságára, hogy ne mondjam: jugoszláviasságára. Volt útlevelünk, Magyarországon eldicsekedhettünk „nyugati” életszínvonalunkkal, nálunk jelent meg a világ „legjobb” magyar nyelvű napilapja, jóllehet egy neves költőnk már akkor annak az óhajának adott hangot, hogy az az újság ne csupán a címében legyen magyar, hanem szellemiségében is.

S mert mi csakugyan szabadabban mozoghattunk a nagyvilágban, mint az anyaország és az utódállamok magyarjai, el is indulhattunk oda, ahol még a miénknél is nyugatibb életszínvonallal kecsegtettek bennünket: Ausztráliába, Kanadába, Németországba – csak hogy minél meszszebb kerüljünk a mi hőn szeretett Vajdaságunktól.

Ahol kezdetben jóformán még nevünk sem volt. Vagy ha a nevünket meg is hagyták, megtagadták tőlünk a legfontosabbat, az anyanyelvünkhöz való jogot. Egy új ország harmadrendű polgáraivá váltunk. Csak azért, mert magyarok voltunk. Talán itt, ekkor kezdtünk el nem magyarokká válni.

Kezdtük el, ösztönösen, feladni magyarságunkat.

Kezdtünk el, ösztönösen, megszabadulni anyanyelvünk bilincseitől. Amint azt nemrég megfogalmazta egy horvát anyanyelvű főpásztor.

Márpedig aki arra kényszerül, hogy megszabaduljon anyanyelve „bilincseitől” – ez a folyamat napjainkra olyannyira felgyorsult, hogy a magyar szülők jelentős része nem íratja a gyermekét magyar iskolába –, tehát ott, ahol egy népcsoport az anyanyelvét nyűgként viseli, annak a népcsoportnak közömbössé válik, hogyan nevezi őt az állam, amelynek „kenyerét eszi”: vajdaságinak, jugoszláviainak, szerbiainak, kisebbséginek, nemzetiséginek, etnikai csoportnak. Találkoztam Kárpátalján olyan magyarral, aki magát büszkén orosz magyarnak nevezte. De tudunk magyar anyanyelvű románokról is, ilyen „lelkületű” magyarokért azonban nem kellett a szomszédba mennünk, előfordultak nálunk is magyar anyanyelvű jugoszlávok.

S nyolcvan év után lassan eljutunk oda, hogy az az ország, amely oly sok névvel és jelzővel ajándékozott meg bennünket, eltűnik a föld színéről, vagyis a térképről.

Az marad belőle, ami megszületése előtt volt: Szerbia.

Akkor majd hogy fognak hívni bennünket, itteni maradék magyarokat? Még az irodalmunk nevét is meg kell változtatni, ami kezdetben lőn vajdasági magyar irodalom, majd jugoszláviai magyar irodalommá nőtte ki magát. Ezután szerbiai magyar irodalom címszó alatt gyűjtenek össze bennünket?

Mért foglalkoztat engem ez a „periférikus”, „mondvacsinált” kérdés?

Többek között azért, mert soknevűségünk közepette elveszítettük igazi nevünket. Sokan már nem is emlékszünk rá. Mások újabban is csak nagy óvatossággal írják le: délvidéki magyarság. Mert, ugye, mitől lennénk mi délvidékiek? Honnan számítva? Az Északi-sarktól? Netán Budapesttől? Budapesttől számítva csakugyan déliek vagyunk, Belgrádtól számítva viszont északiak.

Félretéve a komoly tréfálkozást: vajon magyarságtudatunkat mennyiben befolyásolják az ismert körülmények, azok ugyanis, hogy hol jugoszlávok, hol szerbiaiak, hol vajdaságiak, hol kisebbségiek, hol elfelejtettek, hol újra felfedezettek vagyunk, de sohasem önmagunkkal azonosak?

József Attilát hívom segítségül, hogy megértessem mondandóm lényegét: „Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistinek hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy létezésemet vonták kétségbe.”

Amely néptöredéknek olyan sok nevet akasztottak a nyakába, amennyit a délvidéki magyarságnak, annak a létezését valahol valakik kétségbe vonták. Talán épp maga a szóban forgó néptöredék.

Mert, tudom, a Kati nénik és a Jóska bácsik és unokáik is csak legyintenek minderre. Azt mondják, bánom is én a nevemet (a becsületesnek tartott nevemet!), csak ne bántsanak!

Lehetséges, hogy nekik van igazuk?

Én mégis mindmáig hiszem, hogy inkább a költőnek van igaza: a létezését vonják kétségbe annak a személynek (vagy népcsoportnak), akinek (vagy amelynek) a nevét úgy cserélgetik, mint a haldokló alatt a lepedőt.

 

Németh István