Pintér Lajos

Reggel

A nap mézcsöppjei átütik
a fák lombját, felhők szövetét,
ragyogó reggel, arany ég.
Tudtam, hogy erre ébredek:
lovakkal, lányokkal álmodtam én.

Az éjjel lovakkal álmodtam én,
csillagos homlokú éjszaka,
csillag volt lovam homlokán is,
vágtattam: leeshetek, nem,
rám dőlhet a magas ég, nem.

Megvirradt, itt fekszem ébren,
hol a vágta, sem a földön
nem találom, sem csillagos égen.
Ez most a vágta: ahogy a hangok,
ahogy a hangok megvirradván

ostorozzák az éji csendet,
villamos jön, kokárdás postás,
élesen, vadul csenget, csörtet,
csöngés visszahangja: újabb csöngés,
lezuhant kiskanál csörömpöl.

Hova zuhantatok, éji lovak,
hova, éji csend, hova, csillagok?
A hold is: szárnyanőtt madár,
elszállt. Megvirradván ha indulok:
bennem az álom, a csend, csillagok.

Belül hordom az éjszakát, mint a dacot.

 

Ne félj, ne félts

Asszony: anya, csupa ideg, csupa szerelem.

Nyitott arca: csukott ajtó.
Gyerek-öröm, baj,
fölfelé az úton: zuhanás.

Száradni akasztott fehér ing: benne lógok én is.

Eljön arcunkat látni a mosoly,
imádság fáradt, szomorú asszonyokért.

Úton megyen, nem poroz,
vízen megyen, nem csobog,
nádon megyen, nem suhog,
sáson megyen, nem susog,
eljön arcunkat látni a napfény,

eljön arcunkat látni a mosoly.

Ne félj, ne félts,
de én is
féltek és félek:
fehér ingben, fogvacogva s
fogcsikorgatva itt állok: csoda.

Ökölbe szorított kézzel, itt állok
tűnődve, tündökölve.

Beléd fogódzom e földrengéses
világban, nézlek: virág,
téged tanulunk, virág:
virágnézetünk alapjait.