Röhrig Géza

kossuth

a szarvasagancsra madáretetőt tűztek
itt úgy védik az erdőt
előbb halálra is űznek
leengedett dzsidájú tölgy
minden egyes ablakban
a szabadság körömkoptatói

áganként muszáj
megszeretnem e fákat
magyarországot nézni a falakra
összehajtott idő
gyanúba kevert árnyék
a beszűrődő olasz pletykák élei

itt egy könnycsepp sosem ér földet
egy kibírhatatlanul átlátszó
nyomkeresője voltam
egy régen vak vadásznak
de nyom nem vitt csak el a csapdáktól
mintha a vadak ott születnének

ó te gügye gyagya gyermeklélek
szülőházam kertjéből
földet hozattam párnámba
s most annyi boldogságom sincs
amennyit a szemembe tegyek
újabb rákóczi ferencetek

ma nagyon nyűgös volt
eszem azt mondta
ugyan! búslakodni nincs semmi okod
’sz még a világtalan kisded is mosolyog
ám szívem mindegyre azt rebesgette
kossuth késett ha csak sírnak jött pestre

becsapott izsák ő
ki azt se tudja hogy vak
hogyan itt hogyan mosolyogjak?
holnap március tizenötödikét írunk
otthon zsinatolnak sereglenek
varangylanak püspökölnek a pojácák

s én? mint visszavadult elhagyott gyümölcsös
erkölcstelen immár itt az erkölcs
ha szóm túl szigorú a kiegyezőkkel
de hát teliholdkor a zsidók is teliholdkor
jöttek volt ki egyiptomból
és negyven évet vártak utána

mi miért nem tudtunk várni?
bemből mondják muzulmán lett
fejével mekka felé nyugszik ágyában
az árvának is jobb annál ki árvátlan
küszöbbel kéne az ilyet fölverni
a fény fiókáinak torkába köpőt

orromba jaj karikát ki tesz?
hogy a múltat tovább ne túrjam?
meddig állaszt még itt a sors?
hová öltögetnek napjaim?
mikor s ki juhásztatja meg szívem
hogy nincs hiába mind e messzi kín?

hogy ha hátra is nézek
azért csak előre haladok
mint a csónakban evező
biz öreg vagyok már én bolondnak
hadat áll ellenem nagyon nagy az idő
meg se ismernének tán budán

a jeges ágról egy mókus leesett
fölhagytam a titkosírással
évszakaid futószáron vezeted
élőfák tüze mi az arcomra árnyal
isten előveszi a legnagyobb virgácsot
azzal hágja át a vereckei hágót

deák üzent hogy én csak nemzetben
s nem osztályban tudok gondolkodni
hogy a függetlenségnél főbb az európai holmi
ám európa szabad
s lába toppjába se érünk
míg a császár zsebéből lóg ki csak a képünk

európával jönnek meg a szocializmussal
gyötrik vele döblinget turint
elrabolt kőtáblának neveznek
de bezzeg a parancsolataink
már nem kellenek
se a grófé se az enyém

éjfélkor mindég fölnézek az égre
hazámért imádkozgatom
ója krisztust e jó turini lepel
giuseppe nabukója ha felel
a hold füle akkor kibú egy felhőből
mint dózsát az idő halai falnak föl