Korszellem

Egy ködös novemberi estén – nem voltam otthon – Gubcsi Lajos keresett telefonon. Fel akart kérni: írjak Latinovits Zoltánról; üzente: majd küld levelet, abban a részletekről részletesen. Két nap múlva jött a levél. Áldásból a sok is kevés: mindjárt kettő. Mindkét borítékon hibásan írva a nevem. Nem jó előjel! Az első egy oldalnyi nyomtatott körlevél, amelyben Gubcsi Lajos örömtől elcsukló hangon bejelenti, hogy írja, szerkeszti, kiadja és árulja a jövőre megjelenő A Magyar Művészetért 2000 című díszalbumot. Egyben tudatja a címzettekkel – mindenkit kedves közvetlenséggel tegezve –, hogy helyet kapnak ebben az „irdatlan és drága” munkában, s az október 23-án kelt levélben arra kéri a megszólított művészeket – Kedves és szeretett Barátom! –, hogy gyorsan válaszoljanak és küldjenek címére megfelelő forrásanyagot („egy fekete-fehér kitűnő minőségű portréfotót, egy színes diát vagy közepes mértékű [így!] színes papírfotót”), valamint sajtóanyagot, fénymásolatokat, szövegeket stb. És mindjárt ezután még egy kérés: „Annak megjelölése, hogy hány példányt kívánsz vásárolni az Aranykönyvből (5200,– / db) – ez személyes igénylés kérdése, és természetesen semmi köze magához a tényhez, hogy az Aranykönyv és Te az egy és ugyanaz.”

A második körlevélben – kelt 1999. november 9-én – Gubcsi Lajos megismétli kéréseit, mindenkit tájékoztatva arról, hogy a könyv egyik felét ő, a másik felét leánya, Gubcsi Anikó írja. Egyben közli annak a kiválasztott nyolcvanhárom művésznek a nevét, akikről apa és leánya örök életű portrét kívánnak rajzolni. Ebben a levélben olvastam a következő mondatot: „15. Latinovits Zoltán: Szigeti Gábor révén.”

Révén!?

Amikor idáig jutottam a levél olvasásában, már nem kaptam levegőt. Könyvet kíván írni valaki, aki nem ismeri a két magyar szó – mértékű és méretű – közötti különbséget! Ez már önmagában is merész vállalkozás. De ügyes is: hiszen Gubcsi Lajos – nekem nem szeretett és kedves barátom, nem is ismerem – leánykájára, Gubcsi Anikóra bízza a könyv egyik felének megírását (kecske, káposzta stb.), s ugyanakkor az anyaggyűjtés, forrásfeltárás, forrásrendezés gondjaitól s a járulékos költségek terheitől is megkíméli magát. Aki benne akar lenni az általa írt, szerkesztett, kiadott és árult aranykönyvben, lesz szíves szállítani a forrásokat, s majd Gubcsi Lajos megírja hozott anyagból a portrét. Még nem tudni, kik lesznek végül benne a könyvben, ki küld anyagot, milyen interjúkat készít a Gubcsi páros, de a könyv ára már ismert. És már meg is írhatom, hogy a könyvből hány példányt akarok vásárolni Gubcsi Lajos író, kiadó, szellemi ezermester pénzügyi káeftéjétől. Levele utolsó pontjában tapintatosan, de figyelmeztetően megfenyeget: „Ha valakinek erre nincs ereje, kedve, az természetesen hamarabb írja ezt meg – postafordultával –, hogy ez esetben mérlegelhessük a felajánlást más művésznek – hiszen számuk és jelentőségük nyilván nagyobb, mint amit a terjedelmi korlát megenged.” Szóval ha a jeles művész nem igyekszik a Gubcsi család keze alá dolgozni, megeshet vele, hogy kimarad a GL–4 Pénzügyi Kft. monumentális vállalkozásából.

Döbbenten olvastam a levelet, hiszen nem vagyok Magyar Művészetért Díjjal kitüntetett állampolgár, aki ha minden kért forrásanyagot elküld Gubcsi Lajosnak, reménykedhet, hogy bekerül az általa írt, szerkesztett, kiadott, árult aranykönyvbe. De a kft. igazgatója (Gubcsi Lajos, természetesen) megnyugtat a nyomtatott körlevélre firkantott két sorban: „Szíveskedne-e segíteni Latinovits Zoltán esetében az alábbiak szerint? Köszönettel…”

Leesik a tantusz! Szóval Gubcsi Lajos arra kér, hogy az általa írott, szerkesztett, kiadott és árult könyvhöz – boldogan és dalolva – járuljak hozzá forrásanyaggal és munkával. Támogassam gratis a magyar művészetet, hogy Gubcsi Lajos meg tudjon élni belőle!

Első dühömben veszem a telefont. Hölgy, név nélkül. Bemutatkozom. A Lajos a szaunában van – mondja a fonnyadt női hang. Hívjon vissza! – érzem: kimért, sőt merev a hangom. Ha kijött, megmondom neki – rebegi a nő.

Lajos kicsit elüldögélt a szaunájában, csak két nap múlva hív vissza.

A hangja udvarias. Az enyém nem.

Kioktatom. Ha valakinek levelet ír és felkéri valamire, legalább a nevét írja hibátlanul. Különösen, ha arra számít, hogy a felkért személy helyette fog dolgozni. De – nem tudom fegyelmezni ingerültségemet, feszül a hangom – azt egyszerűen elképesztőnek és végtelenül etikátlannak tartom, hogy egy körlevélben tudatja magyar művészekkel, hogy munkatársként veszek részt az őáltala írt, szerkesztett, kiadott és árult könyvben (a körlevélben is hibásan írja a nevemet), s nem tartja fontosnak, hogy előbb fölhívjon telefonon, s megkérdezze: egyáltalán részt kívánok-e venni az ő nemzetmentő lepedőbe csomagolt gazdasági vállalkozásában. Elnézést kér az udvariatlanságért, arra gondolt, hogy számíthat az én segítségemre.

Legszívesebben agyoncsapnám. Uram, ez nem udvariatlanság, ez mérhetetlen etikátlanság, következésképpen magával nem kívánok együtt dolgozni!

Azt az első mondata után megértettem – a hangja hideg. Kattan a telefon. Két nap múlva újabb levél:

 

Tisztelt Szigethy Gábor!

Szíves elnézését kérem:

– nevének helytelen leírásáért,

– azért, hogy nem írtam le az Ön számára érthetően, mit szeretnék kérni Öntől Latinovits Zoltán kapcsán,

– s azért, mert előre feltételeztem, hogy kérhetem ezt, s ezt körlevélben leírtam.

Természetesen eltekintek a felkéréstől.

A legjobbakat kívánom. Gubcsi Lajos

1999. nov. 13.

 

Szóval a dolog a lovagiasság szabályai szerint elrendeződött. Gubcsi Lajos elnézést kért, én meg többet nem állok vele szóba. A baj csak az, hogy a GL-4 Pénzügyi Kft. vállalkozó szellemű, ügyes igazgatója nem érti – vagy nem akarja érteni –, miért dühített fel a levele.

Azzal vigasztalom magam: ha valakinek nincs erkölcsi érzéke, az nem értheti meg, ha valaki erkölcsi érzékében megbántva dühöng mások erkölcstelenségén.

Bár meglehet: Gubcsi Lajosnak van igaza. Ő érti a kort, amelyben él.

Én meg egy minden ok nélkül dühöngő, modortalan öregember vagyok.

Szigethy Gábor