Vörös István

Tóth László: Ötven tükör

Lilium Aurum, 1999

Két egyforma küllemű, téglavörös verseskötetet jelentetett meg két dunaszerdahelyi kiadó abból az alkalomból, hogy szerzőik ötvenévesek lettek. Kulcsár Ferenc (Tündöklő hontalanság, NAP Kiadó, 1999) és Tóth László válogatott kötetei ikerkönyvek, koncepciójuk, hogy az ötven évhez, ami mögöttük van, ötven verset kapcsoljanak a költők. Persze a versek – ha akarják, ha nem, ha tudomásul vesszük ezt, ha nem – hű kutyaként követik szerzőjüket. A verseknek önálló életük van, és miközben hagyják, hogy más etesse vagy rugdossa őket, a gazdájukra gondolnak, érzik még az oldalukon az első és az utolsó simogatását.

 

madárban az ének
kutyában harag
virágban az illat

soroljam még
az életem?

 

– mondja a Szaggatott vonalban Tóth László. Az életéből – most már, hogy így letelt belőle ötven év – a versei maradtak itt. Azok, amelyeket nem felejt el, mert utánaiszkolnak, és meghúzódnak a lábánál. Különben hogyan válogathatna ki közülük ötvenet, hogy egy újabb könyvbe zárja őket, ahonnan majd megint visszaszökdösnek? A versek persze nem kutyák, a versek szavakból vannak, a kutya is egy szó, a költő élete is szavakból áll:

 

Egy mondat közepén kuporgok,
egy mondat közepén gesztikulálok,
egy végenincs monológ
végigmondhatatlan mondatának közepén,
hangok ólomfalai vesznek körül,
mint Jónást a cet zsigerei

 

Ez a vers pedig ars poetica jelentőségű, bár megtévesztő címe A színész, de hát ismerjük a szerepverset, tudjuk, hogy abban a legőszintébb a költő, mert nagyon messze mehet önnön attribútumainak megjelenítésében, ő akkor sem lesz ott, vagy csak bizonytalanul lesz ott:

 

Kívül esek magamon,
a környezete vagyok magamnak,
s ami én voltam: részem csak.
Belül esek magamon
(…)
Minden, ami igaz,
elcsúsztatva is az.

 

A kötet fő témája tehát, mint a címe és alcíme (Arcom, arcaim) is mutatja, az önmeghatározás kísérlete, illetve e kísérlet kudarcának a végigjátszása. Műfaja tehát kudarckísérlet, vershajsza – szűkmenetben. Válogatás.

Hogy megtudjuk, ki az az én Tóth László szemszögéből, két obligát kérdést kell magunknak föltennünk. Van-e olyan, hogy kisebbségi, ez esetben szlovákiai magyar irodalom? És hogy érdemes-e nemzedékekről beszélni az irodalomban (számít-e az életkor)? Tóth évek óta nem is Szlovákiában él, nem is ott született, de ott jelentette meg könyvei nagy részét, ott élt, ott volt lakása, felesége, ott születtek gyerekei, versei, ott formálódott azzá (azokká), akinek (akiknek) mutatja magát ebben a könyvében. Azt hiszem, úgy van ezzel, ahogy A szoba című versében írja: „Benne van az is, ami nincs benne, / benne van azáltal, hogy hiányzik belőle.” Ennek a tágasságnak csak az egyik neve az országnév, a másik neve a nyelv, a nép nyelve, amelyen, akiknek ír. A harmadik neve talán Isten, ha tovább nagyítjuk, és talán én, ha tovább kicsinyítjük.

Nyelvi és földrajzi hovatartozása, helye a valóságos és az absztrakt, nyelvi térben természetesen meghatározza a költő munkáját, mert ott kénytelen hozzáfogni a teremtés kiegészítéséhez, ahová annak hiányos volta vetette:

 

Előttem a papírlap dalol
fölöttem a mord mennyezet
hisz most teremtem amiről
az Úr megfeledkezett.

 

Kisebbségben van tehát, vagy ahogy a számára meghatározó élményt jelentő Domonkos István írja: kormányeltörésben. Domonkos híres poémájában egy nyelvi közegből kiszakadt ember drámáját írta meg, elsősorban épp nyelvének romlott voltát mint költői és jellemábrázoló eszközt használva föl: „én lenni / én nem tudni magyar / élni külföldi élet / pénz nyelv zászló / himnusz bélyeg / elnökök vezérek / előkotorni megfelelő / ott ahová érek / mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren”. „Mint vasmacska nélküli gálya az tengerben” (Balassi), úgy imbolyog a költő a nyelv talán nem is olyan szűkös terében. „sehol nem lenni otthon / s lelni kis haza mindenütt / meghalni belepusztulni olykor / egyszer kétszer többször is naponta” – írja Tóth László a Kis levélben. Abban állna tehát ez a kisebbség, hogy a magyar nyelv terében nincs (van) otthon? Az (Út)leírás, avagy németóra című hosszúversében erre is pontosan megadja a választ:

 

Szóval arra gondoltam, mi lett volna, ha…
Akkor most egy kiköpött germán lennék.
De nem vagyok az.
És orosz se,
és cseh se, és szlovák se, és… magyar se…

 

Úgy tetszik, a nyelvi hovatartozás többről is, kevesebbről is szól. Talán a költői létről, talán magáról a létről. Hiszen Domonkos István is alapvetően ide utal minket. A kisebbségnek ebbe az egyszemélyes, fagyos börtönébe. Kormányeltörésben vannak, mert énjük és énjük között kell állandóan közlekedniük:

 

a Népszínház utcát messze elkerülöm
a 37-es apámat hozza vissza mindig
NÉPSZÍNHÁZ U. – ÚJ KÖZTEM.
a 37-esen apám ingázik köztem és köztem

 

– írja Az „itt” és az „ott” című darabban Tóth László. Sőt, ezt a verset egyenesen ezzel a személyiség- és énpolitikai tézissel zárja: „rendezni kéne végre közös dolgaimat”.

 Kisebbségben van Tóth László azzal a ténnyel is, hogy épp ötvenéves, és mint minden kisebbség, ez is elmúlik majd egykettőre. A nemzedék közös szituációjából mindenki kisebbségbe, az én szabadságába avagy rabságába igyekszik, otthagyja barátait is, és magára marad magával: „érzem, / mint lüktet bennem egyre vadabbul / az idő pulzusa: / magam vagyok magamnak / Káinja, Brútusa.” (A színész) A semmi, az elmúlás felé haladunk, amikor énünkbe kívánunk lépni. Mert az én épp ott van, ahol az Isten, semmivel sem kevésbé magasztos helyen, vagyis a nem levőben. A létnek ugyanazon az ontológiai szintjén lennének találhatók ők ketten: Én és Nem-én?

 

és kilépek az örök hullámverésbe
az Űristennek szőre hull
esik az eső
hogy egésznek lássam
össze kell raknom ezt a várost

(A vendégszoba)

 

Vagyis saját magát kell összeraknia, mert azt nem látja egésznek. A Benső erdőben „a tüdő szarvasünője, / a máj medvéje, a vesék nyulai, / a belek kígyói kerülnek” útjába. Tóth László tehát joggal panaszkodhat (vagy dicsekedhet):

 

Van úgy, hogy nem értem szavamat sem,
mert egyszerre
hárman, négyen, öten is beszélek.
És a világ is beszél velem.

(A szoba)

 

Ennek a kötetnek a fő témája épp az én nem-azonossága önmagával, azonossága viszont valami mással, a világgal, a rajta kívüli dolgokkal. Az ötven verset, amit összeválogatott Tóth László, ötven tükörnek mondja, amelyben legalább ötvenféleképp, különböző hiteles torzulásban látható az ő arca. Vagy vész el teljesen. Egy költőről beszélve ritkán vesszük tekintetbe, hogy a költői én fikciója akár versről versre változhat és változik is – többnyire egy koherens, gondolatilag és pszichológiailag egységes ént tételezünk föl. Az én nemcsak ott hasad, ahol a koponyacsontok és a könyvek fedőlapja meghúzzák a határokat. Versről versre más. És alapvetően nem azonos a versen kívülivel. A kötetet nyitó Tükör előttben ezért is bizonytalanodhat el a költő: „Azonos vagyok. Nem vagyok azonos.” Ugyanazt a viszonyt állítja, és ugyanannak a viszonynak a meglétét tagadja, bár két lélegzetre. A tükörképben magára ismerhet, de azonosságuk hiányára is azonnal rá kell döbbennie. A versek elé írt előszóban ezt mondja Tóth László: „A vers tükör. Pontosabban: tükör is lehet. S mutathatja íróját is, olvasóját is.” Majd ezt is hozzáteszi: „Az embernek mindig valamivel, valakivel szembenézni a legnehezebb: mégis bármivel, bárkivel könnyebb, mint önmagával.” Kerülő út lenne tehát a vers? Melynek révén megkerüli önmagát, hogy eltaláljon egy másik énhez, mint a köztem és köztem ingázó villamos a már föntebb idézett költeményben? Talán kerülő út, de nem egérút, hiszen nemcsak a kivonulás, hanem a beköltözés is jellemző a költő magatartására, mozgására: „Szüntelenül beleköltözöm / elmozdult mozdulataimba, megbotlom elhagyott lábnyomaimban.” (Én vagyok, én) A költő munkája (általában is, de hangsúlyosan ebben a tematikus válogatásban) nem más, mint önmaga kreálása, a semmiből valahová emelése, vagyis „teremtéskiegészítés”:

 

A helyükre illesztem részeim,
szemüregembe visszahelyezem a szemem,
meglelt tüdőmmel elvégzek
néhány légzőgyakorlatot,
majd fogat mosok,
s megvakarom a halántékom
alá visszakerült fülem.
Visszanéz rám,
s egésznek mutat fel a tükör.

(Ébredés után)

 

Ötvenszereplős dráma ez a könyv. Bár a kicsinyítést, mely Istentől tart lefelé az énig és a versbeli énig, talán még ezen a határon túl is lehetne folytatni. De az önálló szavak szintjén a lírai én a semmibe foszlik.

Ez a kötet tematikus válogatás, afféle appendixe Tóth László három évvel korábban megjelent nagy válogatott kötetének, a Harangzúgásban, avagy a hús bohóca címűnek. De a téma igazából mindent felölel, hiszen a semmibe foszló én – mint afféle kis gömböc – le tudja nyelni a világot is. A kötetben különféle versírási és komponálási módokkal találkozunk. A hagyományos, dalszerű versbeszédre éppúgy van példa (Papírlap dalol), mint a nyelvkritikai szövegkezelésre (Kis levél), a haiku (Jégkorszak) éppúgy előfordul, mint a nyolcvanas évek hatásait tükröző hosszú, ironikusan fecsegő vers (Értekezés a JAK-füzetekről).

A sokféleség azonban nem teszi eklektikussá a kötetet. Mindez belefér egy én szabad terébe, egy koherensen épülő életműbe. És még több is, színháztörténeti munkásság éppúgy, mint műfordítás, könyvkiadás éppúgy, mint szerkesztői munka. De ez már kívül esik a kötet horizontján, a tükrökben megmutatkozó én ilyen módon, ezen a szinten nem létesít kapcsolatot a magánember Tóth Lászlóval. Azonosak ők, de hogy mit láttat magából a versben, az nemcsak szűkítés, de teremtés is, egy én törekvése arra, hogy ne csak én, hanem világ is legyen. A fent és lent, a kicsi és a nagy összeér, „miközben Isten állig felhúzott / térdekkel kuporog bennem és fázik”, a teremtést Tóth László is – ha nem is hét nap, hanem ötven év után – félbehagyja. De az igaz elcsúsztatva is igaz marad, állítja, tehát a teremtés folytatható. Az én is ott van a versekben, nemcsak az ének egyforma vagy nem egyforma sorozata. A könyv egészének ismeretében egységes marad a kép, talán épp a részek gazdagsága miatt.