Balázs Attila

Ki tanyája ez a világ?

(népregény-részlet)

Egy utca Budán. Felfelé kanyarodik a domboldalon. Viharkabátos, középkorú férfi igyekszik a lejtő ellenében. Néha megáll, kicsit kifújja magát. Jobb válláról rádióriporteri magnó lóg lefelé. Fekete, mint az ördög vadásztáskája. Süt a nap, de esik az eső. Magas kerítés. A férfi egy vaskapuhoz ér. Megáll előtte, rövidke ideig habozik, majd megnyomja a kilincset. Zárva. Körülnéz, csengőt pillant meg. Nyomja.

Fehér ruhás női alak jön elébe, kezét a feje fölé tartva. Tenyere az ég felé.

Berkenye leveleiről csöpög a víz le.

Fiatal nő, ruganyos a lépte. Egy csepp víz végigcsurran életvonalának árkában. A másik fennakad sűrű szemöldökén.

A kapu előtt döglött hangyák. Kiöntötte őket az ár. Giliszta vonaglik a pocsolyában.

A nő átlépi, kaput nyit, vezeti a vendéget befelé.

(Hangokat hozzá tudunk képzelni. Szagokat is.)

– Hány óra van, nagyapa?

– Most vagy régebben?

Lovak dobogása, horkanása hallik, csatazaj, elhalkul.

Az unoka maga felé fordítja a mikrofont:

– Kedves figyelő, vén zászlóhordóink közül harmadik Balázs Pál életét már csak azért is nehéz vállalkozás felvázolni, mert vázolni szinte lehetetlen. Egy roppant színes, kalandos, hosszú és szerteágazó élettel ülünk itt szemben…

– Nana, azért ne essünk túlzásba!

A férfi mozdul.

– Ide beszéljen, nagyapa, a mikrofonba.

Nagyapa ismétel.

– Nana, azért ne essünk túlzásba!

Férfi bólint.

– Így talán jó is lesz. Nem kell kiabálni. Nyugodtan, normálisan belebeszélni. Jó?

Nagyapa megadó.

– Ha te úgy véled, kedves fiam-unokám. Hogy úgy jó lesz… akkor belebeszélek. De mit mondjak?

Fiú-unoka rávág.

– Bármit, ami eszébe jut.

– Az nem lesz jó.

– Miért ne lenne jó?

Nagyapa fintorog.

– Mert akkor összevissza lesz, és senki se fog érteni belőle semmit. Nem így van?

Unoka nyugtat.

– Majd valahogy összepofozzuk.

Nagyapa nevet.

– Ha, ha, ha… ez tetszik. Majd összepofozzuk! Mint a törököt.

Unoka csodálkozik.

– A törököt? Ez remek. Máris megvan a kezdő történelmi motívum. Hol volt ez a híres törökverés?

– A szegedi konzervgyárban. Dzsingisznek hívták azt a törököt. Megbízható sofőr volt, de állandóan járt a szája. Így hát megvertük. Nem is annyira én, mint amennyire a Jani meg a Géza. Fejére húztuk a zsákot, és aggyneki! Üsd-vágd, nem apád!

– Derék dolog, nagyapa, de boldogabb lennék, ha egy kicsit távolabbra nyúlnánk vissza az időben.

Nagyapa legyint.

– Az se baj. Milyen távolra?

– Hát…

Nagyapa megint legyint.

– Bánom is én. De lehet, hogy megsütjük magunkat.

Unoka, miközben kicsit csavargat a magnó gombján:

– Már miért sütnénk meg magunkat?

– Azért, fiam, mert könnyen megsüti magát az, aki belekurkászik a múltba.

– Vállaljuk a kockázatot.

– Jó.

Lovak, csatazaj, elhalkul. Nagyapa felkapja tar fejét, mely fénylik, mint a holdvilág.

– Mi a hétszentség volt ez?

Unoka:

– Semmi, ne hagyja magát megzavarni, nagyapa. Csak az úthenger ment el odakinn.

– Jó.

Unoka:

– Nagyapa összevonja szemöldökét.

Nagyapa:

– Mit mondasz?

– Ne figyeljen rám, nagyapa. Én csupán közvetítek, maga meg mesél. Mesél a nagyapa, mesél, mesél, mesél…

Nagyapa elálmosodik. Ásít.

– Jó éjszakát, jó éjt.

Unoka hangosan:

– Jó reggelt, nagyapa! Hát a Don-kanyar?

 

(…)

 

Erős huzat. Orosz dal; szél süvölt, farkas üvölt; harmonika, balalajka, nem tudni pontosan, elhalkul. Nagyapa a saját húrjába vág.

– Hát, igazság szerint nem voltam én valami nagyon bátor harcos. Dzsingisz tudja! A kocsmában is, ha néha betévedtem, jól megjegyeztem, merre van a kijárat. Tulajdonképpen nem is jutottam el a kanyarig. A muszkák egyszerűen bekerítettek és foglyul ejtettek bennünket, a kanyar előtt. Szerencsére, ám láttam az arcukon, hogy ebből nem lesz semmi jó, ezért hát cselhez folyamodtam. Szerbül beszéltem hozzájuk. Mondtam, hogy én szerb vagyok, kényszerből vagyok itt, ahol vagyok, és mindenem elveszett, ami alapján azonosíthatnának. Igazság szerint elhajítottam mindent, a rangomat pedig letéptem, összecsavartam, és a fenekembe dugtam volt. Jó, mondták, álljak amoda. Erre én amoda álltam. Nem láttam, mi történt a többiekkel. Engem holmi sebtében firkantott bumáskával feltuszkoltak egy vonatra, amely lőszert meg valamiféle zsákokat szállított. Meg cipőt, némelyikük véres volt. Azt mondták, ha jól értettem, hogy ne mozduljak onnan, a vonat jó irányba visz, és majd ha befut, ahová kell, megoldják az én problémám.

– Hol történt mindez?

– Ahol a farkasban is megfagy a húgy, a sínek pedig jégből vannak. Nem mindegy? Mindenesetre nagyon messze.

– Rendben. És aztán?

– Aztán robogott velem a vonat valahová, de érzésem szerint rossz felé. Egyébként is balsejtelem gyötört. Ezért kiválasztottam egy pár príma bőrbakancsot, felhúztam, s amikor a szerelvény lassított, kiugrottam, bele egy hóbuckába. Fogalmam se volt, hol vagyok. Ösztönösen elindultam valamerre, és kisvártatva teljesen eltévedtem a hóviharban. Na, apukám, erről ennyit. Utolért a végzet, gondoltam, amikor egy lovassal találkoztam. Pokrócokba burkolózva ült a lován, és jégcsapok lógtak az álláról meg a szemöldökéről. Már alig tartotta magát, de biccentett, mutatva, hogy kapaszkodjak hátul az állat farkába.

– Ismerte, nagyapa, Münchhausen bárót?

– Holt komoly. Olyan volt, mint a Marika haja, az a lófarok. Pontosan emlékszem.

– Mondja csak tovább!

– Megfordult a fejemben, hogy hátha rúgós a ló, de szerencsére nem volt az. Nem tudom, meddig bolyongtunk így. A kezem valósággal ráfagyott a derék kanca farkára, s valószínűleg ez mentett meg. Egyszerűen nem tudtam elengedni. Hogy napokig mentünk-e, vagy mindössze órák hosszat, azt már csak a nagyanyád mindenhatója mondhatná meg. Valószínűleg a ló tudta egyedül, hogy merre kell tartani, és mentette az irháját. Végül bebotladoztunk valami tanyára. Azóta amikor kancát látok hátulról, mindig ez jut eszembe. A lovas nem érte meg a másnap reggelt, de én igen. És megértem az azutáni reggelt is, meg az azutánit is. Kész csoda. A többi nem érdekes. Megmenekültem, és valahogy hazajutottam. Megmenekültem, egy lónak köszönhetően. Ma is emlékszem a hátsó melegére, ott, a domború farának a takarásában. Azóta szeretem a lovakat. És amikor – évekkel később, abban az egykori sváb faluban, Hajóson, emlékszel – nekem lett egy kancám, akkor Tüzesnek neveztem el. És a szívem sajgott, amikor kivénült.

– A lovakat lelövik, ugye?

– Te tudod, mit akarsz ezzel mondani.

– Jó. De legvégül nem jutott egészen haza, nagyapa. Így volt?

– Most azt játsszuk, mintha te nem tudnád?

– Igen, mindvégig kicsit azt csináljuk.

Nagyapa malmozik az ujjaival, abbahagyja.

– Rendben. Szegedig jutottam el. Ott aztán mondták, akik jobban tudták, hogy ha nekem kedves az én irhám, hát ne menjek tovább. Mert úgy fordultak a dolgok, hogy odahaza ráfázhatok. Folyik a reváns a Vajdaságban. Hát nem is mentem. Mindezek után ráfázni: minek?

– Tényleg.

– Mi? – kapja fel a fejét nagyapa.

– Tényleg – pislant az unoka. – Csak ennyit mondtam.

– Tényleg, tényleg – dünnyögi nagyapa. – Nem akartam úgy járni, mint a Prókai Pali meg a Wolpert Franci és a többiek. A Prókai Palinak egy partizán levágta az orrát, merthogy betaknyosodott neki, aztán meg is ölte a Palit. A Francit ugyancsak megölték. Meg még sokukat. A jó ég tudja, hányukat. Ugyan nem csodálom, de nagyon szomorú dolog. Úgy véltem, azért ezt a sorsot nem érdemeltem ki.

 

A reváns, amelyről évtizedeken át nem mert senki beszélni a Vajdaságban, 1944 végén szedte számlálatlan áldozatát, bosszúból az 1942-es újvidéki razziáért, amikor is az „elégtételt venni igyekvő” magyar hadsereg erői – partizánvadászat címén – szerb és zsidó lakosok ezreit lőtték a jeges Dunába. Az újvidéki strandra kísértek között volt például Danilo Kiš író (lásd például Holtak enciklopédiája!) édesapja is – semmiképp se partizán, a Jugoszláv vasúti, autóbusz-, hajózási és légiforgalmi menetrend című vaskos kötet ártatlan, roggyant egészségű szerzője –, aki a szörnyű véletlen folytán úszta meg a mészárlást, ha később a másikat nem is. Ugyanis az történt akkor, hogy a rengeteg holttesttől bedugultak a jégbe vájt lékek, így az irtást le kellett állítani. Aztán pedig leállították az agyrémbe torkollott egész razziázást. Ám ezek a Hideg napok – lehetett-e másra számítani? – kitörölhetetlenül bevésődtek az emlékezetbe.

1944 októberében, amikor a Vörös Hadsereg a Vajdaság területére lépett, a jugoszláv kommunista párt tartományi bizottsága utasítást adott ki, miszerint – egyéb teendők mellett – minden sváb és magyar banditát meg kell büntetni, aki irtott, bántalmazott, fosztogatott, pusztított stb. Ha bizonyítottan nem is, de sejthetően: erről Josip Broz Tito tudott. (Ami utóbb szinte mindegy.) Mindenféle hasonló cselekvés logikájából következik – ettől függetlenül – az, hogy ilyenkor elsősorban a vétlenek fáznak rá, amikor a valódi bűnösök zöme már rég messze jár. (Hisz ismerik bűnüket.)

Temerinben, miképp másutt is a tartományban, a retorzió több – máig tisztázatlan – tömegsírt „eredményezett”. Hosszú évekig csak a gaz burjánzott rajtuk, és az átok csendje honolt felettük. Se kereszt, se koszorú, se virág. Esetleg csak egy-egy lopva megeresztett sóhaj, ennyi szólt az ott „kutyákként elkapartaknak”. Az újabb időkben azonban – a legfrissebb háború kitörésével – kezdett felszakadozni a hallgatás, melynek eredményeképp megszületett Matuska Márton „felforgató” újságírónak A megtorlás napjai című vaskos kötete, a temerini származású Illés Sándor Siratójának sokkalta dokumentáltabb párdarabja.

Matuska harmadik Balázs Pál Temerinjében is felszaggatta a sebeket, minek folytán összeállt, ha mégoly hiányosan is, az a csonka kép, amely arra enged következtetni, harmadik Balázs Pál a maga önös-ösztönös szempontjából jól tette, hogy Szegeden maradt. Különben a temerini temető jeltelen tömegsírjában végezte volna, vagy a helybeli sintértelep – ugyancsak jeltelen – gödrében. Mert ott örök időkre így boronáltattak össze Krisztus 1944. évének végén: kutyák és emberek.

Így került a gabonakereskedő harmadik Balázs Pál ismerte Puci pék is az elcsatangolt Bodrijának időtlen szomszédságába.

Onnan csak egy Uracs Lajos nevezetű embernek sikerült megmenekülnie – átmenetileg legalábbis –, akit valamilyen csoda folytán nem ért halálos találat, úgy bukott hátra a verembe. Valószínűleg megroggyant alatta a föld. Szakál János megfenyegetett sírásó emlékezete szerint Uracs később valahogy kimászott, pedig a fél feje mintha hiányzott volna, s megbújt egy csipkebokorban, alighanem azért, hogy kicsit magához térjen, megerősödjön, meg hogy jobban besötétedjen. Közben odasétált a bokorhoz két puskás partizán. Szakál János már nem emlékszik, hogy éppen keresték-e Uracsot, azért mentek-e oda, vagy csak odamentek és észrevették, elég az hozzá, hogy szólították kifelé. Erre ki is jött Uracs, odaállt a partizánok elé, rimánkodott nekik, hogy:

– Pustite me!

Uracs az életéért könyörgött, hogy eresszék el, azok meg nem tudtak mit kezdeni vele. Borzadállyal vegyes undorral néztek rá, majd egymásra. Szakál szerint azon tanakodtak, mit kezdjenek a Lajossal, ha már egyszer halott. Az meg úgy mérte föl, hogy neki itt nem sok esélye lehet, és amikor ezek ketten éppen nem figyeltek rá, hirtelen a bokrok közé vetette magát, és cikcakkosan elfutott. Lőttek utána géppisztollyal, de nem találták el. Egyik partizán utánaeredt, tüzelt még, kiabált, de Lajosnak sikerült kibújnia a kerítés drótjai között, és elszaladt. A partizán visszajött a társához, félreköpött, megmondta, hogy Lajos elment, s akkor a partizánok azt mondták Szakáléknak, hogy térjenek haza. Mára elég. Szakálék meg hazamentek, ki erre, ki arra, elegük is volt, holott nem sikerült tökéletesre a hantolás: lógtak onnan ki kezek meg lábak. Lógtak is onnét ki még egy darabig, aztán valaki húzott rájuk még egy sor földet. 1945-ben utána – mikor vége volt már az egésznek – még egyet. Aztán besűrűsödött ott a kóró. És úgy maradt.

Uracs Lajos sosem került elő. Uracs Lajosné Takács Ilona szerint férje ugyan belépett ’44 előtt a nyilaspártba, de aztán rögvest elbújt. Uracs Lajosné Takács Ilona szerint a férje együtt bujkált a zsidó szomszéddal, kész csoda, hogy megérték a felszabadulást, amikor is két partizán jött a Lajosért. Uracsné esküszik – esküdött ugyancsak a szomszéd, míg meg nem verték és meg nem taposták –, hogy az a gyámoltalan ember, az a Lajos sosem járt se Szőregen, se Zsablyán, se Csúrogon, se Járekon az elűzött szerbek vagyonát elhordani, pedig akkoriban nagy szegénységben éltek a gyermekeikkel, és éppen ezért jól jött volna bármi. De mindketten tartottak Isten haragjától, amiről az a Dupp lelkész is prédikált, aki azt mondta, hogy nem vezet jóra mások marháit elhajtani, mégis kivégezték a partizánok ezt a Duppot, mert úgy látszik, teljesen mindegy néha, ki mint viseli magát, meg az is, hogy mit prédikál. És talán a legjobb nem is prédikálni semmit. És néha egyszerűen csak meg kell dögleni.

Uracs Lajosné – évek távlatából – azt állítja, eljutott a fülébe ez-az a történtekről, a szökés a kutyakaparékon át, ellenben az uráról a későbbiek során semmit meg nem tudhatott, Lajos sehol nem jelentkezett, sehol semmi üzenetet nem hagyott hátra, valami nyomravezetőt. Pedig él egy öccse Magyarországon is, és ha Lajos megmenekül, akkor jelentkezett volna ennél az öccsénél, de soha nem jelentkezett nála. Elképzelhetetlen, hogy Lajos valahol új életet kezdett. Lajost mégiscsak utolérték, és végeztek vele. Lehet, az ő füle volt azon a zsinegen, amit az egyik partizán a dereka köré csavarva hordott, amíg jómaga is el nem tűnt.

Állítólag egyszer berúgott egy orosz tiszttel, majd összefeleselt vele, ez a partizán. Többé nem látta senki. Nem jött vissza.

A sírásó Szakál Jancsi sem tudott erről mit mondani többet. Csak ennyit: hogy valahol összefeleselhetett. Talán a vagyonos Wolpert Franci marhája körül. És akkor eltűnt a csillagok között. Ez a „füles” partizán. Az „orros”, az meg egy másik volt.

– De ennél nem is mondok többet, mert ha más nem, nem is megint vérrel, de bekenhetik szarral a házamat, mint a Szlovák Pista bácsiét.

Így Uracs Lajosné Takács Ilona.

– Nos, ez az „orros” partizán – mondja Szakál János, Szlovák Istvánról hallgatva – az, aki az első áldozatnak, a Prókai Palinak orrát levágta. Prókai előbb meg volt kötözve a piactéren, ahol olyan gyanús, kicsit kese pejlovat árult, mint amelyik részt vett a szenttamási meg a szőregi szerbek vagyona elleni szajrézásban. Azután elvitték Palit a községházára. Volt közöttük egy nagyon csinos partizánlány, aki nem bírta a strapát, ideg-összeroppanást kapott, mellén feltépte a ruhát, elájult sikoltozva, nyilván a Pali miatt, később el is mesélte, mi történt. Az összekötözött Palinak betaknyosodott az orra, a partizán meg rászólt, hogy milyen magyar az, aki még az orrát se tudja megtörülni. Ez a partizán egy kicsit magyarosan beszélt szerbül, de errefelé nem ismerte senki.

Erre Pali azt kérdezte:

– Hogy törüljem meg, ha a kezem hátra van kötve?

Erre a partizán nem válaszolt.

Csak kirántotta kardnyi kését, és belemarkolt a Pali hajába. Pali orrát aztán berakta egy pohár vodkába vagy szilvóriumba, és azzal hencegett körbe.

 

– Jó – folytatja nagyapa. – Lehorgonyoztam Szegeden, és onnan üzentem egy földimmel Temerinbe, hogy élek, és hol vagyok. Nagyanyád meg az Öcsi bátyád – hál’ istennek nekik nem esett bántódásuk – gyorsan összepakolták a kis cókmókjukat egy rakás elértéktelenedett pengővel együtt – (nevetés:) pengővel, hajjaj! –, és átpendültek a zöldhatáron. Akkor még nagy volt a fejetlenség, nekik sikerült. Apádnak, mire rászánta magát, neki viszont ugyanez már nem sikerült. Szegény Pubikát elkapták és bekaszlizták a jugók, hogy később kiengedjék, mégpedig úgy, hogy csak a fél heréjét rúgták szét. És nem is küldték el követ törni vagy sót párolni. Vagy gyantát fúrni. Így születtél te amott. Jó-e vagy sem, meddő firtatni.

Apa:

– Hát igen, a sors hegedűje vagy az Ótos Bandié-e, már egyre megy. De mit akarok mondani… Az utolsó fiáker mindenesetre rég elment, mire én észbe kaptam. De hát le akartam előbb érettségizni, ha már a küszöbéig jutottam. Ennyi volt, amit akartam. Vagy nem? Pozsarevácon, a dutyiban aztán jutott időm, alkalmam gondolkodni, ha verset írni meg festeni nem is engedtek. De bevallom, hogy ennek a gondolatnak ma sem jutottam a végére. Lehet a végére jutni? És melyik gondolatnak? És egyáltalában hanyadik érettségi találkozónk lesz a következő? Vagy sem?

– Köszönöm, apu, ezt a filozofikus lírai futamot.

– Nekem meg már nincs is kivel találkoznom – mélázik nagyapa. – Nem tudok kinek köszönni. Nincs benne líra.

– Én meg nem akarok az én érettségimről beszélni – mondja az unoka. – Inkább azt kérdezném még meg, hogy harmadik Balázs Pál, az én édes nagyapám, miként dolgozta fel a maga többmázsányi emlékét.

Nagyapa tanácstalan.

– Nem értem a kérdést. Nem lehetne másképp kérdezni?

– Hát…

– Tulajdonképpen értem. Évekig, nyugdíjazásomig rágódtam rajtuk, az emlékeimen… a szegedi konzervgyárban. A hajósi felvonás után. Egy részét, amit fölböfögtem, minden kockázatot vállalva beleböffentettem a Szovjetunióba küldendő halászlébe. Nos, én így postáztam vissza a rossz emlékeimet, amelyek onnan valók, vagy valamiképp összefüggésben vannak vele. Másik részét – bevallom, szinte teljesen értelmetlenül – levertük a Dzsingiszen. És amit még nem mondtam el, azt egy szép napon itt hagyom, ebben a budai szanatóriumban vagy miben. Lábadozóban vagy búcsúztatóban. Agymenőben. Maradékidő-morzsolóban. Egy gödröt fogok ásni az udvarban, abba belerakosgatom a még megmaradt avas emléket, majd szépen melléje fekszem. A fák alatt. És magamra húzom a földet. És akkor már tisztára olyan lesz, mintha ki sem mozdultam volna Temerinből. És egyáltalában nem fog már zavarni, ha egy kicsi, pelyhedző rézbőrű lány vagy egy felnőtt tehén megy el fölöttem… A tej levegőt kapott: végérvényesen megfeketült.

 

(…)

 

Hosszú, elnyújtott vonatfütty, elhalkul. Némi füstszag.

– Hogy van ma, Balázs bácsi? – érdeklődik az ápolónő.

– Cuniculus – hangzik a kiigazítás.

– Jó. Hogy van ma, Cuniculus bácsi?

– Hogy van ma… Cuniculus.

– Jó. Hogy van ma, Cuniculus? Papír, ceruza van még?

– Van. Különben kicsit mintha megkönnyebbültem volna, bár még nem egészen.

– Ne aggódjon! Most beszéltem az igazgató úrral. Maga maradhat, ameddig csak akar. Sőt, annál is tovább. Nincs veszély.

– Akkor nagyon jó. Megkérhetem valamire? Nem fogok cigarettáért esdekelni. Meg táncolni se akarok ma. Lambadát se, de kalinkát főleg nem.

– Jó, akkor próbálja meg.

– Akkor megkérem, hogy a következőkben játssza el egyik nagyanyámnak a szerepét. Kézzel-lábbal, ahogy tudja, rendben? A lényeg az, mintha egy súlyos emlék burkából igyekezne szabadulni, aprócska fakereszttel a fogai között. Oké?

Ápolónő, kissé habozik, végül is jólelkű.

– Nehéz lesz, de benne vagyok.

Unoka:

– Istenem, ez nagyon finom. Tehát az a szerepe, Sarika, hogy kiszabaduljon, utána jöjjön ide hozzám, és vegye ki ezt a zászlót a kezemből, szépen kérem.

Ápolónő csodálkozva:

– Melyik zászlót?

Csend, majd:

– Nem mindegy? Csak vegye el, ha könyörületet ismer.

– Jó, elveszem.

Csend.

– Akkor kezdhetjük?

 

Valahonnan (távolról) nyúlvér spriccel a fazékba. Ami mellément, azt feketenyár fonnyadt leveleivel takarják le.