Az „azonosíthatatlan
személy”-ről

A Kortárs 1999. novemberi számában Péter László részletesen ismerteti és így „azonosíthatóvá” teszi Dienes Barna (1895–1950) református lelkész személyét. Való igaz, hogy ő is, mint családja több tagja, beírta nevét mind a magyar irodalomtörténetbe, mind a hazai református egyháztörténetbe, és az amerikai magyarság történetébe is.

Az alábbiakban e változatos és érdekes életű lelkész amerikai pályájának egyes vonásaihoz szeretnék pár megjegyzést fűzni.

1. „Némelyek esperesnek, mások püspöknek mondják. Ilyen adatot nem találtam” – írja Péter László. A Magyar Református Egyház Egyetemes Névtára (1935) közli az amerikai magyar református lelkészek névsorát. Eszerint a Reformed Church in the USA-hoz tartozó négy egyházmegye egyikének, méghozzá a központinak esperese Dienes Barna. E központi egyházmegyének „két évig titkára, hét évig elnöke volt”. Az esperes–elnök kettősségről hadd jegyzem meg, hogy a (német eredetű) Reformed Church in the USA-ban az egyházmegyéknek „elnökük” van, a magyar esperesi tisztségnél korlátozottabb jogkörrel, de a magyar szóhasználatban, így a hivatalos Egyházi Névtárban is az e tisztséget viselőket, mind a négyet, esperesnek nevezik, még azt is, akinek egyházmegyéjében csak nyolc lelkész működik.

2. Hasonló a helyzet „püspöki” címével. „1939-ben megszervezi a Clevelandben megalakult magyar [ti. református] egyházkerületet. Őt választották elnöknek, s e tisztséget hét éven át töltötte be.” Az idéztem Névtár 1935-ben még valóban nem tud magyar egyházkerületről, vagyis olyan szervezetről, melynek élén a magyar református egyházjog szerint egy püspök áll. A Reformed Church alkotmányának megfelelően nyilván „elnökké” választották 1939-ben Dienest, amely tisztség viselőjének, mint magyarországi megfelelőjének, a püspök címet adták, gondolom, az amerikai Reformed Church in the USA – amelynek kebelében mindez lejátszódott – hallgatólagos beleegyezésével. (Csak zárójelben említem meg, hogy egy másik magyar református egyházcsoport, a Független Amerikai Magyar Református Egyház teljesen a magyarországi egyházjogi konstrukciót akarta átvenni, de mivel e „szakadár” csoporthoz 1935-ben még csak 11 lelkész tartozott, nagyzolásnak tűnhetett volna a vezető püspöki címe, ezért náluk hivatalosan is „főesperes” címet kapott Sebestyén Endre duqesne-i lelkész. Az egyházcsoport azután megszaporodva [31 gyülekezet az 1997-es Bibliaolvasó Kalauz ismertetése szerint] már elfogadta a püspöki címet, amint – legalábbis magyar szóhasználatban – a másik magyar csoport vezetőjét változatlanul püspöknek nevezik.)

3. Az Amerikába került magyar fiatalok, elsősorban az ötvenhatosok beilleszkedése az amerikai társadalomba bizonnyal nem volt problémamentes. Máthé Elek 1942-ben jelentette meg beszámolóját az amerikai magyarság életéről, s ekkor még – az amerikai bevándorlási tilalmak következtében – elég kevés volt a frissen bevándoroltak között a fiatal. Saját tapasztalataim e korból valók. (1930-tól ’33-ig voltam egyházi ösztöndíjas az USA-ban, nyaranta vagy nyári magyar iskolában tanítva, vagy lelkészeket helyettesítve.) Máthé Eleket, mint harminc évvel később Péter Lászlót is, joggal döbbentette meg Dienes Barna „doktrínája” az egyházzal valami kapcsolatban levő fiatalok közötti munkáról: „…teljesen az amerikai életre akarom őket nevelni”. E fiatalok viszont már kivándorolt szülők gyermekei voltak általában. Tapasztalataim szerint angol nyelvtudásukat egyáltalán nem befolyásolta az, hogy tudnak-e egy másik nyelvet (a magyart), vagy hogy valamely más kulturális hagyományt ismernek-e. A Dienes-doktrínát sem meggondolkodtató, sem megvitatandó álláspontnak nem gondolom. Egyedi eset, ami most eszembe jut. Egyszer a villamoson egy másik magyar ösztöndíjassal beszélgettünk, persze magyarul, és ekkor megszólított a mögöttünk ülő fiatalember, azzal, hogy valami keveset ő is tud magyarul, mindenesetre meg tudja különböztetni a magyar beszédet. Leszálltunk, s ő nagy sajnálkozva mondta el, hogy magyar szülei nem tanították meg anyanyelvükre. Ő éppen postai dolgozó, s minden nem angol nyelv tudása fizetési előmenetelt biztosítana számára. De ilyen „monetáris” előnyök nélkül is talán vállalni lehet az V. Károlynak tulajdonított mondást: „Quot linguas calles, tot homines vales” – ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz.

Egyébként sem hiszem, hogy a magyar nyelv tudása (vagy akár csak felületes ismerete) akadálya lenne „az amerikai életre” nevelésnek.

 

Böszörményi Ede

ny. ref. lelkész

Hódmezővásárhely