Öregedő emigráns téli tájban

Ülök a konyhában. Nézem a kertet. A kert nem nagy, de élet van benne. M. minden tenyérnyi helyet kihasznált, teleültetett olyan virággal, minek nevét szorgalmas szótárazással is alig tudom kibogozni. Nyáron színpompázik a kert, ilyenkor, télen ázottan gubbaszt.

De nem a kert flórájáról óhajtok értekezni, hanem a faunáról. Először is tisztázzuk, mi nincs. Ebben az országban nincs légy, szúnyog és veréb. Cinikusabb lelkek erősködnek: nem bírták az éghajlatot. Kihaltak. Van viszont vadgalamb, nem elkorcsosult, csapzott szárnyú városi fajta, hanem fénylő tollú, billegő járású királyi lény. Nem tudni, hol élnek a galambok, de mikor a fákon érni kezd a termés az utcánkban, magános előőrsök jelennek meg, s egy szép napon (ami persze lehet csúf, esős is) leereszkedik a nagycsalád, megkezdik a betakarítást, egyenesen a begyekbe (s nem hencegnek utána, hogy szegények vagyunk, de jól élünk). Ünnep ez nekünk, mert a szomszéd égig érő bodzabokráról az érett, sötétlila termés főként a mi kertünkbe potyogna – ha nem falnának fel mindent a galambok, lenne mit takarítani.

A magyalcserje termésével persze más a helyzet. Az élénkpiros bogyók igen mutatósak a tüskésen karéjos méregzöld levelekkel, talán ezért is tűznek a bennszülöttek magyalgallyacskát a karácsonyi puding tetejébe, hogy aztán viszkivel bőkezűen meglocsolva meggyújtsák. Ezt a tősgyökeres angolszász szokást mi is meghonosítottuk, bizonyítandó nyitottságunkat mindenféle másság irányában.

A galambok komótosan jártak legelni, november végén kezdték, s csak az új évben fejezték be a betakarítást, maradt tehát nekünk is gallyacska piros bogyóval, hogy karácsonykor kinyilváníthassuk megbecsülésünket a mások értékei iránt. De hallga! Pár éve rettenetes balszerencse érte a kertet, egyenesen szörnyen szörnyű szörnyeteg: ránk tört a fekete sereg, a feketerigók mindent letaroltak egyetlen délután; itt maradtunk kisemmizve, kifosztva. Galambok és nem galambok. Egy árva piros bogyós gallyacska nélkül. Karácsony előtt.

A galambok tanultak az esetből, nekik nem kellett Mohács (pláne még egyszer), s bizony a bogyók alig kezdenek pirosodni, máris jönnek legelni. Igaz, így aztán csak félérett bogyó jut nekik, bár az is gazdag vitaminokban, nyomelemekben, és nem tartalmaz ártalmas zsírokat. Nekünk viszont a kiskereskedelem útján kell beszereznünk a magyalgallyacskákat, hogy továbbra is hódolhassunk az ősi angolszász szokásnak.

A betolakodó feketerigók egy magasra nőtt jázminbokor (mely, mint ismeretes, kihajlik az útra) bozontos belsejében fészket raktak, letelepedtek, berendezkedtek. A családfő a bokor egyik ágáról figyeli, hogy a világ hogy megyen, s csak akkor kezd kiáltozni, ha macska sompolyog. Éktelen csivitelés, de a vérszomjas ragadozó mindig hoppon marad, rigóék jól választották rejtekhelyüket, nem fér a kicsinyek közelébe.

A bennszülöttek egyöntetűen imádják ezt a gátlástalan fenevadat. Csak azért nem veszek légpisztolyt, hogy levadásszam kertünk rémét, mert hiába erősködnék a bíróságon, hogy én csak egy rigópár háza táját igyekeztem oltalmazni, mindenki tudná, hogy ez csak amolyan külföldi hadova; valójában alantas ösztöneimtől felajzva macskákra (és még ki tudja, mire) vadászok a téli alkonyatban. Az állatvédők kerékbetörésemet követelnék.

Ilyenkor, télvíz idején gyakran ülök a konyhában, és nézem a kertet. Nem mozdulok ki. Minek is? Hiszen hervad(t) már ligetünk, s tarlott bokrai között sárga levél zörög, ugyanúgy, mint valahol Kemenesalján, mondjuk, anno 1802.

 

Czigány Lóránt