Fráter Zoltán

Lackfi János: Illesztékek

Tevan Kiadó, 1998

A költő, ha az irodalmi folyamat részese kíván lenni, ha be akar kapcsolódni egy korszak lírai diskurzusába, vagyis ha kötetbe gyűjti verseit, két lehetőség közül választhat. Vagy – felrúgva mindent – programszerűen szembefordul a halhatatlan mesterekkel, vagy tudatosan kimunkált törekvéssel kapcsolódik elődeihez. Vagy látványos szakítással írja be magát a poézistörténetbe, vagy pedig a már létező beszédmódok egyikét használja és viszi tovább alkatához igazítva, s ezáltal tagozódik a nagy egészbe. Hagyományteremtő lesz, vagy hagyománykövető. Mások életművét illeszti a magáéhoz, vagy ő illeszkedik a költői örökségbe. Akarva-akaratlan dönt, egyénisége, alkata, attitűdje titkos parancsának megfelelően. Értékkülönbség nincs is a két megoldás között, feltéve, ha mindkét esetben valóban erős tehetségről van szó.

Lackfi János az öntörvényű illeszkedés szabályai szerint alkot csaknem egy évtizede, figyelemre méltó, kiegyensúlyozott szinten. Fiatalnak legfeljebb életkora alapján mondhatnánk (még van egy esztendeje a harmincig), munkássága azonban egyre szélesebbre táruló pályát jelez. Nem ígéretes kezdő már, hanem érett teljesítményt nyújtó művész. Képzettsége, igényessége, műgond iránti érzékenysége poeta doctusszá avatják. Költészetének szerves része műfordítói tevékenysége, kivált Hérédia és Maeterlinck tolmácsolása, franciák és belgák, s egyáltalán, világirodalom, klasszikusok újraértelmezése, elfeledettek, ismeretlenek felfedezése. Persze Lackfi nemzedéke számára a külhoni tájékozódás, mondhatni, elemi követelmény már. Egy európai érdeklődésű nemzedék jelent meg (ismét) ezzel a korosztállyal, utaljunk csak a Verlaine-t fordító Térey Jánosra még.

Az Illesztékek a magyar irodalmi hagyományba oly módon iktatja be szerzőjét, hogy egyúttal más vetületben láttatja a hagyományt. A nagy elődök eredményeit nem kérdőjelezi meg, viszont örökségüket az eddigiektől eltérő, más vonatkozásban tartja fontosnak. Különösen a József Attila-hagyománnyal való szembenézés és „felülírása” adja a kötet jelentőségét. A hetvenes évek heroikus pesszimizmusa után század- és ezredvégünk idejére az iróniával és játékossággal vértezett lírai beszéd vált élhetővé, elfogadhatóvá. Lassan két évtizede már, hogy a kései utódokat nem a nagyobb közösségnek távlatot remélő, de egyébként személyes sorsában elbukó József Attila (mint sokáig tanították) és a tragédia fölötti megrendülés készteti versírásra, hanem valami egészen más. Lackfi János könyve legkevésbé sem a komor példa előtti, tisztelgő főhajtás. Katonás feszesség helyett, meglehetős bizalmassággal, saját szövegébe illeszt jól ismert sorokat, magáénak érezve-tudva a József Attilára jellemző szavakat. Olyan meghitt, önkéntelen viszonyban van a másik életművel, a tőle független szövegtesttel, hogy bátran kiragadhat belőle apró részleteket (Az elégedetlenség dala, Széthull darabokra). A lomb című versben csupán egy röpke mellékmondat elegendő (amíg „kirakják a fát”), hogy óhatatlanul emlékezetünkbe idézze a József Attila-i intertextust. Ha a könyv egyes darabjait Illesztékekként olvassuk, azt is felismerhetjük, hogy kétirányú az illesztés folyamata. Egyrészt a kötet szerzője saját szövegébe illeszt a hagyományból, másrészt saját szövegét illeszti a hagyományba – úgy vélem, sikeresen. Az illesztés motívumával fogalmazódik ars poeticája: „az új ne legyen / a régitől idegen” (Szépen stoppolni).

A hétköznapok rendszeresen visszatérő eseményei, kis tanulságai, kérdésfeltevései adják e költői megszólalás tematikus keretét (Alma, Ha liftbe, Szemek, Ki gondolná). Néhány fontos verse arra hívja fel figyelmünket, hogy az egyén mint idegen lény, mint titok jár a világban, s ha nem övezi is okvetlenül az adys „lidérces messze fény” távolsága, még akkor, közvetlen közelségben sem fejthető meg. Teljes mélységében megismerhetetlen marad a legbensőségesebb párkapcsolatban is (Ingek, Az Arnolfini-házaspár, Lettem-e más, Dohányrudakból, Valaki).

Az élet mozzanatainak gondos rajzolása sohasem öncélú Lackfi költeményeiben. Alkalmas terepe ez a személyiség önvizsgálatának (Faggató, Vágy-ellenvágy, Első játékok, Hogy fájjon). A múlttal, a „rétegelt idővel” való leszámolás helyett a higgadt számvetés és helykeresés híve (Új naptár, Körül a sebként, A villamosban szellemképek). Gyakorta mértani formákból, azok töredékeiből építi képeit. Látásmódjában szerencsésen érvényesül a perspektíva élménye és a geometriai szemlélet. Nyelvi mikrokozmoszának egyik kulcsszava a tér. Ez ama közeg, mely hol „láthatatlan”, hol antropomorfizáltan „alkarja” van (Ó városok), hol „mozdulat-adó” (Tükör), hol pedig felbillenthető-mozdulatlan (A falburkolat), hol „térrácson” túli tágasság (A kertkapu), hol metszéspontot kijelölő bizonyosság, időnként „lendülő karok” kuszálják, máskor viszont – kapcsolódva az illesztés-illeszkedés főmotívumához – a folyamatszerűség medrével azonos: „és mozdulatoktól kásás a tér mely / beillesztgeti minden gesztusod / egy öntőforma ősi börtönébe” (A mozdulatok legyezői).

A kötet egészét önmagában is a folytonosság jellemzi. Mintha minden verse egy szakadatlan belső beszéd éppen felmerülő része lenne. A költemények csaknem felének nincs is önálló címe, az első sor néhány szava áll címként a művek fölött.

Üdítő tapasztalat, hogy mennyire nem nagyképű ez a költészet. Sem pátosz, sem cinizmus, sem kiválasztottságtudat nem torzítja. Időnként egyes szám harmadik személyben szól, megállapításai ekkor semleges, már-már száraz, objektív leírásként hatnak. Máskor önmegszólító, tegező formulát alkalmaz, általánosabb érvénnyel is, de semmiképpen sem beszél mások nevében, a „nép” ügyét képviselve. A poéta már nem a némák szószólója. Nem az érdekeiket artikulálni képtelenek helyett emeli fel szavát, hanem önmaga érdekében csupán, önmagáért, aki egyébként természetszerűleg többféle, kisebb-nagyobb közösség tagja. Hiszen illeszkedéssel valósul meg a nemzedékek egymásba érése, egymást követése is. Jelképes erőt tulajdoníthatunk annak, hogy A mozdulatok legyezői „rájátszik” Babits Csak posta voltál című versére, az örökség vállalásának szép példájaként. Lackfi mondatai a babitsi szellem méltó továbbélését bizonyítják: „te is másnak a létét koptatod / s ha lehajolsz már felegyenesedvén / más megy tovább és téged otthagyott”.

Eddigi eredményeit tekintve már most sem kevés, amit Lackfi János a költői szerep és a lírai beszéd alakulásáért tett, de meggyőződésem, hogy még sokat várhatunk tőle.