Gyarmati Krisztina

Heller Ágnes:
Költészet és gondolkodás

Múlt és Jövő, 1998

Több jóindulatot a gondolkodásban az etika és általában az igazság keresése számára!, avagy: fogjunk vissza némiképp a posztmodern iránti rajongásunkból – indítványozzák Heller Ágnes újabb írásai. Akkor se romboljunk, foglalhatnánk össze a kötet írásainak intencióját sommás végkövetkeztetésként, ha kérdő- és zárójelek nélkül nem őrizhetjük meg mindazt, ami a hagyományból értékesnek bizonyult. Merthogy igenis vannak értékeink, szólnak a szövegek, s ha jobban meggondoljuk, ezek alapja még mindig az ethosz.

Számtalan út kínálkozik – de kettő legalább –, hogy ezt a kötetet bemutassuk. Olvashatjuk kifejezetten irodalmi érdeklődéssel, s koncentrálhatunk elsősorban is azokra az írásokra, melyek irodalmi alkotásokat, poétikai vagy esztétikai kérdéseket boncolgatnak, avagy – némiképp magát a könyvet is irodalmi tényként fogadva – megvizsgálhatjuk maguknak az írásoknak a poétikai jellegzetességeit. Egyik sem épp nehézségek nélküli út, hiszen ha az első lehetőségnél maradunk, a szakszerűség nevében esetleg egy filozófus írásaira erőltetjük az aktuális irodalomelméletek kívánalmait, ha pedig a második lehetőséget választjuk, a fikcionalizmus csapdájába csalhatjuk a könyvet, s nyilvános műfajtalankodást követhetünk el. De megpróbálhatjuk akár háttérbe is szorítania irodalmi érdeklődésünket, s – megkóstolván inkább a filozófia kenyerét – mi is méltathatjuk vagy épp vádolhatjuk a szerzőt individualizmussal, decizionizmussal, hülomorfizmussal, irracionalizmussal, esszencializmussal, univerzalizmussal, feminizmussal s mindezek ellentétével – mint tették azt oly sokan.

Az értelmezés minden útja rejt csapdákat, s főként ilyenek a szaktudományos utak. Pedig számunkra ebben a könyvben az a nem diszciplináris vagy legalábbis interdiszciplináris tény volna elsősorban is az érdekes és egészében véve vonzó, hogy Heller Ágnes – minden kérdésünk és kétségünk ellenére, melyek pedig számosak – sajátosan vonzó jelenség a kultúra színpadán. Rokonszenveink és ellenszenveink – mint tudjuk – rendszerint egy tőről fakadnak, s olykor előjelet cserélnek. Előrebocsátandó, hogy amikor e kötet kapcsán kétségeinket és meghökkenéseinket soroljuk majd, valójában épp arról a radikalizmusról beszélünk, ami Heller Ágnesre oly jellemző, s ami őt számunkra oly rokonszenvessé teszi. S végső soron mégiscsak ezt szeretnénk megközelíteni.

Heller Ágnes először is ízig-vérig modern gondolkodó. Modern, még mielőtt liberális vagy sztoikus vagy epikureus lenne, s modern még talán azelőtt is, hogy filozófus lenne. Azon belül pedig, hogy modern, persze nagyon sokféle: változatos és változó is. Modernnek lenni ez esetben azt is jelenti: esszéistának lenni, mind a filozófiai hitvallás, mind a poétika tekintetében. A műfaj – mint általában – Heller Ágnesnél sem csupán formai kérdés: inspirálója és folyománya is a mentalitásnak, e radikálisan szubjektív gondolkodásmódnak, mely ellene szegül minden dogmatizmusnak s általában minden éles határnak. De mi más volna is elképzelhető – kérdhetjük – egy olyan eszmény kifejtése számára, melyben „egy liberális kedélyű ember képviseli egy radikális filozófia álláspontját”, ha nem az esszé?! S mi más egy olyan szerző számára, aki csak abban az értelemben vallja magát filozófusnak, hogy „gondolkodó individuum, aki nem rendszert kíván építeni, csupán értelmezni szeretné történelemtől és társadalomtól függő tapasztalatainak folyamatát”?! Mi más, ha nem ez a „költői és filozófiai gondolkodásmód”, ahogyan ő maga többször is körüljárta e kérdést?!

A probléma itt csupán az – már ha ez probléma egyáltalán –, hogy ezt a fajta modern esszét nálunk, irodalomértésünk jelentős antiesztétista megterheltségére hivatkozván, többször is „leírták” már. Ennek eredményeként mi, irodalmárok hajlamossá váltunk azt súlyos előítéletekkel olvasni. S ahogyan még némi elnézéssel kezeljük a modernség hagyományából a „nominalista” elveket továbbvivő irányzatokat (például a strukturalizmust, a filológiát), úgy borzongunk a „realista modernségtől” és e szellemiség reprezentáns műfajától, a modern esszétől.

Hogy jól van-e ez így vagy sem, kérdés. Az mindenesetre valószínű, hogy ebben az értelemben e kötet tanulmányai – még ha versről, regényről vagy irodalmi műfajokról szólnak is – várhatóan eleve diskurzuson kívüliek lesznek kortárs irodalomtudományunk egyes fórumai számára. Képzeljük csak el, miként fogadnák irodalomtudományként, ha egy Berzsenyi-értelmezés például a következőképpen zárulna: „Istenhit? Igen. Platón? Igen. Sztoicizmus? Igen. De legfőképpen az apám, aki ezt a verset, mint a többit is, először szavalta nekem. Úgy, ahogy nekem szavalta. Ez az én Berzsenyim.” Az idézet a kötet egyik legjellemzőbb darabjából, Az én Berzsenyimből származik. Az írásban különben nem erre a – szerintem kellemes (radikálisan szubjektív) – zárlatra kellene felfigyelnünk, még a problémákat tekintve sem.

Mindaz, amit a Berzsenyi-versekről mond itt a szerző – ahogyan azt mondani szokás –: „szép és fontos”. Heller Ágnes azt az értelmezési lehetőséget fejti fel az esszében, miszerint a történetiség a Berzsenyi-életműben organikussá lesz, és fordítva: az organikus történetiséggé válik. Azt, hogy ezekben a versekben a kisvilág mindig részesül a nagyvilág mítoszában, arra tanítván, hogy minden nagyság megérdemli a maga mítoszát. Az is nagyon vonzó ebben az esszében, ahogyan minderről szól, ahogyan líraian rekonstruálja magát a költői élményben való részesülést. Másrészt viszont zavar benne például a poétikai jellemzés tekintetében mutatkozó – egyébként a szerző által is reflektált – elnagyoltság. A versek Beethoven zenéjéhez hasonlíttatnak, poétikájuk egyszer festői-, másszor pedig filmszerűként jellemeztetik. Hovatovább egy helyütt még a költő személyének mániákus depressziója is releváns értelmezési kiindulásként szerepel. Kérdés, hogy menti-e ezeket az értelmezési közhelyeket a szerző azon kitétele, miszerint mindez voltaképp nem is irodalomtudomány, s végső soron nem is versértelmezés, hanem a szerző önnön gyerekkori recepciójának értelmezése. Azt hiszem, nem, hiszen az idézett jelzőket innen nézve is számos más életmű is megkaphatná…

Heller mindig a modernitás eszméire alapozva igyekszik megközelíteni témáit. Filozófiai vitapartnereinek szövegeit is ezzel a szellemi repertoárral olvassa. Heidegger írásaival is így jár el a kötet másik alapvető tanulmányában (Költészet és igazság), amikor rajta a hagyományos esztétika nézőpontját kéri számon. Azzal azonban, hogy a műalkotásról mint elsősorban is látszatról beszél, a heideggeri hermeneutikát nyilvánvalóan a hagyományos szubjektum-objektum alaphelyzetbe csalja vissza s minősíti. (S ezt ennél azért elegánsabban is megtehetné: „Csak azt kívántam röviden és a lehető legegyszerűbben megmutatni, hogy ha angolul és nem ógörögül beszélek, lét és látszat viszonya valamivel bonyolultabban jelentkezik.”) De ami igazán meghökkentő itt, az a vád, hogy Heideggert először is tulajdonképpen nem érdekli a költészet maga, s hogy – szemben például a Heller számára e tekintetben sokkal rokonszenvesebb Nietzschével – nem is „szereti” – úgymond – a művészetet. Heller alapvető kifogása Heideggerrel szemben az, hogy nem tárgyalja a forma problémáját, és szembeszegül a hülomorfikus hagyománnyal. A kérdés mármost csak az, hogy igazolva vannak-e ezáltal a fenti vádak, s hogy valóban következik-e ebből, hogy a művészet a tartalom, forma és látszat fogalmak nélkül, azaz a modernizmuson túl megközelíthetetlen volna.

Mindazonáltal az irodalmi hermeneutika praxisához és a heideggeri elvekhez fűződő ambivalens viszonya jóval kevésbé jellemzi Heller Ágnest, mint a posztmodernnel való vitája. Akár az előzőekre, úgy erre a vitára is jó alkalmat kínál számára a dialógusba hívott irányzatokban is oly kitüntetett jelentőségű művészeti s főként irodalmi tematika, s az a néhány jellegzetesen posztmodern eljárás, melyet maga is kipróbál írásaiban. (Ilyen például az amerikai bírósági tévéfilmeknek misztériumjátékokként való értelmezése vagy a kötetzáró Leibniz–Kundera-levelezés poétikája is.)

Heller nézete szerint a posztmodern a világnak egy – néhány tekintetben helyeselhető, néhány tekintetben pedig cáfolható – megközelítési módja csupán, nem pedig annak állapota. A kötetben ekként utasít el egynémely alapvető posztmodern állítást. Vitatja elsősorban is, hogy hiba volna akár az etikában, akár az esztétikában középpontról, lényegről beszélnünk. Vitatkozik itt Rortyval, a posztmodern liberális-ironikus embereszményének kimunkálójával is, aki szerint a morálra és igazságra vonatkozó kérdések értelmezhetetlenek, ezért akkor járunk el helyesen, ha kitérünk előlük. Heller ezzel szemben úgy tartja, hogy igenis van etikai középpontunk, tudjuk is, hogy hol, s valójában mindannyian oda is tartunk, ha el nem is érjük. Ennek kétségbe vonását, az ironikus magatartást ő csak az ethosz esetleges elvesztése miatt érzett rettegésünk – egyébiránt magunkat és a világot is – félrevezető szimptómájaként értékeli.

Hasonló vehemenciával utasítja el az intellektualizmus és esztétika végletesen demokratikus, lefokozó szemléletét is. Elismeri ugyan, hogy például a filozófia immár csupán gondolkodnivalót nyújt és nem útmutatást, de azt nem, hogy ez a fajta tudás, amint például Lyotard is állítja, ne volna kitüntetett jelentőségű, tanítható és továbbadható. Esztétikai nézeteiben Derridával is vitatkozik a modern értelmezési stratégiák kimerültségét és a dekonstruktív szemlélet helyességét illetően. Itt többek között azzal érvel, hogy még maga a dekonstruálás mestere is sokszor és nem is jelentéktelen helyeken a hülomorfizmus hagyományos fogalmaiban, tehát modern és metafizikai kategóriákban fejezi ki a maga posztmodern, antimetafizikai mondandóját. Az utóbbi érvelés nagy kérdése, hogy szabad-e az elgondolások helyességét a nyelvbotlások felől megítélni… Merthogy itt mégiscsak erről van szó.

Na már most a tekintetben, hogy végső soron akkor igaza van-e Heller Ágnesnek mindezekben a vitákban, s hogy megszavazzuk-e sürgetésére az etikának és az értelem keresésének azt a bizonyos jóindulatot, egyre inkább úgy tűnik, hogy nem szabad valamely szaktudományos diskurzuson belül állást foglalnunk. Mert ilyen alapon a kötet egyik írása sem meggyőző.

Másféle erejük van ezeknek az írásoknak. Abban erősek, hogy ott is megszólítják az olvasót, ahol az éppen nem érzi érintve magát, vagy épp egyenesen nem ért egyet a szerzővel. Ha Heller Ágnest olvas az ember, nem lehet, hogy ne legyenek eszményei. S végső soron épp az eszmények meglétére vonatkozó kérdés az, melyet Heller egész eddigi pályája során újra és újra feltett. E kérdés súlyából pedig, valljuk be, mit sem vesznek el az ellenérvek.