JÁNOSI ZOLTÁN

Jánosi Zoltán

„Ítéletidőben, puszta-országban”

Vázlat Nagy Gáspár közéleti lírájáról

„Totalitarizmus – ez annyit jelent, hogy mindent: életet, szabadságot, jogot egyetlen, legfőbb értéknek rendelnek alá, egy »ügynek«, mely mindent igazol, még az árulást, hazugságot, kegyetlenséget és tömeggyilkosságot is.”

(Jean-Baptiste Duroselle)

„Az undort… fordítsuk makacssággá.”

(Albert Camus)Tejfogak

Amikor Nagy Gáspár 1968 és ’72 között a maga „prae-korszakában” papírra veti költészetének alapfogalmait, három költő nevét említi meg: Petőfiét, József Attiláét és Ratkó Józsefét. Mindhármukat életveszélyes helyzetben, a koruk elleni tiltakozás koncentrált pillanatában mutatja fel, mintha a maga jövendő költői cselekvéseinek alapszituációját vázolná. Petőfit a segesvári piacról elsietőben, hazát keresve az igazi arcát megint csak eltüntető korban; József Attilát a sínek közül tekintve vissza a mába, az emlékét hamisan idéző „fájó pózok” közé; Ratkóét pedig abban a tipikus helyzetében, amelyben a nagykállói költő mindig is beszélt: „magasles és bunkerek közt” saját országában, ahol „a tisztesség fogra és torokra / a nép bolondokra, túlélőkre, öngyilkosokra / a haza hazátlanokra” hullott szét (Petőfi elsiet a segesvári piacról, József Attilához, Magasles és bunkerek közt). Az így megjelenített költőelődök mindegyike egyszersmind önstilizációvá is nő, az ábrázolt történelmi atmoszféra a jelenbe süt át, s a versek a megidézett sorsprogramok aktualitásának feszültségével telítődnek. Erről egyértelműen győz meg a „késekkel perlő életű” Petőfi nevében szólás kétalanyú, szimultán vallomása, a József Attila „életspirálján”, „a kor szürke ólmán rugózó” sorslátomás és a Ratkóéval tökéletesen egybeolvadó korértelmezés is. Vagyis Nagy Gáspár már tejfogainak a legkeményebb kőbe, a kortárs történelembe harapásával sem hagy kétséget afelől, hogy olyan költői szerepre készülődik, amely a legcsekélyebb alkura sem hajlandó a korral, sőt semmibe veszi annak „morális” és „esztétikai” elvárásait. Már e poézis genezisének egyik lényegi vonása, hogy jellegzetes erővonalait éppen a történelmi jelennel szembeni oppozíció, az érzelmi, etikai és politikai tiltakozás hívja életre. „Az bérelt föl a pörlekedésre, / aki befogta a számat!” – jelöli meg a fiatal költő viaskodó alkatú költészetének legbenső indítékát a magyarországi diktatúra – a diktatúrák – természetében (Ki?), s versek sorában hirdeti ki, hogy nem fog szembekötősdit játszani a korral (A néptribunus, Tenyérnyi kockán, Biztatgatók). Még az alku zálogát jelentő egy-két „építőbb szándékú” verset sem hajlandó megírni, mint sokan az előtte járó nemzedékből vagy az övéből is.

Elhatározása kezdettől szilárd és végleges. Korát történelmi tévútnak, a humanitás elleni bűnnek fogja fel. Jócskán elébe megy a mai nyugati elemzők következtetésének, amely szerint „egész fönnállása alatt az egész kommunista rendszernek a bűncselekmény volt az egyik jellemzője”.1 Költői státusa a „létező szocializmuson” kívüli tartományokból meríti szempontjait. Nem lehet célja a rendszer barkácsolgatása, reformálgatása, az árnyékába húzódás s a kor alapkérdéseinek a megkerülése sem. Alkata szerint egyetlen célja lehet csupán: a diktatúra roncsolása. Ez a fajta eredendő elszántsága nemzedékéből leginkább „a körön kívül levőkéhez”,2 a Hajnóczy Péteréhez, Petri Györgyéhez, Utassyéhoz fogható, azokban az időkben, amikor – Hajnóczy immár klasszikusnak számító mondatával – „a nem kiherélt, nem irányított kultúra a kocsmákba nyert bebocsáttatást”3. (S ezzel egy időben „az irányított kultúra aláaknázott mezőin szabadrabok kóvályognak”.4) S távolabbról természetesen mindazokéhoz, akik a magyar irodalom 1848-as és 1956-os hagyományaihoz ragaszkodva az irodalomnak a szűken értelmezett és korlátozott „irodalmiságból” való nagyszabású kimozdítására tettek kísérletet. Így támadva meg azt a hamis alkut, amit Kádár János az „aki nincs ellenünk, az velünk van” mondatába fogalmazott bele, a konszolidáció látszatában kísérelve meg, hogy cinkosnak állítson oda egy egész népet a saját kifosztásához és egy történelmi csapássorozat végkifejletéhez.

Már a fiatal Nagy Gáspár szemében merénylet a kor. Lázadó költői magatartásával a rendszer elleni konkrét és sürgető fellépésre szólít. Költészetét kezdeteitől 1956 rehabilitálási akarata mozgatja. Politikai szempontból ez a gesztusa líráját eleve a világtörténelem aktuális mozgásirányába emeli. Nagy Gáspár nem kívülről s utólag minősítette magyarság és emberiség e krízisét, hanem belülről s egyidejűleg, „kockás, kockázatos ingben”. Lírája az adott történeti idő egyik nagy narratívája, a kommunista ideológia ellen indult el egy alávetett kis nép európai és nemzeti elveinek nevében, annak megrendítési, lebontási szándékával. Szabadsághite, a szabad személyiség szabad ítélkezését hordozó programja alapján eredendő belső párhuzamban áll a kornak a nagy elbeszélések széttördelésére irányuló nyugati gondolkodásával, de mindezt jellegzetesen közép-európai látószögből s egy másik narratíva képviseletében teszi. A költészetének vezérfonalát adó közéletiségét (politikusságát) s ennek magyarországi történelmi koordinátáit ezért éppen olyan képtelenség volna figyelmen kívül hagyni, mint a magas fejlettségű kapitalizmus technológiai-gazdasági feltételrendszerét a kor nyugati kultúrájának értelmezésekor. Történelem és politika megkerülése lírája elemzésében éppolyan abszurd eredményekre vezetne, mint Rogerius mesternél a tatár, Balassi, Zrínyi esetében a török hadak itt-tartózkodásának az agyonhallgatása, vagy Petőfi lírájából március 15-nek, a szabadságharcnak, az egész zavaró történelmi huzavonának a kitagadása egy sterilizált romantikakép kipárolása érdekében. A költő nagyobbik életidejében ugyanis – ahogyan azt a történelemtudomány ma már az iskoláskönyvekben is definiálja – Magyarország „megszállt” terület, „csatlós ország” a „korlátozott szuverenitás” állapotában, egy 1956-ban idegen állam hadseregének segítségével hatalomra juttatott s a magyar nép többsége által nem legitimált hatalommal. Nagy Gáspár ebbe a világba születik bele 1949-ben, s „életéből negyven év országos kiszolgáltatottság. (…) ’49 májusától egyidős a testi-lelki kínnal, a nyilvánvaló és fondorlatos terrorral”.5

Az ebben a rezervátumban felcseperedő költészetnek nyugati kortársaihoz viszonyítva e „hátrányos helyzete” miatt is lesz alapgesztusa a tiltakozás, a nyugatitól és a kommunista hatalom diktátumaitól egyaránt eltérő, másfajta diskurzus, látásmód és költői útkeresés. A totális szembenállás a kor politikai kényszerével és poétikai kívánalmaival, divatjaival. A Nyugathoz képest újraszituálni itt a történelmi kereteket: a demokráciát és a szabadságot, valamint az ázsiai típusú diktatúra és a külső katonai megszállás idején dekonstruálódott embert, a szocialista szimulakrumot, a Kádár-kori kreatúrát kell. Költészetének esztétikai és gondolati érvrendszerét Nagy Gáspár a magyarság és Közép-Európa valós állapotából, „egymásra fektetett hazák” gyötrelmeiből, „Európa deres kisagynyúlványaiból”, a „Visztula, Duna, Olt szökővér vizéből” szervezi egységgé (Egyetlen életünk, Eljöhet értem). Az ellenkező öntörvényűség már a zsengékbe belerajzolja a maga mindmáig meghatározó kódjait. A személyiség önmeghatározásában ragadható meg legtisztábban az a szándék, aminek révén az induló alkotó szinte minden művészi mozdulatában kihívóan szembeszegül a korával. Közéleti, sőt politikus költő akar lenni, amikor ezt már a nyugati kultúra – és a saját magát reklámozó, reformálgató úgynevezett „baloldali elkötelezett” irányzat hiteltelenné válása, majd szép lassú kimúlása után a hivatalos magyar is – esztétikailag konzervatívnak bélyegzi; morális alapozású akkor, amikor az országra telepedő hatalom a tömeg közé lövetésekkel, akasztásokkal az európai morál maradékát is tökéletesen lezülleszti a lakosságban. Hazafias, amikor a Petőfi–Ady–Illyés–Nagy László költői vonulatot a legkülönbözőbb poétikai és politikai megfontolásokból mind erősebb támadások érik; és vallásos akkor, amikor nemcsak a marxizmus állít a hit elé erős falakat, hanem a metafizika végső felbontására – mint a korszerűség alfájára és ómegájára – támaszkodó kultúra terjed, terjesztődik el világszerte.

Az induló Nagy Gáspár csupa olyan fogalmat vesz komolyan (szabadság, haza, erkölcs, nemzet, szeretet, igazság, hit stb.), s emel poézise eszmei pilléreivé, amelyek sem a puha diktatúra szellemi beállítódásának, sem később a globalizációra törekvő kapitalizmusnak „nem nagyon kedvesek”, s kóbor kutyaként súrlódnak neki az újabb filozófia és irodalomelmélet sarokköveinek is. Ez a kor történelmi és emberi helyzetének a lényegébe metsző költészet már első mozdulataival élesen határolja el magát az e kérdéseket megkerülő poétai magatartásoktól. Különbözőségének, másképpen látásának merész, már-már kihívó hangsúlyozása zsengéinek füzérét hatja át (Kellett…, Aki állítólag, Tenyérnyi kockán). „Szabálytalan költőnek” (Poétika Uránia) nevezi magát, aki a sorskérdésekről hallgató másokhoz képest eleve fordítottan, a fonákjáról látja a kort. Egész indulásának ezért legplasztikusabb és hosszú távon is meghatározó elveket közvetítő illusztrációja e fázisból a Kézen állani című verse. A mű egy tótágasban ítélkező fiatalembert mutat, aki ajakbiggyesztve löki el magától a nem így látók és a hatalommal függőségi viszonyban állók véleményeit. „Ami már megfogalmazható / akad arra itt százegy-valahány vers-fogalmazó. / S ami még rejtezik? / Azt nem lehet… nem verselik” – írja a Patthelyzet anno 1972 is.

Költészetének meghatározó rétege kezdettől erre a jobbára köztudomású, de nyíltan meg nem fogalmazható nemzeti léthelyzetnek a feltáró, lázító megnevezésére irányul. Ezt a „nem verselhető” országállapotot az ő költeményeiben a haza katasztrofális helyzetének (Március 15), elárult voltának (Ha már), a kabaré koreográfiáin páváskodó látszatpolitizálásának (A néptribunus), zsarnokság alá vetett sorsának (Ezzel a széllel) a vonásai ismertetik fel fájdalmasan. S ez az állapot inspirálja, szítja föl, határolja körbe, s teszi valóságos magatartássá is Nagy Gáspár alkotáseszményét. Az irodalom belső köreiből kiragadva ő a történelem eleven sodrába ejti vissza ismét a verset, s ott folytatja vele a forradalmat, ahol az 1956-ban abbamaradt. A félelembe, vérbe, manipulációkba izolálódott „verset” mint az új lázadás eszközét dobja a kor elé. Nála arra, hogy a költészet „éljen, elegendő ok / egy sor vértanú-ikon” (Amiből élünk, amiért halunk), versmodellje pedig az a mű, amely a valóságközeliség, nyilvánosság és a kollektív hatás igényeinek fókuszálásával, ahogyan azt a Vers címet viselő programművében már igen korán leírja, „plakátot szögez” „a kor kapujára”.

Gyönyörű bűnt

Hogy cseppnyi bizonytalanságot se támasszon arról, milyen űrt szándékozik betölteni a kor hazai lírájában, első kötete mottójául (Koronatűz, 1975) egy Sütő András-gondolatot választ: „Az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. Az igazi vers innen indul, azért a hiányért és szüntelenül cipelve a rábízottakat…” A fiatal alkotó társadalmi szinteken mást nem is: hiányok égő szövedékét mutatja fel a verseiben. Egy értéktelített emberi világ riasztó fekete-fehér negatívja tárul fel bennük a magyar szocializmus utolsó évtizedeiből. Tátongó űrként mutatkozik mindaz, ami a társadalom életében alapértékeket jelent. Ebben a hazában „esélyeink a földre rogynak”, „abroncs térben tiprat a Sátán”, „riadót csörög Júdások bőezüstje”, s „a Pokol épít tornyot”. A szabadság, a fölemelt lélek, a szeretet és az erkölcs hiányai a legfájóbbak, s mindezek fakó kontrasztjaként csak „csontok, csontok virítanak a jégen, tükörpalotában, kiárusítva”. Az értékhiányos kor elé a vállalt lázadás esztétikai emblémájaként emelt Sütő-idézet arról is tanúskodik, hogy Nagy Gáspár korántsem azért ölti magára a politikus alkotó szerepét, mert „költői önmegvalósításának” lehetőségét keresi, hanem azért, mert a teljesebb emberi létezés feltételeit érzékeli csonkának kora Magyarországán, s e hiány kitöltéséért indítja útnak verseit. Nagy Gáspár kalandja nem is a költészet, hanem a történelem, s a vers elsősorban mint az adott téridőbe koncentrált létezés faggatását elvégezni képes művészi szubsztancia fontos számára.

A Koronatűz és a Halántékdob (1978) című kötetekben a zsengékben lerakott koordináták szilárdulnak meg. Az adott történelmi korszakával radikálisan szembeforduló én több irányból szervezi eltökéltté személyiségét. Ezek a források első két kötetétől poézisének is állandó eszmei és jelentésdimenzióivá lényegülnek át. Az ország kizsarolt, alávetett helyzetébe bele nem nyugvó, lázadó magyar történelem (Gyönyörű bűnt, Társzekerekbe fogass!), a keresztény világkép analógiái, példázatai (Lopd el!, A tenger ajándéka, A Tékozló fiú), a történelemtől sújtott otthon megtartó biztonsága (Üveghegyen is túl, Sürgönyök, Kapuk közt) és a magyar költészet társadalmi ügyeket is felkaroló vonulata (Segesvári nyár, Fűvel földellek el, A tél elé) épülnek egy határozott költői látásmód egységes ácsolatává műveiben. Az önmeghatározás folyama a szembeszegülő sorsvállalás mind eltökéltebb bizonyosságaihoz vezet. Az ifjú költő „szabadítót mondani” készül „a lefokozott szívűeknek”, jól tudja, hogy „e kocsiból nem szabadulhat / kit az álmokba beléfogtak”, a lázadás „gyönyörű bűnét” tehát teljes sorsával vállalja magára. Első köteteiben egyelőre még kevésbé fogalmi, inkább allegorizáló-áttüntető, a versbe vont szituációk metanyelvével beszélő politizálásba fog. Jelenmegítélése az utaláshálók többszörös szűrőjén, cikázó gondolatnyilak fényén csillog át, de ezek az átvillanások már nagy határozottsággal rajzolják elő a rövidesen pengeszerű éllel, nyíltan is a kor testébe vágó, jellegzetes, többdimenziós Nagy Gáspár-versbeszédet (Kaszák a város fogasán, Bölcsődal Perzsiából, Csak nézem Olga Korbutot).

Az első két kötetben a teljes költői utat meghatározó jelentőségű annak a felismerése, hogy a közéleti költészet az adott jelenben is érvényes lehet – az azt korábban lejárató „pszeudo”-baloldaliság s gyakran esztétikai silányság teherként ránehezülő koloncai ellenére is. A hűséget harsogó közéletiséggel, álnépiséggel a történelmet a torzulásaiból kifordítani akaró, az alávetettek szolidaritására és az európai szellemre alapozó közéletiség fordítható szembe. A fiatal költő azt is felismeri, hogy a különféle nyugati irodalmi fejleményekbe is kapaszkodó diktatórikus kultúrirányításnak egyenesen érdeke is, hogy – a „pártos” hangütés nyilvánvaló hitelvesztése után – kiszorítsa az irodalomból a közéleti költő fogalmát, sőt: esztétikai pellengérre állítsa, lejárassa és megbélyegezze. Hiszen a valódi közéletiség egy nyitott irodalmiságban szükségképpen a társadalmi hazugságok leleplezésével jár. A közéleti líra tehát mint a történeti távlatokon, európai értékszerkezeten és nemzeti érdekképviseleten alapuló költői lázadás egyetlen reális poétikai lehetősége képződik meg Nagy Gáspár gondolatrendjében. A kibontakozó koncepcióban az a rendkívül progresszív vonás, hogy széles eredetbázison példázza a lehetőséget: maradt még olyan emberi tartomány a Kádár-időszakban is, ahol a diktatúra elleni küzdelem az ’56 utáni megtorlás traumája után, a hetvenes–nyolcvanas évek hályogos közegében is folytatható, fenntartható, noha e tekintetben még egy akkora életmű is, mint a Nagy Lászlóé, már-már szkepszissel zárult.

A kor társadalomirányításával szembeforduló és az ellenállás lehetséges szerepeit kereső lélek szükségképpen jut el a magyar reformkor, Petőfi s 1848 örökségéhez is. Csak az a kérdés, hol van és miféle a csatamező, ahol az ’56-os eszméket is magába sűrítő Petőfi nevében, őt feltámasztva, követve felvehető még a küzdelem a fizikai terepekről egyre inkább a lelki tartományokba húzódó terrorral egy világtörténetileg is kilátástalanul hosszúnak ígérkező diktatúra peremvidékén. Igencsak tanulságos, amit Rózsa Endre Elsüllyedt csatatér című költeményéhez kapcsolódva írt meg (Utóvázlat az „Elsüllyedt csatatérhez”), és Nagy Gáspár egész lírikusi akciójának elvi hátterét megvilágítja.

A „fölemelt” csatatér

Rózsa Endre versének csatatere azt a vákuumhelyzetet képletesíti, amibe a Kádár-kor 1956 után beleterelte a nemzetet. A költő népének, nemzedékének azt a szerencsétlen pozícióját emeli központi versszervező látomássá, amelynek következtében minden lázadás, ellenszegülés a kor légüres terébe csapott, és ott darabjaira hullott. Rózsa verse kétségtelenül nagy felismerésként összegzi – a Fekete seregbe felvételt sem kapó harcosról írt Béres Attila-vershez hasonlóan (Bonfini) – a hatalom csapdaállító mechanizmusát, az ellenerők ellehetetlenítésének, kicsorbításának praktikáit.6 Ám nem mutatja fel (igaz, ez nem is szándéka) e csapdastruktúra szétfeszítésének az esélyeit. Nagy Gáspár verse, az e műhöz rajzolt „utóvázlat” a Rózsa kifosztott nemzedéke felől láttatott csatateret a másik pólusból, a hatalom birtokosainak látószögéből térképezi fel. A szituáció áttételeivel beszélő, erősen allegorizáló mű a hatalom tehetetlenségének, ellenfeléhez (saját népéhez) hasonlatos csapdaszituációba érkezésének, elgyengülésének, már csak nosztalgiákba kapaszkodásának látványát élesíti ki. Az ő csatamezőjén az eszméit, hitét vesztett, megroskadt hatalom botorkál. A hajnal egykori lovasai az éj lovasaivá változtak át, s az egész mű előrevetíti a Kádár-világ hanyatló szakaszának azt a sötét erőktől vezérelt cirkusszá alakulását, ami a későbbi Nagy Gáspár-művek társadalomkritikájában olyan hangsúlyosan ölt majd testet. Ez „a csatatér” nemsokára – többek között – focipályává változik át, ahol az öreg Kádár János mint edző zihál, már csak a „régi csapat” árnyékában (Pályabér – kiégett legelőn), vagy vegytanórává, ahol a „sűrű szemöldökű” tanár úr figurájában az agg Brezsnyev tartja markában birodalmát, a vérrel teli lombikot, vegyelemzésre szólítva fel a nebulókat (Vegy-tan). Nagy Gáspár verse a Rózsáéval szemben azt közli, hogy e csatatéri patthelyzetből a nemzet számára lehet kilábalás. A hatalom folyamatos gyötrése, nyugtalanítása, szellemi sanyargatása fegyver lehet a lázadók kezében, s verseivel hatásosan példázza is e lehetséges támadás arcvonalát. A szellem tartományába helyezi át a csatateret, ahol a diktatúra szédelgő serege gyengíthető, megverhető. A szellem frontján, a legérzékenyebb terepen támadja meg a rezsimet, hiszen a brutális-véres győzelem után a hatalom is e tartományban akarta egyszer s mindenkorra megerősíteni a maga előnyösebb pozícióit. A történetírás a szándék tipikussága miatt emlegeti a kommunista bűnök sorában az első helyeken a szellem elleni erőszakot.7 Ezt a bűnt François de Menthon nürnbergi főügyész vádbeszéde nyomán – a fasiszták lelki terrorjával vonva párhuzamba működési mechanizmusát – a „lélek elleni bűntettnek” is nevezik.8 A magyar lírában Illyés Egy mondata után Szécsi Margit sorai még a nyolcvanas években is döbbenetesen fejezték ki e „lélek elleni bűntett” élő magyar történelmi kontinuitását és az ellene való művészi tiltakozást: „Arany irhánkkal a mohók / vágya beteljen. / Legyen elég a szőr, a vér – / Lelkünk ne kelljen” (Vadak Jegyében). Nagy Gáspár költészete generációk közös lelki lázadását fogja így költői programjába.

Folyamatosan provokálja, szurkálja a hatalmat, előbb csak áttételesebb, metaforikus nyelven, sugallatos, allegorikus képekkel, majd mind nyíltabb költői grammatikában. (Korai szakaszának beszédmódja a maga e „belső, szellemi kisebbséginek” is nevezhető állapota miatt hasonlít annyira a határokon túli magyarság sorsértelmező versvonulatainak sejtető-ráutaló képletekkel, allúziókkal operáló nyelvéhez.) Sorozatosan azt igazolja műveivel, hogy amit a hatalom itt a nemzeti élet kereteként országnak nevez, az nem haza, hanem egy ellenország: „nagyördögök, körzeti Heródesek gyarmata”, „átvert madarak kalickája”, „Kalózia”. Kormos még 1977-es, Pásztorok-beli analízisét 1987-ben is aktualizálva építi versébe: „szegény hazánk nagy rühes legelő”. Azt tanúsítja, hogy maga a hatalom vált a nép ellenségévé a „roncsidőben”, a „helybenzsákbanfutós korban”, „az országnyi temetőben”, ahol „sehova iktatott szél fújdogál”. Ezzel szemben izzítja föl azt a Babitson, Illyésen, Nagy Lászlón növekedett hitet, hogy létezik egy másik haza is, egy virtuális, amit az ország kirabolt nemzedékei képviselnek, s ez „a haza nemcsak határos végtelen, de elcsuklási / övezet is, vér is, szerelem is” (Zátonyok, Éji sóhaj, Arcom országútjain). Ennek a „belső, rejtett magaslatokban” élő szellemi hazának a tudata nagyon erősen élt a kor ellenzéki gondolkodóiban. „Ez a hallgatólagos közmegegyezés létrehozott egy különös köztársaságot, melynek bárki tagja lehetett… csupán azon az alapon, hogy a magyarság megmaradási kísérlete iránt nem közönyös. Ezt a lelkekben levő köztársaságot nem szervezte és nem is kormányozta senki… mégis mélységes törvények szerint működött, létezett, akár a csillagos ég »zajtalan egysége«.”9 Nagy Gáspár ezt a hazafogalmat szembesíti folytonosan a létezővel, pontosan a kor ellenképét sugározva rá a pártállam jelenére. Következetesen azt sugalmazza verseibe kódolt propagandájával, hogy ez a világ megváltoztatható, az uralkodó hatalom elűzhető, s hogy ennek a leváltásnak az ideje már nagyon közel van: „de már valakinek esküszöm, / az álmomra esküszöm, hogy / megérjük az alabástrom-kéz / mozdulatát…” (Arcom országútjain).

A puha diktatúrával szembeforduló folyamatban válik Nagy Gáspár költészete történelemalakító erővé. Művei a könyvek, folyóiratok hasábjairól átáramlanak a hétköznapokba, beszélnek, vitáznak róluk, politikai-kulturális robbanásokat idéznek elő. Lírájának politikai tartalma a történelemfaggatás növekvő erejével párhuzamosan radikalizálódik a Tejfogak-ciklustól a Földi pörökig (1982) és a Kibiztosított beszédig (1987) tartó mintegy másfél évtizedben. A kötetcímek beszédesen jelzik e radikalizálódás folyamát. A Koronatűz (1975) még csak távolabbi, Dózsa, illetve Jézus alakjairól fellobbanó történeti és mitológiai fényt sugároz költői vállalkozására, a Halántékdob (1978) a jelenben doboló közvetlen veszélyt mutat, és a lázadó akarat megfeszített figyelmét jelzi, a Földi pörök (1982) pedig már konkrét ütközések sorában nevezi meg a kornak feszülő nagy szellemi rohamokat. Ezt a nyílt lázadást erősíti – címe szerint is – a leszámolás elszánt üzenetévé a Kibiztosított beszéd 1987-ben. A jórészt a rendszerváltás évében fogant Tékozlók imája-ciklus (a Múlik a jövőnk kötet új verseinek anyaga) pedig már a lehető legteljesebb nyíltsággal, a valóságos folyamatok szinkróniájában ütközik meg a történelemmel.

Nagy Gáspár lírába szőtt politikai programja egyre nagyobb intenzitással lesz a társadalmi praxis részévé. Ezek közül csak egy – noha valóban kulminációs szerepű – a leghíresebb „ügye”, amely a felháborodás és a tiltakozás futótüzét indítja el a kommunisták kultúravezérlése ellen. Ez ma már az irodalomtörténetben is jegyzett „esemény”, a hatalmi válságot megjelenítő „sűrűsödési pont”. „1986 júniusában a Tiszatáj – másik három verse mellett – A Fiú naplójából címűt is közölte. (…) A közlés miatt a szegedi folyóirat megjelenését szüneteltették, szerkesztőit felmentették, s Nagy Gáspár a korszak legnagyobb irodalmi botrányának a kellős közepén találta magát.”10 „A Fiú naplójából s egy másik, Nagy Imre emlékére írott verse felháborítja a hatalmat, a költő egy olyan tabut sért meg brutális nyíltsággal, amire Kádár János is nagyon érzékeny, mondhatni teljesen érthető okokból.”11

A politika mind hevesebb reakcióival s a versek és „ügyek” köztudatba robbanásával a költő a nyolcvanas évek elejére eléri alig egy évtizeddel korábban kitűzött céljait. A „csatatér” szellemi szférákba emelése révén verseinek emberképe és társadalmi ideái egy teljes nemzeti közösség és az európai ember hagyományainak modelljeiként válnak eleven kontrasztjaivá a már minden eresztékében recsegő-ropogó diktatúrának. S olyan poétikai ruházatban, amely a korban a különböző elméleteken nevelkedett irányzatok között a maga történelemhez tapadó „tüntető másságával” válik jelentőssé, és a modern törekvések bizonyos elemeinek befogadása mellett az előtte járó magyar költőnemzedék legnagyobbjainak (Nagy Lászlónak, Pilinszky Jánosnak és Weöres Sándornak) a látásmódját – stíluselemeit és világképét – is képes szuverén módon szintetizálni.

A rendszerváltozás után

A második jelentős cezúrát Nagy Gáspár költészetében a Földi pörök poétikai robbanása után (1982) a rendszerváltozás adja. Mindaz, amire költészetének politikai tartalmai irányultak, most egyszerre beteljesülni látszott. Bebizonyosodott, hogy az általa képviselt eszmevilág történetileg helyes volt, s maga is jelentősen siettette a bekövetkezett változásokat. Az öröm pillanatairól Nagy Gáspár a nemzeti közösség katarzisába olvadva az Évkönny, 1989 című versében adja a legszebb tanúságot. A „divatos szavazgatások”, „az év kicsodája micsodája” revüivel szemben ő arról „nyújt be” szavazatot, hogy a nemzeti megrendülés örömkönnyei között az ’56-os nemzetiszínű zászlón „a gyűlölt címer helyén szabadon” áthulló könnycsepp volt a sötétségből kilépő nép történelmi örökségét és örömét kifejező legdrámaibb szimbólum az 1989-es évben.

Ebben az időszakban élményvilága is jelentősen kitágul. Amerikai utazási emlékei tűnnek fel már a Tékozlók imája ciklusban (1989) (Az utolsó szó lován, Ültem egy indián kövön), majd folytatódnak a Mosolyelágazásban (1993) (Utazás I., II., III., Franciscói anzix, New York-i anzix stb.), a szemlélet látóterébe vonva az emigráns amerikai magyar irodalom életét is (Három szívütem, Az utazó emlékeiből). A Márainak emléket állító Rojtos cápahálókban a tengerparti fürdés szituációja Isten, természet, ember, igazság és haza egyidejű jelenlétének szinonimikus egymásra villogásában emelkedik jelképes dimenzióba. A sokrétűen telített jelentéskomplexum az írás végén egyetlen pont: a Márai-életmű köré zsugorodik, és az igazság és a haza fogalmait értelmező, beépített Márai-idézetek révén kap racionális átvilágítást. Ebben a kontextusban válik tropikusan jelentésessé a címmé emelt „rojtos cápahálók” konkrét látványa is. Egyszerre kap metafizikai és politikai tartalmakat: mint a mindenségben működő embertelenség-határ s a történelemben vibráló „vasfüggöny” is, ami elválasztja a humanitás és a pusztítás erőit, s megjelenik mint a Márait emigrációja évtizedeiben fogva tartó kényszer metaforája is. Az író igazságról, országról, hűségről idézett mondatai a rojtos cápahálók e polifon módon egybesodort jelentéskötegeinek közegéből emelkednek tükörként a kifosztott magyarság legújabb kori történelme és a rendszerváltó nemzedékek elé. („Egy hazát lehet gyűlölni, bírálni, el- és megítélni. Csak árulni nem lehet.”)

Édesanyja halála után (Nincs formája, tere) a Mosolyelágazástól kezdve a halálközeliség is minden eddiginél mélyebben megérinti a költőt. A friss gyászt poétizáló siratók mellett (Magyar történet, A halál kutyái, 38 profán verssor Csengey Dénes testvérünkért) kórházi tartózkodás, betegségek élesítik még fájdalmasabbá körülötte az elmúlás erőit (Kórházi éjszakák és nappalok, Vízszintes némaságban, A te halálod). Az emlékező-sirató versek köréből a Kasánszky Zsombor halálára írott (Halála kellett, halála jel volt) a közösségi vonatkozások koncentrálásával emelkedik ki. Az ’56-ban csupán abbahagyott küzdelem folytonosságát jelzi az a szóhasználat, hogy a szavalóművész nem egyszerűen „meghalt” 1988. november 4-én, hanem – e meghosszabbított harcban –, akár a forradalom felkelői, „elesett / az egyenlőtlen küzdelemben / ELESETT MINT A VÁROS / MINT AZ ORSZÁG”. A szellem síkján továbbra is ’56 eszményeiért vívott harc versmondó közkatonája a nemzetének „szabadítót mondani” induló Nagy Gáspáréval azonos célokért szállt szembe a diktatúrával. „Hogy segítsen / lázítson szavaljon énekeljen”, „s az országosan vezényelt amnéziát robbantsa fel szívével / hitével”. Az ’56-os eszmények és halottak rehabilitálásáért önként vállalt küldetést, hogy „Isten helyett hengerítse el / ama sírok elől a sziklát”, a feladat történelmi gátjai s a személyes sorsveszély töltötték fel emberfeletti arányokkal. S e viaskodásban lett maga a versmondó ember is „az ősz vértanúi közé besorozott”, remélője csak annak a morális feltámadásnak, aminek jelöltjei közé az ’56-os mártírokon kívül immár „Petőfit, Illyést” is „parcella-társnak” taszította a történelem.

A rendszerváltozás táján kialakult új költői értékeknél viszont hasonlíthatatlanul figyelemreméltóbb s Nagy Gáspár újabb lírájának arculatát a leginkább meghatározó vonása az, hogy a költőnek alig néhány műve születik az évtizedek óta vágyott és siettetett változás ünneplésére. Máris az új ellentmondásokkal, a rendszerváltást a maga anyagi hasznára forgató, abból hasznot húzó erők zavaros örvényeivel, a nemzet számára könnyebbséget hozó esélyek elsikkasztásával kényszerül szembesülni.12 A pillanatnyi eufória ellebegtével újra az aktuális történelemmel való szembenézés: az átalakulás költői analízise válik sürgető feladatává. S ebben a folyamatban Nagy Gáspár költői stációja részint újrakezdődik, részint folytatódik is. Újrakezdődik, mert egy szabad országban pöröl már tovább a történelem és az ember „természetével”, és folytatódik is, mert az új helyzetben is a tovább élő diktatúra pókhálóit tapintja ki a politikában és a kultúrában is. Fölöttébb érvényes tehát Rónay László megállapítása: „A múló idő és a meghazudtolt remények adták a kilencvenes évek közepétől írt verseinek érzelmi magvát.”13

A szerzőt érő legmegdöbbentőbb trauma valószínűleg az, hogy a rendszerváltozás után alig egy-két évvel újra meg kell szenvednie az izolálódás érzetét: „priuszod volt / – csodálkozol – / ez ma is megvan!” – írja már 1991-ben (Három szálka egy privatizált gerendából), s befelé néző, már-már József Attila-i rezignációval tesz vallomást személyiségének a szabadságban is krízishelyzetbe való zuhanásáról. „Nem tudok itt lenni már / nem akarok ott lenni sehol / egy ember aki önmagából is kiszállt / és baktat a semmi iránt / csak fütyörészget/ne / szabadon.” A Fölös ébrenlétem ciklus (1994) már jóval tárgyilagosabban, az elemző rálátás „biztató” akcentusával rögzíti ezt az új elszigetelődést: „Azt üzeni Valaki: / ismét tanulhatom – ha nem kívánt / pótvizsgán is, dögmelegben – / a kopoltyús légzést, / a periszkópos szemlélődést / meg a jóizgalmú rejtegetést” (Ágazás, levelezés helyett). A világmegítélés újfajta feszültségei onnan adódnak, hogy amíg Nagy Gáspár eszményei változatlanok maradtak, addig a honi történelem a felszabadulás ellenére sem azokba az irányokba mozdult el, amelyek remek esélyként voltak meg benne. Nagy Gáspár ezt a válságot több átfogó témakörben írja meg a Mosolyelágazás (1993), a Fölös ébrenlétem (1994), a Tudom, nagy nyári délután lesz (1998) ciklusaiban. Egyik legnagyobb csalódása az egykori baráti, ellenzéki közösségek szétszóródása, majd pedig egymás ellen fordulása volt. Hasonló háborgást keltenek benne a felemás rendszerváltás zavaros viszonyai, botrányai is, amelyek esélyt adtak a bukott hatalom gátlástalan kiszolgálóinak, az egykori „inkvizítoroknak”, „terrorlegényeknek” az új hatalmi pozíciók megszerzésére. Az irodalom tehetetlensége, új kijátszhatósága is számos versének adja vezérmotívumát (Szponzorok a zongoránál, Után és előtt). Figyelmét az újabb keletű szociális feszültségek, visszásságok sem kerülik el (Élezés, Szegények karácsonya, Szocio-elégiás rézkarc), egyik legfontosabb témája mégis az 1956 örökségéhez való nemzeti viszony maradt. Pontosabban annak felemássága az ország szempontjából jórészt éppen a forradalom hagyatékán megszülető szabadságban.

A Mosolyelágazástól Nagy Gáspár a diktatúrában megfogalmazott reményeihez képest ezeknek a csalódásoknak a teljes rendszerét írja meg. Keserűsége az 1998-ban napvilágot látott s mintegy négy év verstermését összegző Tudom, nagy nyári délután lesz című kötetében súlypontozódik. Ez a kötet nemcsak társadalmi bajokkal, hanem az ember fizikai pusztulásának már korábbról érlelődő sötét emlékeivel, előérzetével is terhes. Korábban költőelődeit búcsúztatta, immár nemzedéktársait siratja el (Levél ha hull…, Naponta jönnek – naponta már, A halál beüzen, Rázkódó ősz), s magához is mind közelebb érzi a romlás fenyegető ujjait (Temetek – halálra ébredek). Elkomorulásához a már korábbi ciklusaiban versbe emelt testi bajai is hozzájárulnak, túl a mind gyorsabban tovasodródó idő érzetén. E fájdalomra hangolt állapotaiban még „régi halottait” is újra siratja, Nagy Lászlót halálának tizenhetedik, Kormost a huszadik évében (Arccal az égnek, Az utolsó napok filmje), s még az Esztergom alatt haldokló Balassi végóráit is újra verseli (Esztergomi apokrif, 1994).

A halálnak Balassi pusztulása felőli értelmezése s „átfényezése” már a személyes és a költői lét aktuális társadalmi szerepének allegóriájaként tűnik fel, s megadja nemcsak a kötet létfilozófiai, hanem társadalmi keserűségének alaphangját is. Az Esztergom alatt haldokló Balassiban Nagy Gáspár mintha a maga önarcképét is festené. A szabadságában is a régi gúzsok között vergődő emberét, aki a szabadságtudat felhőtlenebb, rövid örömei után – mint a szabad közösség médiuma s mint költő – újabb sebeket is kap a régiekhez. Ám ebben az „esztergomi pózban” is a szabadságával méltó módon élni képtelen ország politikai-történeti fejleményeivel néz farkasszemet. Ítéleteit nem a csalódottság, hanem a maga világára, történelme alakulására figyelő polgár elemző akarata vezeti, ha olykor fájdalmasabban, az élet dele múltán már a túlsó partra átpillantgató ember tekintetével is. Kora dokumentálásában csökönyösen ragaszkodik az igazsághoz, a kimondással járó kellemetlenségek árán is. Egész életműve mottójául felírható volna az „Ősz és tavasz között” című korábbi napló néhány sora: „Nagyon kellemetlen / bizonyos dolgokról beszélni / viszont legalább ilyen kellemetlen / bizonyos dolgokról hallgatni”.

Az 1956-os forradalom ügyében a rendszerváltozás éve formai szempontból tökéletesen elvégzi a rehabilitációt, a halottak kikerülnek a zsiráftemetőből, újratemetésük az ébredő ország legfontosabb ünnepe lesz. A formális elégtételek e rítusai mögött Nagy Gáspár mégsem érzi feltétlennek, teljesnek a forradalom vállalását, sőt a felszín alatt éppen az októberi eszmék megtagadásában, kisiklatásában érzékel folyamatosságot. A Tudom, nagy nyári délután lesz kötet Az éjben október van című ciklusa szinte teljes egészében erről a felismeréséről beszél. A cím azt sugallja, hogy az októberi gondolatok az éjben „kényszerülnek” virrasztásra a költő jelenében is. Ennek fő oka abban van, hogy bűnökkel, árulásokkal teli múltjukat az egypártrendszer sanyarú világának alakításában számottevően részt vevő tegnapi „elv-társak”, mai „újpolgárok” nem bevallani, hanem „végképp eltörölni” akarják. Október átvállalása nem történhet meg mindaddig – üzeni a ciklus –, amíg a legapróbb bocsánatkérést is megtagadó, magát mosdató múlt gúnyt űzhet a szabadságból. Nagy Gáspár gondolatai együtt lélegeznek a kommunizmus természetére irányuló kortárs nyugati jogértelmezés nézeteivel, noha a bűnösség tudatosításában korántsem megy el olyan messzire, mint amazok. Ők a kanadai jogra hivatkozva emberiség elleni bűntettnek fogják fel még a cinkosságot is.14 Nagy Gáspár csupán az irodalmi szarkazmus céltáblájává teszi a nagy történelmi amnéziát. „Szóval nem szép barbár kézről beszélni, ha díszes fogadáson / pezsgő pezseghet ugyanazon kézben, vagy ha bőrünk mentése / érdekében nyíltan vádoltuk, máskor titokban feladtuk társainkat” („Mit hoz a Múlt”?). A Különös októberi kert című versben is ezért kavarodik fel csizmazajokkal, dobpergéssel – egyszerre Aradot és Nagy Imréék kivégzését idézve – a terror levegője újra, s ezért izzik fel a „gyötrelmes újjászületés” igénye is Szemközt a halálraítéltek csapatával. S ezért születik meg a témát legtömörebben egybefoglaló, a kor erre vonatkozó politikai dramaturgiáját tizennégy sorba sűrítő Magyar abszurd című „rendezői példány” is. E versben Nagy Gáspár legnagyobb vihart kavart Kádár-kori versének a követelése („és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”) aktualitásából mit sem veszítve kerül át a jelenbe. A három felvonás szerint tagolódó kis mű az Öröknyár: elmúltam 9 éves párjaként már innen, a szabadságból járja körül ugyanazt a problémát, egy miniatűr „képtelen” dráma forgatókönyvébe helyezve azt az abszurditást, hogy „Nálunk / – két vállrándítás között – / történelmileg úgy alakult / hogy a hóhérok / a vérbírák / / a sortűz-vezénylők / a szadista államvédelmisek / a legfőbb ügynökök / és a megzsarolt kis besúgók / sem tudnak (képtelenek) / megbocsátani / áldozataiknak (FÜGGÖNY).”

Nagy Gáspár elemző, megítélő politikussága a Kádár-kor polarizált világával szemben a jelenben már – ugyanakkor – jóval összetettebb, sokszor áttekinthetetlen kapcsolatokra, érdekhálózatok bonyolult, csapdákkal teli dzsungelére talál. E terepeken rendkívül nehéz a különb-különb módon megkötött gordiuszi csomókat „az igazság” pengéivel kettémetszeni. Ha az alapértékek jó támaszt adnak is a megcélzott történeti és élettények minősítésére, a politizáló költő szerepe a folyton változó feltételek között idegőrlő küzdelemmé is válik. Ha a változó időkhöz idomított emberi metamorfózisok, alig titkolt állati éhségek látványa korábban morálisan háborította fel („…nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent / hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket / és másképp vert a szívem másért pirultam el / másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam…” – hangzik A Fiú naplójából), az új helyzet már lélektanilag is megviseli. Maga is pontosan érzi, „vers-sirályait” a közvetlen, amorf napi politikai alakulások, kulturális fejlemények közelében ugyanaz a veszély fenyegeti, mint Baudelaire hajófedélzetre zuhant albatroszát. A „légi hercegség” erejének, a magasból látás képességének elvesztése s a kiszolgáltatottság egy nyersebb, a magasabb koordináltság fegyelmét nélkülöző világközegnek:

Csupa görcs lettem
csupa indulatba vesző ének
csupa éjfél utáni nap
mert köztetek kellett élnem.

(Veszendő)

Az így leselkedő veszély szerencsére Nagy Gáspár újabb verseinek csak egy szűkebb csoportja körül ólálkodik. A megőrzött sirálymozdulatok, a kor elemzésével párosult fegyelem és a komoly műhelymunka olyan jelentős műveket eredményeztek az utolsó pályaszakaszban is, mint Az Antigonét fordító Ratkó József, a Valahai boldog följegyzés, a Példázatok, a Patmoszi trombiták, a Csak az első havat, a Helyzetjelentés Vörösmartynak stb. A már-már a személyiséget is kikezdő, a napi politikától folytonosan borzolt indulatosságnak, görcsösségnek is van ellenszere. Leginkább ugyanazok, amiket Nagy Gáspár „Karinthy Cini halhatatlan író és fradista emlékének” ajánlott „jó tanácsokként”: „olyanokat például hogy / nem kell annyira feltupírozni / a hitványságokat / nem kell annyira mellre szívni / szívére venni” (Epe[pe]kövek a Parnaszszoszról).

Ez az életmű – egy egész diktatórikus kor manipuláló, sanda kulturális törekvéseivel és részint a közép-európaitól eltérő történelmi szituációban kialakult kortárs nyugati irodalommal is szemben állva – mindvégig támadott, méltatlan helyzetben volt képes a közéleti költészet megújítására, műfaji és tartalmi kitágítására. A szomszéd népek nagy íróinál is markánsan kifejeződő közép-európai identitása irodalomelméleti vonatkozásban is figyelemre méltó kapcsolatban áll Dél-Amerika irodalmának magát a Nyugat értékrendi hegemóniájától, kizárólagosságától elhatároló törekvéseivel. Desiderio Navarróhoz hasonlóan más kutatók is igencsak közel állnak a „de nem tudok szeretni / már, ó Európa Miss, ha / üzeneted szívemnek hamis” gondolatában megfogalmazott Nagy Gáspár-üzenethez („Szálla alá poklokra”). Navarro szerint a „nyugatközpontúság” – vagy pontosabban: „euroamerika-központúság” – „mechanikus átültetése más országok és népek valóságára” „a világ fennmaradó irodalmait és művészeteit a perifériára szorítja”, s „e sematikus extrapolációkban a kelet-európai irodalom az esetek többségében ugyanolyan periferikus sorsra ítéltetett, mint a latin-amerikai irodalom”.15 Nagy Gáspár legközvetlenebb rokonai mégis a kommunista diktatúrákat átszenvedett, üldözött, radikálisan protestáló alkotók, közép-európai kortársain (Hrabalon, Kunderán, Danilo Kišen, Czes©aw Mi©oszon, Zbigniew Herberten, Szőcs Gézán és másokon) kívül azok a távolabbi nagy írók: Szolzsenyicin, Varlam Salamov, a kambodzsai Pin Yathay, akik tanúságtevőkként „törték át a hazugság falát”.

Nagy Gáspár irodalmat, verset egy új szellemi szövetség részévé tevő, a vers fogalmát az európai értelem lázadó szolidaritásának katalizátorává avató gyűjteményes kötetének második kiadása is az utolsó szálig elfogyott. Bizonyságául annak, hogy a történelem alapkérdései iránt nem közömbös költészetnek a mában is vannak olvasói. Ez a költészet tehát – él. (Szabadrabok – Egybegyűjtött versek, 1968–1998. Kossuth Egyetemi Kiadó, 1999)

1Stéphane Courtois: A kommunizmus vétkei. Nagyvilág, 1999. 5–6. 426. Benyhe János fordítása.

2Vö.: Domokos Mátyás: Az inautentikus kinyilatkoztatás. In: D. M.: Hajnali józanság. 1997. 78.

3Hajnóczy Péter: Galopp.

4Bogdán László: Tőrbot. A Hét, 1999. október 7. 6.

5Ágh István: „Úgy pörgetett a múlt s jövő” – Köszöntjük az 50 éves Nagy Gáspárt. Hitel, 1999. május 4.

6Vö. Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom, 1945–1981. 1982. 104.

7„A kommunizmus megszámlálhatatlan sok bűnt követett el: először is a szellem ellen, de az egyetemes kultúra és a nemzeti kultúrák ellen is.” Stéphane Courtois, uo.

8Vö. uo. 429–430.

9Kósa Ferenc: Érdemes-e? Töprengések a mértékről és a megmaradásról. Alföld, 1986. 2. 69–70.

10Rónay László: Szabadrabok. Új Ember, 1999. szeptember 19. 3.

11Bogdán László: uo. „De miért kellene tekintettel lenni gyilkosok lelkiismeret-furdalására?” – teszi még hozzá.

12A Csoóri Sándor Jóslat című versében jövendölteknél is („A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból […] és összevegyülnek a reumás árnyékokkal […] a kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké”) komorabb társadalmi tényekkel találja szembe magát.

13Rónay László: uo.

14„Sosem volt és még most sem elvont és elméleti azoknak a cinkossága – hangzik az ítélkezés –, akik belevetették magukat ebbe az önkéntes szolgaságba. Az a puszta tény, hogy valaki elhiszi és/vagy terjeszti az igazság elleplezésére szolgáló propagandát, már kimeríti és mindig is ki fogja meríteni a tevőleges cinkosság fogalmát.” – Stéphane Courtois: i. m. 434., 436.

15Desiderio Navarro: Európa-központúság – anti-Európa-központúság a latin-amerikai és az európai irodalomelméletben. Helikon, 1999. 3. 386. A tematikus szám több írása érinti a kérdést.