Kolozsvári Papp László

Az eszme

Az eszme, ami nincs.

Az embernek kedve lett volna ez utóbbi címet adni röpke dolgozatának, ha nem tartja vissza a kulisszahasogatástól való idegenkedés. És eszme mégiscsak van! Töltögeti ezt minden rendelkezésére álló csatornán az államhatalom s a nép zilált képviselete (a parlament). S hogy mi áll rendelkezésre? Ha már csatornára tévedt a toll (írógép): az elmeszesedett vércsatorna, melyen már csak a vér látszata jut át, míg maga a vér (az eszme) egyre lankadtabban töri a kerülő utat (a kolaterális érhálón át) a szívhez (klassz, ha az írónak volt már infarktusa, ilyen körülményes és homályos levezetéseket tud kifundálni).

De sajnos érthetően is meg kell írni, mire is gondol az ember.

Minekutána a magyar nép megörökölte a hányhatnékot, ha csak eszméről hall – nem volt akármi az alig leplezett, korai időszakában leplezetlen banditizmust a világmindenség legigazságosabb, leghumánusabb rendszerévé eszményíteni –, nincs különösebb álmélkodnivaló azon, hogy elege volt a szövegelésből, hagyjanak neki egy kis ellézengeni való időt (abból a kevésből, ami még hátravan, vagy abból a többől, amit úgy hívnak: dejsze, előtte az élet!) holmi jól fűtött bevásárlóközpontban, ahol elveszhet, mint hangya az írógépben (kedvenc képem), nem akar ő meglenni, mentsen isten, hogy megkerüljön, gondolat (?) csak meleg, leveses, hastáji érzések képében járja át, ezenbelül lehet éhes, vagy begerjedhet egy fehérneműt vásárló hölgy látványától (jön neki a képzet, mint virtuális nő a televízióból). Ráadásul a kellemes redegenerálódást pokolian ravaszul, már-már buján kapja bele, oda!, az anyagcseréjébe és a genitáliáiba, minden úgy jó neki, ahogyan van! Kizökkenthetetlen őkelme a rideg, szürke, barátságtalan és fantáziátlan monstrum, a Nyugati Városközpont bávulatából (bűvölet + bámulat), az ő kedvéért írjuk ide angolul is, hiszen magyarul már nem érti, angolul is csak azt, hogy Westend City Center, vagy hogy a túróban van. De hadd említem meg a Lurdy Házat, ahol kínai bűvész-szakács hányja-veti a palacsintát üvegfal mögött, a látványtól is jóllakik vele az ember, s fűtenek, hangulatilag is, és bambi is kapha-tóó, hogy rövidre zárjuk az amúgy is rövidre zárt idegáramkört.

Ha pedig magasan műveltnek óhajt feltűnni az ember – megvallja, immár erre se nagyon vágyik –, megemlíti Hankiss Elemér könyvét, Az emberi kalandot, a maga földszagú (kell szoktatnia az embernek magát ebben az életkorban) színvonalára rántva le a művet, eldadogván, hogy a magyar ember bizony-bizony ősi rettegésétől szabadul ideig-óráig valamelyik Corában tévelyegve, vagy a Big (!) Ikeában támolyogva erre-arra! Ingyen a parkolás, és bambi is kapha-tóó! S mi többet adhat az élet, műszaki, szervezési civilizációvá töpszlisítve, mint átmeneti megfeledkezést a kint ólálkodó kardfogú tigrisről, a végtelenjével és hidegével borzalomteli világmindenségről, melyben a Föld, rajta egyre csappanó létszámban a magyar, forog a maga keserű levében. Elnézést kérve Hankiss Elemértől, hogy ide züllesztettem nagyszerű könyve első fejezeteinek bizarr példatárát, szomorkásan teszem hozzá: ugyan hol van a mai magyar attól,  hogy ősi rettegését a művészet és a szépség, netán a játék nemesebb eszközeivel oldja fel, áttűnvén abba a bizonytalanba, miszerint sejtelme sincs róla, hogy van-e élet a halál után, vagy becses teste, lelke úgy foszlik-e a semmibe, miként a vulgár-marxi-lenini elme-esztergapadon széklábasított értelme féli-rettegi.

Mert hogyan is juthat ma el a kortárs magyar embermasszához és -masszába a réve-tévetegen hirdetett eszme? Teszem azt az, hogy fogy a magyar! Szaporodjunk! Hogy csökken az ország népe?! Na és! Olyan még nem volt, hogy vákuum keletkezzék egy ilyen jó helyen, mint a Kárpát-medence közepe, majd jönnek mások – de még hogy!, egy kárpátaljai kisközség lakói embercsempészetből mint egyetlen megélhetési lehetőségből tartják fenn magukat, meséli egy onnan elszármazott ismerősöm, le van az vajazva, ebből élnek azok is, akik meg kéne akadályozzák őket abban a törvénytelenségben, miszerint afgánokat, tamilokat és más ázsiaiakat juttatnak át a zöldhatáron, arra épp nem folyik a Tisza, ó be hercig! Minek itt gyereket csinálni ifjú magyar szülőknek, sze’ akkor miből fizetnék a páronként két maroktelefont, holott egyre sincs szükségük. Na és gyűjteni kell nekik nagyobb lakásra, és első autóra (s utána a másodikra, tizedikre), hogy – ismét Hankiss Elemért idézve, szabadon – megkapaszkodjanak abban a deszkaszálban, melyet jelennek hívnak, s azzal sodródjanak a célja-láthatatlan, megállíthatatlan, visszafordíthatatlan Időben. Hogy egy-két-három-négy gyerek lakályosabbá tenné a Béla (a Bélák) gyermekének a létezését – ’sze róluk van szó, el se titkolhatnám! –, legalábbis segítene legyőzni a Gonoszt, mellyel, esetleg akivel mindnyájunknak meg kell vívnunk a se eleje, se vége, értelmetlennek látszó időfolyamban sodródva, nos, az fel sem merül a Béla gyermekében, aki vagy amely egyre csak gyűjt az újabb és újabb javra (így!); éles eszét ősi atyai, bélai butaság manipulálja. Van a fajtájából egypár millió; arról lehet megismerni, hogy anyanyelve magyar.

Vagy vegyük a szimbólumok közül a Magyar Szent Koronát. Miközben nagy jó uraimék a törvény zabját hegyezték, Pannon Valentin exkultuszministráns, in floribus pártelnök abbéli aggályait hangoztatta, miszerint ebből a Koronából még szörnyű veszedelmek hajthatnak ki a demokráciára nézve. Itt most megint Hankiss Elemér tanítása következzék… de muszáj előbb megjegyeznem, hogy amit a fiúk (eleinte a térről, aztán a volt kormányból, immár újra a térről, ahová a macskát szokták kitenni, végezze a dolgát kedvére), szóval amit a fiúk beszélnek, az már tényleg hülyeség. Még hogy ez meg az a vész rajzik ki a Magyar Szent Koronából! Szamárság, ahogyan ugyancsak Hankiss Elemér szereti mondani. Miért jó nekik, ha ezt hirdetik? (És sok mást még, amire szót kerítek, ha lesz rá érkezésem – és gyomrom.) A Magyar Szent Korona is csupán azoknak a szimbolikus védőburkoknak, védőszféráknak a szerepét tölti be, melyek úgy-ahogy megvédelmezhetnek egy kisebb csoportot, esetünkben a magyar népet a káosztól, az ős-iszonyattól, a céltalannak látszó, hideg világegyetem jegére való kitettség érzetétől.

Vajon átérzi-e a Magyar Szent Korona eszméjének melegét és igazát – a Semmivel szembeni védőpajzs voltát – a vadul fogyasztó s ennek érdekében elemi emberi tulajdonságait feladó mai magyar? Jómagam Bélák és Bélák lányai (és fiai) közt élek, s szorongva-szomorúan be kell vallanom, hogy ennek egyelőre jelét sem érzékelem. Vannak nyilván néhány tízezren, akiket átjárt a Magyar Szent Korona Parlamentbe való bevonulásának, a szertartásnak, az ünnepnek a valódi jelentősége; de ez még az épphogy tízmillió magyar állampolgárhoz képest is elenyésző. Egyelőre arról a helyről, ahol a magyar értelmiséginek szorult egy kis hely mérsékelten szép új világunkban (kóstolómesteri stallum az ecetgyárban), még csak sarjadni sem látszik új eszme és gondolat. Szerzés kell a mai magyarnak, s annak őrző-védő templomai, hol minden, még bambi is kapha-tóó!

Derék államhatalmunk más eszmékkel is meg-megkörnyékezi a részint a szerzésbe, részint a nyomorba belekocsonyásodott magyar előpolgárt (lásd még: előember). Már azzal is, hogy előpolgárból polgárrá léphet elő. Hogyan írható le, mennyire pusztába hull e kiáltó szó?! Népünk bamba Bélái és bambi Béla-lányai hosszabb-rövidebb életükben egyebet sem hallottak, mint hogy a polgár, az valami tisztátalan dolog. Még az olyan igazán nem jelentéktelen auktor is, mint amilyen Makszim Gorkij volt, piszkosul lerántja róla a leplet, jelesül arról az alfajáról, ami szerény, szűk hazánk vezérlő eszméje, nevezetesen a kispolgárról. Mit szeressen és értsen hát abból, hogy ha tépi-cibálja magát, akár polgárrá is válhat? Hogy aligha van más lehetősége, azt most hagyjuk – immár Kovács László pártfőbuzgár is ezt hirdeti, átfúrva magát az árvízi gát alatt, szájában a becsvággyal kiprémzett spontán-privatizátor exminiszterelnökkel, Németh Miklóssal. A jámbor előpolgárnak azonban erről sejtelme sincs, sodródik a jelen hankissi deszkaszálán, s igazán csak azért nem fütyül rá, mert nem tudja, hogy volna itt valami, amire akár fütyülhetne is. Avagy: ugyan mit kezdhetne azzal a másik szikkadt, ízetlen fogalommal, miszerint ő hamarosan (húsz-harminc esztendő múlva) talán módos középosztály lesz? Egy túrót! Hol az a kevéske dohány, amin megvásárolhat egy tizenöt éves tragacsot, s kimehet végre az Auchanba, a Bricóba, s elénekelheti, miszerint ott annyi vicceset látok, hallok, és még bambi is kapha-tóó!

Ha a magasztos nem akar megfoganni, vegyük az alantast. Ámbár miért volna alantas az az öröm, amit afölött érez az ember (Béla, előbélák és utólányok), hogy a törvény mindenkire vonatkozik, hogy elnyeri végül minden bűnös méltó büntetését? Hát nem érdekes, hogy miközben igazabbjuk már nem is lehetne azoknak, akik azt mondják – például a miniszterelnök is, karácsony szent ünnepén –, hogy a véleményalakító, nem éppen kormánypárti elit egy válogatott bűnözőt tolt föl nemzeti hőssé, Ambrus Attilának a forgalomból való, remélhetőleg tartós kivonása a Bélák fogyasztó népének inkább csalódást okozott, mintsem örömöt szerzett? Elvették a játékszerét! S a lefülelés többe került, mint amennyit korunk hőse összesen rabolt. Átélte volna Béla és lánya a törvény és jog fenséges eszméjét, összejött volna nekik egy kis diadalérzet abból, hogy győzött az igazság? Miért jött volna össze, amikor Tellér Gyula kereken tíz folytatásban és újságoldalon bizonyítja be, hogy 1994-98 között kilopták a szemünket, nem néhány százmillióval kurtították meg a magyart, hanem több száz- vagy inkább ezermilliárddal; s ennek a szép summának (az összegre voltaképpen nincs szó a magyar nyelvben, felfoghatatlan!) tekintélyes hányada magán- és pártzsebekbe folyt; és akkor, de tényleg, uraim, tényleg!, egy árva érintett sem került bíróság elé azok közül, akiket a tiszteletre méltó Tellér Gyula például a Tíz ügy című cikkében név szerint megemlít (Magyar Nemzet, 1999. november 3.)?! Miben higgyen a szerencsétlen előpolgár, ha a Postabank maga százötvenmilliárd forintot vett ki a zsebéből, s eddig csupán arra jutott az oknyomozás, hogy már érteni sem lehet a dolgot? És kit vontak felelősségre a Reálbank csődjéért, melynek nyomán a reménybeli középosztály nemhogy gyarapodott volna, de végérvényesen lemetéltetett róla egy szelet? Magyarul: magyar családok hulltak a nyomorba és kilátástalanságba, ugyanazok, melyektől az államhatalom dús gyermekáldást vár. Mert hogy Béla lányától csak véletlenül csobban le egy (egyetlen) csemete, az biztos, hiszen akkor ott kell hagyni a havi százezer körüli nettót – cserében leketyeg a családtámogatás néhány cincogó krajcárja –, legfőképpen azonban le kell mondani az egy gyerektelen család, két mobiltelefon eszményéről, a heti egy nagy bevásárlás zsigerbe markoló öröméről. Dögöljetek meg, mondja a sok Béla s a sok Béla-lánya, egyszer élünk! Mi az, hogy végzetes negatív spirálba csavarodik alá a magyarság lélekszáma ezen az élőhelyen, amit Magyarországnak hívnak?! Nem mindegy az (NEKEM, buzog fel az érzés Béla-lányában), hogy lesz-e magyar ezen a tájon, ha egyszer én már nem leszek?!

Miért képzeli az államhatalom, hogy a szép és nemes eszmék puszta hajtogatására a magyar előfogyasztó és távpolgár – mint vak, sánta koldus! – eldobja sötét szemüvegét és fehér mankóját, s ripityom! felkiáltással megeszményesül? Egyrészt az ember, még a vak, sánta, süket koldus sem hülye, másrészt a kérdés föl sem vetődik azon a szinten: ott valóban a korpusz, a szinte csupasz test életben tartására megy a játék. De, mondjuk, az ember (még hogy polgár?!) alatti létben is verne valami visszhangot, ha a kommunizmus több mint negyven esztendejének tömeggyilkosai, résztömeg-gyilkosai, körömleszaggatói, gumibotozói, veserugdalói bíróság elé állnának, s legalább bocsánatot kérnének. Vajon miért van még mindig csak egy Dudás a csárdában? Annyira érdektelenségbe süppesztve, hogy az ember már azon sem lepődne meg, ha egy rövid hírben azt olvasná, hogy a független magyar bíróság bocsánatot kért Dudás úrtól, amiért zaklatta. És vajon nem változtatna-e a magyar értelmiség ecetgyári főkóstoló nyelvének ízlelőbimbóin, ha a magyar politikában nem vállalnának szerepet (hogy finoman fogalmazzak) azok, akik évekig építették a világtörténelem legbanditisztikusabb utópiáját, ami létező szocializmus elnevezés alatt loccsant bele a történelem árnyékszékébe, mintegy… tényleg, hányszor tízmillió áldozatot hagyva maga után, az elnyomorított lelkületű nemzedékek százmillióiról nem is beszélve…? Ehelyett csend s a néma tartomány!

A káröröm alantas érzés, de vajon annak lehetne nevezni azt a lélekmelegítő érzeményt, ami eltöltené a reménybeli polgárt, ha látná csíkos ruhában – mint a régi Chaplin-filmekben; szavamra, visszaállítanám azt a jelmezt – a Postabank menedzsmentjét, s nem arról értesülne lépten-nyomon, hogy Princz Gábor haza-hazalátogat, s tanúként jól megmondja, miért tűnt el százötvenmilliárd forint a vezetése alatti bankból? Tényleg belebukna a kormány, ha alkalmasint kivívná azt a megtisztelő megállapítást a lakosságtól, hogy aszongya: mégiscsak fasza gyerekek ezek, ’sze lám, zsuppsz!, letartóztatták a sokmilliárdos olajügyek animátorait, a telekspekulánsokat, a termőföldeknek a jogos kistulajdonosok (egyszer majd polgárok!) előli elsíbolóit, de hát tessék már elolvasni Tellér Gyulát, azóta könyv alakban is megjelent. Hogy eredetileg Fehér Könyvnek indult a dolog, mögötte testületi garanciával, s lett belőle a kiváló Tellér Gyula magánvéleménye…? Megéri, uraim, megéri? (Az embernek pedig ki-kihagy a szíve: ennyire erőtlenek vagyunk?!)

Boross Péter, volt miniszterelnökünk mondja, hogy ehhez két kormányzási ciklus kell – mondták ezt már az Antall-kormány idejében is; s mondd, Szergej Tyimofejevics, lett abból valami? –, hogy ez paradigmaváltás igazából. Én (aki meg csak itt robbantgatok!), én pedig belerémvedek (= rémülten réved), hogy mi lesz itt 2002-ben, ha történetesen nem jön össze a második kormányzási ciklus a paradigmához. Nem volna tán akkor már érdemes úgy aláhanyatlani a vár fokáról, ahogyan azt Dugovics Titusz tette, magával rántva a törököt? Mert az biztos, hogy akkor lesz paradigmaváltás; de tán érzékletesebben jellemzi a bekövetkezendő helyzetet VJ (hétpecsétes álnév, valóságos személy; a bőbeszédű úr venezuelai iszapfolyamhoz mérhető Vállalkozói Jeremiádokat tart, valahányszor találkozunk). VJ maga a megtestesült tudat- és érzelemhasadás, betegesen szeretne – kulturális vállalkozó az istenadta – a mostani ellenzék kegyeltje lenni, s azzal szokta kezdeni, hogy ő mi mindent tett, mégsem fogadják be őt. Ez azonban mellékes, a lényeges az, hogy mint mondja: Laci, ezek hörögnek, és folyamatos vérhányás közepette gyűlölnek! Ha ezek újra hatalomra kerülnek, akasztani fognak!, érted, Laci, akasztani fára, lámpavasra, börtönudvar bitófájára! (És nem nevet, csak csapkod oldalirányba rövid karjával, mint jól táplált pingvin.) Ők aztán tudják, folytatja VJ, hogy még egyszer nem eshetnek a kissé valóságos demokrácia szarvashibájába. Legjobb indián a halott indián, pláne ha dakota! 1994 után már tartottak egy irtóhadjáratot, alig maradt ellenzéki lap a prérin, s az irodalmi, művészeti újságok és folyóiratok is oszladoztak-foszladoztak; magánüzletté alacsonyult a Frankfurti Könyvvásár, presztízsbulivá az Erzsébet téri Nemzeti Színház; olyan biztosak voltak a dolgukban a fiúk, hogy kinevezték a még meg sem épült Nemzeti Színház igazgatóját is, azt a színháztörténetben példa nélkül álló helyzetet idézve elő, hogy kis ország vagyunk ugyan, de gazdagok Nemzeti-igazgatókban… Ezt a hibát nem követik el még egyszer a fiúk, ha győznek 2002-ben, a választásokon. Nem fognak kiegyensúlyozással, a másik oldali értelmiségiek megnyerésével tötyörészni. Kiválogatnak egy vaskemény vazallus hordát, ennek elkötelezettségét bemocskolással cementezik szilárddá (vesd össze: nekik még besúgni is szabad volt!). Lesznek – csak nekik! – fabulózus ösztöndíjaik és pályázati győzelmeik (a VIP-hitel ahhoz képest lepkefing), s lesz nekik, testre szabva, egy laposacska dossziéjuk, benne olyan kompromittáló dokumentumok, melyek hetedíziglen teszik a földdel egyenlővé a pikszisből kipottyanó renitenskedőt. Ez lesz, Laci, ez lesz, nyögi VJ, s amit elképzelni sem tudunk! És kiárusítanak mindent, termőföldet és határainkon túli magyarságot, elsorvasztják a magyar–magyar csúcsot, kiparcellázzák még az anyád sírját is…! Azt nem, vetem közbe fennkölten. Miért nem?, kérdi VJ, s szemében értetlenség, okosabbnak hitt. Azért nem, mert Kolozsváron él, az ő sírját majd az a részben naci-sovi, részben posztkomcsi hatalom passzírozza szét a Házsongárdban, mely az idén, 2000-ben kerül trónra Romániában (demokratikus trón, van ilyen!). Ők is akasztani fognak, szép szaharai pingvinem, nem lesz semmi kidekázó kecmec. Hogy végül egyszer ők is, s a Kovács László pártja is, mely beobstruálhatja magát a hatalomba, lefolyik a történelem szennycsatornáján, az nyilvánvaló. Egyszer minden más lesz, nekem már hiányozna, VJ, aranyapám, ha életemben egyszer nem azt hallanám, hogy átmeneti korban élünk, s hogy majd a jövő, a gyermekeink…! A káosztól való ősrettegését fogyasztásba ölő magyar esetleg visszaszavazza a hatalomba azokat, akik olyan dollármilliárdos adósságba zuhintották az országot, mely adósságnak a törlesztési határidejét maga a miniszterelnök is, 1999 karácsonyakor, a valamikori távoli jövőbe sejdíti, s azt mondja, minden reményünk annyi, hogy tán megindul egy egészséges folyamat… És ha ez a folyamat megszakad a következő választáskor?… Gyűlölnek, érted, Laci?, sóhajtja VJ, még egyszer nem esnek a hatalomelvesztés hibájába, ölni, akasztani fognak! Mi lesz akkor azzal a tiszteletre méltó, egészséges folyamattal, Lacikám, mi lesz (s mivel VJ azért nem hazudtolja meg vállalkozói mivoltát): mi lesz VELEM?!, JAJ, JAJ!!!

Na de a pesszimista szorongás (van optimista is, tessenek belegondolni) és az őskáosz ellen szilajul védekező magyar fogyasztó gyászkeretes Mickey Mouse-képe helyett forduljon a figyelem életünk derűsebb virányai felé. Hagyjuk már egy percre – előre repes az ember lelke a felsorolástól – a rossz-a-törvény-na-és-Hornt, a baszd-meg-Szabót (képviselő és polgármester a magyarok fővárosának hetedik kerületében, volt művelődési minisztériumi államtitkár), a kapják-be-Tollert (kultúrvárosunk polgármestere; a városok is csak azt kapják, amit megérdemelnek) vagy a szarházizó Rajkot, hagyjuk őket, s említsünk meg a múlt esztendőből néhány ígéretes villanatot.

Itt van mindjárt a besúgónak mint olyannak a mélyenszántó feltárása az Élet és Irodalomban, minek során a magyar populáció (a Penny Market és a Rákoskeresztúri Közmarket között) értesülhet – mégpedig a különféle intenzitással habzó nyál cseppfolyós halmazállapotában – arról, hogy van rossz, gonosz besúgó, de van olyan is, aki jó és nemes; sőt, ahogyan így visszanézünk rá, hunyorítva a szemünkbe verő nagy fényességtől (bántja szemem a nagy fényesség, ahogy a költő mondja), egyedül neki, legfeljebb még a többi mi-kutyánk-kölykének igenis szabad volt besúgni; senki másnak, de neki, nekik igen! (tisztázza a helyzetet tömören Kukorelly Endre)… Az ember örvend ennek láttán, hiába!… Valami tiszta, végre! Meleg érdeklődéssel kíséri figyelemmel a mazochista besúgottak defilálását is! Jó nekik, gondolja az ember. Esetleg igényelhetnének még huszonötöt a csóré seggükre. Sajnálja egy kicsit Eörsi Istvánt, hogy olyan durván megtaposták a virtuális besúgottak (hogy besúgók lennének maguk is, arra gondolni sem merünk!; arra sem, hogy besúgó-kliensek; egyszer mindenkit nyekkenőn haza kell vágni, akkor majd elválik, mi ráérünk), amikor azt írta, hogy besúgásban nem ismer alternatívát. (Mint egészen másban az államelnök.) Kicsit csodálkozunk is, egy olyan okos embernek, aki kapásból fordít Shakespeare-t, hogy Lukács elvtársról ne is beszéljünk, hogyhogy nincs annyi esze, hogy megválogassa a környezetet, ahogyan a zsírpecsétes pulóvert is leváltja magáról az ember, hogy úgy mondjuk, mint eszmélő szövetségi kapitány a köszvényes (ultra)balszélsőt?

Meleg helytelenítéssel észlelem, hogy immár anyáznak is a fiúk. Semmi virtualiter. Azért nem kell ennyire elveszteni a fejet, a lé dől változatlanul, 2002-ig pedig guggolva is ki lehet bírni. Tudom, hogy a jövedelem szerény (ahhoz képest, hogy manapság a magyarországi bankvezérek évi jövedelme 30-70 millió forint között mozog [Valóság, 1999. 11. szám], az a dohány kimondottan snassz), de hát a dicsőség sem kutya. Na és a jól végzett munka öröme?! Tessék nekem elhinni, jön még a kutyára derű! S a kölykének is letoccsan még.

Meg aztán az embert az is elégedettséggel tölti el, hogy ki-ki kezdi meglelni azt a helyet, ahol a legjobban érzi magát. (Vesd össze a sztálini tanítással: az embernek ott a helye, ahol a legnagyobb szükség van rá!) Immár történelem, hogy Kis János filozófus és munkás az utcán kezdte politikai pályáját, s lám csak, újra felvitte az utcáig, sőt a Vörösmarty térig! Úgy bizony! S ott, ahogyan ezt megszoktuk tőle, egyszerre volt hasznos és kellemes, az ugyancsak kimagasló Haraszti Miklóssal együtt. A fiúk a téren dolgoztak, politikai-manifesztáltak, egyszersmind gyűjtötték az aláírást a 4-es metróra. Hiszi a piszi, amit Tölgyessy Péter ír (Magyar Nemzet, 1999. december 24.), miszerint az ős-SZDSZ-t a választott testületeket figyelmen kívül hagyó informális vezetés jellemezte. Még hogy egy ilyen, elképesztően demokrata pártot és vezérét?! Vagy higgye a piszi?

Az embernek afölötti boldog érzületét, hogy a harcosok, ha lassan is, de a helyükre kerülnek, némelyest elfelhősíti a homoszexuálisoknak a magyar királyi várban tartott világtalálkozója, ahol is Pető Iván, volt kormánykoalíciós pártvezér üdvözölte a dülledt emberjogi manifesztációt. Az ember első hevületében örömujjongásban törne ki, hogy ilyen szépen klappolnak a dolgok; csak hát fölárnyéklik benne a másik nagyszerű polgárjogi aktivistájának, napjainkban is valamiféle parlamenti emberjogi bizottság vezérlő asszonyának, Kósáné Kovács Magdának a távolléte. Az élet keserű olykor! Hogy ő nem lehetett jelen a nagyszerű manifesztáción! Nem mondhatott üdvözlő beszédet! Mert arra még álmunkban sem merünk gondolni, hogy szántszándékkal nem ment el. Hogyan is tehetett volna ilyet? Nem elmenni arra a világeseményre, s ott nem emelkedni szólásra, ahol a volt kormánykoalíciós partnerpárt babérkoszorúkkal ékes volt vezére jelenik meg? Hát nem együtt harcoltak, sőt kormányoztak a fényes Ivánnal? Nem együtt küzdöttek a média demokratikus masnira kötéséért? Az emberi jogokért? Micsoda múlt (sőt multi) áll mögöttük! S micsoda jövő, mint azt a minden helyzetben remeklő Kósáné egy televíziós nyilatkozatából tudjuk! Mert a feladatok, melyek a multilaterális Kósánéra várnak, egyre csak tornyosulnak, mint ő maga mondta volt… Nem! Nem tudjuk elhinni, hogy ne ment volna el üdvözölni a letűnt magyar királyok várában megejtett emberjogi felvonulást. Bizonyára gyengélkedett. Úgy pedig érthető, igazán! Az ember csak fájlalhatja, hiszen maga is elment volna arra a nagyszerű demonstrációra, fényképezni, ha együtt láthatja a fényes Ivánt s harcostársát 1994–98 között. Hogy ezt nem adta meg nekünk az élet!

Amit azonban a sors elvesz az egyik kezével, gyakorta visszaadja a másikkal. Mint azt láthattuk a televízió híradójában, immár a gyermekpornó internetes terjesztésében is képviselteti magát a keménymagos párt. A szabadság harcosa ugyan azt mondja, hogy nem igaz, hogy rágalom, s ennek, némi hezitálás után, magunk is hajlamosak vagyunk hitelt adni. Elvégre a megkeresés az Európai Unió fő-fő bűnüldöző szervezetétől érkezett kicsiny, de csiklandós hazánkba. Hülyék azok, nem igaz? S mit szóljon az ember a tősgyökeres magyar bűnüldözéshez, mely a házkutatás során gyerekpornó-kazettliket és -tekercslikat talált? Ki dől be annak?! Rágalom! Alantas híresztelés…! Jöjjön csak el a 2002, olyan emberjogizás lesz itt, hogy ide járnak majd az indiai jógik fejállást tanulni.

Befejezésül mi mást is tehetnénk, mint hogy ismételten bocsánatot kérünk Hankiss Elemértől, amiért Az emberi kaland nemesacél szerkezetét holmi kétes értékű műfajkereső publicisztika recsegő féderévé profanizáltuk. A magunk módján érteni véljük, hogy miért nem vállalkozott tudósunk arra, hogy a társadalmi-politikai intézmények szerepéről, a történelem szerepéről írjon. Hogy ez túlterhelte volna a gondolatmenetet? Igen! Pedig nagyon érdekelne. De megértjük, egyszer él az ember.

Mivel azonban – a magam földön-botorkáltában mindig ugyanaz jut eszembe – csak nézem, egyre csak nézem a WC-ben (=Westend Center) január hideg napjaiban üres kézzel és zsebbel lézengőket, akiknek Kovács László (pedig külügyminiszterként igazán úriembernek látszott) beígéri, besejdíti a fenékig tejfelt, s a káosz ellen a vásárlóközpont kozmoszával védekező magyar választópolgár jelenik meg előttem. S a magam életében nem először torkomra szivárgó maró érzés tölt el: és kezdődik minden (majdnem) elölről?

 

Budapest, 2000. január 6–9.