|
Lajta Erika
Trianon-csonk
I.
Az, hogy akár el is pusztulhatunk miatta, kellő jelentőséget ad annak az országnak, amelyben az anyakönyvi bejegyzések tanúsága szerint megszületni volt szerencsénk, s egy megfelelő ideig tartó háború, netán világháború esetén könynyen azon kaphatjuk magunkat, hogy megteremtődött közöttünk egy bizonyos véd- és dacszövetség, egy bizonyos érzelmi kapcsolat.
A csaknem a századdal egyidős, 1900. február 2-án született Tasi-Vass Imrének a háborúk közül az első világháború, a lehetséges hazák közül pedig Magyarország jutott.
De mert nem csupán Tasi-Vass Imre került nexusba az első világháborúval, illetve Magyarországgal, hanem a világháború és Magyarország között is létrejött valamiféle, kissé aszimmetrikus kapcsolat – Magyarország kevéssé tudta befolyásolni az első világháború kimenetelét, az első világháború azonban annál jobban Magyarország sorsát –, megállapítható, hogy a háromszemélyes jogviszony egy klaszszikus példája áll előttünk.
Ez a hárompólusú jogviszony a jogok és a kötelezettségek rendezetlen halmazát maga után hagyva szűnt meg. Az első világháború úgy számolta fel önmagát, hogy Tasi-Vass Imrében ugyan semmi kárt nem tett, Magyarország létét viszont némileg kérdésessé tette azzal, hogy területének kétharmadát a szomszéd államoknak juttatta: a harmadára csonkolta.
Amikor Tasi-Vass az újságoknak a trianoni békeszerződésről tudósító, öklömnyi betűkkel írott szalagcímeiből a sokszorozott pusztulást olvasta ki, elővette a még negyedik elemista korában kapott földrajzatlaszát, s ránézett a szép nagy, egy jól kifejlett agyhoz hasonló alakú Magyarországra. Aztán bizonytalan ujjaival az új határvonalat meghúzva lemetszette róla Erdélyt, a Felvidéket, Kárpátalját és a Bácskát meg a Bánátot.
Ujjai többször bejárták azt a szűk kis területet, melynél messzebbre ezután már, legalábbis joggal, nem merészkedhettek.
Ennyi. Ennyi, és nem több…
A férfiban hirtelen egy ötlet, egy meglehetősen furcsa ötlet támadt, amit ha először mint esztelenséget elvetett is, másodszori felbukkanásakor már nem tudott elnyomni magában.
Be fogja írni a testébe az ország sorsát! Ha a vesztett háború amputált Magyarországról, igaz, főként nemzetiségek lakta, ám évszázadok óta hozzátartozó részeket, neki erkölcsi kötelessége, hogy osztozzon a hazája sorsában!
„Talán ha egy aknára lépnék…” – gondolta, de aztán rájött, hogy ez túlságosan is hazárd, zavarba ejtően sokféle végkifejletet magában rejtő megoldás lenne.
Arra a következtetésre jutott, hogy kielégítő eredményt csakis akkor érhet el, ha maga cselekszik, ha felhozza a pincéből a baltát.
Természetesen ezzel a döntéssel már abban a kérdésben is határozott, hogy a lábait és a bal kezét áldozza fel, míg a jobb kezét meghagyja.
Amint felidézte magában Magyarország régi és újonnan kijelölt határait, s ezt összevetette avval, hogy mostani, fiatal, egészséges teste milyenné válik majd, ha megvalósítja a tervét, bólintott, mint egy statisztikus, aki elégedett a fölállított aránypárral.
II.
Hosszú ideig élt.
Így módja nyílt arra, hogy más, hasonló vállalkozásokkal egybevesse a sajátját.
A prágai tavasznak nevezett, 1968-as csehszlovákiai eseményekből Jan Palach példája ragadta meg a legjobban.
Ez a fiatal diák felgyújtotta önmagát, amikor hazájába bevonultak a Varsói Szerződés tagállamainak megszálló csapatai.
Szintén nagy hatással voltak rá a Tienanmen téren történtek. Legalább húszszor nézte meg videón, hogyan állították meg a diákok, magukat a földre vetve, a testükkel a tankokat.
De akár Jan Palachhal, akár a kínai egyetemistákkal vetette össze magát, büszkén állapította meg, hogy többet tett náluk.
Hisz nem az az igazi áldozat, hogy ha csak úgy ukmukfukk, felelőtlenül, szertelenül meghalunk a hazáért vagy éppen a szabadságért, hanem ha a legkivihetetlenebbet tesszük meg életcélunkká: azt, hogy éljünk.
III.
Sokkal több vérre számított. Azt hitte, hogy a konyha hideg méltóságú, fekete-fehér kőkockáin mértéket nem ismerően fog ott ripacskodni a kivénhedt drámai színésznő: a vér.
Tévedett.
Akárcsak a fájdalom mértékében. Jobban fájt, mint gondolta volna.
Miután megtette, úgy szakadt el az átlagos emberi gondolkodástól, hogy azt minden eddiginél jobban megértette.
Belátta, hogy úgy van rendjén, hogy a kifinomult szépérzékű, ép testű emberek ezentúl mindig félrenéznek majd, még ha éppen ránézni kényszerülnek is.
Azt is megértette, hogy a családja menteni próbálja a menthetőt, s emberfelettien küzd azért, hogy ezt a kezelhetetlen helyzetet valahogyan kezelje.
Egyetértett azzal, ha az apja azt fejtegette:
– Imre fiam! Sosem hittem volna, hogy ekkora fájdalmat fogsz okozni nekünk, akik téged annyira szerettünk… Mindenkit megrázott persze szegény hazánk sorsa, de az, amit te tettél, a legrosszabb, amit tehettél. Egy egészséges gondolkodású fiatalember erre a békediktátumra úgy felelt volna, és úgy is felel, hogy testét-lelkét megerősítve készül az újabb harcra!
Az édesanyja pragmatizmusa is tetszett Tasi-Vass Imrének.
– Csak egyet tehetünk! – mondta az asszony. – Ha már szegény Imre egy elborult pillanatában így tönkretette magát, csak azt tehetjük, hogy eltitkoljuk, hogyan történt ez a tragédia. Mindenkinek azt kell mondanunk, hogy egy ellenséges gránát művelte ezt vele!… Értsd meg, fiam, neked is az az érdeked, hogy titokban maradjon minden! Így talán valami nyugdíjat is kaphatsz majd, hisz mi lesz veled, ha mi meghalunk?
Bármennyire józanul gondolkodtak is a szülei az adott helyzethez képest, egy anya vagy apa – érthető okokból – mégsem lehetett képes arra, hogy felismerje a rosszban a jót: a dolog, hogy úgy mondjuk, pozitív oldalát.
Tasi-Vass Imre nagybátyja, Béla bácsi azonban némiképp más nézőszögből szemlélte a történteket, és ki mondhatná, hogy ennek a nézőszögnek ne lett volna meg a létjogosultsága.
– Ide figyeljetek, kedveseim! Benneteket elvakít az egyébként teljesen jogos bánat!… Én büszke vagyok Imrére! Büszke vagyok arra, hogy nemcsak sopánkodott azon, hogy földarabolták imádott hazánkat, hanem tett is, igenis tett is valamit, amiből a legnemesebb honfiúi érzés, igazi hazafiság sugárzik!… Biztos vagyok benne, hogy ha a hatóságok tudomást szereznek hősi áldozatvállalásáról, példának fogják állítani az ifjúság elé. Nemzeti hős lesz a mi Imrénkből!
Az anyának és az apának jólesett hinnie ebben. Egy pillanatra úgy érezték, hogy a fiuk mégsem esett ki a világból, sőt, talán nem is akármilyen helyet foglal majd el benne.
Bejelentették hát az esetet.
IV.
Nem volt könnyű elszöknie az elmegyógyintézetből, hiszen ilyen helyről egyébként sem egyszerű szabadulni, hát még tolókocsisan!
Tizenöt évet töltött ott. Azután szállították be, miután a hatóságok úgy ítélték meg, hogy ilyen „hősre” nincs szükségük, példaképnek – ahogyan azt az apja is mondta – az való, aki küzd az elveszett területekért, aki visszaszerzi őket!
Az elmegyógyintézetben kétségtelenül olyan közegbe került, ahol érveit, szempontjait mind az orvosok, mind a többi beteg a legnagyobb figyelemmel, megértéssel s nemegyszer élénk helyesléssel hallgatták.
Mindamellett Tasi-Vass Imre az életét kudarcba fúltnak, értelmetlennek minősítette volna, ha csak ezeket az embereket győzheti meg az igazáról.
A szökése nem azt jelentette, hogy ne lett volna hálás az elmegyógyintézetnek. Pusztán arról volt szó, hogy egy kisebb mozgásteret egy nagyobbra cserélt fel.
V.
A pénz, ami kijuttatta az intézetből, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kijuttassa az országból is.
Olaszországba került.
Azt tervezte, hogy itt indítja el politikai karrierjét. Itt fogja a világ elé tárni saját szenvedésén keresztül hazája balsorsát.
Jobb helyen, mint a forgalmasabb tereken és a templomok kapujában, nem tudta kezdeni.
Azonban hiába próbálta tört olaszsággal elmagyarázni, mit is akar, csak annyit ért el, hogy önnönmaguktól részegült, korhely napsugarak csiklandták agyon. Taps helyett.
VI.
Az a név, hogy Amarilla Casta, túl szép hangzású ahhoz, hogy igaz legyen.
Ezért az a harmincöt éves sztriptíztáncosnő, aki Tasi-Vass Imre életében később olyan nagy szerepet játszott, valószínűleg mint művésznévvel jutalmazta meg magát vele.
Úgy ismerkedtek meg, hogy Amarilla Casta egész egyszerűen elgurította Tasi-Vass Imrét az egyik utcasarokról, ahol az – persze megint csak eredménytelenül – szónokolt.
– Pofa be! – rivallt rá a nő a férfira a dallamos olasz nyelv keményebb regiszterein. – Velem jössz! Eztán én gondoskodom rólad!
Amarilla Casta hosszú, sebes, a járdára valósággal rárobajló lépteivel olyan gyorsan görgette maga előtt Tasi-Vass Imrét, hogy annak eszébe se jutott tiltakozni, mert megérezte, hogy ez az asszony a lelki rokona. Célja van!
Már az első este kiderült, mi ez a cél. A nő egy füstös-lármás külvárosi lebujban lépett fel, s a számához volt szüksége Tasi-Vass Imrére.
Tasi-Vasst egy vad, uralkodói mozdulattal a halvány fények foltozta színpad közepére gurította, és a közönség röhögését kiváltva ezzel, úgy bújt ki sárga, vörös rojtokkal szegélyezett lepleiből, hogy közben jó néhányszor hátba vágta a nyomorékot.
– No mi van, apuskám, kéne, mi?… Tetszem, kisapám? Na, na, csak ne szégyenlősködj, barátok között vagy!
Ez a jelenet annyira mellőzött minden titkot, minden rejtett utalást, hogy elvesztette erotikus töltetét, s mert még csak a hatalomról: az uralomról és a szolgaságról sem szólhatott, gúnykacajok összegezték szuverén esztétikáját és etikáját.
Nem! Nem arra tette föl Tasi-Vass Imre az életét, hogy mint valami jól kiválasztott kellék, sztriptíztáncosnők műsorában képviselje a komikumot, de az Amarilla Castából sugárzó energia képtelenné tette az ellentmondásra.
Gyorsan beletanult a szerepébe. Megtanulta, hogy minél vágyakozóbb arckifejezéssel kell néznie a nőre, ha pedig az gorombáskodik, vagy tréfál vele, keserű képet kell vágnia. A legfontosabb persze az, hogy amikor Amarilla Casta már teljesen meztelen, amikor duzzadt mellei minden mozdulatára fölényesen csapdossák egymást, összefolyó combjai meg valami durva ige ritmusára remegnek, a kezét mohón feléje kell nyújtania, mintha ki akarna ugrani a tolószékből. Olyankor a legnagyobb a nevetés!
A nő jól bánt Tasi-Vass Imrével, már legalábbis a saját fogalmai szerint. Etette. Befogadta a lakásába. Hált is vele.
Ilyenkor kivette a tolószékből. Lefektette, aztán sietősen, egyben unottan, mintha csak valami nemszeretem munkát végezne, lágy hús- és zsírtömegből hihetetlenül összesúlyosuló testével rááradt a férfira.
Tasi-Vass Imre egyszer a jobb kezével megsimogatta az asszony vastag szálú, koromfekete haját.
Csúnya káromkodás vette el a kedvét a további kísérletektől.
Azért a dolog így is megérte a kényelmetlen testhelyzetet, a fáradságot és a megaláztatást.
Tasi-Vass Imre eddig csak a fantomfájdalmat ismerte, azt a csonkvégeiben érzett iszonyúan heves fájdalmat, amelyet idegrendszere vetített ki a hiányzó végtagjaira.
Amarilla Casta mellett megtanulta, hogy amiként fantomfájdalom, fantomgyönyör is van.
VII.
A bécsi döntések hírére, amelyekkel Magyarország visszaszerzett valamicskét elvesztett területeiből, Tasi-Vass Imre hazatért.
Teljesen meg volt zavarodva.
A Trianonnal harmadára zsugorodott országot tudta követni a teste változásával – az újra megnagyobbodott Magyarországot viszont nem!
Ezért a második világháború különösen izgalmas volt Tasi-Vass Imre számára. Ha győznénk? Akkor újabb területgyarapodásra számíthatnánk, ami őt megoldhatatlan feladat elé állítaná. Ha meg vesztünk, akkor a jobb keze is veszélybe kerül!
A második világháború közismert eredményével és az azt követő rendezéssel Tasi-Vass Imre tulajdonképpen elégedett volt. Nem is hitte volna, hogy egy világháborút elveszteni vagy kettőt, voltaképpen egyre megy!
VIII.
Megírták neki, hogy a távolléte alatt Amarilla Casta összeállt egy törpével. Azzal szerepel most együtt, az bámulja a színpadon a vaskos combjait s a rájuk indázó dús fanszőrzetét.
Eddig Tasi-Vass úgy gondolta, hogy ez az asszony zseni. Aki ilyent ki tud találni, hogy burjánzó hájrétegek párnázta testét egy csonka, tolószékhez szegzett férfi látványával emelje fejedelmivé, az csak zseni lehet!
Miután tudomást szerzett a törpeügyről, módosította a véleményét. Közönséges, mocsok poshasztotta fantáziájú lotyó ez a nő! Élete egyetlen artisztikus ötlete az volt, amikor ővele ellenpontoztatta magát.
IX.
A második világháború után minden erkölcsi aggály nélkül egyezett bele abba, hogy a nagybátyja, Béla bácsi, mint valami ez idáig nem kellően hasznosított családi kincset, volt partizánként „adja el”.
Ez a státus igen jövedelmezőnek bizonyult.
Az volt csak a baj, hogy a partizánok száma az 1950-es évekre úgy megszaporodott, hogy komolyabban utánanéztek az állítások igazságának.
Tasi-Vass Imrét törölték a Partizánok Szövetségének nyilvántartásából, és röpke két hónapra börtönbe is zárták.
A szocializmus egyébként kellemes, nyugodalmas időszakként rögzült Tasi-Vass Imre emlékezetében.
Az emlékek ilyetén rögzülésében nagy szerepet játszott, hogy szüleivel és Béla bácsival megbeszélték, hogy a jövőben a csonkaságát születési rendellenességgel magyarázzák.
Béla bácsi annyi segélyt, járadékot sírt ki a tanácstól, a Vöröskereszttől meg a szakszervezettől, hogy Tasi-Vass Imre szülei, legalábbis egymás között, már dicsérték a fiukat:
– Mégiscsak jó fiú, előrelátó fiú volt a mi Imrénk!
X.
A szülei és a nagybátyja meghaltak. A már hetven éven felüli Tasi-Vass Imre egy Baranya megyei szociális otthonba került.
Unatkozott. Állandóan a tévét nézte, különösen az olasz filmeket, mert csökönyösen azt remélte, hogy az egyikben egyszer csak meglátja majd Amarilla Castát, törpével vagy törpe nélkül, most már mindegy.
Meg kellett maradnia az emlékeinél.
Újra mesélgetni kezdte a csonkasága igaz történetét, amit nem csodálhatunk, hiszen ez végül is élete legnagyobb teljesítménye volt.
Mind több és több fiatal ment ki a szociális otthonba, hogy láthassa és beszélhessen vele. Valamiféle helyi nevezetesség lett, talán nagyobb, mint a falucska barokk templomának főoltára.
Egy napon azonban – se szó, se beszéd – áthelyezték egy másik, éppen az ország mértani közepén lévő szociális otthonba.
Először azt hitte, hogy annak a középiskolai történelem-tanárnőnek a keze van a dologban, aki eltiltotta tőle a diákjait, mert úgy ítélte meg, hogy veszélyes eszméket plántál beléjük.
– Jobb lenne, ha nem zavarná össze a gyerekeket ezekkel a régi históriákkal! – vágta oda Tasi-Vassnak ez a már csak a szarukeretes szemüvege miatt is igen értelmesnek kinéző nő. – Az, hogy maguk akkor mit éreztek, az egy dolog, de a ma ifjúságának már felvilágosultan, európai módon kell látnia ezt a kérdést… Hét és fél millió nemzetiségi élt a történelmi Magyarország területén, a trianoni határokkal viszont csak hárommillió magyar vált nemzetiségivé – ez az igazság, és nem a maga igazsága!
Később tudta meg, hogy nem a történelem-tanárnő áskálódott ellene, hanem az esete valahogy a jugoszláv illetékesek fülébe jutott, s azt igazán nem lehetett felvállalni, hogy a két ország közötti viszony megromoljon miatta.
Hát igen! – ismerte el Tasi-Vass Imre. – Nekünk, magyaroknak nagyon óvatosnak kell lennünk területi kérdésekben, nemzetiségi ügyekben, mert ha – akár csak véletlenül – kicsusszan a szánkon, hogy valaha valami hozzánk tartozott, az sérti más népek érzékenységét.
Persze még nem is ez a legrosszabb. A legszörnyűbb az, amikor nem merünk kimondani egy földrajzi nevet, nehogy saját magunk előtt irredentagyanússá váljunk!
XI.
A rendszerváltás sodró viharában az egyik párt, amelynek programjával az immár nyolcvankilenc esztendős Tasi-Vass Imre a legkevésbé sem értett egyet, de amely lyukat beszélt a hasába: állandóan azt bizonygatta, hogy éppen, pontosan úgy gondolkodik, mint ő, elhatározta, hogy csináltat egy Trianon-emlékművet.
Tasi-Vass Imre először semmiképpen sem akarta megengedni, hogy őróla: az ekkor már országszerte ismert Trianon-csonkról mintázzák meg a főalakot.
Győzködték, unszolták – így végül mégis beleegyezett abba, hogy modellt ül.
Ez lett élete legzaklatottabb időszaka.
Hol azon vitatkoztak, hogy milyen anyagból készüljön a szobor (vajon a kő vagy a bronz alkalmasabb-e a magyar nép szenvedésének világgá kiáltására?), hol a méreten és a költségeken marakodtak. Tolószékben üljön-e? Vagy szék nélkül, a háttérből emelkedjen ki az alakja? A korának megfelelő külseje legyen? Vagy fiatalítsanak rajta?
A végeredményt meglátva Tasi-Vass Imre elnevette magát.
Egy, az antik torzókra emlékeztetően, esztétikusan csonkolt fiatal harcos nyújtotta ki izmos jobb kezét egy kőtömbből, mintegy azt üzenve, hogy ezzel az egy kezével visszaszerzi mindazt, ami elveszett.
Tasi-Vasst ugyanolyan, a bensejét szinte fölperzselő izgalom fogta el, mint annak idején, mint hetven évvel ezelőtt.
Megint csak úgy érezte, hogy valami kizökkent, valami nem egészen igazságos, valamit nem hagyhat annyiban – még akkor sem, ha ezzel az egész eddigi életét megtagadja, tévedésnek, félresiklásnak minősíti.
Ránézett az ádázul előrenyomakodó erős kőkarra, majd a maga ványadt karjára, és kételkedni kezdett abban, hogy sikerülni fog majd a terve.
De aztán megnyugodott. Ahogy akkor a baltát hívta segítségül, most segíteni fog neki – a kalapács.
