Spartacus a játékteremben

Kedves nézőink, hallgatóink (olvasóink), nem a kora délutáni cirkuszműsort látják. Egy leszerelt biztonsági kamerával az imént szöktünk meg a diliházból. Mindenki lebukott sorra, nekem azt tanácsolták, hogy a karateövnél jobban megvéd a bennfentesség legkisebb látszata. Épületesebb, mintha bepillanthattam volna a stúdió egész forgatókönyv-készletébe. Túl sok replikát úgysem lehet bevágni. Elég egy-két divatos kulcsszó. Nekem ez a rövidebb ugrott be, mikor az első félkarú banditával szembe találtam magamat ebben a hogyismondjam lokálban: „geopolitikai teljesítménykényszer”. Azóta minden kérdő(ív)nek ezt vágom vissza. Szerelmi vallomásként is ezt rebegem. Eddig még senki nem akadt fenn rajta. Akkor hát megpróbálom előadni, kifejteni, hogy…

A XX. század végfordulóján, mikor ilyen óriási ama teljesítménykényszer, mely kisnépekre, töredék-maradék országokra is átragad, óhatatlanul felüti fejét az örök kérdés, egyén és/vagy sokaság álproblematikája: egy Széchenyiként a lehető legtöbbet elérni, megtanulni, megtanítani és megteremteni, vagy forradalmárként, a tömegek hajtóerejével, a törmelék tömegenergiájával megkísérelni a még többet, a hihetetlenül nagyot és sokat célozni meg, amiből esetleg – a porvihar, a torok-tornádó elültével semmi sem marad. Ám valami szép, mélabús vasárnapi és visszasütő hangulat következik, viszonylag elviselhető idejű átmenetekre. Pármai kolostorban, If várában, Kufsteinban, Canossában.

Ezek már az új díszletek közt folyó új dramaturgiát követő felvonások, folyamatok, melyeket a múlt kimenetele és sugalmazásai nem biztos, hogy segíteni tudnak. Van, amiben egyenesen tévútra vezethetik, aki túlságosan rájuk hallgat. Ki is jár ide, kérem szépen?

Ez itt a torokszorító közöny Las Vegasa, a bedöglött izgalom rulettasztala, ahol „mindenki többet” a „senki többet” jelentése. Ki járjon ide?

A megsebesült tömegember és európai értékű egyéniségek, világnagyságok. Sajnos, a szerepköröket, hagyományos dramaturgiákat felforgató utóbbi évtizedek után hajlamos az ember azt hinni, hogy ez volt az igazi cezúra: Neanderthaltól negyvennyolcig (vagy tizennyolcig) közelebb áll egymáshoz bármilyen lengés és kilengés amplitúdója, mint onnan bármi innen bármivel. Itt nem Paskievics-járáson vagy Batukán-invázión vagyunk túl, nem háború-és-békés Waterlook poézise lebeg az utolsó négyszög fölött, hanem alatta, körülötte, szerte Gulag, Auschwitz és Hirosima meghagyta emberiméltóság-csonkok. Légnyomás érte új légköre a biztosan fontos művészeti fel- (vagy csak neki-) szabadulásnak is, vagy csakis az alkotókat érintette, vagy már a közönségen se hagytak ép orrot, fület, szemet, emberi érzék- és befogadószervet Picassóék – de akkor kinek megy, kiért van az újabb produkció?

Gondoljuk végig: ha egyetlen pillanatra bármelyik reklámkibocsátó bohóc müezzinimáját meghallgatná az Ég-ipar, a piac-mennyország, a többi mint konkurencia elsorvadna, elhallgatna, elhamvadna egy Nagaszaki-pillanat alatt. Vagy mint valami mutáns Pillangókisasszony: minden, amire csak gondolt a Teremtés, a föld, a víz, a levegő állatai egyetlen kimérává hibridizálódnának, nesze neked, legeslegjobb, jégbe hűtött, intimbetéttel biztosított mosópor-világ!

Itt körül látható már, hogy az új ember nem részvétre érdemes, ügyetlen bűvészinas, hanem hazug csavargó, indentitás nélküli szellem, aki sosem lakott a palackban, melyből most, egy várótermi razzia sokkja után, fejveszett igazoltatáskor mégis mindenki megpróbálja kiszabadítani. Az új ember jobban képzett, mint arról a szentivánéji bunkó kézművesek valaha is álmodtak. Más a baja: „Tudom, amit csinálok, de nem is sejtem, mit okozok vele, mit váltok ki a létben, a világban…”

Folyamatok elindítójává lett agymosói jóvoltából, negatív Ádámjává egy legeslegújabb nullapontnak, azok jóvoltából, azoknak köszönhetően, akik felmosták a XX. (századi) menet után, tulajdon elméleteik gyakorlati összhatása után, a ring padlójáról. Az új ember már nem szovjet, nem is ószövetségi, nem „első”, nem koraérett, nem zseniális, nem önerőből edisonkodó, és nem fog parancsra előrerohanni, a szokásos rumadag hatására, sem új Bruszilov-offenzívák, Doberdók és Öböl-háborúk iszamós vietnámjaiban, miután látta magát megannyi nevetséges filmszerepben falevél-álca glóriával a sisakján. A terepasztalon, mellyé az állandósított média-madártávlattal zsugorított világszíntért tették a bárgyú nacionalisták után most a ravasz multinacionalisták – akikhez viszont már nem kell negyven kilométert loholni Marathontól egy hírrel, ők magával Kronosszal is internetkapcsolatban állnak –, az új ember szintén eltörpült. Hangyányi, mákszemnyi. Úgy létezik megint, mint mikor a népek feltalálták a tüzet, a kereket, a krónikás éneket, de még nem voltak személyesen adható nevekhez méltó méretűek, jó esetben mint népességeknek-lakosságoknak került nevük. Idő kellene tanulmányozni őket.

De hát kinek van ideje az Időre!? Kinek volt valaha is? Annak ellenére, hogy látszólag nincs visszaút, restauráció, újrakezdés van csupán, folyamat, melyben a dolgok minden pontot csak egyszer érintenek, az emberek mégis mint hangyák mászkálnak magabiztosan a szerkezetben. Akhillész, Arisztotelész, Attila díszletei közt kerti törpék! Márpedig a nagyok árnyai helyett élni, de nem testesíteni meg éppen a nagyság lényegét – nem igazi hatalom. De hát övék most a világ! Csakis azért nem kapják el őket az isteni szerkezet kerékfogai, mert bűvészkedés folytán az egészből csak vetített kép lett, hologram, számítógépes szimuláció, bármikor összecsukható hülyegyerek-játék. Persze hogyha az egész nem valódi, kitől inkasszálom a nyereményt? Az is virtuális csupán? Ha igazi lenne, ugyan miért engedtek volna mégis nyerni? Melyik változatnak drukkoljak?

Pár rendész sunyi fölénnyel felvigyáz a játékteremben. Addig ők a nagyfiúk, amíg gazdagságról álmodozó purdék naponta tömködik az innen-onnan összelopott krajcárokat a szellemi fejőgépek nyílásába. Amíg a megtelt kaptárhoz hasonló, milliókat csörgető gyűjtődobozokért harisnyával a fejükön be nem hatolnak, kurta parancsokat osztogatva, az igazi menő fejek. Attól a pillanattól az ő beszari padlóra lapulásuk nagyobb viszszaesésnek, alázuhanásnak számít, mint mellettük az élményt szívdobogva tovább élvező kamaszoké és vénkisasszonyoké, akiknek végre legalább történik valami izgis az életében. Ugyanazért a pénzért előbb nosztalgiák automatája, aztán akciófilm, élőben… Úgyhogy nem őket verik át, rabolják ki igazán. Nem a kisnépek a törpék, hanem a rossz bácsik, ott hátul, a könyvelői irodában meg a vetítőfülkében. Figyelmezetni kéne a világot: nem az emberi teljesítmény mércéje változott meg, csak a profithajsza mesebeli vékája, amit Ali baba gyanútlanul kölcsönzött valami szomszédtól, nem sejtvén, hogy annak hivatalból enyves (volt) mindene, és most már nyíltan nem egy részt, nem is az oroszlánrészt, dézsmát, tizedet, harácsot – most már az egészet akarja. Elképzeléséhez mérhető kiszipolyozás nem telhetetlenkedett még sehol a becsületből és méltányosságból annyiszor pótvizsgázó korokban, rendszerekben. A történelemben, hogyha még folytatódna. De most már, tetszik látni, késő.

Ez itt a fejemen nem elektroenkefalográf katód-főkötője, nem bukósisak, nem a teremtés koronája, s nem is az a bizonyos tüzes, a Dózsa-féle, hanem közönséges agymosógép. Most nyilallt belém: nincs már szükség arra, hogy izompacsirta-Spartacus vagy Toldi Miklós legyek. Legfennebb SAMSUNG lehetnék, ha valaha még kinő a bőrfejemen a hosszú haj. A hajam. A héjam. A héjám. Meglesz a biztos, mindennapi zsetonom. A betevő. Ezek biztosra mennek: az engedelmes, egyetértő, felzárkózó szürkeállományunk akarják. Lehetőleg egyenesen nélkülünk. Valaki azt kérdezte: jól van, és akkor mit kéne tenni? Hát bizony semmit. Aki úgysem ismeri ki magát, jobb, ha elvisel és eltűnik. Szépen kitolat. Kihal. Helyet csinálva másnak. Felszívódik. Az integrálódás közepén, mint minden rendes mosdó-, vécé- és fülkagylón, lyuk van. És állandó örvény…

 

Lászlóffy Aladár