Nagy Gáspár

Őszi alt gordonkakísérettel

Lám hullásainkban
is van gyönyörűség
a méltó zuhanásban
a csöndes alászállásban
a libegő esésben

mindig föntről lefelé
a föld arca felé
készül a magas égből
Isten lába elé

csak levél vagyok mondja
csak boldog szerelmesek
fejére hulló barna gesztenye
a Sétakertben

csupa fuvallat vagyok
és csupa suttogás
de nem a szél játszik itt
ha felhőid ajtaján kilép
a nagy holdas ég

szindbádi éjjel
kökény színétől égő
dió ízétől férfi
birs illatától részeg
álom vagyok érted.

A kincsről, ami van

Szeretettel ajánlom Szokolay Sándornak,
         a leghűségesebb város polgárának

Hajnali szép dallamba zárt,
szívnyi szelencébe csukott,
föld mélyébe titkon rejtett,
oszthatatlan közös kincsünk.

Hogyha elvész, nemzet vész el,
s hangtalanná foszlik minden,
még a sírás szabadságát
is tagadják… azt kell hinnem,

amit látnak vak szemekkel,
honnan a könny előgördül.
Mért titkolja ez az ország,
gyász vagy remény van-e fölül?

Jó volna, ha véget érne
egyszer ez a szörnyű álság,
s jönnének bátor fiai
hűségükkel, hogy megváltsák!

Árva dallam… lányka-hangon,
s belénk költözik a lélek,
déli harang brongásával
szól a kórus: élek, élek!

Fűszál hegyéről a harmat
gyöngyét ajánlja az Égnek,
mekkora kincs, mikor ének
üzenhet a Mindenségnek!

                                                                                                       (írtam a 2000. év első napjaiban)