Hogyan tudnám eladni magamat?

Mostanában gyakran felvetődik bennem ez a kérdés. Nemcsak bennem, az egész mai nyugati világban. Nem tartozom ugyan még oda, a dolog mégis foglalkoztat. Könnyen arra a sorsra juthatok, hogy el kell adnom magam. De hogyan? Ki vesz meg engem? Kinek kellek én?

Elöregedő testemnek talán van még olyan része – szív, vese, máj –, ami eladható lenne, de ez az üzlet csak halálom után köthető meg, amely üzletkötésnek én már semmi hasznát nem láthatom. Hasznát láthatják az örököseim. Ehhez viszont olyan végrendeletet kell hátrahagynom, mely szerint használható szerveim áruba bocsáthatók.

Mert áruba kell bocsátani, árulni kell azt, amit el szeretnék adni. Most döbbenek csak rá, hogy az áru meg az árulás mily közeli rokonok!

Eladni magam?

Őseim jutnak eszembe, jobbágy vagy már „felszabadított”, ám hóttszegény, nincstelen őseim, akik azért álltak ki az emberpiacra, hogy áruba bocsássák magukat. A saját szájukból hallottam ezeket az embert megszégyenítő, szomorú históriákat. Ahogy a gazdák végigsaccolták őket ott az emberpiacon, ahogy alkudoztak rájuk, velük. Talán egyikük-másikuk sovány izmait még meg is tapogatták, mielőtt megkötötték volna az alkut. Mint a vásárlandó barmokét. Vajon bírja-e majd azt a munkát az illető pária, amire kiszemeltetett?

Nem mai keletű hát a dilemma: hogyan tudná az ember eladni magát. Vagy a portékáját, amit termelt, előállított. Az ötletét. Az eszét. A művét. A lelkét. A hazáját.

Ez utóbbinak az áruba bocsátása persze még hazaárulásnak számít, büntetendő, nem tudni azonban, meddig számít annak, és hol van a hazaárulás határa.

Ha egy kicsit jobban körülnézek, látnom kell, nemcsak kisszerű szatócsokkal van tele a világunk, hanem nagystílű szellemi kufárokkal is. Kik a veszélyesebbek?

Néha azt kell gondolnom, hogy a veszély csiráit önmagunkban hordozzuk. Mi magunk vagyunk azok, akik áruvá lényegültünk (süllyedtünk?), de egyben kufárokká is. Vagy egyszerűen kiszolgáltatottjai vagyunk egy szörnyű, magunk teremtette világnak.

Nemrégiben Frankfurtra vetették tekintetüket a szellem emberei. Az írók. A frankfurti könyvvásárra. Ennek a rendezvénynek már a neve meghatározta lényegét. Nem könyvkiállítás volt, hanem könyvvásár, üzletkötések színtere. Bizonyára nem is akart másnak mutatkozni, mint ami. Könyvvásár volt. Magyarország volt a díszvendége. A Magyar Köztársaság elnöke üdvözlő (vagy megnyitó?) beszédében annak megfelelően és teljesen odaillően használta is a szóban forgó kifejezésünket, azt ugyanis, miként tudnánk magunkat eladni. Természetesen a világnak.

Amelyben akarva-akaratlanul (de inkább akarva, mint nem) ott volt a félreérthetetlen üzenet: a magyar íróktól olyan műveket vár a világ, amelyek a világpiacon kelendő áruk lehetnek.

Bele kell törődnöm a változtathatatlanba, hogy portékává minősültem. Nem biztos azonban, hogy eladható portékává. Mi lesz velem, ha nem tudom magamat eladni?

Nem mostantól kezdve gyötör ez a gondolat. Ha végigtekintek munkásságomon, és őszintén szembe próbálok nézni önmagammal, vajon a tudat alatt vagy nagyon is megfontoltan nem működött-e bennem kezdet óta a számítás, a számítgatás, hogy azt, amit csinálok, tehát azt, amit írok, úgy csináljam meg, hogy „eladható” legyen? És közben hiába is hivatkoznék örökös kiszolgáltatottságomra, ha hiúságomat, túlzott becsvágyamat tagadni is próbálnám. Mindnyájan kiszolgáltatottak vagyunk a társadalommal (keményebben fogalmazva: a rendszerrel) szemben, amelyben élünk.

Hol nyomtam meg egy kicsit jobban a tollamat „eladhatóságom” érdekében, s hol hallgattam el szavakat ugyancsak ennek érdekében? Riszáltam-e a faromat az előtt, akit egyébként szívből utáltam? Árutermelőként mikor, milyen mértékben váltam árulóvá?

Nem tudom, mikor Vörösmarty Mihály megírta a Szózatot, gondolt-e arra, melyik piacra álljon ki vele. De hogy írása közben mire gondolt, azt mindenki tudja. Eszmei értéke változatlanul nagy. Legalábbis a hazai piacon.

 

Németh István