Oravecz Imre

Jelentés a boldogság állásáról

Van társam,
ifjú, virágzó és szép,
velem él, egy lakásban,
egy ágyban hálunk, egy fürdőszobában tisztálkodunk,
egy szappant, egy fogkrémet használunk,
ugyanabban a konyhában,
ugyanannál az asztalnál eszünk,
egy illemhelyre járunk,
és közös a kassza is,
de a pénzt ő osztja be,
halk, szerény, tapintatos,
és néha alig lehet szavát venni,
legszívesebben csak a tekintetével, a mozdulataival beszélne,
pedig nem buta vagy félénk,
ellenkezőleg, okos, bátor, művelt,
és mindenről van véleménye,
érzékeny és élénk képzeletű, mint én,
és a szavakkal se áll hadilábon,
mert hozzám hasonlóan mellékesen verseket ír,
és járatos az irodalomban,
de nem kékharisnya,
idegen tőle a szépelgés, az érzelgés,
nagyon is éles szemű, szigorú bíró,
ki az életet a művészet elé helyezi,
törékeny testű, de nem gyenge, ingatag,
belül erős, szívós,
van gyakorlati érzéke is, és dolgos,
főz, mos, mosogat, takarít,
zokszó nélkül elvégez minden munkát,
a házban éppúgy, mint a ház körül,
kitartó, figyelmes és odaadó,
ha leszakad a kabátom gombja, felvarrja,
ha elpiszkolódik az ingem, kimossa,
ha elmegyek otthonról, hazavár,
ha ő van távol, felhív telefonon,
ha megjön, ennivalót készít,
ha én érkezem haza, étellel fogad,
ha dolgozom, visszahúzódik,
ha elfeledek valamit, eszembe juttatja,
ha haragra gerjedek, lecsillapít,
ha csüggedek, bátorít,
ha bánt valami, vigasztal,
ha rosszat álmodom, megsimogat,
ha nem tudok aludni, velem virraszt,
ha beteg vagyok, ápol,
ha kérdem, mindezt miért,
azt feleli, mert szeret,
ha ellenvetem, hogy öreg vagyok hozzá,
csak rázza fürtös fejét és mosolyog.