Serfőző Simon

Nincs elnézés

Ratkó Jóskát sokan és sokat bántották életében.
Bántják halálában is, ne tudjon nyugodni
a földben, földbe taposottan se! Bántották
mint lelencet, hadd szokja a rendet, a paranccsal
megszabottat, s hadd szokja: támadtak a felnőttre is
mind a négy égtáj felől feldühödött ütések.

Nem szokta meg. Noha sokan szerették volna
lábhoz kushasztani, meghódoltatni.
S ha már a jámborság kötőfékét nem sikerült
nyakára húzni, szeretnék a simulékonyságot utólag
ráfogni, megvetett lábú kiállásait, másokért
messzire szóló szavait elvitatni. S szeretnék
a parlagiságot arcára hamisítani, költészetét
madarak röppályáinak magasából a földdel egyszintre
lefokozni, leghátulra utasítani a sorban,
mint ürességkongásút, napjaleáldozottat. Amiből
– mi tagadás – nem az elegancia könnyedsége érzik,
hanem, akárha ajtórésen, a magyarságbaj hidege
csap ki. Amellyel – mondják – nem lehet világot járni,
csak megjárni, felsülni vele. Amire nincs bizonyíték,
de az mit számít! Fontos, hogy divatolhasson
a semlegesség. S a divatoló közömbösöket mit érdekelné,
ami Ratkó Jóskát fölemelte – a mélység!
Lesajnálják, gúnnyal nevettetik messzi időkig,
idők hosszáig példaadó emberségét, ránk hagyott
tisztességét: a rontás erőt ne vegyen rajtunk soha!
A féllelkűség, félszívűség soha!

A túlvilági partokról ő máig elhatóan reményt,
kitartást üzen. Hitet a rászorulóknak.
Ami elviselhetetlen, sebző sértés a közönyre
fölesküdötteknek. S nincs elnézés érte.
Lakolhat miatta halálában is, ne tudjon
nyugodni a földben, földbe taposottan se!

Van-e válasz?

A kérdésre – ki volt Szabó Zoltán – van-e válaszunk?
Fölmérés – merjük-e megkérdezni – készült-e
munkásságáról? Beépült-e a közgondolkodásba,
a jelenvalóságba? Hatása érzékelhető-e? Kimutatható-e,
és miben? Ki tudna rámutatni? Irányadónk-e,
mit gondolt az irodalomról, feladatáról? Aminek nincs is
feladata? Önmaga csak, amint azt mostanság hallani?
Mit akart elérni munkáival: szociográfiáival,
esszéivel, szerelmes földrajzával? Elérte-e?
Amiért dolgozott – mint az ajtón kiguruló gömböc,
ne legyünk telhetetlenek –, kicsinyke része legalább
érvényre jutott-e? A kudarcért, aminek nem kell
lámpát se gyújtani, látható mindenfelé,
kit terhel felelősség? Fogjuk rá a világra?
Az időjárásra? Annak nem árt! Esetleg az eső köp
szembe bennünket, mégse maradjon annyiban!
Szolgál-e a könyv, mint ahogy ő szerette volna?
Tudott-e, ma tud-e – ha van ilyen könyv –
nyugtalanságot kelteni, fölizgatni nyugodalmas lelkeket?
Gondot eltakaró hiteket, ködöt a nap, eloszlatni
tud-e? Mért, hogy csak az országos hallgatást
hallani, a szavak csendjét láthatártól láthatárig?
Az életrevalóság kifáradására mért nincs érzékenység,
amely fölszisszenne, jelezvén a bajt: a fásultság
ne korhasztana lelkiismeretet, inat?
A szemhatáron túli Magyarországról ma mért nincs
Szabó Zoltán-pontosságú szó? Vagy csupán
antennák nincsenek, amelyek a jelzéseket fognák?
A szellemi honvédelemre, túlélésére e párladt időnek,
őrállások körül a hazán kiépültek-e? Ki válaszol rá?
Válasz van-e rá? Vagy hagyjuk? Béke reánk?