Sneé Péter

Márton László: Árnyas főutca

Jelenkor Kiadó, 1999

Szerencsésen magukra találó kiadóink újabban mind több gondot fordítanak a vonzó küllemre. Rohamosan emelkedő áraik mellett talán csak így maradhatnak versenyképesek. Divatja kelt a szép könyvnek. Eséllyel indulna versengésükön az Árnyas főutca is. (Ha kevésbé vakítanának lapjai, bízvást pályázhatna akár az „év kiadványa” címre is.) Bevezetője lakonikusan fogalmaz: „Ez a történet egészében is, részleteiben is a képzelet szülötte. A képzelet viszont egy valóságosan létező országban fejti ki hatását, és egy valóságosan eltelt évtizedet idéz fel. Így a történet szereplőinek bármiféle hasonlósága valóságosan létező személyekhez a véletlen műve, az itt leírt események hasonlósága ténylegesen végbement eseményekhez történelmi tapasztalat.”

Mivel egészíthetnénk ki mindezt? Az Új Magyar Irodalmi Lexikon szerint Márton László az 1980-as években feltűnt új, posztmodern prózaírói nemzedék meghatározó személyisége. Bár nevéhez történelmi és irodalmi esszék, valamint drámák is fűződnek, elsősorban belletrisztikát művel. Politikai pamflettel ez idáig nem jelentkezett, múltban játszódó históriáiban (mint például a Jacob Wunschwitz igaz történetében) viszont erősen aktualizál. Igaz, ki máshoz írhatna, mint kortársaihoz? Csakhogy e legújabb művén, sajnos, az irodalom csupán áttetsző köntös, melyet pőrén didergő téziseire borít. Ürügy, megtévesztő beszédforma, amivel a művészetek iránt megnyilvánuló olvasói bizalmat használja fel és ki egy politikai vélekedés alkalmi népszerűsítésére. A pillanat szolgálatába állítja, ami hoszszabb távra szólna, tipizálja az esetlegest, és az általános rangjára emeli. Következhetnék mindez az irodalomról vallott nézeteiből is, ha a dekonstruáló eljárás során – miként annyiszor – új érték jönne létre tolla alatt, ám az aktualitás szolgálatába állított, elnyomorított szellem már nem képes az alkotás bravúrjára. Feladatot teljesít, és kíméletlenebbül, mint a negyvenes–ötvenes évek fasiszta vagy szocreál irányregényeinek írói. Belőlük még előbuggyan némi humor, és a kitaposott forma arra ingerli a merészebbjét, hogy apró csavarintásokkal szórakoztassa enmagát, illetve szendergő olvasóikat. Itt pedig legföljebb az önfegyelem lazulásának ritka pillanataiban dereng fel valami halovány sugár, s nyomban gyanússá válik az is, nem alibi-e vajon: „Jön Rokkant Berta, aki napokat eszik, például Tóthék asztalánál eszi meg a szerdai napot. Most eszi meg történetünk napját, már csak a legvége látszik ki a szájából. Kilóg mellőle egy szál csőtészta is, azon keresztül szívódik fel a képzelet, miután a valóság réges-rég felszívódott már.” És: „elhamvadnak a nagy, kövér mogyorószemek, elhamvad a dús fűből felnéző tehén, pedig milyen szelíden pillant ránk, elhamvad a csillogó patak és a kukoricaföld, mögötte a havasi legelő, elhamvadnak a piros cserepes háztetők, pedig mennyi édességet foglalt mindez magában, és a háztetők fölé magasodó templomtorony is elhamvad, meg a kastély. Schick Adolf szivarra gyújtott.”

Vajon miért nem regényt ír Márton László? Túlsúlyos mondandója és a hagyományos műformákkal szembeni elégedetlensége miatt? Ha módszerének jellegzetessége korábban az, hogy „szakít a hagyományos narratív logika, a kauzalitás és a valóságra vonatkoztathatóság epikus kötelmeivel”, és „írói világát, regényeinek belső rendjét az esetlegesség, a központnélküliség, az önmegsemmisítő szerkezetek határozzák meg”, itt aztán a helyére kerül minden. Nincs kivétel, a dolgok rendje szilárd, sőt megbonthatatlan. Mindennek a helyét és irányát ugyanis egyetlen lehangoló rendezőelv szabja meg: az írói szándék. Képzettársítási hajlandóságunk folytán szívesen mutatnánk „önmegsemmisítő szerkezetekre” – érdekes volna, ha ezeket is a téma jelölné ki –, efféléknek viszont csak létezőeket fogadhatunk el, az író pedig retorikus alakzatokkal él, a (szép)irodalomról meditál csupán. Valahányszor körvonalazódik egy jelenet, rémülten hessenti el. Visszariad a kompozíció csábításától, és nem engedi útjára művét. „Nem igazi regényt írunk – szögezi le –, tisztában vagyunk vele, hogy fáradozásunk, ha elbeszélőként nem vihetünk végbe tetteket, lehet érdekes vagy tetszetős, mindenekelőtt azonban hiábavaló, ezen a hiábavalóságon belül kell eljutnunk valahonnét valahová, ha több értelmét látjuk a beszédnek, mint a hallgatásnak.” A hiábavalóság határai természetesen nem esnek egybe az irodaloméival, jóval tágabbak annál. Miként hangütése mutatja, jelen esetben a napi publicisztika vagy – nagyobb bizalommal és emelkedettebben szólva – a gondolati próza mezőit kerítik. Márton László a meggyőzés hatásos, új rendjét keresi. Korántsem „talált szövegek” módján dolgozza fel a posztmodern szokásrend kívánalmai szerint beemelt idézeteit, gondosan megrostálja őket, és retorikus hivatkozások gyanánt bánik velük. Törvénycikkeket ismertet, korabeli meghatározásokat másol át, statisztikai adattárakból szemelget, vagyis tapasztalatilag alapozná meg állítását, s aggályosan teljesítené a valóságra vonatkoztatás epikus követelményét. De valóság-e, amit elibénk tár, vagy álcázott fikció?

Formálisan betartja a játékszabályokat, s az alkotás nehézségein kívül mintha másról sem szólna. Önreflexiókkal tapasztja egymáshoz mozaikjait. A számtalan újra- meg újraformált, átalakított, majd visszavont és elhajított próbálkozás a lehetőségek gazdag tárházát ígéri. Mennyi mindenről mesélhetne, az élet mekkora bőségével kápráztathatna el ez az ómódian mindentudó és omnipotens fabulátor, ha akarna, illetve ha a történet keretei engednék! Csakhogy – állítja – nem engedik. Amennyiben pedig korrigálná a valóságot, az bosszút állna. Éppoly súlyos árat fizettetne velünk, mint amikor tehetetlenül magára hagyjuk. Bármint rugóddzék is a képzelet, akármilyen tornamutatványokra legyen képes az író, meg kell hajolnia a lét, pontosabban a nemlét hatalma előtt. E belátás birtokában adja föl tradicionális szerepértelmezésének maradékait is. Elretten a pusztulástól, és lemond a lélekformálás, a metafizikai változtatás igényéről, vagyis kihátrál a művészetből. Ami semmilyen cifrálkodással, még az alkotásról folytatott egyoldalú diskurzussal sem kenhető el.

Az író fejet hajt a tények előtt, holott a kikezdhetetlennek látszó faktumok csalfák: minél kevésbé tűnnek megcáfolhatóknak, annál hamisabb képet sugallnak. Mihelyt elfeledkezik kötelességeiről – az elérhető igazság kereséséről és a teremtésről –, feladja alkotói szabadságát is. Értekezik inkább, agitál, és letesz az életajánlásról. Hová forduljunk tehát mi, olvasók? A fény kihuny, és szemhatárunk lezárul. Megrendülését aligha fejezheti ki találóbban egy író, mint az alkotás bojkottjával. De vajon az-e a dolga, hogy megnémuljon? Hangot kellene találnia még a rettenetre is, mivel élményeit, felismeréseit tüntető hallgatással és katatóniás merevséggel nem élesztheti újjá olvasóiban. Legföljebb elgondolkodtathat, de nem indít fel, ha írói fegyverletétellel válaszol a múlt szörnyűségeire.

Demonstratív gesztusának szomorú következményeként kibicsaklik a való, és hitelesnek ígért képe paródiává silányul. Ha elmulasztja felidézni a művészet légkörét, eszközeinek java nem szuperál, bevált patronjai sem durrannak már. Mennyire szorongató lehetne például a halálmenet rajza, s az összefüggések rendszerének hiányában milyen taszító mégis: „s ha történetünk elején nehéz volt a szertedobált füzeteket és tankönyveket, a megtaposott sapkákat felszedni a sárból, úgy a történet végén lerakni egyetlen fiunkat az út szélén az őszi sárba és továbbmenetelni: ez sem lehet valami könnyű.” Bármennyire kínos, ez bizony kegyeletsértőn hangzik. Egy irodalmi szövegben persze éppúgy helye van a frivol, akár a fekete humornak, mint a száraz tárgyilagosságnak, kívüle azonban bántó. Sőt, egészen vigasztalan, akárcsak gonosz tobzódása a névadásban (Gőz Árpádné született Luft Ilona a koncentrációs táborok majdani lakója). A holokauszt áldozatainak állítana emléket, és a magyarországi zsidóság egy részének pusztulásával szembesülve lehetetlennek ítéli a téma irodalmi kezelését. Mivel a gyilkosságok bármilyen elfabulálása a cinkosság főbenjáró bűnével fenyeget, a megérteni vágyó kérdező és az alakítani, jobbítani szándékozó teremtő álláspontja helyett inkább a kérlelhetetlen ügyészét választja. Addig mozgatja figuráit, csoportosítja az eseményeket, illetve válogat az adatok között, ameddig az eredmény nem igazodik a magyar történelemről kialakított elképzeléseihez. Hogy mi történt valójában, a historikus dolga, de avval, hogy miként aktualizálódtak a döntéseink s a tetteink mögül elősejlő ősi formák, egy írói is bátorsággal foglalkozhat. Márton László azonban fittyet hány az eleven és az írott emlékezet, továbbá a história és szociográfia tanúságaira. Merőben anakronisztikusan kezeli az eseményeket és helyzeteket. A jelen mintájára élesen szembeállítja például az 1940-es évek magyar társadalmának csoportjait. Mintha abszurd módon a visszájáról igazolná a semmivel sem menthető fajvédő törvényeket: értékvilágunk nála zsidóra és nem zsidóra hasad. Előbbi hordozza nemünk majd minden föllelhető és számba vehető pozitívumát, utóbbi pedig ugyanezek hiányától szenved. Hüledezve konstatáljuk a szépség, az okosság, a kedvesség, a szolidaritás, illetőleg az erkölcsi és fizikai rútság, az ostobaság, a gonoszság és a szeretet hiányának ilyetén megoszlását. E manicheus felfogás még egyetlen emberi közösség leírásánál sem bizonyult helytállónak, egyedül a miénkre lenne igaz? Meglehetősen valószerűtlen feltevés, és kiagyalóját felettébb nagyvonalú idő-, illetve ténykezelésre készteti. A fajüldözés e könyv lapjain éppúgy tombol már 1939-ben, mint 1944-ben! Össze kell mosnia a különféle korszakokat, máskülönben még látra sem állanak meg tézisei. Ama gyalázatos faji törvények engedményekkel is együtt járhattak, és a fővárosi zsidóság zöme, valamint néhány vidéki csakugyan megmenekedett a vészből. Márton László nem ilyen belátó. Árnyas utcáját egyszer s mindenkorra főutcának nyilvánítja. Megidézettjei legföljebb egymás iránti megbocsátással szívükben suhannak el egykori otthonaik előtt, ahol „nincsenek otthon többé”, másokon nem könyörülnek. Egyedüli hibájuknak önnön felvilágosodott szellemüket tekintik. Engesztelhetetlenségük – amivel a múlt vétségeit és bűneit a jelen felé tolják – rémisztő. S állítólag a valóság, nem az ideológia kényszeríti őket erre.

Bő évtizede másként fogalmaz még a szerző. Kiválasztottak és elvegyülők című 1988-as tanulmányában ekként vélekedik: „a magyar társadalom egészére nem volt jellemző a szélsőséges antiszemitizmus”, s noha a zsidó közösséget valamilyen okból elválasztja a politikai nemzettől, siet előrebocsátani: „ha valaki magyar zsidó létére e két fogalmat [ti. a származást és a nemzetiséget – kiegészítés tőlem, S. P.] szembeállítja, éppolyan, előítéletektől fertőzött sémákban gondolkodik (ha más is az előítéletek tartalma), éppolyan, rasszista meghatározottságú sztereotípiákat forgalmaz, mint az a nem-zsidó, aki nem szabadult meg előítéleteitől”. Időközben áthelyeződtek talán a hangsúlyok, s az elmúlt évtized társadalmi, politikai változásai nyomán tovább sötétültek az árnyak? Vagy felerősödtek a hangok, melyek a vélelmezett zsidó–magyar sorsközösség elárulásáról, illetve a korabeli szolidaritás végletes hiányáról suttognak? A botrányos antiszemita jelenségek elleni nem zsidó, valamint a joggal kifogásolható zsidó megnyilvánulások elleni zsidó fellépés kötelessége – amit fura módon kettős mérceként emleget, holott azonos kívánalmat nevez meg vele – immár a múlté? Lehetetlen a jóvátétel, és elképzelhetetlen a megbocsátás, illetve a véres tragédia valamikori gyógyító feldolgozása is?

Ha nyílt számvetés előzi meg, az egyéni kegyelem vagy a társadalmi megengedés nem süllyeszt alá másokat. Ideje megvallani, honnét érkezünk, miként azt is: hová, merre tartunk. A sátáni voltára csupaszult egyik fajelmélettel szemben mégsem illendő talán egy másikat előcibálnunk. Amennyiben kizárólag a születésünk határozza meg, kik vagyunk, fölösleges igyekeznünk a jóra. Vagy pokolra kerülünk, vagy a paradicsomba, mit tehetnénk érte, ellene? Az Árnyas főutca egyik lehetséges folytatásáról mindössze néhány kurta megjegyzés árulkodik, mint például: „úgy él a forradalmi munkás-paraszt kormány által irányított országban, mintha gyerekkorát és fiatalságát másvalaki élte volna, más vidéken”. E réteg és e nézet képviselői tehát egyértelműen felszabadulásként élik meg az önkényuralom éveit. Úgy vélik, egyedül az volt képes megtörni a rájuk nehezedő átkot. Ettől más értelmet nyer a bevezető jövendölés. A műben tárgyalt időszak immár nemcsak – és nem elsősorban – a fasizmus hazai, szerencsésen kurta országlása, hanem az önkény összeroppanása óta eltelt évtized, vagyis a jelen, hová „jönnek a nemes lelkű, tiszta szándékú férfiak. Becsületes arcú, délceg csendőrök. Jóságos keretlegények. Falvédőről és mézeskalács-szívről szakasztott, rózsatőről metszett nyilasok. Még egy kifestőkönyvbe illő, mosolygós SS-kommandó is körülveszi a tájat, kolbászból fonják a szögesdrótkerítést. Csontkürttel kürtölnek. Aranydeszkák hasadnak. Mozgásba lendül a világ. Mindenki mozog, mint a férgek.” Ezek volnánk mi, évfolyam- és kortársak, barátok és ismerősök, olvasók és vitapartnerek, az ideák balekjai: demokraták?

Születhet jó regény hamis előfeltevések ellenére is, egyedül azokból viszont bajosan. Vagy a teremtés hibádzanék, és a művészi formáltság hiánya csúfítja meggondolatlanná a mindenünnen előtüremkedő téziseket?