Szántó T. Gábor

Helyettes számvetés

„Akik sokat szenvedtek, néhány kivételtől eltekintve végül arrogánsok lesznek, nem pedig alázatosak. Minden szerencsétlenségüket a fejedhez vágják, s nem nyugszanak, míg nem szenvedsz annyit, mint ők.

X-ről beszélek. Sokat kellett elviselnie élete során: megalázták, csakugyan. Most azt hiszi, az égvilágon mindenhez joga van; könyörtelen. Hogy elfogadjuk azt, ahogyan viselkedik, szentnek kellene lennünk. Azt gondolja, sértés, hogy az emberek nem hajlandók térdet hajlítani előtte. Mindenkit meg akar alázni – ez az egyetlen vágya. Nem tudja magáról, hogy embertelen, mert nem tudja elképzelni, hogy neked is lehet méltóságod. Üldözték; üldöző lett. Azt hiszi, sajnos, hogy most is áldozat. És ettől még kérlelhetetlenebb.” (E. M. Cioran – In: Füzetek, 1957–1972. Európa Könyvkiadó, 1999. Réz Pál fordítása.)

*

A kilencvenes évek magyar prózairodalma nem kísérelt meg – a szabad szólás lehetőségével élve, a kibeszélés terápiájával – számot vetni a diktatúra közelmúltjával. Egy-két könyv kivételével csend uralkodik, és jószerével ugyanazok a művek jelentenek referenciapontot, melyek egy-másfél évtizede veselkedtek neki e témának: a témának, mely józan számítás szerint nem csupán a történészek számára kellene hosszan kitartó munkaanyagot jelentsen. Mert a második világháború utáni kelet-közép-európai ember történelembe ágyazottsága, determináltsága s az ebben felőrlődő személyiség sorsa par excellence dráma.

Sokan élcelődtek azon a bársonyos forradalmakat követő évtizedben: ugyan hol vannak azok az opuszok, melyek az utóbb oly sokat emlegetett cenzurális tilalmak miatt eredetileg nem jelenhettek meg? Fájó hiányérzetünkben is be kell valljuk, hogy ami korábban megíródott, elementáris erejénél fogva vagy áttörte a korlátokat, és átverekedte magát a nyilvánosságot a művektől elrekesztő falakon, vagy csupán szűkebb közönség számára elérhetően, de megjelent a szamizdatpiacon.

A demokratikus átalakulás csupán a társadalomtudományok terén hozott áttörést, az irodalom adós maradt a maga nyilván lassabban érlelődő, ám a tapasztaltaknál azért bővebbnek remélt válaszával.

Van azonban egy mind politikailag, mind erkölcsileg igen érzékeny pontja a rendszerváltás nyomán indokolt múltfaggatásnak, amiről Magyarországon – nyilván információ híján – a történészek is keveset beszélnek, hamar ellobbanó sajtóviták tárgya csak, és a széles médianyilvánosság előtt – talán a szakma érintettsége, talán a bukott rendszer társadalmi elfogadottsága, talán az elmúlt évek közéleti fejleményei: az igazságtétel kérdésében kettéhasadt rendszerváltó erők szembenállása miatt – súlyához képest elenyésző mértékben esett szó Magyarországon, s talán az egyesült Németországot kivéve, a volt keleti blokk valamennyi országában. E szenzitív téma, mely meghatározza az új demokráciák genezisét (s talán nemezisét): a korábbi politikai rendőrség és az általa beszervezett ügynökök sorsa, valamint a jelenség kapcsán feltoluló megannyi kérdés.

*

Előre kell bocsátanom: ez a szöveg eleve vesztett helyzetből íródik, mert egy olyan könyv visszhangtalanságát hozza példaként, melynek írója azonos jelen szöveg szerzőjével, így bármennyire is a dolog maga foglalkoztatja fantáziáját, óhatatlanul a meg-nem-értettség siráma csendül ki a sorok közül. Ám legyen, gondoljon, ki mire akar, csak olvassa el ezeket a sorokat, itt és most nem a sorok között kell olvasni.

*

Magyarországon – legjobb tudomásom szerint – a Mószeren kívül nem született a kommunista diktatúra működési mechanizmusával, így a kollaboráció tényeivel s a túlélők lélektanával foglalkozó fikciós mű, mely a benne szereplők viselkedésével, ressentiment-jával, meghasonlásával és erkölcsi felőrlődésével foglalkozik.

A zsidót mint holocaust-túlélőt (ma is meglévő félelmek következtében) a legtöbb esetben valamiféle elgépiesedett, sztereotipikus részvét övezi, hús-vér valójában, az áldozatok tömegétől függetlenített mivoltában nem jelenhet meg, s noha a kollektív sors valóban kényszerűen tipizálta és elszemélytelenítette milliók létét, az utókor akkor tesz méltó módon, ha nem homogenizálja és nem hamisítja meg a külső és belső (lélektani) valóság tényeit, s ha a mégiscsak meglévő egyéniségekre is reflektál.

A vészkorszakról szóló unikális regény: Kertész Imre Sorstalansága csaknem két évtized alatt s csupán a német fogadtatás „gellerével” kerülhetett igazán a magyar szellemi élet köztudatába, pusztán azért, mert a fősodor által kanonizált szempontrendszert figyelmen kívül hagyva fogalmazta meg a maga nézőpontját és igazát.

Félreértés ne essék: írásom tárgya nem irodalmi értékméricskélés. Kertész könyvének példáját azért idéztem ide, mert ennek szemléletmódja ma is kánonon kívülinek mondható az uralkodó narratívák szempontjából. Nem tekinthető tehát különösképpen meglepőnek, hogy egy másik könyv, mely az elnyomások egymásutánjában a túlélők felelősségével, az üldözöttek lelki torzulásával foglalkozik, ráadásul a vészkorszakot átélő zsidók kommunista diktatúra alatti szerepvállalásának pszichikai mozgatórugóit, a lappangó bosszúvágyat, az olykor szinte pszichotikus félelmet s az ebből eredő, erkölcsileg-politikailag oly sokszor drámai, esetenként tragikus választást – e meglehetősen érzékeny és bonyolult problémahalmazt – járja körbe, ugyancsak nem illik sem az antifasiszta, sem semmilyen meglévő kánonba-mítoszba, a szenvedő-tehát-igaza-van, áldozat-tehát-nem-lehet-bűnös szemléletmódjába és történelmi narratívájába, ennek következtében pedig döbbent csend fogadja.

Ez a csend egy kultúra, egy állapot önvédelme. A kényelem szeretete; a nyugalom, a biztonság megóvására tett kísérlet a szellem ellen, mely számon kér és szembesít; az aktuális, a relatív önvédelme az abszolúttal szemben.

*

Egy rabbi visszatér az auschwitzi deportálásból Magyarországra. Az 1956-os forradalom felbolydulásában feleségével kivándorol Izraelbe, majd a nehézségeket megelégelve ismét Budapestre települnek. Kényes helyzetükkel visszaélve beszervezi őket a politikai rendőrség; besúgók lesznek. Kiderül: az asszony a lágerbeli kísérletek hatására meddővé vált, s ez személyiségváltozással jár. A hatvanas években – önként, anyagi előnyökért vállalt kelet-berlini kiküldetésük során – a Stasi is alkalmazza őket, majd ismét Budapest következik. A rabbi megözvegyül, s a rendszerváltozás után ifjú tanítványai kezdik faggatni a zsidó besúgókra vonatkozó rendelkezésekről, amit a rabbinikus irodalom forrásai szabályoznak. Az idős ember megretten, azt hiszi, lelepleződött, s a színen feltűnik egy zsidó lap szerkesztője is, aki tényleg ismeri múltját, és firtatná is azt. A rabbi naplójában vet számot ügynöki múltjával, és „vallomása”, halála után, ebben a formában kerül nyilvánosságra.

Ez volna a regény cselekménye, mely a történetben épp fordítva, végétől az eleje felé bontakozik ki, ahogy a múltjával és tetteiért viselt felelősségével birkózó főszereplő halad egyre vissza az időben, váj egyre mélyebbre emlékezete sötét tárnáiban.

*

Magyarországon egy rádióinterjú, két kis példányszámú, intellektuális hetilapban közölt kritika, egy óvatos hangú, a könyv körüli csendet a feldolgozás „megkésettségének” betudó napilap-recenzió és egyetlen folyóiratbeli elemzés jelentette a visszhangot a 1997. téli megjelenést követő másfél esztendőben. A közszolgálati televízió kulturális magazinja interjút készített a kötetről, melyben kiadói szempontok miatt a Mószeren kívül egy másik kisregény – a szexualitást mint önmegvalósító eszközt s mint a bosszú médiumát használó párkapcsolatról szóló, a testiséget középpontjába helyező próza is – helyet kapott. Egy párhuzamos maszturbációról szóló szövegrészt bátran dramatizáltak főműsoridőben, a beszélgetés Mószerről szóló részét azonban az utolsó szóig kíméletlenül kivágták a műsorból, így a kötet árulkodó címe sem hangozhatott el.

Ez volna a befogadás rövid története.

*

A Mószer részint a besúgással mint a kelet-európai diktatúrák lényegéből adódó kísérőjelenségével, részint a posztholocaust zsidó sorssal mint a trauma, a kiszolgáltatottság, az üldözötti tudat, a bosszúvágy s a mindezekből következő, érzelmileg predeterminált s gyakorta tragikus választások hordozójával próbál számot vetni, s figyelmen kívül hagyni a magyarországi közbeszéd mindkét témával kapcsolatos tilalomfáit, illetve fásult közönyét. Esztétikai szempontból konzervatív, realista prózapoétikai ízlésvilágot képvisel, ami a kortárs magyar irodalom negyven év alatti – döntő többségben a posztmodern vonzáskörében élő – szerzőinek és kritikusainak szemében szálka.

Magyarországon a zsidóságról való szólás normáit a „politikailag korrekt” médiában a gyász és a félelem határozza meg. Ha közvélemény-kutatást rendeznénk, szinte bizonyos: a zsidó kifejezés kapcsán nem a monoteizmus, nem a Biblia, sem a posztbiblikus kommentárirodalom, de az antiszemitizmus, a vészkorszak s talán Izrael állama lenne a leggyakoribb szabad asszociáció a kérdezettek között. Negatívnak gondolt politikai jelenségek, kulturális referenciapontok helyett. Az egyházi köztudatban viszont – s ezáltal a hívek többségének fejében – egy gyökereitől elvágott, dejudaizált kereszténységkép él, s a vatikáni törekvéssel szemben helyenként ma is kísért a krisztusgyilkosság teológiai vádja.

 Szekularizálódott értelmiségi körökben – mind zsidó, mind keresztény oldalon, noha más-más okokból – a judaizmus mint a kereszténység és az európai civilizáció egyik gyakorta hivatkozott, ám érdemben annál kevésbé ismert forrása van jelen; a hagyományt bizonyos szinten őrző és gyakorló zsidó közösség körében is inkább kiürülő, merev formáiban, ünnepeiben létező hitvallás, s nem a mindennapokban megélt életmód- és cselekedetvallás.

A magyarországi közbeszéd mértékadó fórumaira a zsidóságot érintő kérdésekben konfliktuskerülés, óvatoskodás jellemző. Tabuk, belső tilalomfák állnak mindenütt. Egyszerre működik az antiszemitizmustól és az antiszemitizmus vádjától való félelem. Beolvadni vágyó zsidó, a zsidóüldözések miatt bűntudatos filoszemita és az óvatos antiszemita mentalitása így egészíti ki egymást, és emeli a hallgatás körkörös falát a zsidóság XX. századi sorsparadigmája köré. A jelenkori zsidóság ebben a közegben a KZ-lágerek emlékműve, érinthetetlen szent tehén, nem folytonosan mozgó, lüktető organizmus, mely miközben éli a maga életét, örök-jelenidejű üzenet hordozója, miáltal vele ápolt viszonyában környezete is valóban mindig megméretik.

Vallásos felfogás szerint eszkatológiai súlyú kérdés a népek zsidósághoz fűződő történelmi kapcsolata egy történelmen túli ígéret reményében. Akár elfogadja, akár elutasítja valaki a kiválasztottság (a zsidókra a történelmen túli ígéret fejében a történelmi idő végéig a többi néphez mérten sokkal szigorúbb normákat kirovó) eszmekörét, a gondolat a kereszténység közvetítésével beivódott a világkultúrába. A vészkorszak sokkja következtében az elpusztítani kívánt, ám részben megmenekült zsidóság léte – paradox módon – ismét történelmen túli, metafizikai jelentőséggel telítődött. Olyan mérföldkővé vált a holocaust, mely fél évszázados távlatból egyelőre beláthatatlan és felmérhetetlen hatást gyakorol majd a tárgyává tett zsidóságon túl Európa, a kereszténység s talán a nyugati civilizációs értékrenden nyugvó világ egészére.

A Törvényhez való viszonyában a zsidóság méretik meg, a Törvény népéhez való viszonyában a többi nemzet. Sok helyütt látni jelét: elfogadottá vált a gondolat, hogy a világállapotot jelzi a zsidókról való gondolkodás és a zsidókhoz való viszony, ám ez gyakorta felmentést ad mindazon nem-teológiai, nem-eszkatológiai kérdésekre adandó válaszok alól, melyek öszszefüggésben állnak a zsidósággal, s melyekben a zsidóságnak önmagának kellene e kérdésekkel számot vetnie. Ehhez a kényelmes vízióhoz a hivatalos zsidóság mindenkori outputja is hozzájárul, mely biztonságpolitikai okokból, túlélési stratégiává merevült tapasztalatból úgy gondolkodik: az a jó, ha egyáltalán nincs szó a zsidókról, vagy ha már mindenképpen beszélnek rólunk, hassa át azt a sztereotipikus kegyelet és a bűntudat, s ha valaki a kórustól eltérő tónusban szólal meg, és mondandójának politikai súlya, a zsidóság kivívott hétköznapi státusát veszélyeztető üzenete van, alapos fejmosásban részesüljön.

Ebbe a takarosan berendezett kirakatba vágódott bele a kő, ám a portált szinte észrevétlenül beüvegezték, a cserepeket eltakarították. Mindenki úgy tesz, mintha mi sem történt volna.

Miközben a politika, a kultúra, a média világa és a hivatalos zsidóság mentalitása ily kordiális randevút bonyolít egymással, az Auschwitz árnyékával beborított közép-európai zsidó lét, a túlélők és gyermekeik világa újabb tapasztalattal gazdagítja-árnyalja azt a sorskatalógust, mely a zsidóság történetének fejezeteiből áll: olyan tapasztalattal, mely – a zsidóság teológiai értelemben vett küldetéséhez méltón – az emberiség fájdalmas tudását gazdagítja önmagáról.

*

A Mószer naplóregény, az egykor besúgóvá lett rabbi bejegyzéseit, önreflexióit, múltra és jelenre vonatkozó észrevételeit, a Törvény és az élet valósága közötti vívódását ábrázolja, ahogy a naplóíró szembesül ifjúkora szent forrásaival, a rabbinikus hagyomány besúgásra vonatkozó rendelkezéseivel.

Az elbeszélés témája, szellemisége, hangütése elüt a kortárs magyar irodalom többi, harminc és negyven közötti alkotójának ízlés-, stílus-, probléma- és eszmevilágától, világszemléletétől. Szövegközpontúság helyett a történetelvűség, a szabadság mint önérték (vagy eszményt már nem jelentő adottság) helyett a szabadság hiányát tematizálja, és a Törvény által körülhatárolt szabadság modelljét helyezi centrumába, az egyéni szabadság szüksége mellett egyén és közösség viszonyát firtatja, értékrelativizmus helyett szigorú értékrendet tételez. Történelem és politika s az ezekkel konfrontálódó egyén sorsa foglalkoztatja, mely a kortárs „fiatal” írónemzedék prózájának figyelmét nem vonzza magára. Irónia helyett ismét tragikus világlátás, közönyös szemlélődés helyett részvét és felháborodás uralja érzelmi erőterét. Nemzedékem íróinak lázadása a diktatúra ellen a politikától való elfordulásban, sőt undorban, a közösségi sors iránti érdeklődéssel szemben legfeljebb az egyéniség és a személyiség kiteljesedése (vagy ennek kudarca) iránti érzékenységben nyilvánul meg, rosszabb esetben a totális elidegenedettségben kulminál (formailag pedig énszövegekben, ahol a főhős a legtöbb esetben alig stilizált alteregó). Ez jelenti már csupán az átélhető élményt; s az élet egészét, a magánélet bizonyos aspektusait is szigorú politikai normák által szabályozott lét felszabadulása után, bizonyos erkölcsi anarchizmusban vagy legalábbis ennek előszeretettel való ábrázolásában, prózapoétikailag pedig a szövegirodalomban találja meg lázadása „formáját”; és jobb terminus technicus nem lévén világlátására és stílusára: posztmodern életérzést posztmodern módon tükröz vissza. A magam világképe ettől jelentősen eltér, így az általam írottak, ha témájukban és kifejezésmódjukban radikálisnak mondhatók is, általában egy hagyományos értékvilágot tételeznek.

A történetelvűség a zsidó tárgyú, kortárs irodalomban azért is lehet erőteljesebb, mert van történet: a XX. század második felének történelmében is van; a zsidó sors tálcán kínálja. Az egyéni sorsokat szubjektív szándéktól függetlenül átható történelem és a választott életutak fojtogató egybefonódása a történelemmel erős cselekményt, „emberi” történeteket, horribile dictu: katarzist eredményez, ami nem jellemző a posztmodernre. Az eltávolodás és a visszatérés, az önfeladás és a hűség paradigmájaként megjelenő létélmény mintha egy befejezhetetlen narratíva ismétlődő toposza lenne csak, variációk egy évezredes témára, mely azonban az újrafogalmazás által újra és újra azzal az eredetiséggel és sűrűséggel képes megjelenni, mint először, sőt, az egymásra rétegződés által különös, fátumszerű jelentőséget kap.

*

A Mószer a senkiföldjén létező, kánonon kívüli könyv, mely a Törvény, a bűn s az engesztelés szükségének középpontba állításával vallásos szemléletet tükröz. Egy, a kommunista diktatúrában tanúsított sarkos zsidó magatartás kritikai analízisét nyújtja: a környezet iránti bizalomvesztést, az elidegenedést, az antifasiszta hatalomhoz való kritikátlan hiperlojalitást, mely a rendszer diktatúrává formálódása után eszközzé teszi az új hatalom szárnya alatt menedéket keresőt; a túlélő talajvesztettségéről vall, melyből a szenvedéssel igazolt későbbi vétkek erednek; egyszersmind fellebbenti a „bársonyos forradalomnak” sem nevezhető magyar átalakulásban puha macskaléptekkel elsikkasztott igazságtételre borított leplet.

*

A szenzációra éhes újságírói kérdés mindig így szól: valóságos történet-e a Mószeré, igaz-e a besúgóvá lett rabbi és rabbiné históriája.

A drámai létélménnyé sűrűsödő tapasztalat, a láger halálos fenyegetettségéből szabaduló, ám zsigereiben ennek traumatikus emlékét örökké hordozó, ezért a poszttraumás stressznek mindörökre kiszolgáltatott sors nem lett elemzések tárgya; nem esett szó arról, hogy egy újabb önkény idején, amikor megadatik a választás lehetősége a túlélést jelentő kollaboráció és a bizonytalan jövőt sejtető szembenállás között, ösztönösen választanak, a túlélő zsigeri reflexével, s csak később kurvulnak el, amikor a hálóba tekeredve rádöbbennek: nincs visszaút, eladták magukat, saját múltjuk túszai, akik soha nem szabadulhatnak, akkor hát legalább kérjék meg az árát együttműködésüknek.

*

Voltak-e spiclik a katolikus, református, evangélikus lelkészek között? Voltak-e besúgók a rabbik között? A válasz: igen, voltak, s ez talán a legfájdalmasabb állítások egyike, melyet az önkény korszakával kapcsolatban ki kell mondanunk. Személyre szóló kérdés persze, hogy a beszervezési nyilatkozat önkéntes vagy kényszer hatására történt aláírásán túl ki mit tett, ki mit jelentett.

A bizalmi viszony elárulása, ami pap és híve, mester és tanítvány között megesik, olyan súlyú vétek, amihez csupán a családtagok besúgásának drámája mérhető. S talán nem elfogultság – és különösen nem felmentés –, ha azt állítom: a félelem politikája, a fenyegetettség drámája nyomasztóbb, ám paradox módon a vétek súlya is nagyobb, ha egy kisebbséget, különösen egy olyan előtörténetű kisebbséget érint e dráma, mint amilyen a vészkorszakot túlélt kelet-közép-európai zsidóság.

Megnyugtatóan aligha válaszolható meg, hogy a halálos fenyegetettségből szabaduló a közvetlen sokkból felépülve, az élménytől gyógyultan távozhat-e, nincs-e sorsába mindörökre belekódolva az üzenet: a vele történtektől soha nem függetlenítheti magát. És ha valaki egymást követő két önkényuralom áldozata? Változik-e a vele szemben alkalmazott erkölcsi mérce?

Nem kerülhetem el annak felvetését sem, ugyan miért nem születtek meg azok az elbeszélések, melyek a többségi társadalom oldaláról feszegetik e torokszorító kérdéseket. Persze tudom, nem lehet normatívát megfogalmazni az irodalom köztársaságának, autonómiájukra oly kényes polgárainak, de mégiscsak különös és nyomasztó ez a csend.

Kevés szó esik a posztkommunista országokban a rendszerváltozás után arról is, hogy a politikai-gazdasági fordulatok nyomán vajon nem kell-e legalább egy emberöltőnek eltelnie ahhoz, hogy valóban szabaddá váljunk: szabaddá emlékeinktől, múltunktól, ki-ki saját megalkuvásának szégyenétől, megalázottságától.

Egyiptom emléke a zsigereinkben van, s csupán a zsidó tapasztalat utasít a Törvény erejével emlékezésre. Noha a kivonulás a megváltás előjele és reménye, nem emberi hőstett áll a nemzeti eredettörténet centrumában: rabszolgák voltunk Micrájimban, majd negyvenesztendei vándorlás után léphettünk csak az Ígéret Földjére, amikor kihaltak sorainkból, akik még személyes emlékeikben, húsosfazék-nosztalgiájukban: sorsukban hordozták a szolgaság erkölcsöt rongyoló emlékét.

*

Rabbik és keresztény papok is voltak a beszervezettek között, akik híveiket sem kímélték, amikor információt kért – követelt – tőlük a politikai rendőrség.

Voltak, akik megrettentek az első fenyegetéstől; voltak, akik némi hezitálás után éltek a felkínált lehetőségekkel.

Voltak, akiknek nem volt más választásuk, mert olyasmivel zsarolták meg őket, ami túl nagy ár lett volna ellenállásukért.

Akadtak, akik kínos helyzetükből előnyt akartak kovácsolni: pénzért, pozícióért, ilyen-olyan felajánlásokért vállalták az együttműködést; s akadtak olyanok, akikben nem a számítás munkált, de ideológiai vagy politikai azonosulás, avagy a hazaszeretet, melynek mézesmadzagjával csábították őket az aktuális kurzusnak tett szolgálatra, mely illegitim módon azonosította uralmát a nemzet képviseletével. Bizonyára olyanok is akadtak, akik eleve úgy vállalták az együttműködést, hogy megkísérlik az ellenállást: előnnyé fordítani hátrányukat – ám ennek sikere avagy kudarca szintén vitatható és nehezen mérlegelhető.

A jog a kényszerítés, fenyegetés hatására elkövetett cselekmény megítélésekor más szankciót alkalmaz, mint a szabad akaratnyilvánítás eredményeként bekövetkezett események idején.

A zsidó hagyomány szerint akit emberölésre, bálványimádásra vagy tiltott szexuális kapcsolatra kényszerítenek, inkább fel kell áldozza magát, mint e bűnöket magára vegye. Más esetekben a törvény akceptálja a fenyegetettség miatti meghajlást az élet megóvása érdekében, és a sértett (vagy a közösség) joga elégtételt venni a kárért.

A büntetőjog eszközei itt a visszaható hatály tilalma miatt alkalmazhatatlanok, még azokban az országokban is, ahol szigorúbb szabályozást igyekeznek foganatosítani az egykori ügynökökkel szemben. Ahol a lusztrációról törvényi szabályozás született, akár munkajogi vagy közalkalmazotti jogviszonyt érintő szankciókat is alkalmazhatnak az egykori titkosszolgálati emberekkel szemben. A polgári jog károkozásra vonatkozó szabályai szűkebb körben talán alapul szolgálhatnak, ám a jelenség maga, egy szörnyű kor mementójaként, leginkább a történelem ítélőszéke elé idézendő. Az áldozatok ne ítélkezhessenek a jogszolgáltatás ezredéves bölcs normája szerint, de tudhassanak az ellenük elkövetett törvénytelenségek teljes köréről. Az erkölcsi világrenden ütött seb nem hegedhet be anélkül, hogy Kelet-Közép-Európa népei számot ne vessenek közelmúltjukkal, s a kollektív memória meg ne emlékezzen a lélekromboló kor áldozatairól, és le ne leplezze az önkény mechanizmusát.

A „történelempolitika” ma a legtöbb érintett országban kielégítetlenül hagyja a túlélők igazságtételi igényét, mert a diktatúrák lebontása során a hatalomátmentők és a legalitást, valamint a békés átmenetet szem előtt tartó rendszerváltók nagy része (akiknek soraiba még 1989-et megelőzően beépült a politikai rendőrség) maguk is az archívumok rendkívül korlátozott felszabadítását tartották kívánatosnak, sőt a nemzetbiztonsági szolgálatok olykor önállósult hatalmi tényezőként diszponáltak ügyiratok sokasága felett. A történetírás így igen szűkre szabott mezsgyén tudja csak tenni a dolgát: rekonstruálni a kort, melyben éltünk, s mely bennünk él.

A figyelmes olvasó kikövetkeztetheti: hazabeszélek. Egyetlen kortárs eszköz kínálja magát eminensen, hogy a jelenség áldozatainak legalább jelképes igazságot szolgáltasson, a memóriának pedig kapaszkodót, ha már az irattárak jó része zárva marad, mert az igazságtétel áldozatul esik a politika erkölcsön túllépő érdekeinek. A történelemre fogékony irodalom lehet képes csupán az életek sokaságát kisiklató jelenség feldolgozására. Egyéb elégtétel híján az emlékezet, a történelem és a fikció határvidékén születhet meg az igazságtétel. Meglehet, sovány vigasz ez azoknak, akiknek pályáját kettétörte, családjuk nyugalmát feldúlta, hogy áldozatai lettek a besúgásnak, ám az ábrázolás mégis megőriz, rekonstruál, kollektív pszichoterápiaként feloldoz, és az így nyerhető katarzis által mégiscsak megtisztít és felemel.

Míg a jogilag megalapozott alternatívák száma véges a besúgóprobléma kezelésében (és különösen az a korábbi, politikai bűncselekményekre épülő, illegitim rendszer valamennyi felelősének számonkérése tárgyában), a téma irodalmi feldolgozása végtelen számú variánsát kínálja az ábrázolandóknak.

Meg kell írnunk azok sorsát is, akik áldozatból lettek üldözők: a vészkorszak túlélőiből a kommunista rezsim szolgái; másrészt azokét, akik a politikai rendőrség machinációi folytán váltak megfigyeltből megfigyelővé, besúgottból besúgóvá, mert kiutat életük válságából – úgy látták – csak ez jelenthet.

Ennél „drámaibb” sors aligha kívánkozhatna írói tollra. Akit túszként tart fogva a múlt, s akit immár túszként tart fogva a jelen. A lappangó szorongás és a kiújuló rettegés: a bűnössé váló szenvedő, akit ugyanaz a félelem mozgat. Ez könyvem főszereplőjének sorsa; egészen pontosan, Kertész Imre megkerülhetetlen szavával: sorstalansága, a nem-drámai figura vegetációja, akinek nem adatik meg életében a választás szabadsága.

A Mószer a poszt-auschwitzi kor zsidó meghasonlottságának mementója.

*

Könyvemről egyöntetűen azt állították egyetértő és bíráló olvasói, hogy nem ítél: nem marasztalja el főszereplőjét (ami a választott naplóforma és az utolsó lapig egyes szám első személyben folyó elbeszélés által teremtett regénytérben nem is volna igazán lehetséges), ugyanakkor a vívódó alak vallomásszerű bejegyzései nyomán nem is nyer feloldozást mindjobban kínzó bűntudata alól.

Elégedettségre okot adó visszajelzése ez választott közelítésmódomnak.

Végül is mit gondolok, tudakolták, bűnös-e a besúgóvá lett rabbi, vagy áldozat?

Azt gondolom, amit a regényben leírtam.

Ne ítéld meg felebarátodat, míg nem voltál a helyzetében! – szól a Pirké Ávot, s én következetesen tartottam magam az Atyák Traktátusának e mondatához, amit a könyvben idézek is. Azt azonban sehol sem mondja egyetlen forrás sem, hogy ne beszéljük el történetünket, ne szóljunk történelmi traumáinkról, sőt a zsidó irodalom éppen arra szolgál példaként, hogy szembesít legsötétebb önmagunkkal is, amint arra szintén számos citátum utal a rabbinikus szöveghagyomány világából a Mószer lapjain.

Az író feladata az ábrázolás – sőt az empátia, regénye alakjaival –, az ítéletalkotás joga az olvasóé, a vallásos felfogás szerint Istené. Ha az a vád érne, hogy igazságtalanul ítéltem a kényszerítő körülményeknek kiszolgáltatott „hősöm” felett, riadtan olvasnék bele könyvembe, s ha valóban lenne egy mondatom, mely hivatkozási alapul szolgálna e véleményhez, bűntudattal ismerném be kritikusom igazát.

Én azonban – szintén nem kis teherrel küzdve – mindössze ábrázolni akartam a szenvedő, tette erkölcsi súlyával évtizedek múltán kétségbeesetten viaskodó embert, akinek sorsa – miliője, stílusa, viselkedése, tudása és reflexei ezernyi hajszálgyökerével és gettólétével – egyetemes emberi sors, rokon minden önkény kollaboráló áldozatáéval. Ábrázolni, hogy elriasszon és megértést ébresszen, ellenszenvet és részvétet fakasszon. Transzparens legyen a hallgatás falával szemben, mely magasabb és szilárdabb, mint a Berlini Fal volt. Mert a besúgó maga is besúgható és zsarolható, s története nem feltétlenül ér véget azzal, hogy futni hagyják. Egykori megbízói részben ma is a helyükön ülnek, s a demokratikus államrendet védik. Ezeket az embereket, a diktatúra korábbi államapparátusában kulcsszerepet betöltő személyekhez hasonlóan, a legtöbb rendszerváltó országban nem érintette az igazságtétel, amit a törvények visszaható hatályának tilalma korlátoz. A jogbiztonság és az erkölcsi világrend helyreállításának érdeke ütközik itt, s az értékkollízió feloldhatatlan ellentmondást szül. A zárt archívumok pedig, melyek itt-ott mégiscsak szivárognak, a demokráciát jobban mérgezik, mint a megnyitott irattárak.

*

A harmadik magyar köztársaság első szabadon választott parlamentjében, 1990 késő tavaszán hat párt képviselői foglalhattak helyet. 386 képviselőből 44 szerepelt a korábbi politikai rendőrség ügynöklistáján – nyilatkozta évekkel később az egyik átvilágítóbíró. Az első ciklus kormányának feje tájékoztatta a parlamenti pártok frakcióit az érintett személyekről, ám a jogi szabályozás átcsúszott a második törvényhozási ciklusra, amikor a Magyar Köztársaság miniszterelnöki posztját olyan személy tölthette be, aki maga is érintettje volt az időközben meghozott ügynöktörvénynek. Ő maga nem besúgó volt, annál rosszabb: pártapparátcsikként és állami vezetőként az ügynöki jelentések kiértékelt végeredményét kapta kézhez. E törvény – mely az akkori miniszterelnök vezette posztkommunista erők és klientúrájuk érdekeinek megfelelően, valamint a rendszerváltó erők aktuálpolitikai érdekeinek megosztottsága folytán jött létre – lehetetlenné tette a valódi szembenézést a múlttal.

A demokrácia kilencedik esztendejében létrejött harmadik kormány sem öntött tiszta vizet a pohárba, hiába szerepelt választási szlogenjeik között a „több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás” figyelemfelhívó szózata, noha működésének első hónapjaiban, pillanatnyi érdekének megfelelően, tematizálta a bukott rendszer káderállományát tovább használó titkosszolgálatok és a posztkommunisták demokráciában tűrhetetlen kapcsolatát.

Ahogy a téma kutatói fogalmaznak: az emberjogi érdek és a nemzetbiztonságivá avanzsált állambiztonsági apparátusi érdek ütközéséből az utóbbi került ki győztesen. Több mint százhatvanezer egykori áldozat ma sem szerezhet hivatalos tudomást arról, hogy több mint százezer egykori megfigyelőből ki, mikor, hogyan és miért szolgáltatott adatokat legszemélyesebb ügyeiről, megsértve a demokratikus jogfelfogás egyik alkotmányos alapjogát: az információs önrendelkezési jogot. S ugyanígy nem szerezhet tudomást kutató és átlagpolgár, túlélő és mai fiatal arról, hogyan működött a XX. század emberi jogokat sárba tipró két diktatúrája közül az utóbbi, mely alig egy évtizede szűnt meg létezni.

Vagy mégsem szűnt meg teljesen?

A vér nélküli, bársonyos forradalmaknak ez volna a kialkudott áruk?

*

Fájdalom: olyan eredeti dokumentumok, mint a könyvemben általam megírt fiktív vallomás, tudomásom szerint mind a mai napig nem születtek, legalábbis Magyarországon nem. Nincs felszabadító megkönnyebbülés: nincs bűnvallomás, tehát nem következhet megbocsátás sem. Amint egy misna fogalmaz: Az ember Istennel szemben elkövetett vétkét bűnbánat esetén eltörli a jom kippur, de a másik emberrel szemben elkövetett bűneit csak akkor törli el, ha előbb kiengesztelte felebarátját. Akit megkövettek a vele szemben elkövetett bűnért, annak meg kell bocsátania. Így szól a Törvény.

Helyettes számvetésről van tehát mindössze szó, mely nem engesztelés, így engesztelődést sem hozhat. Az érintettek – elenyésző kisebbséget leszámítva – nem folyamodtak az önleleplezés és önfelszabadítás eszközéhez, mert egykori megbízóik, szellemi utódaik és a velük érdekszövetségben állók megkímélték őket e szembenézéstől, s ők maguk a megbélyegzéstől jobban tartanak, mint az esetleges lelkifurdalástól és a nem szűnő szorongástól, hogy egyszer mégiscsak lelepleződnek.

Helyettes számvetés, írtam az imént, s a kifejezést kettős értelemben is indokoltnak érzem. Egyrészt „hősöm”, a mószerré lett rabbi karaktere által kellett számot vetnem a közép-európai zsidó sors egyik közelmúltbeli, zsákutcás pályájával, mely torzult, üldözötti tudatával vált könnyű prédájává az önkény erőinek, hogy teljes erkölcsi felőrlődés legyen végül osztályrésze; a rabbi által, akinek felstilizált alakja teremt lehetőséget a hétköznapok valóságában be nem következő lelkiismeret-vizsgálatra; másrészt nemzedékem tollforgatói helyett, akiket a nagyon is jelen való múlt faggatása, megértése és/vagy elutasítása hidegen hagy, s a nyelvvel való játékba, a gyerekszemszög ironikus látásmódjába vagy a hétköznapok mámoraiba burkolják figuráikat, meg sem kísérelve a szembenézést azzal, mi történt itt, Kelet-Közép-Európa boszorkánykonyhájában az elmúlt több mint fél évszázad kegyetlen kísérletei során.

Számomra másként nincs is értelme az írásnak, mint hogy azzal a valósággal vessen számot, melyben élnünk adatott. Sorsokat faggatok, szaggatott lélegzetvételüket hallgatom, olykor – úgy érzem – a többségi társadalom szellemi emberei, kortársaim helyett, bár egy író, ha komolyan veszi feladatát, mindig és mindenhol kisebbségben él. Helyettük is vásárra viszem a bőröm, magamra vonva szűkebb közösségem megbotránkozását: miért kell pont a mi szenynyesünket kiteregetni, ha mások hallgatnak a magukéról? Hát éppen azért – felelem a senkiföldjéről.

*

Cedek, cedek tirdof! – Az igazságot, az igazságot keresd! – parancsolja a Tóra, s RaMBaN (Nachmanidész) kommentárja így fogalmaz: azért áll kétszer a szövegben az igazság kifejezés, hogy akkor is keresd, ha javadra szolgál, és akkor is, ha ellenedre szól.

Légy Áron utódai közül való, aki szereti a békét, és keresi a békét – int az Atyák traktátusa, ugyanazt a nyomatékos igét alkalmazva, mint az előbbi idézetben. Keresd: kutasd – fordíthatjuk a súlyosabb kifejezéssel, ám az igazság kimondásának igénye és a békevágy gyakorta nem egyeztethető össze. A zsidó interpretációs hagyomány két, egymással vitatkozó szöveghely esetén egy harmadik felkutatására hív fel, ami megszünteti az ellentmondást, vagy általános elv alkalmazását írja elő, mely feloldja a feszültséget. Ellentmondással állunk szemben, mint ahogy a diaszpórában a rabbinikus gondolkodás számos ponton alakítja, finomítja, puhítja vagy szigorítja a történelmi körülményeknek, a közösség léthelyzetének és vélt szükségletének megfelelően a Törvényt, fékeket és egyensúlyokat építve be a zsidó közgondolkodásba. Az igazság kimondásának korlátozására – mipné darké salom: a béke érdekében – a külvilág általi fenyegettség kényszerítette a bölcsek által vezetett szétszóratottakat, s az kvázinormává merevedett, holott egy másik példázat hangsúlyosan arra figyelmeztet: ha csak egy alef elvész az igazság héber szavából, a maradék jelentése: halál.

Az egyik oldalon az abszolútumot célzó, szigorúbb normák, markánsabb remények, szemben a történelemben élők kompromisszumokra épülő, a teljesség: igazság és béke igényéről lemondó világával.

De igazság és hazugság között nincs harmadik út. Ez a Törvény szava.

*

Kinek Törvény, kinek erkölcsi kötelesség, mindenképpen írói feladat megszólaltatni egy olyan kor kínjait, mely korban beszélni nem volt szabad. Zsidóként létezni gyakorta a létezés avantgárdját is jelenti: érzékeny füllel meghallani a kor felszín alatt bozsgó, mocorgó, kínosan feszítő, ám a kommunikációs fősodorba betörni mégsem tudó kérdéseit, még akkor is, ha e kérdés a saját húsunkba vág. Erkölcsi avantgárd szerepet betölteni egy értékrelativizmusra épülő, átmeneti korban, mert a zsidóság törvényetikája nem a relativitásra épül.

*

Kol Jiszrael arevim ze la ze – Minden zsidó felelős a másikért – fogalmaz inkább rezignált deskripcióval, mint normatívaként egy szöveghely, ismerve a mindenkori környezet zsidókkal kapcsolatos, gyakori előítéleteit. E felelősségtudat éppúgy áthathatja azt, aki a hagyománnyá szervesülő rejtőzködéssel szembeszállva a nyilvánosság előtt szól „zsidó belügyekről”, mint a hagyomány mögé búvót a felelőtlenség, mert utóbbi sűrűn visszaél a mindennapos gyakorlattá terebélyesedő, kizárólag önvédelmi megfontolással, miközben a nyílt társadalmak korában a zsidó közösség e stratégiával könnyen nemtelen társaságba kerülhet.

A rendszerváltás utáni Kelet-Közép-Európában a diktatúrák kérdéseit csak épphogy feszegetjük, mert a maroknyi ellenzékivel szemben a túlnyomó többség hallgatott, talán ésszerű, ám kevéssé elvszerű alkukat kötve túlélni próbált, sőt a polgárok nem csekély hányada – és nem csupán a rendszerváltás vesztesei – gazdasági, jóléti, közbiztonsági vagy akár tisztán politikai okból nosztalgiát is érez az ancien régime iránt.

A politika tespedten szétterülő testével ráfekszik a múltra, és a jelen tagolt érdekei szegeződnek az igazságosság egyetemes értékeivel szembe. Színfalak mögötti alkuk szabotálják a tények megismerését, zsarolás és kompromisszumok tárgya a lassan történelemmé szervesülő félmúlt. A magyar társadalmi érdektelenség részint a korábbi diktatúra beágyazottágában és elfogadottságában, részint a rendszerváltás teremtette lépéskényszerben gyökerezik, mely a jelenre fókuszálja az éleslátást. A változások évtizede – az újszülött demokráciák gyermekbetegségeivel, egymásra rakódó konfliktusrétegeivel, a demokratikus politizálás helyenként sajnos valóban ízléstelen, „káeurópai” mindennapjaival, melyben valamennyi politikai erő elveszítette szüzességét – elhomályosította a felszabadulás kollektív élményét, azt a sensus communist, hogy van közös értékrend, melynek alapján megtörténhet a szembenézés az önkény évtizedeivel. Nem a múlt és a jelen között húzatott éles cezúra, hanem a magyar történelemből ismert kulturális s ma politikaivá merevedő frontvonalon, és a szellemi-erkölcsi megfontolások odavesztek az aktuálpolitika szempontrendszerében.

Pészach, az Egyiptomból való kivonulás ünnepe azt törekszik tudatosítani bennünk, hogy minden nemzedéknek úgy kell éreznie magát, mintha személyesen szabadult volna fel a rabszolgaságból. Valamennyi generáció a saját élményeként kell felfogja a parancsolat szerint, hogy szolgaként sínylődött, és megváltása révén szabaddá vált, hogy eljusson Sínai hegyéig, ahol a hagyomány szerint a Törvény átadása megtörtént.

Noha vallási parancsként csak a zsidóság számára kötelező érvényű ez az üzenet, okulhat belőle mindenki: ahhoz, hogy a szabadság közös élményét ébren tartsa önmaga és gyermekei számára, az ember a szolgaság kollektív emlékét sem feledheti.

*

Németországban megnyíltak az archívumok: sok szenvedés, szégyen, megcsalattatás és lelepleztetés árán talán kifúrja magát a társadalom a lelkekre kövült rétegek alól az öntisztulásig és a megbékélésig.

Mondhatná valaki: Németországban volt már példa a társadalmi súlyú múltfeldolgozásra; részint ez könnyítette meg a folyamatot, részint az a tény, hogy a korábbi Vergangenheitsbewältigung a szélsőjobboldali bűnök, míg e mostani a szélsőbaloldal által elkövetett és általa kényszerített cselekmények feltárására és reparálására irányul, így bizonyos nemzeti egyensúlyérzetet állít helyre a napjainkban zajló fájdalmas folyamat.

Noha Magyarországon a második világháború és a vészkorszak után történtek bizonyos igazságtételi cselekmények, e sokat vitatott kirakatperek és rendelkezések a szovjet diktatúra egyre növekvő árnyékában s csupán a büntetőjog, illetve a jelképek világában zajlottak. Társadalmi súlyú önvizsgálatra nem került sor, mert az új diktatúra – miközben a bűnös nemzet címkéjével bélyegezte meg az egész magyar társadalmat – a totalitárius rendszerek lényegi-erkölcsi azonossága miatt nem engedett teret az önvizsgálatnak, mint ahogy semmiféle mély szellemi mozgásnak sem, ám eközben – hasonlóan a Német Demokratikus Köztársasághoz – sajátos módon beépítette a nemzet önképébe az új, antifasiszta imázst. Négy évtized alatt a kollektív memóriába e billog égett bele, csak a zsidók emlékezete őrizte híven, túlságosan is lassan gyógyuló sebként a velük szemben elkövetett s ki nem engesztelt bűn emlékét. Mind a zsidók, mind a nem zsidók szenvednek e kibeszéletlenségtől; nincs anyagi kárpótlás, mely gyógyír lehetne, s ezt helyettesíthetné, sőt az önként fel nem dolgozott magyar nemzeti felelősség híján a jelképes jóvátétel újabb, csendes gyűlölethullám kiindulópontjául szolgálhat.

Össztársadalmi szinten azonban a vészkorszakért viselt erkölcsi felelősség elhárítása – ugyanúgy, mint a rákövetkező kommunista diktatúra köznapivá szervesülő jogtalanságainak elkenése és megtorlatlansága – szerves folytonosságot alkot.

Igaz, Németországban is megkésve következett be az első szembenézés, és az is igaz, hogy a Német Szövetségi Köztársaságnak csak a náci önkénnyel kellett megbirkóznia, a kommunista múlttal jórészt kívülállóként, az igazságtétel nyomásgyakorlójaként szembesült, amikor az egyesülés után a keleti múlt faggatása megkezdődött, ám ennek kikényszerítésére aligha kerülhetett volna sor a nácizmussal való korábbi, nyugati elszámolás nélkül.

Távolból majd elmosódnak a különbségek a közélet különféle árnyalatú és irányultságú résztvevői között, akik politikai érdekeikkel egybevágóan söprik szőnyeg alá az igazságtétel nagy kérdéseit, és az átpolitizált szellemi elit válik felelőssé, amely nem képes erkölcsi autoritásként függetleníteni magát a hatalomgyakorlásban közvetlenül szerepet játszóktól. Ha lenne Magyarországon a szabadság és demokrácia alapértékei iránt szilárdan elkötelezett, véleményformáló, nyomásgyakorló réteg, melyet a napi politika nem kényszerít taktikai megalkuvásokra, mindez nem történhetne meg.

De nincs.

A kultúrharcos, zsákutcás XX. századi magyar történelem csapdájába a harmadik magyar köztársaság is beleesik. Miközben az igazságtétel lassan tíz éve vita tárgya, a diktatúra vezető politikusai a keleti piacokon elvtársi kapcsolataikat gazdaságivá konvertáló nagyvállalkozók, s titkosszolgái részben ma is a helyükön ülnek. Valljuk meg, némiképpen igazságtalanul esik a legtöbb szó besúgóikról, akiknek egy része mindenképpen kényszer, fenyegetés és megfélemlítés hatására sározta be magát.

*

Magyarországon a vonatkozó törvény – az egykori ügynökök személyiségi jogait tiszteletben tartva – még a sértetteknek sem enged betekintést a rájuk vonatkozó teljes dokumentációba. Megkíméli az egykori besúgókat az azonosítástól, sőt a posztkommunista erők által gumiparagrafussá züllesztett jogszabály hiátusai miatt a titkosszolgálati utódszervezetek saját mérlegelésére bízza, hogy a korábbi dokumentációból mit adnak át az így eleve komolytalanná tett Történeti Hivatalnak, mely – korántsem véletlenül – töredékét kapta csak meg a törvénytelenül keletkezett iratanyagnak.

Noha minden szolidaritásom azoké, akik az újabb törvénytelenséget orvosolni kívánják, magam sem tudnék megnyugtatóan állást foglalni, hogy a tragikomikus magyar módszerrel szemben minden kétséget kizáróan a német modell az ideális, mert a leleplezés során nem mindig képes súlyozni a beszervezettek között. Csak a tényeket rögzíti, nem lát azok mögé, nem lát a „nem-hivatalos munkatársak” lelkébe, és egyként megbélyegzi a készséges, anyagi előnyökért vagy ideológiai elkötelezettségből információt szolgáltatót s a megzsarolt, lehetetlen helyzetéből szabadulni képtelen együttműködőt. Németország ráadásul megszabadulhatott a keleti tartomány titkosszolgáitól, míg Magyarországon eseteként személyi és szervezeti folytonosság is akadályozza az igazságtétel folyamatát.

Íróként menedékül szolgálhat számomra, hogy nem tisztem az ítélkezés. Meglehet: az ügynöksors ábrázolása van olyan elrettentő, mint a besúgók néven nevezése, ám ez mégiscsak helyettes számvetés, a valóság helyett a fikció birodalmában. Ami bizonyos: a magyar demokrácia erkölcsi minősége sínyli meg, ha nem vet számot a múlttal.

*

A diaszpóralét, a befogadó népekkel való együttélés ma is állandó mérlegelésre készteti a történelmi traumáktól terhelt zsidó tudatot: mit tegyen; hogyan viselkedjen; gondolataiból és véleményéből mennyit és miként hozzon mások tudomására? A szétszóratásban a zsidó politika mindig biztonságpolitika, melyre vallási parancs is kötelez. Ám miközben a zsidók „a város békéjét keresik”, ahol élniük adatott, olykor megfeledkeznek más, ezzel egyenrangú vagy még súlyosabb kötelezettségeikről, és biztonságuk, nyugalmuk szavatolása – különösen Auschwitz hosszú és sajátos módon egyre növekvő árnyékában – minden egyéb szempontot félresöprő stratégiává merevedik. Eszköz, mely egyre inkább üres céllá lesz. Az áldozat öröknek gondolt igaza, görcsös félelem diktálta tettei és a tévedhetetlenség imázsa jellemzi, miközben a Törvény népeként az igazság szolgálata lenne elrendelt feladata; ezáltal kellene példával szolgálnia – jelen esetben Kelet-Közép-Európa erkölcsi válsága feloldásához.

Igazság és irgalom: e két centrális erő mozgatja a tradicionális zsidó gondolkodást.

Megbecsülést ma is azzal vívhatna ki a zsidóság – mely a vallásos felfogás szerint történelmen túli erő által kijelölt szerepét gyakorolja –, hogy küldetésének megfelelő példát nyújt a tudomásul nem vett erkölcsi válsággal fenyegető szituációban, mely csak tetézi a térség amúgy is súlyos terheket hordozó mentális állapotát. Ha volt, aki vétett, vállalja, amit tett, magán is, máson is könnyítve, a gyanú mindent belengő füstjét oszlatva.

Éppenséggel ezzel a gesztussal, a bűntudatot feloldó mechanizmus közkinccsé tételével: a bűn bevallásával, az érte való engeszteléssel és a megbocsátással járulhatna hozzá (ám kizárólag ebben a sorrendben) az erkölcsi rend helyreállításához, még akkor is, ha a mószerprobléma specifikusan nem a zsidó–nem-zsidó együttélés problémája. A hallgatás távol esik az etnosz és ethosz: a partikularitás és univerzalizmus közé ékelt nép sajátos küldetéstudatától, melyből kivetkőzni nem tud, ám ha hűtlenné válik szellemi hagyatékához, önmaga tragikomikus paródiája lesz.

*

Helyettes számvetés, írtam könyvem epitheton ornansaként, mert Magyarországon – kényszer és késztetés híján – nem törekedett számadásra-számvetésre sem egykori besúgó, sem a társadalom egésze, a radikális rendszerváltók pedig napi politikai érdekeik oltárán áldozták-áldozzák fel elveiket. Kollektív feledésre ítélték a múltat, amit nem tűrhetünk. A Mószer számadás az egykori vétkesek, számvetés a rendszerváltó elit és a kortárs irodalom helyett. Sorsa logikájából következően visszhangját is magamnak kell megteremtenem ama nyelven, melyen íródott, mert a magyar szellemi élet nagy része – tisztelet a kivételnek – gyáván hallgat róla, miként lényegében az egész problémakörről.

E szöveget ezért ne úgy vegye az olvasó, mint önreklámot vagy mint kesergő panaszt. Ennek itt nincs helye, s nem is annak szántam. E csend nem a regénynek szól. Sokatmondóbb annál.

Fogadja hát úgy e sorokat, mint a viszonyok emblematikus jelét. Mint hiányjelet. Fogadja úgy, mint helyettes számvetést, a magyarországi recepció s a mószerprobléma magyarországi megoldása helyett.

*

„Az üldözésről beszélgettünk, a mártírokról, X és Y megpróbáltatásairól. Mire való ez a sok szenvedés? Mire való bármilyen szenvedés? – kérdezték tőlem.

A szenvedésnek egyetlen célja, egyetlen értelme van: felnyitja az ember szemét, felajzza szellemét, elősegíti a megismerést. »Szenvedett, tehát megértett«, mindössze ennyit mondhatunk arról, aki beteg volt, akit igazságtalanság ért, avagy a szerencsétlenség bármilyen formája.

Azt hinni, hogy a szenvedés önmagában érték volna, hogy nemesebbé teszi az embert... Üres fecsegés, akárcsak a szenvedés erkölcsi értékét hangoztató minden érvelés; a szenvedés nem nemesít meg senkit (kivéve azokat, akik eleve jók voltak), semmi abszolút értéke; elfelejtjük, mint ahogy elfelejtünk mindent; nem marad meg, nem lesz része »az emberiség örökségé«-nek, elvész, ahogyan minden elvész.

Kivéve, hadd ismételjem meg, ha olyan dolgokat tár fel, amiket nélküle nem láttunk volna meg. A szenvedés tehát csakis a megismerés számára hasznos, ezenkívül csak arra szolgál, hogy megmérgezze az életet. Ami, zárójelben legyen mondva, ugyancsak a megismerésnek kedvez.” (E. M. Cioran)