Szervác József

Halottak napja-dal

                                                                       (leendő tetememért)

Lassabban a testtel, föld,
szülötteid zabáló, lassabban a testtel,
maradok még, még semmi nem veszett el,
bár minden zár alatt – majd később örököld

ha mi marad belőlem: egy ormótlan rakás hús,
körötte báva túlélők, kurafiak, pár árgus
lelkű könyvelő, végül hogy kipipáljon
(avval sem lesz békébb a béke e tájon) –

lassabban, ácsi, föld, már régen visszaloptál
belőlem annyi mindent, érd be egy darabig,
majd magam döntsem el, várj a sorodra, míg
elvégeztetem, leszek minden halottnál

hullább, egy megpökdösött dög –
megyek majd hintón, hajtóm az öregördög –
mit érdekel: a fanfárokból majd szellentés rivall –
partodnál üdvözült nyerők, tulkok klakkjaival –

csak eső essen, ríjon csak vörösbort az ég,
s míg hullasz rám, föld, ezek kántáljanak: na még! –
mit érdekel, mit vartyognak majd a korcsok –
úgyis viszek magammal néhány árva kortyot –

s ha hagynék ideát is, az én dolgom: kire
(s ha nem addig az addig, az eddig eddig-e?).
Te föld! Míg kívüled vagyok, enyém a rám eső rész.
Enyém sírhatnékom joga. A bőgőké a bőgés.