Életfogytiglan

Lajtos Árpád 1941-ben kitűnően képzett, hajlíthatatlan jellemű, vonzóan intelligens katonatiszt volt. Fiatalon vezérkari százados. Ott volt a Don-kanyarnál, s 1944-ben Lengyelországban a német fővezérségen teljesített szolgálatot; titkos megbízatása: puhatolja ki, térképezze fel, miképp lehetne a magyar hadsereget valamelyest (talán egészen?) kimenteni a német hadsereg megalázó szorításából.

Lajtos Árpád 1961-ben hajlíthatatlan jellemű, vonzóan intelligens, nagyon sokat tapasztalt férfi. Hadifogság és börtönévek után ablakmosásból él. És a magyar katonai elhárítás kötelezi őt: írja meg háborús tapasztalatait. Legfőképpen arról írjon: milyen volt a szövetségesek között a katonai együttműködés, mi volt és hogyan végezték feladatukat az összekötő tisztek.

Előzetes hírverés nélkül, barátságtalanul késő esti órában kezdte vetíteni a Magyar Televízió 1983-ban Sára Sándor dokumentumfilmjét. A Don-kanyart megjárt és szerencsésen hazavergődött túlélők beszéltek a háborús pokolról. Hamar megjegyeztem egy fegyelmezett arcú, pontosan fogalmazó, szikár úr nevét: Lajtos Árpád vezérkari százados. Akkor még nem tudtam: a front összeomlásakor a hajdani katonatiszt hadosztályával nem lépte át a nyugati magyar határt, katonáival együtt „eltűnt”, aztán orosz hadifogságba esett, hazatérése után letartóztatták, hét évet börtönben ült, 1956 augusztusában szabadult, majd 1957 nyarán feleségül vette Dajka Margitot (régi szerelem, kopott fénykép őrzi a háború éveiből emlékét), és a Kossuth-díjas színésznő mellett csendben, okosan, háttérben élt.

1984 őszén Dajka Margit megajándékozott a barátságával, szeretetével. Akkor ismertem meg Lajtos Árpádot. A mindennapi életben is hajlíthatatlan, szikár, vonzóan intelligens úr volt. Nyugdíjas ablakmosó. Minden mondatában, mozdulatában ízig-vérig katona.

Ember, vedd akármi részben – mondaná Shakespeare.

Megértette az érzelmeket, tisztelte a tényeket.

Őrzöm néhány beszélgetés emlékét.

A világháborúban történtekről csak egyszer esett hosszabban szó. Baráti társaságban 1985-ben levetítettük Sára Sándor a nyilvános fórumokról időközben eltűnt (eltüntetett) filmjét, s akkor a Dajka Margit mellett csendben üldögélő Lajtos Árpád Ruttkai Éva és Sára Sándor kedves nógatására beszélni kezdett – a hangszalag tanúsága szerint akkor is csak néhány pontos, tárgyszerű mondatot. És kiigazította egy-egy hibás állításunkat, elfogult vagy feleslegesen indulatos mondatunkat.

Néhány héttel később kezemben nagy cserép virággal állítottam be Margitkáékhoz, Margitka épp lángost sütött, Árpád nyitott ajtót. Jókor jött, nemsokára kész a lángos! – miközben paskolta a tésztát, Margitka összehúzta a szemét, mosolya elrejtette a tekintetét, kacsintott: Éhes, ugye? – és amíg körbetáncolta a frissen sült lángos illata a szobát, falatoztunk, beszélgettünk. Szó esett erről, arról, mindenről. Rég volt: elszálltak a szavak.

Szobasarokban, kisasztalon megsárgult gépirat: Visszaemlékezéseim a 2. világháború során betöltött összekötő vezérkari tiszti beosztásomra. Az 1961-ben készült tanulmány titokban létező másolata. Észrevettem. Elolvashatom? – kérdeztem Árpádot. Nem azonnal válaszolt. Jó, de hamar add vissza! Aztán másról kezdtünk beszélgetni. Nem emlékszem, miről.

Éjszaka egy ültő helyemben olvastam végig a gépiratot.

Tudtam, hogy Lajtos Árpád emlékiratain dolgozott, dolgozik, a szemtanú hitelességével akarja megrajzolni a Don-kanyarnál történteket, sejtettem, hogy a kezemben tartott szöveg is valamilyen formában része lesz a készülő könyvnek, de elképzelni sem tudtam, hogy Lajtos Árpád gondolatai Magyarországon nyomtatásban napvilágot láthassanak.

Néhány hét múlva kerestem telefonon. Margitka akkor már kórházban volt. Megvagyunk – mondta tömören Árpád. A nálam lévő kéziratról nem ejtett szót.

Telefonon utoljára 1986. május 14-én beszéltünk. Senkit nem fogadunk, csak titeket – mondta. Másnap délután Ruttkai Évával meglátogattuk Margitkát a kórházban. Két óráig maradtunk. Ruttkai Éva és Dajka Margit színházi történetekkel szórakoztatták egymást, minket. Mosolyogtak. Kacagtak.

Ültem némán. Margitka megfogta a kezem: A fene akar már színésznő lenni, csak szeretnék egyedül megmosakodni…

Évekig kalapált agyamban ez a mondat.

Árpád állt Margitka mögött, néha megigazította a takarót, friss vizet adott a virágnak, összehajtogatta a földre csúszott fürdőköpenyt.

A kézirat… – fordultam csendesen hozzá. Nem azonnal válaszolt. Neked adom. A tiéd. Vigyázz rá, nincs másik példány.

Akkor nem értettem, mit jelent ez a mondat.

Néhány nap múlva egy hétre külföldre utaztam.

Margitka temetésére értem haza. És Lajtos Árpád temetésére.

Dajka Margit halála után Lajtos Árpád hazament, mindent elrendezett, és követte Dajka Margitot.

Margitka halála után már nem volt dolga itt a földön.

Júniusban még egyszer jártam Lovag utcai lakásukban. Félig-meddig már üresen álltak a szobák, az egyik közepén árván bámult a semmibe Árpád íróasztala. A rám bízott színházi hagyatékot dobozokba csomagoltam, a földről összeszedtem néhány, másoktól értéktelennek ítélt papirost, egy kopott pénztárcát, üres tükörkeretet, öreg színházi legyezőt.

És őriztem otthon a Lajtos Árpád nekem ajándékozta kéziratot. Vigyáztam rá, ahogy Lajtos Árpádnak a kórházi csöndben megígértem akkor, amikor még nem tudtam: végrendelkezett, rám testálva a megsárgult papírlapokat.

1986-ban okkal nem jutott eszembe, hogy a kézirat kiadását szorgalmazzam. És amikor 1989-ben megjelent Lajtos Árpád emlékirata – röpült velünk az idő, engem is magával ragadott a forgószél –, elolvastam a könyvet, és nem vettem észre: az 1961-ben írott terjedelmes kéziratból csak néhány oldal, az is átírva, lerövidítve olvasható a könyvben.

Elpergett tíz év. Kezembe került, újraolvastam Lajtos Árpád régi írását. Tizenhárom évvel ezelőtt is tudtam: megrendítő és fontos történelmi dokumentum került a birtokomba. De tudtam azt is: gyökereiben kell megváltoznia a magyar világnak, hogy közkinccsé lehessen mindaz, amit a hajlíthatatlan jellemű Lajtos Árpád a második világháborúban történtekről tudott és leírt.

Aztán gyökereiben változott meg a magyar világ, és én elfelejtkeztem Lajtos Árpád kéziratáról.

Nincs mentség.

Akkor sem, ha most, a kétezredik esztendőben megjelenik Lajtos Árpád 1961-ben írott emlékirata, amelyről a hivatása gyakorlásától életfogytiglan eltiltott katonatiszt maga is azt gondolta: Magyarországon soha nem fog napvilágot látni. És hogy máshol jelenjen meg, azt nem akarta.

Most megjelenik, megjelenhet, itthon.

De amíg éjszakánként a kézirat nyomdai előkészítésével, szövegszerkesztéssel, jegyzetek írásával szöszmötölök, nem hagy nyugton a riasztó gondolat: mi mindent felejtettünk el mindabból, amit ránk testáltak az öregek, akik már nem érhették meg 1989-et?

 

Szigethy Gábor