Tornai József

Öregség: híradás

                                                                                                   Csoóri Sándornak 70. születésnapjára

Aki még él az öregek közül,
kiáltsa ezt hulló napok közül:

holtak helyett a ravasz utakat tovább törjük,
a rontó fétis-pofákat mi összetörjük.

Ady kérte, hát ébren vagyunk a strázsán,
új évezred ha lesz: ez a tét most a strázsán.

Jók, rosszak legyenek ma a próféciák,
mi azt suttogjuk, ugyanazt a próféciát,

hogy ne régiek: még mindig modernek
legyünk, s ha kell, eszünk még modernebb,

de a szívünk, az a keleti, ős,
az most legyen egészen és egészen ős.

Akik még vagyunk az öregek közül,
mutassuk meg szökendi évek közül:

adni és kapni, félsz nélkül verekedve,
ez a diadalunk: helyünkért verekedve.

Az az áldomásunk, hogy önmagunk maradjunk,
hova anyánk hozott, arcának megmaradjunk.

Nem ad az új század csodát, üdvözítőt,
egy van: gondolatunk, nincs más üdvözítőbb,

tovább fejteni az idő-mélyek titkát,
s ha tudjuk, befogadni a szörnyűség titkát.

De megállni soha, meredten, mint a kő,
soha ne lehessünk vakhitűek, mint a kő,

ne a hiedelmek, de szellem-lobogás,
ne panaszok szája, de éjben-lobogás.

A sors a valóság, ezt látni: érdem,
szeretni a sorsot öregen: hivatás, álom-érdem.

Akik még írunk az öregek közül,
válasszunk hangot száz és száz közül:

Vörösmarty rekedt cigányhegedűjén,
Nagy László sámáni dobján, sípján, nádi hegedűjén

azt valljuk ki, amit lentről búg a húr,
a föld hívását: ettől szabad a húr.

Öregség: híradás, fehér fej, ifjú agy,
öreg énekes többet tud, mint hebrencs ifjú agy.

Hetvenen túl elindulsz a sugallatoknak,
az égbeli, szívbeli, végzetbeli sugallatoknak.

S nem állsz meg, nem állunk meg, ha röpít,
föl, föl, halál-élet fölé, ha méltó perc röpít,

de nem lángolunk el, nem lángolsz el, míg az öregek között
megszólalsz, titkos bokor, az égő erdők között.