VÁRI ATTILA

Vári Attila

Cselédfarsang

Nagyapám 1920-ban Max Hoffmann mellett részt vett a tiroli népszavazás előkészítésében, de a Bajorországhoz való csatlakozást az antant nem engedte meg.

– E kényszer és csalás nélküli népszavazáson a lakosság nyolcvankilenc százaléka szavazott az egyesülés mellett, de Nagy-Bajorország megalakulása sértette volna a francia érdekeket – mesélte nagyapám, aki nem sokkal ezután már Budapesten tárgyalt: döntenie kellett, hogy vállalja-e a hazatérést, vagy elfogadja Horthy ajánlatát, s marad. Nem tudott dönteni, de egy véletlen találkozás mégis elhatározásra késztette: a főrendiházi tagságot ígérő kormányzónál tett látogatása után találkozott a szintén erdélyi báró Jósika Sámuellel, unokatestvérével, aki hajdan a király személye körüli miniszter volt, később a főrendiház elnöke, s e találkozás érlelte meg benne a hazatérés gondolatát.

Gundelnél ebédeltek báró Nopcsa Ferenccel Bánffy Miklós társaságában, s a gróf szomorúan figyelmeztette az erdélyi társaságot, hogy most következik be a Márciusi Ifjak uniót követelő tézisének plebejus felülbírálata.

– Erdélynek nem lett volna szabad egyesülnie Magyarországgal. Főleg nem úgy, ahogy azt Petőfiék elképzelték. A nagymagyar aspirációk nagyromán vágyakat szültek, de a magyar közélet és nemzettudat Erdély és Horvátország esetében is a történetiség és nem a ráció szerint viselkedett. Az új határok miatt most százezrek menekültek el az átadott területekről, és ma is azokban a vasúti kocsikban laknak, amelyekkel elmenekítették ingóságaikat. S a vagonlakók, akik a rendező pályaudvarokon marhavagonokban várják a diadalmas hazatérést, immár egy éve váltanak ki gyűlöletet az anyaországiakban, hisz némi fizetést adunk nekik; többnyire a vármegyék tisztikara, tanárok, tanítók, vasutasok, egyszóval az alkalmazotti réteg menekült, akiket nem kötött birtok, s akik kis szerencsével lehettek volna akár szolnoki vagy szegedi tisztviselők is, s akiket manapság per „tót” és „oláh” emlegetnek az országban.

– Trianon nem is annyira a határokat, mint a magyar lelkeket csonkította meg – mondta Jósika.

– Én hazamennék – mondta Nopcsa báró, aztán legyintett. Mindenki tudta róla, hogy a Balkán legjobb ismerője, hogy Bukarest elfoglalása után, 1917-ben az albán trón hajdani várományosa a román titkos levéltárakból megszerezte azokat a dokumentumokat, amelyek a pánromán törekvések anyagi hátterét leplezték le, s annak az irdatlan mennyiségű pénznek útját derítette föl, amely titkos csatornákon áramlott az erdélyi Albina Bank számláira, s amelynek segítségével román parasztok, egészen pontosan a román ortodox papság kezére kerültek az árverések és felszámolások erdélyi és bánsági magyar birtokai.

Nopcsa báró különös ember volt. A Földtani Intézet igazgatója, az őslénytan nemzetközi szaktekintélye, de kém és albán patrióta, akit később Sturdza herceg gúnyosan csak úgy emleget nagyapám előtt, hogy „az arnaut király”. Nopcsa nem térhetett haza Hátszegre, oda, ahol nagyapja, a Jókai által megírt pénzhamisító, Fatia Negra lakott. Nem térhetett haza, hiszen a ’19-ben Budapestre bevonuló román csapatok első ténykedése az volt, hogy elszállították a külügyminisztériumból a Romániából begyűjtött dokumentumok soha senki által föl nem bontott ládáit, s hajtóvadászatot indítottak Nopcsa kézre kerítésére, aki kedvenc bosnyák eunuchjával és albán fiújával egy baranyai tanya erőddé átalakított épületében albán menekültként várta az események jobbra fordulását.

– Fataró volt – mondta nagyanyám, aki úgy gyűlölte a homoszexuálisokat, mintha mindenikük riválisa lett volna a férfiakért folytatott harcában, hisz nagyanyám a férfiakat két csoportra osztotta: akiket érdemes lenne megszerezni, s akik a kutyának sem kellenek. De Franci báró – Nopcsát hívta így – gyönyörű jelenség volt – sohasem használta vele szemben a „férfi” kifejezést –; gyönyörű pubi volt – mondta róla –, de fataró volt a köbön, megszöktette a városi tánctanárt, egy hajdani moszkvai balerint.

Nagyapám tehát nem maradt Pesten, s Jósika Sámuel kocsiján tette meg az utat az erdélyi határig, ahol feltartóztatták őket, majd egy francia repülő, több leszállással ugyan, de Bukarestbe szállította őket.

– Önök szabadok – mondta Sturdza herceg, aki a király nevében tárgyalt velük. – Tudomásunk szerint önök részben román etnikai származásúak, így Őfelsége nevében testvéri öleléssel várjuk az új román felsőházban való megjelenésüket, s az a kérésünk, hogy neveiket a román helyesírás szerint közölhessük a Monitorul National hasábjain.

– Nem tudok románul – mondta nagyapám, miközben azt a román nyelvű dekrétumot forgatta, amelyben a király vicomte seinieaunu Sasu-Bihorean Arcadiu tábornokot nyugállományba vonulása alkalmából román marsalli címmel ruházta fel.

– Mit számít az! Titi Bibescu herceg is franciául beszél a kormányüléseken, s nekem sem erősségem a román nyelv – mondta a nagyon fiatal és furcsán kövér herceg, aki saját hatlovas hintóján vitte az őrgrófi címmel megkínált renegát jelölteket egy tóparti kastélyba.

Végighajtattak Bukarest belvárosán, amely furcsa keveréke volt egy párizsi körút és egy török külváros minden jellegzetességének. Manzárdos bérpaloták és földből alig kilátszó, kátránypapír tetős vályogházak váltogatták egymást, s a sikátorok és luxusépületek szemlátomást minden rendszer nélkül, tervezetlenül foglalták el azt a területet, amelyet építőjük sajátjának tekintett, hiszen 1877-ig, a török megszállás végéig itt is érvényben volt az az oszmán szokás, hogy amit egy éjjel fölépített valaki, az már lebonthatatlanná vált.

Jósika magyarul morgolódott, hogy ő nem Szelezsán Szamuila őrgróf, de némileg megnyugodott, amikor Sturdza közölte, hogy ebédre várja Alexandru Vaida-Voevod miniszterelnököt, a magyar parlament hajdani képviselőjét.

A hatlovas hintót Sturdza hajtotta, az előrefogott két nyergesen zöld kaftános, kövér férfiak ültek, akik fonott ostoraikkal válogatás nélkül ütötték a gyalogosokat s a mellettük elhaladó kocsik lovait, utasait. Petyhüdten kövérek voltak, de nem viseltek fűzőt, mint a fiatal herceg, nem púderezték magukat, s kölni- helyett állottvizelet-szagúak voltak.

Vaida-Voevod kocsija már a kastély előtt állt, s a miniszterelnök magyarul utasította komornyikját, de a személyzet többi tagjával is magyarul beszélt. Az épület a kormány tulajdona volt, Bukarest visszafoglalása után vették el egy porosz gyáros családjától, de a székely személyzetet megtartották.

A miniszterelnök a királyi adománylevelekről beszélt, s tréfálkozva mondta nagyapámnak, hogy akár saját kikötője is lehet Odessza szomszédságában, ha elfogadja a besszarábiai birtokot.

– Akkor legalább nemhiába tanult Fiuméban a fiad.

Jósika az asztalra tette a királyi dekrétumot tartalmazó bőrkötéses mappát.

– Remélem, Sanyi, hogy mindez csak ízléstelen tréfa – mondta Jósika a kávé után, s a sokéves háború okozta hiány után végre igazi havannára gyújthatott, de a magyarul kitűnően beszélő orvos-miniszterelnökkel a személyzet miatt németül beszélt.

– Nem az, de nem is várunk azonnali választ. Terveim között szerepel, hogy mindazok, akik erdélyi arisztokrataként román származásúak, nagybirtokot kapjanak Besszarábiában, s az erdélyi hitbizományok átrendezésénél is részesüljenek birtokokból, erősítve a román arisztokrácia nemzetközi megbecsülését, európai rokoni kapcsolatait…

Török édességeket szolgáltak fel, s Vaida-Voevod a húgyszagú kocsisokról mesélt.

– Ők szkopcok; ez nem egy nemzetiség, hanem egy keresztény szekta, s az Orosz Birodalomból kerültek Moldovába. Egy Kondratij Szelivanov nevű paraszt indította el azt a mozgalmat, amely azt vallotta, hogy ha 144 ezer hívő gyűlik össze, akkor megválthatják a világot. Az első fiúgyermek után a férfiakat megcsonkítják, nem csupán kiherélik őket, de a hímvesszővel együtt a prosztata egy részét is kivágják, aztán parázzsal kiégetik a sebet, s a jellegzetes bűz onnan ered, hogy nem érzik, mikor kell vizelniük, de büszkék is szagukra, mert ezzel szinte jelezni tudják, hogy az igazak közé tartoznak – mondta Vaida, s aztán hozzátette: – Nagyon hűségesek, Moldovában mindig ők a testőreim.

Jósika Sámuel és nagyapám egy menetrend szerinti járathoz csatolt hálókocsiban tette meg az utat Erdélyig. Sturdza herceg ellátta őket kubai szivarokkal, francia pezsgővel, s a személyzet fülkéit meg a hálókocsi minden szabad terét megtöltette antant-konzervekkel, csokoládéval, s akkor adta át nagyapámnak a román királyi dekrétum mellett azt a térképlapot, amelyen pozitív válaszuk esetén választani lehetett volna az erdélyi hitbizományi földekből, illetve a Pruton túli birtokokból, s az iratokhoz csatoltak egy svájci frankban kitöltött csekket is, amelynek esetleges beváltása a feltételek elfogadását jelentette volna.

Nagyapám ekkor negyvenedik évébe lépett, fiatal volt, de az a hét év, melyet a frontszolgálat és a kórház, Hoffmann táborszernagy és a kéthetes bukaresti fejtágítás eseményeivel lehet mérni, nyomot hagytak rajta és benne: már nem lehetett az a bohém, aki fiatal hadnagy korában dédapa vonatán pezsgővel locsolta a vasúti átjáróknál várakozókat, s nagyanyámmal sem kereste a mindennap megújuló szerelmet, nem öltöztek álruhákba, hogy a Káma Szútra hindu ábrái szerint ölelkezzenek, nem játszottak tábori bordélyházasdit sem, pedig Polli néni emlékeiben úgy éltek, mint a bolondok: hogy nagyanyám egyenruhában lovagol a női köntösben alul fekvő nagyapámon… Az a világ elmúlt, a mócok dúlása után újjáépítették a kastély egy épen maradt szárnyrészét, s a Román Nemzeti Bank százezer svájci frankról kiállított értékpapírját egy elégett festmény ép ezüstkeretébe ragasztva álmodoztak arról, ami már soha többé vissza nem térhet: nem a fiatalságukról, hisz még kívánták egymást, és naponta többször is szeretkeztek, de a feledés pókhálója egyre vastagabban fonta be a Monarchia emlékét, a haza képét, ahol érdemes volt polgárként, emberként élni.

Nagyapám beköltözött az immár értelmetlenül hatalmas pince egyik sarkába, s fizikai, elektromossági kísérleteket folytatott, mert meggyőződésévé vált, hogy az interferencia, a fényhullámok egymás hatását kioltó tulajdonsága révén láthatatlanná lehet tenni egy egész hadsereget.

A röntgenelmélettel és a katódsugárzással foglalkozott, falta az elérhető szakkönyveket, Johnston Stoney, Thomson voltak olvasmányai, s egyre közelebb került ahhoz a megoldáshoz, melyet ő abszurd kamerának keresztelt el, mert azt gondolta, csak akkor teremtheti meg a láthatatlanságot adó burkot, a fény nélküli spáciumot, ha előbb megfejti a láthatóság minden titkát, ezért bonyolult szerkezetével kóbor macskákon kísérletezett. Sugárzás útjába állítva megpróbálta letapogatni, majd a visszavert sugarakat felfogva láthatóvá tenni őket, s e munkája során sikerült elérnie, hogy a gomolyával labdázó macska képét vezeték nélkül tudta továbbítani. Előbb csak a pincéből a kriptában fölállított vevőig, aztán már a Súrlott Grádics különtermében is fogni lehetett az általa vízibolhásnak nevezett képeket.

Nagyapám nem tudta, hogy fölfedezte a televíziót, mert nem érdekelte, és mert mozit is csupán egyszer látott életében, nem hitt az akkori aktuális R. Bartus jóslatában, miszerint ez a távolba látó masina, ha még hangot is továbbítana, versenyre kelhetne a mozgóképszínházzal.

Üzleti érzéke nem volt, arról nem is beszélve, hogy ő pontosan az ellenkezőjét szerette volna végrehajtani: a fényképezőgép és a katódsugár keresztezése olyan feladat volt, amely nem a látványt, hanem a láthatatlanság megértését volt hivatott földeríteni, de a pincében szépapa borostyán szeméremöve, Volta-elemei, elektrosztatikus gépei s ükapa röppentyűsléggömb-tervei mellett Áron dédapa fonoanalizátora is emlékeztetett a régiek kudarcba fulladt kísérleteire, s így egy délután, miközben a pincebejárat előtt kialakított verandán halványvöröses borát nézte az esteli, rézsútosan lemenő fényben, apjának hanganalizátora jutott eszébe, s akkor egész éjszaka, s másnap, aztán a következő éjszakát is végigdolgozva sikerült indukciós tekercsek és egyenirányítók, maga tervezte kondenzátorok és ellenállások segítségével megvalósítania, hogy a Súrlott Grádics különtermében látták és hallották is a macskát: cérnára kötött papírmasnit püfölt, nyávogott és fújtatott.

Ekkor érkezett Jénából a számára csiszolt hatalmas lencse, s azt is elérte, hogy a bárium-cianiddal bevont ernyő méretét ezerszer ezer milliméteresre növelje, s az így kapott egy négyzetméteres képernyőn, bár sejtette, hogy a katódsugárzás ártalmas lehet, megjelent távollétében a kocsma belsejében.

– Kedves barátaim, köszöntöm önöket útban a láthatatlanság felé. Ha most Halábory úr elcsavarná a piros gombot, akkor csupán a hangomat hallanák, de nem látnának – mondta, aztán kivárva az időt, hogy a törzsvendég a készülékhez érhessen, hangosan rákiáltott. – Ha most lecsavarja, az életem úgy alszik ki, mint egy petróleumlámpa fénye!

Halábory úr meghökkent, s makogva kért elnézést, de nagyapám közölte vele, hogy sajnos nem hallhatja a bocsánatkérést, mert az abszurd kamera egy olyan ötödik falat teremt, amely csak egyetlen irányban hatolható át. Ő bejuthat a Súrlott Grádics különtermébe, de a nézőknek nem lehet kijutni.

– Ötödik fal – dünnyögte R. Bartus, aztán hangosan kijelentette: – Ha ennek a Varnyúnak, Sass tábornoknak esze is lenne, nem csak fantáziája, gazdag embert csinálnék belőle ezzel a masinájával… bár én telefotográfiának, telekinemának nevezném ezt a szerkezetet.

Az esemény mindenképpen fölzaklatta a kedélyeket, s mert a ház már alkalmatlan volt a hajdani álarcosbálok, cselédfarsangok szervezésére, nagyapám úgy döntött, hogy a helyszűkét feledteti majd, ha a farsangra meghívott vendégek egyenként szerepelhetnek a képernyőn.

– Egyáltalán nem ártalmas – bizonygatta, hiszen a Röntgennek elkeresztelt cica az első kísérletek óta több mint száz órát állt a sugárzás útjában, s mégis egészséges kölyköket szült, ezért, na meg a móka fokozása végett, a fogadott cigánybanda az abszurd kamera segítségével szolgáltatta a talpalávalót, bár a látvány annyira lenyűgözte a résztvevőket, hogy senki sem táncolt, rohangáltak a felvevő és a képernyő között, mint a gyerekek, s nagyapámnak fogalma sem lehetett, hogy a Székely Ezredek parancsnokán kívül még egy igen fontos személy van jelen: a titkosszolgálat, a sziguránca egyik tisztje, aki följegyzi, hogy antant-konzerv, francia pezsgő és valódi babkávé szerepel a menüben, s hogy tükrök és üvegprizmák segítségével bohóckodnak az összeesküvők.

Nikodim Tufulean századosnak pontosan annyira nincs fogalma e készülék forradalmian új s ezért katonailag is alkalmazható voltáról, mint nagyapámnak, aki számára mindez csak melléktermék.

Összeesküvés vádjával állítják a nagyszebeni román katonai törvényszék elé, ahol nagyapám a Czuczor–Fogarasi-szótár segítségével bebizonyítja, hogy a Tófalviról Tufuleanra románosított nevű ügynök nem tud magyarul. A szótár hatodik kötetéből, azokról a lapokról, ahol Tófalva is szerepel, felolvas néhány címszót.

– Tisztelt ügyész úr, kérje meg a tanúját, hogy fordítsa románra a következő, valósan létező szavakat: toborzokjárás, tobzás, tód, tócs, tofa; mindezt azért tartom szükségesnek, mert bizonyítani akarom, hogy ha valaki ezen értelmező szótár huszonöt szavából, amennyi ezeken a lapokon van, s amelyeken az eredeti nevét képező Tófalva is szerepel, bizonyítottan ötöt nem ismer, akkor alkalmatlan arra, hogy titkosszolgálati megbízásból magyar emberek beszélgetése alapján eldönthesse, hogy a román szuverenitást veszélyeztető szövegek hangzottak-e el.

A lugosi származású, nemrég még magyar hadbíróként tevékenykedő román elnök helyt adott nagyapám védekezésének, s az előzetesen letöltött vizsgálati fogság hat hónapját beszámítva, illegális gyülekezésért félévi fegyházra ítélte az általa hangsúlyos kérdőjellel kimondott Seineanu Sasu-Bihorean Arcadiu nevű vádlottat.

Nem sokkal később levelet kapott nagyapám Vaida-Voevodtól, a miniszterségről leköszönt politikustól, bocsánatkérő és együttérző volt a levél, s az exminiszterelnök mellékelten megküldte az Adevarul című román napilap egyik friss számát, az 1923. november 11-it, amelynek néhány sorát pirossal aláhúzta, s külön lapon fordítását is közölte: „Magyarországon nem voltunk rabszolgák, kezünkben volt a törvények pajzsa, amelyek a románok számára is törvények voltak. Ma úgy kezelnek minket, mint valami törvényen kívüli elemet.”

Amikor szerelmünk elején Évával rendezgetni kezdtük az Emlékek Pincéje anyagát, s amikor igazából csak egy eldugott szerelmi fészket akartunk berendezni abban a házban, ahol akkor már anyám volt a hatalom, s ahol látogató nagynénik és távoli rokonok, kitelepített ismerősök s néha vadidegenek ültek az ebédlőasztalnál, s hecserli- vagy hársteát szürcsöltek napestig – nos, a pincében Ferenc József saját kezű levele, Kossuth kéziratos tanulmánya, Volta gróf és Thomson kéziratai mellett fölfedeztük, hogy családunk történelme a szabadságot jelentő kultúrától a rabsághoz vezető civilizáció szellemrajza. Hogy minél inkább a totális szabadság szimbólumát látták azoknak a gépeknek a megvalósításában, amelyeket minden erejükkel meg akartak teremteni, előfutárai lettek a lehallgathatóság, a légitámadás, a villamosszék korának. Nagyapám nem sejthette, hogy az általa föltalált abszurd kamera ötödik falával a házak, az otthonok meghitt csöndjébe csempészi huszadik századunk a külvilág minden szennyét, szemetét.

Éva szinte perverz örömmel fedezte föl az ősanyák vallomásait, alkalmazta a borostyán szeméremövet, próbáltatta ki velem a delejezőgép bizsergető áramütéseit, s ő fedezte föl az általam gyógyszeresdoboznak vélt elefántcsont tokba helyezett aranygolyó szexuális értelmét is, s hangosan olvasta nagyanyám naplójából azt a részt, amelyben azért sopánkodik, mert az abszurd kamera előtt szeretkezve igazából a nézőnek szereznének gyönyört. „Bár el tudom képzelni, hogy vannak a világon olyan helyek, ahol szívesen tekintenék mások szerelmi életét, hiszen a kukucsi kíváncsiság velünk született tulajdonság.” S aztán a naplóból kiderül, hogy a kísérleti térbe ágyat helyeztek, s így szinte sikerült látnia egy cselédlány és egy ismeretlen férfi légyottját, de nagyapám lekapcsolta az áramot. „A férfi háttal állt, s mert minden szín egyformán foszforeszkálóan kék, sajnos, nem tudtam ruházata alapján megállapítani, hogy ki lehetett. Remélem, nem Árpád volt, mert mit is tudhatna egy falusi liba?… bár igaz, ami igaz, a szerelmi tudás tanítása pontosan olyan izgató, mint maga a szerelem…”

Nagyapám lenéző bölcsességgel kezelte a világot, nem volt viszonyában semmi sértő, hivatásos katona volt, s ezért minden szervezetlen dolgot gyermekesnek vélt. Öt nemzedék után én vagyok az első és utolsó civil, számomra a szervezett társadalom maga a börtön, de génjeimben kétszáz év egyenruhásainak fegyelmét örököltem, s csak most, némaságom éveiben értettem meg családunk történetének fontos vonásait: vasfegyelemre született fiak késetten szült egypetéjű ikreket vettek feleségül, Amália és Diána hasonlóságát már a portréfestő is fölfedezte, s utána minden asszony hasonlított anyósához, hogy ez a sors- és arcazonosság aztán Éva és anyám között csúcsosodjon: mindketten rákban haltak meg, s mert csupán tizenhat év volt köztük a korkülönbség, s Éva csak hat évvel élte túl anyámat, halála előtt már pontosan olyan volt, mint anyám.

– Nem tudod, ugye, hogy mi ez az elefántcsont tok? Látszik, hogy nem figyelmesen olvastad Lady McX vallomásait a magányos szerelemről, pedig ott az ezoterikus blablákon kívül, a transzcendens önkielégítés és mások telepatikus izgatása mellett szó esik a japán gésák hintázó transzáról, arról, hogy ilyen elefántcsont tokba zárt aranygolyókat választottak partnerükként. Nézd, mi történik ezzel a tokkal, ha le-fel forgatom, vagy vízszintesen fölrázom!

Kézbe vettem a simára csiszolt, mutatóujj nagyságú tárgyat, s mozgatni kezdtem: a belsejében felgyorsuló golyó tompán ütközött a belső falaknak, s ha markomba szorítottam, a becsapódások vibráló remegése fölterjedt kezemre, karomra.

– Értem – mondtam, s elképzeltem a térdén hintázó gésát, a hüvelyébe zárt, ingázó aranygolyóval, ahogy önmagát imádva egyre közelít a nagy bummhoz, ahogy Éva nevezte az élvezés csúcsát.

– Lady McX szerint egyre könnyebb és könnyebb golyókat használtak, hogy aztán eljussanak a golyó nélküli, üres elefántcsont tokig… Mi már ott vagyunk – mondta, mert fölfedeztette velem a passzív sorozatélvezést. Magába ölelt, olyan szorosan, hogy mozdulni sem tudtam, aztán belső, gyűrűző mozgással juttatta el magát többszörösen a csúcsra. – Ne vádold örökké magadat – mondta, aztán elmagyarázta, hogy miért ne legyenek gátlásaim. – Te olyan intenzíven élvezel, hogy sok időre van szükséged a következőig, így én előjátékként jutok el oda, hogy aztán az utolsó a tiéddel egybeessen – mondta, s ha tanító nénis szexóráin arról faggattam, hogy kik voltak előttem, mindig nevetve hárított.

– Ha elmondanám, féltékeny lennél, és nincs rusnyább dolog, mint post festa gyűlölni valakit, valakiket…

Mika születése előtt napokra eltűntünk a világ elől, munka után a pincében találkoztunk, s összefonódva beszélgettünk, de hiába akarok mindent felidézni, mindenre emlékezni, mert biztosan tudom, sohasem terveztünk gyermeket, de ez nem jelenti azt, hogy ne vártuk volna, s hogy ezért jelleme és hozzánk való viszonya a szeretetnélküliség termése. Egyáltalán nem. Azt hiszem, hogy férfiasan határozott, képzelőerő nélküli magatartása annak az örökségnek a része, amely a Sassok férfiaiban eredendően megvolt, de amelyet iker anyáink, nagyanyáink szerelmi furfangja sikerrel temetett el, s még legkatonásabb terveink és vágyaink is átalakultak asszonyaink révén.

Ákos ükapa fölemelkedő hőléggömbje fölvehette volna a harcot akár egy lovas századdal is, ha sikerült volna kormányozhatóvá tennie, de ő és Diána az első repülés mámorában nem tudtak mást tenni, hiszen szavakkal kifejezhetetlen volt ez az érzés, a léggömb kosarában szeretkeztek, megfeledkezve arról, hogy az égő faggyúkanócra permetezzék a szeszt, ezzel biztosítva a lebegést, s mint Diána naplójából kiderül, a földet érés pillanatában, a lassú zuhanás ágyneműsustorgást mímelő hangjainak végén, földhöz csapódásuk pillanatában jutottak el a csúcsra, s szerencséjük volt, hogy a szesz az első ütközésnél kiesett, mert a szél hajtotta léggömb még bukdácsolt velük, mielőtt a gumiarábikummal átitatott vászon beterítette volna őket, de a faggyúkanóc még égett.

– Ládd-é, még ég – hörögte ükapám a mámor csúcspontján, s Diána megjegyzi, hogy szerelmük akkor leend teljes, ha más hasonló helyzetekben Ákos elfelejti véglegesen, hogy a dolgokat szavakkal is ki lehet fejezni. „Ezen szerencsés egetjárásunk emlékeként fogant azon szent pillanatban Áron fiunk.”

Amikor Évával az Emlékek Pincéjében rendezkedtünk, még nagyon keveset tudtam a családról, hiszen a tizennégy évi börtön pontosan eszmélésem éveire esett, arra a korra, amikor a legfogékonyabb az ember a tagadásra vagy a befogadásra, s nekem a börtönsziget nádasai között még arra sem igen volt alkalmam, hogy a Duna-delta csodáival, a természet évszakonkénti ajándékaival törődhessek. Nem leshettem meg a kristálytiszta vízben cikázó halakat, a füzek gyökereinek vízmosta barlangjaiból kishalra lecsapó rákokat, a szitakötők zizegő násztáncát. De Éva visszavitt a Deltába.

– Azt akarom, hogy ne gyűlöld az emberiség miatt – mondta, s mert semmink sem volt, így lepedővel bélelt nádkunyhóban tanyáztunk, napokig meztelenül napoztunk, azt ettük, amit a nádas adott, s egy délután, mikor a lipován halászok hangos kórusa a halgyűjtő jégvermek, a kerhana felé evezve elvonult előttünk, szeretni kezdtem azt a helyet, amelyet addig csak gyűlölettel tudtam fölidézni. Meztelen semmittevésemben nem kísértett már a szigorított cellává alakított horgonykamra perzselő emléke, sem az orosz síkság felől sivító szibériai tél. A repülő hattyúkat néztem, igazából csak akkor tudatosodott bennem, hogy a hattyú repülni is szokott, s Éva perzselő, napbarnított bőre visszamenőlegesen is elhitette velem, hogy csak előtanulmányon voltam, útban a nagy boldogság felé, amely itt és most végre a magáévá tett.

Már napok óta ülök mozdulatlanul a szobámban, anyám naplóját olvasgatom, mert erőt kell merítenem, hogy megtehessem az utolsó lépést. Nem érdemel kegyelmet az, aki az ősök címeire pályázik, de mit sem törődik nyugalmukkal, s ha nem élne bennem valami öröklötten s kialakítottan mély ellenszenv minden feljelentővel szemben, most besétálnék a rendőrségre, s feljelenteném a vőmnek nevezett idegent, hiszen Mikát mentelmi joga miatt még kihallgatni sem lehet. Följelenteném, és fontos tanúim is lennének, s ha mindent tisztázok önmagammal, talán írni is fogok a román görög katolikus püspöknek, hiszen a kriptában volt eltemetve ükapám nővére és férje, s a mumifikálódott testeket a forradalomnak nevezett csúfságolás után megnézte az újraalakult görög katolikus klérus vezetősége, mert Terézia férje volt az egyik legnagyobb püspökük, s mert az egyház azt szerette volna, ha engedélyezem elszállításukat, hogy csodatevőjük újratemetése erősíthesse a negyven évig megszűntnek tekintett felekezet összetartozás-tudatát. A hajdani püspök szilágysági román kurtanemes volt, Bécsben végezte a teológiát, s bár magyar nemesnek számított, lojalitásáért 1849 után osztrák bárói címet kapott, s nevét, a Táré Miklóst, némettel kiegészített románosan Nicolalae Tare-Stark formában használta, s gyermektelen lévén, kijárta az udvarnál, hogy címét a felesége családjából örökösének szánt unokaöccse, az akkor kétesztendős Áron dédapa örökölje. (Ez volt a motivációjuk Sturdzáéknak, amikor nagyapámat román arisztokratának tekintették.) És most jól jönne a román klérus segítsége, az igaz, hogy a sírjukat rejtő márványlapot nem néztem, de nem hiszem, hogy Mika otthagyta volna a püspökkel eltemetett kegytárgyakat és ékszereket, hisz csupán díszes bibliája, a mellé temetett ikon s az ujján a velencei eredetű antik püspökgyűrű olyan értéket képviselt, amelyet a többivel együtt nyilván a sajátjának tekintett ez a szörnyeteg. A kriptát az impériumváltás zűrzavarában sem bolygatták, Polli néni szerint csak azért nem, mert 1853-ban, Nicolae Tare-Stark báró halálakor, a Bach-korszak félelmekkel teli idején a kripta homlokzatára fölvésette a görög katolikus egyház románul: „In acest cavou zace in Hristos preasfintitul arhiepiscop baron imperial Nicolae Tare-Stark”, vagyis hogy: itt nyugszik Krisztusban az igen szentséges püspök, a császári báró – s mert a kripta fala mindig teli volt román nyelvű köszönőtáblákkal, a mócok odajártak imádkozni, s eszükbe sem jutott az, ami Mikának nem okozott lelki kételyeket.

Ha élne Éva, most gondolkodnom sem kellene, anyám halála előtt akkurátusan följegyezte a családi biblia még üres lapjaira oldalági rokonaim névsorát. Történelmi nevek mellett olyan furcsaságok kerültek elő, hogy szinte érthetetlen is, hogyan lehet rokonom a skót MacArtney, igaz, ma már Makáti Éliás, egyik unokaöcsém, a svájci bankár Petur és Bánk von Galaczy, az ikrek, s nagyanyjuk, a románcsa nemzetiségű Tankredina Upmahl-Bozevics, aki Pesten él, s hajdan ladinó nyelvű verseket publikált. De itt a városban is sokan vannak, Istók István doktor és Janis Eleodor számtantanár, akik különös álmokról mesélnek olykor a Súrlott Grádicsnál, s talán még él Rekita néni, Dániel szépapa testvérének leszármazottja, aki a hajdani Sass-udvarház egyetlen lakója volt abban az időben, amikor még kocsikísérőként jártam a világot, s egy alkalommal meglátogattuk együtt távoli öreg rokonunkat, Bakó Bélát, egy aggmenház lakóját, aki az első háború elején nagyapám mellett volt amolyan mindenes.

Ha élne Éva, most összecsődítené a rokonokat, olasz, morva, angol és skót családoknak írna, román püspököknek telefonálna, talán Kanadába táviratozna annak a férfinak, akivel együtt sátoroztunk valaha a Veresvíz nevű, félelmetesen szép magasföldi láp törpe nyírfái alatt.

Magányos vagyok, de igazából nem vagyok egyedül. Két nagyapám és négy dédapám, nyolc ükapám és tizenhat szépapám asszonyaikkal már duplázott száma olyan ágas-bogas családfát teremtett alig kétszáz esztendő alatt, hogy majd mindenkinek köszönnöm kellene Erdély városait, falvait járva.

Egyszer a Súrlott Grádicsnál meséltem a családomról, akkor már létezett a Szarvas Klub, de még a Jékely Zsoli alapította Nihil Klub is tengette utolsó éveit; a Nihil Klub, amelynek hímzett asztalkendőin a „Nihil, nemo” – mindenhol jó, de legjobb sehol – felirat díszelgett, s az alapító Jékely azért tért vissza Pestre, mert a román titkosszolgálat egyik embere, a malomfalvi juhász kommunista fia románellenes összeesküvést gyanított az általa érthetetlen jelmondat miatt. Azt mondta, hogy ő béketűrő ember, de ne nézzék hülyének, mert igenis tudja, hogy ki volt Nemo kapitány, s bár itt nem lehet tengeralattjárót építeni, azért mégis valami föld alatti dolog készül.

– Én értek a tekknikához – mondta, hosszú kával ejtve a szót, s ezt a kijelentését mi sem bizonyította ékesebben, mint az a háborúból itt maradt, motor nélküli Fiat, amely elé bebörtönzött feketézőket s előzetesben lévő „háborús bűnösöket” fogott.

– Ezzel bizonyítom, hogy a kormány a mi kezünkben van – mondta, amikor Jékely elmagyarázta, hogy a Nihil Klub a burzsoázia meghökkentésére alakult, s ezen az alapon Jonél főhadnagy is tagja lehet. De a béke csak néhány napig tartott, mert a sasszemű titkosrendőr fölfedezte az összefüggéseket. Hajós Aliz helyi költőnő születésnapjára indult a társaság, s a lángész rögtön meglátta azt, amit látni akart: a csengőn a Hajós felirat, s a klub jelmondatában a Nemo, most már végérvényesen bizonyította a társaság kétes politikai szándékát, de a félrészeg Jonélba még szorult némi betyárbecsület, együtt ivott az urakkal, tehát illett figyelmeztetnie őket.

– Ma szombat van, holnap vasárnap, holnapután, hétfőn eligazítás és kihallgatások, de kedden letartóztatom magát – mondta Jékelynek, akinek így három egész napja maradt arra, hogy az 1946-os esztendő ama végzetes keddje előtt végleg elhagyja hazáját, s ezért nem lehetett tanítóm a Duna-delta börtönszigetén.

Amikor hazatérésem után valahogy a törzsasztal tagjai közé keveredtem, már létezett a Szarvas Klub. Még nem volt teljesen kész, de mert mindenkiről minden pikáns történetet tudtak, azt, hogy ki kivel, mikor és hol, már előrevetítette annak lehetőségét, hogy felszarvazásuk mértéke szerinti rangot viseljenek az arra érdemesek, s hogy a vezérezredes idegsebésznek egész hadserege legyen.

Orvosok, színészek, tanárok, újságírók ültek az asztalnál, s a voltak: a volt esperes, a volt földbirtokos, a volt főtanácsos, s a legfőbb rang, a vezérezredesi cím birtokosa, a volt báró, különben híres idegsebész, aki egy átmulatott éjszaka után gyógysörre invitálta a társaságot, s mikor lábujjhegyen lopakodva beléptek a doktor nappalijába, a szőnyegen családszaporító mozdulatok gyakorlása közben találták a férjénél húsz évvel fiatalabb asszonyt s a baráti körhöz tartozó fiatal jogászt. Mindez még apám életében történt, részben letartóztatásom előtt zajlottak az események, de ott nem számított az idő. A vándorló nevek s az örök történetek miatt az Osztrák–Magyar Monarchia e piciny szöglete azonosult a halhatatlansággal. Én Varnyú kasznár közlegény, s koromat tekintve Nemecsek voltam.

– Ez az én formám – mondta a hátraarcot vezénylő orvos, aztán a pincében elfogyasztott italok hatására önmagát vezérezredessé nevezte ki.

– Ha nagyon szeretnél te is rangot szerezni, én eljátszom a megcsalást, de azt, hogy tényleg megcsaljalak, ne várd el tőlem – mondta Éva a pincében azon a napon, amikor első digitális órám kijelzője miatt szellemkép keletkezett a holtnak hitt abszurd kamera bárium-cianiddal kezelt képernyőjén.

– Nézd – mondtam, s karomat mozgattam a preparált üveglap előtt. A vaksötétben kígyózó fényjelek úsztak, olyanok voltak, mintha őseim szellemei népesítenék be a pincét, s Éva, aki nem ismert semmilyen gátat, ha szeretkezésről volt szó, hosszas kísérletezés után fölfedezte, hogy Amy borostyánkő szeméremöve, ha intenzíven szeretkezünk, halvány vagy egészen erős jeleket küld a monitorra, s a jelek fényereje alapján – igaz, csak saccolva – megalkotta a „nőszőskálát”, s bár az elektromosságot a dörzsölés hozta létre, mégis akkor ragyogott a legteljesebben a képernyő, amikor én szinte mozdulatlanul mélyedtem belé, s ő alig mozgatva ágyékát szemérme bársonyával izzó kék pontok füzérét küldte az alig félméternyire álló lapra.

Anyám naplóját olvasom, s szinte hihetetlen, de nagyapám fordítása miatt ő is Berkeleyt idéz: „Természetünk törvényei szerint érzéki testünk idegekkel ellátott részei minden változása hatással van ránk – s ez az érzéki test, ha jól meggondoljuk, nem egyéb, mint olyan tulajdonságok vagy ideák szövedéke, amelyek csak annyiban léteznek, amennyiben egy elme észleli őket.”

Apámról alig vannak emlékeim. Talán közös életünk legszebb napjait Kemény János keresztapám galonyai vadászházában töltöttük együtt, akkor, amikor a felnőttek (apámat nagyapám sohasem sorolta közéjük) a vécsi várból arra a kirándulásra indultak, ahol a háborúból való kiugrásról akartak zavarmentesen tárgyalni.

Nagyapám komolyan vette az álcázást, combtőig érő gumicsizmát vitt magával, s nekünk is csomagoltatott pisztrángozófelszerelést, mert az a néhány hónap, amelyet Horthy környezetében a vezérkarnál töltött, elégséges volt arra, hogy rádöbbenjen: a németek mindenen rajta tartják szemüket, s a magyar katonai elhárítás nincs felkészülve a Gestapóval szemben, hiszen a birodalmi katonai attasé egy tájékozódó látogatásán olyan magyar dokumentumok másolataival érvelt, amelyek eredetileg egyetlen példányban készültek a kormányzó számára, s amelyekről ugyan tudott nagyapám, de látni nem láthatta őket; s mikor a dologról az egyik Dózsával beszélt – Dálnoki Miklós Béla és Dálnoki Veres Lajos beceneve volt a Dózsa, emlékeztetve mindenkit, hogy Györgynek, a parasztvezérnek, bár Nyárád menti birtokos volt, predikátuma mégis a háromszéki ősi örökrész miatt szintén a dálnoki volt –, mikor tehát az egyik Dózsának elmesélte, az csak legyintett.

– Horthy – sóhajtott lemondóan –, az admirális csak a zászlójeleket ismeri, azok pedig csak jó látási viszonyok között alkalmazhatóak. Aztán nézz körül. A tábornoki kar fele olyan német, hogy magyarul is rosszul beszél, a másik fele zseninek tartja Hitlert, mi pedig gyanúsak vagyunk, mert rokonaink húsz évig román megszállás alatt éltek.

Dálnoki Veres Lajos kocsiján éppen a szovjet front felé mentek. Aztán a velük utazó Nagybaconi Nagy Vilmos tábornok figyelmeztette kétségbeesetten (nagyapám szerint már csak egymásban bíztak az erdélyiek):

– És te is elkövettél egy oktalanságot. Hogy úgy mondjam, a te hibádból én, kérlek, még sokkal gyanúsabb vagyok mindenkinél. Sajnálom, hogy pontosan nekem küldted el Gróza levelét. Én még nem is láttam, de a németek már széltében-hosszában beszéltek róla. Frank, Lengyelország generalgouverneure rendezett egy fogadást a keleti front parancsnokai számára, s ott, a mazuriai vadászkastélyban kaptam személyi postámmal Gróza Péter Debrecenből keltezett, hozzád írott levelét – mondta Nagybaconi rosszallóan.

– Az lehetetlen, a legjobb emberem vitte…

– Lehetséges, de egy halott őrnagy futártáskájában találták.

Nagyapámnak és Nagybaconinak is kollégiumi osztálytársa volt Gróza, tudta, hogy a volt román miniszter nem provokál, hogy már a háború utáni újrarendezésre gondol, s a levélben kedvenc professzoruk, Tankó Béla is írt néhány mondatot, s feladóként is őt tüntették fel.

Gróza azért vállalta a bécsi döntés, de főként a hadba lépés után ezt a román politikus számára egyáltalán nem veszélytelen utat, mert szövetségeseket keresett egy, a háború után kialakítandó román–magyar konföderációhoz, amelyben Erdély a svájci kantonok mintájára nemzetiségi területekre lenne osztva, s természetesen a román kantonok Bukarestet, a magyarok pedig Budapestet tekinthetnék kulturális központjuknak, s a közös államigazgatási szervek Brassóban vagy Kolozsváron, a föderáció földrajzi központjában működnének – nos, ehhez a tervhez keresett társakat. Ez volt a levél lényege.

Nagybaconi megtörölte izzadt homlokát, aztán szemrehányóan mondta nagyapámnak:

– A másnapi fogadáson Brigitte Frank, a helytartó felesége tyúkanyós kotkodácsolással magyarázta, hogy nem illik a Birodalom háta mögött magyar–román tárgyalásokat folytatni, hiszen az erdélyi szász kérdés s a teutonok hajdani erdélyi államának ügye, amelyet a magyar királyok szüntettek meg, nem lehet két segédállam dolga…

– Azért küldtem neked a levelet, mert te voltál az egyetlen potenciális válaszadó. Válaszoltál Grózának? – kérdezte nagyapám, de Nagybaconi csak legyintett.

– Jobb lett volna, ha bele sem keversz. Akkor az őrnagyod is élne. Meg aztán kiknek a nevében válaszoltam volna? Kiknek a nevében?

Ez volt a kérdés a vécsi találkozón is. Kiknek a nevében tárgyaljanak? Nagyapám még bukaresti katonai attasé korából ismerte Charles de Gaulle tábornokot, sokszor találkoztak, leveleztek is egymással, s a vécsi kastélyból a Kis-Beszterce alatti patakhoz vezető úton azt javasolta, hogy semmi esetre se hagyják ki a londoni francia kormányt a tárgyalásokból, mert a román politikára csak a franciáknak van befolyásuk. Aztán nem ártana fölvenni a kapcsolatot Grózával vagy más erdélyi román politikusokkal.

– A magyar különbéke Erdély és a többi területek sorsának kulcskérdése – mondta, de Bánffy vendége, egy Jordáky nevű szocialista leintette.

– A háború után kétpólusú világ lesz. Egy bolsevik szféra, s egy másik, amely talán területileg a Német-római Szent Birodalom hajdani határai mentén alakul, s amelyet a bolsevizmus terjedése miatt és ellen svéd mintára szociális rendszerekkel látnak el. Az általam ismert sztálinista tanulmányok Magyarországot még a trianoni határoknál is kisebb területre zsugorítanák. Én a kiugrás lényegét a fölösleges emberáldozat elkerülésében látom – mondta, s bár még egy napot együtt töltöttek, szinte alig terveztek konkrét dolgokat.

Nagyapámnak sikerült ugyan volt osztálytársával, Grózával találkoznia, egész pontosan megpillantani a rá várakozó exminisztert, de csak jelezték, hogy látták egymást. Ez a bukaresti Athénée Palace Szálloda előcsarnokában történt, s azért nem beszélhettek egymással, mert nagyapámat diszkréten, de azért Gróza számára láthatóan kiemelték a sziguránca emberei, még távoli rokonunk, az akkori olasz konzul Parnelli márki sem tudta, hogy hová tűnt, pedig már várta őket a török követség egyik alkalmazottja – a terv ugyanis az volt, hogy nagyapám Isztambulon keresztül keres kapcsolatot a szövetségesekkel.

Parnelli márki nápolyi volt, de anyai ágon a Volta-elem megalkotójának ő is rokona, s a híres örökösödés után, mikor dédapám hónapokig csavargott különös vonatán Európa tájain, Alessandro Volta gróf hajdani comói kastélyában Parnelli szüleivel töltött egy hetet – s vonatuk menetrendjét, amely amúgy is szeszélyes volt, megváltoztatták, hogy a márki Capri-szigeti nyaralójában időzzenek néhány napig.

A márki pedig hiába kereste nagyapámat. A szálloda egyik lakosztályában Diaconescu tábornok, a sziguránca főnöke kedélyeskedett vele.

– Vous comprenez certainement, monsieur le Generale, pour quelle raison j’ai demandé a vous parler? (Tudja bizonnyal, tábornok úr, hogy miért kívánok önnel beszélni) – kérdezte nagyapámtól, mire katonásan rövid választ hallhatott:

– Was? Was sagen Sie, bitte? – kérdezett vissza németül nagyapám, hogy mit is akarnak tőle, de a sziguránca főnöke nem jött zavarba, nyugodtan folytatta franciául, s kifejtette, hogy neki mint románnak igen jól jönne, ha Sasu generálist németellenes összeesküvés vádjával átadhatná a Gestapónak, de jobban örülne, ha nem Bukarestben szervezkednének a magyarok, s nem találkoznának Gróza-féle emberekkel. Aztán halványan célzott arra, hogy a románoknak is megvannak a terveik, nagyképűen emlegette latinos-franciás politikai érzéküket, az eszmék fölötti román érdek mindenkori érvényesítésének tudását.

– De mi tesszük a dolgunkat – mondta nagyapámnak, aki francia kérdéseire németül válaszolt, de most ő is franciára váltott.

– Vous avez oublié quelque chose, dans votre recit: on n’est jamais pressé quand il s’agit d’arriver en retard (hogy elfelejtette a szövegében, hogy sohasem siet az, aki későre akar odaérni). Nicht war? – nem igaz? – tette hozzá németül.

– Vous avez beaucaup d’esprit monsieur le Maréchal – udvariaskodott a román titkosrendőrség tábornoka azon az 1943. decemberi délelőttön, hogy milyen nagyon szellemes nagyapám, mondta neki franciául, hangsúlyozva a marsall titulust, amely köztudottan csak akkor járt volna neki, ha elfogadja a románosítást, s ténylegesen Sasu-Bihorenná változik. Aztán pontosan nyolc hónap múltán tényleg találkozott Grózával, de akkor már, 1944. augusztus végén szovjet csapatok pihentek Bukarestben, s a teljes román haderő az erdélyi frontokon harcolt a németek és magyarok ellen.

Nagyapám fogságából a Bulevardul Pache Protopopescu 2. szám alól egyenesen a királyi palotába került; annyi időt adtak neki, hogy a magyar királyi nagykövetség kiürített és románok által őrzött épületében lefürödjön, s fölvehesse azt a számára előkészített tábornoki egyenruhát, amelyen még a kitüntetései is mind rendben voltak – csapatkereszt és vaskereszt, kis- és nagyezüst, sőt a Mária Terézia-rend keresztje is, hogy néhány órával később a Szovjetunió Hőse kitüntetettje legyen csupán azért, mert Diaconescu tábornok azt írta saját kezével nagyapám ügyiratára: „Fascinanta figura de patriot si militar! Vroia sa ajunga la Stalin.” „Káprázatos hazafi és katona. Sztalinhoz akart menni.”

E gúnyos mondatok miatt fogadta Malinovszkij, s ha nem került volna a börtönben szerzett sárgasága miatt azonnal kórházba, repülnie kellett volna, hogy Moszkvában vele szerveztessék Stomm helyett a Magyar Légiót.

– Ön fog tárgyalni – mondta Malinovszkij marsall, s nagyapámban fölsejlett a vécsi találkozó utáni nap, amikor mindannyian megfogalmazták már, hogy „kiknek a nevében?”.

Azon a vécsi kiránduláson nagyon-nagyon közel kerültem apámhoz. Pisztrángásztunk, s tengerészkadét-életéről mesélt, arról az útról, amelyet a flotta tisztelgő látogatása alkalmával tett Gibraltárban, hogy aztán az összes afrikai kikötők érintésével Alexandriában teleljenek. Mesélt egy szuezi átkelésről, a kairói éjszakák felejthetetlen varázsáról, s emlékszem, olyan volt, mintha csak véletlenül élne ezen a világon, az Ilva vizét nézte, de a tenger hullámait láthatta maga előtt, s most, vénen, sajnálom, hogy nem volt időnk arra, hogy igazi barátok legyünk.

– Gibraltárban spanyolok árulták a majmoknak szánt csemegéket, tudod, van egy legenda, hogy a szikla addig lesz a brit koronáé csupán, ameddig még vannak majmaik, s akkor egy rokon gyerek, a fiumei Upmahl-Bozevits azt mondta, hogy az egyik vezérhím pontosan olyan, mint Ferencjóska… Micsoda világ volt! A minket kísérő angol tiszt jelentette a felségsértést, s szegény Mirko ott halt meg az erőd börtönében, mert a háború kitörése miatt már nem szállították haza, s az angolok ellenségként kezelték, s olyan helyen őrizték, hogy semmit se láthasson készülődéseikből.

Nagyapám sohasem gyógyult meg. 1947. február 11-én, hatvanhatodik születésnapján halt meg.

– Láttam egy boldog és egy fertelmes századot – mondta, miközben azért küzdött, hogy megérje tizenegyedikét. Minden szendergése után megkérdezte, hogy hányadika van. – Hatvanhat leszek, sem több, sem kevesebb, de ha még élhetnék is, már csak borzalmakat látnék ezen a földön – mondta február tizedikén, alig valamivel éjfél előtt, hogy aztán az új napba fordulás első óráiban végleg elaludjon.

Temetésére a szovjet városparancsnok egy lövészszázadot rendelt ki, teljes tábornoki díszben temettük, csak a Szovjetunió Hőse kitüntetés nem került a koporsóba, azt a szovjetek átadták iskolámnak, mondván, hogy egyszer majd e nagy ember nevét fogja viselni a kollégium.

Pontosan ötvenéves volt, amikor megszülettem, nagyon fiatalos, s az idegenek nem is hitték el, hogy unokája van, inkább csak azon csodálkoztak, hogy ilyen nagy a korkülönbség a lánya és fia között, anyámat testvéremnek hitték, talán azért is, mert rövidre vágta haját, s mert csak tizenöt évvel volt idősebb nálam. Nagyapám elvett apámtól, s mire együtt maradhattunk volna, hogy bepótoljuk tizenhét év idegenségét, már várt a börtön, hogy szabadulásomkor tudjam meg, apám nem él, odaát vannak mindketten, talán éppen le- vagy fölmennek azon a létrán, amelyről egyszer ősök vízesései árasztják el az emlékek terhétől roskadozó földet.

A kriptát kirabolták – írtam egy lapra, s hozzátettem: ha bemenne Polli nénivel, húzzon kesztyűt, s lehetőleg ne nyúljon semmihez.

Ivánnak szántam, aki csöndes borozásaink közben most már beavatott lett, mert megmutattam neki nagyapám abszurd kameráját – csupán azért, mert az, aki valaha lokátorokkal foglalkozott, bizonyára értékelni tudja egy lángelme tévedéseit is. Napokig ültem mellette az Emlékek Pincéjének félhomályában, néztem, hogy elevenedik meg a készülék, s az alkatrészek és titkos rendeltetésű műszerek közé keverve ólomcsőre tekercselt acélszalagok tömege került elő.

Iván hitetlenkedve méricskélt, óvatosan csévélte vissza az ismeretlen rendeltetésű szalagokat, s bár habozva, de engedélyt kért rá, hogy az egyiket elvihesse.

– Meg szeretném mutatni valakinek – mondta, aztán hozzátette: – Van egy hajdani évfolyamtársam, lokátoros volt ő is, most tévészervize van. Talán képek vannak rögzítve ezekre – mondta, és igaza volt, mert soknapos munka után sikerült a jeleket fölerősíteniük. Képjelek voltak, s modern videomásolatban nézhettük végig nagyapám cselédfarsangjának résztvevőit, a cigányzenekar keringőket játszott, s nagyapám fiatalon arról beszélt az egyik felvételen, hogy az alkimisták az aranycsinálás helyett fölfedezték a kémiát. A tudományt.

– Attól a céltól vezéreltetve kezdettem kísérletezésbe, hogy az embert láthatatlanná tegyem, s evégett az elektronelmélet és más katonailag is fontos tudományok megismerése révén sikerült a lényegi kérdés alapjáig eljutnom. Mivel a látás föltételezi az anyagról visszavert fényt, a láthatatlanságot sem lehet fényüres térrel létrehozni, hiszen akkor a szemlélő a tárgy helyett egy, az objektum alakját mímelő buborékszerűséget látna, igaz ugyan, hogy ez nem maga a kép, de megjelenésének, azaz kiterjedésének mindenképpen el kellene árulnia a benne meghúzódót. Kísérletezésem során el kellett jutnom ahhoz a következtetéshez, hogy az eszközök méretének csökkenése elvezet majd az általam föltett kérdés megoldásához. Most 1928 májusában járunk, s szerintem az emberiség nem érett arra, hogy saját szórakoztatására hasznosítsa találmányomat, katonai felhasználása viszont erkölcsi nézeteimmel immár ellentétes. Én csak késleltetni tudom a tragédiát, mert oly kézenfekvő mindaz, amit fölfedeztem, hogy hamarosan mozit, színházat, hangversenyt vihetnek abszurd kamerám által az emberek otthonába, s ezzel a világ elmagányosodását segítik elő. Isten óvja az embereket attól, hogy cselekvő és tenni kész lényekből szemlélő, mások szellemének kültelkére szoruló bábbá degradálódjanak. Én, színérváraljai-ecsedi bihari Sass Árpád végakaratként hagyom azokra, akik esetleg megfejtik elektronvíziós készülékem működését, őrizzék meg titkomat. Ezzel talán késleltethető a családnak mint az emberiség legfontosabb molekulájának atomizációja.

A hangtalan szomorúság napjai, a hallgatag emlékezés órái után, anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam volna, eljutottunk Ivánnal oda, hogy őt kérem a kripta ellenőrzésére, s ha egyszer beszélni fogok, talán neki mesélem el mindazt, amit naplók és levelek, tárgyak és festmények miatt naponta végiggondolok, hogy minél inkább fogy a XX. század, annál biztosabban tudom, hogy valami tévedés történik. Ekkora tömegek számára már nem lehet erkölcsöt biztosító eszméket kitalálni. Amikor azt hallom, hogy a vécécsészegyártónak van üzleti filozófiája, megrémülök: istenem, ezek gondolkodó budikat fognak gyártani.

Törvényt szavaz a sírrabló, filozófiát emleget az, akinek az lenne a dolga, hogy ha már maradandót nem is, de legalább tartós dolgot készítsen. Most van születőben az új birodalom, a világ új ariánizmusa. Ugyanúgy nem egylényegű az Ige és a Törvény, mint ahogy az ókor alkonyán nem tekintették örökkön létezőnek Krisztust. A Fiú (az Ige) nem azonlényegű az Atyával, csupán az Isten kései teremtménye, nem Isten, de szabad akaratának helyes használatával olyan régióba emelkedett, hogy Isten saját fiának tekintette, így az ember is úgy imádhatja, mint a Mindenhatót… A börtönsziget esti szemináriumain még nem értettem a filozófiaprofesszor magyarázatát az ariánus gótok és Róma bukásának összefüggéséről, s hogy egy új középkor van kialakulóban: új jobbágyok és új hitbizományosok világa jön. Új világrend alakul. Vallás és totalitarizmus helyett a globalizáció.

Iván úgy megváltozott nagyapám készülékei miatt, mintha nem is az az ember lenne, aki Beáta hímzett üzenetét hozta. A rajzok és feljegyzések Q, W, Y jeleit és kilociklusait herzekre, pikofarádokra írta át, hogy aztán fölfedezze az egyik számsorban a mágneses képhordozók degradációjának egyetemes képletét.

– Fantasztikus, szinte hihetetlen atomfizikai következtetésekre jutott – lelkendezett, s borába bámulva mondta: – Ha nem tudnék olyan sok mindent a családjáról, most azt mondanám, hogy meg kell hívni néhány szaktekintélyt, átadni a készülékeket s a vonatkozó számításokat egy egyetemnek, múzeumnak, de ahogy a világot ismerem, talán itt van a legnagyobb biztonságban minden.

Most már ezt a másik Ivánt várom, talán az üzenőlapra föl kellene írnom azt is, hogy telefonáljon a román görög katolikus esperesnek. Jobb lenne, ha nem csak Polli nénivel néznék meg a kriptát, mert én nem akarok átmenni a Kos-réten, nem akarok belépni a kápolnába.

A börtönévek alatt mint egy imamalom forog mindenkiben a bosszúvágy és a megbocsátás mókuskereke. Ciklikusan, mint a termékenység, hol a leszámolás, hol a felejtés démonai uralják az embert, hogy aztán többnyire nagyon bölcsen az emlékezés és tapasztalás medrébe terelődjenek a megszenvedett évek. Romantikus regényhősök és primitív emberek szoktak bosszút állni. Egyik sem vagyok, de Mika nem viheti el szárazon azt, amit tett.

Ha most itt lenne Éva, akkor minden kérdésemre kérdéssel felelve eljuttatna a legtökéletesebb megoldáshoz, de nincs itt. Ott van, ahol a kifosztott többiek, bár az is lehet, hogy csak porladó anyaga van itt, s ő éppen osztálytársaimmal ismerkedik, hogy a hiánytalan névsor: Ábrahám, Albert, Bakó, Bodó, Brunner s a többiek neve mellé arcok kerüljenek, hogy a túlvilági sétányokon ne kelljen rossz arcmemóriámért szégyenkeznem, ha valamelyik éppen szembejön velem, mert ideát is Éva figyelmeztetett mindig, ha köszönnöm kellett, és mindig tőle tudtam meg azt is, hogy ki is volt az, akivel olyan kedélyesen diskurálgattam az utcán.

És rengeteget diskurálgattam kedélyesen az utcán, mert a börtön tizenhét esztendeje alatt kiveszett belőlem a félelem, s mert a Súrlott Grádics törzsvendégeinek szándékolt primitívkedései nevetségessé tették azt, amitől mások rettegve élték életüket.

Transzportos voltam, azaz diszpécser (nagyanyám talán „tehergépkocsi-telepi forgalomirányító” vagy más magyarosan hangzó kifejezéssel jelölte volna munkakörömet), s azon a télen kevés volt a munkánk. Kivonták a forgalomból a benzines kocsikat, s a mínusz húszfokos hidegben nem akartak beindulni a dízelek.

Naphosszat keresztrejvényt fejtettem, s néha fölhívtam a vasúti átrakót, a cukorgyárat, és jeleztem nekik, hogy nem lesz szállítás, s ha már telefonálgattunk, V. Békai kitalálta, hogy a szimultán sakk mintájára malmozhatunk is, csak be kell számozni a csomópontokat, s a táblát úgy helyezni el, hogy a bal alsó sarok legyen az egyes, s akkor lehet lépni, csiki-csukizni, csak éppen a számokat kell bemondani, s vigyázni arra, hogy például az irodában melegedő temetőőr korongjai ne keveredjenek a katolikus plébániáról játszó sekrestyés figuráival.

Én éppen négy táblán álltam vesztésre, amikor megszólalt a falra szerelt vésztelefon. Ez nem díszítő jelzője a készüléknek, hanem a feladata. Ezt csak akkor lehetett hívni, ha kocsimentésre volt szükség, ha üzemanyag miatt leálltak, vagy ha valamilyen szállítást akadályozó dolog jött közbe.

– Transzport – szóltam bele a kagylóba.

– Varnyú közlegény, adom a vezérezredest.

– Szervusz, kérlek. Néhány perceknek elmúltán meg fog jelenni a városi elektromos vállalat emelőkosaras munkagépe szerény rezidenciád előtt, amelybe kérnélek fölszállni méltóztassál.

– De hát nem telt még le a munkaidőm – védekeztem.

– Bliktri az, személyesen őnagysága, igazgató elvtársad fog helyettesíteni. Na már most, neked annyi a feladatod, hogy a borítékolt címnél beszállsz a kosárba, amelynek segedelmével a jelzett harmadik emeleti ablaknál bekopogsz, megemeled a kalapodat, majd iszonytató erővel belekapaszkodsz az emeltyű rácsozatába, mert testi épséged védelmében távolodási manőver hajtatik végre, s csak a biztonsági zóna elérésekor eresztenek le.

– Nincs kalapom – mondtam, de a vezérezredes letorkolt.

– A megfelelő angol keménykalapot a gépkocsit vezető őrmester viszi. Az akció végrehajtása után azonnali jelentést várok távbeszélőn keresztül.

Megjött a szerelőkocsi, s az ülésen tényleg ott volt egy keménykalap s a boríték, de a vezető őrmester azt mondta, hogy tudja a címet, de azért az ordré, az ordré, a kopertát bontsam csak föl, mert hátha van benne jelszó vagy éppen rejtjelkulcs.

Megérkeztünk, s én nemcsak a hidegtől reszkettem, de attól is, hogy kiderül, mi nem is tévéantennát javítunk, és agyonvernek, mert közrefogtak a fölháborodott lakók, hogy micsoda piszokság, már két hete rossz a közös antenna, de az őrmester találékonysága egy pillanat alatt megtisztította a terepet.

– Emberek! Nullfrekvenciás ívárammal kell dolgoznunk, ezért akin nincs nemezcsizma, az menjen védett helyre, mert ha leesik a feszültség fázisos amplitúdója, elektrosokk-effektus érheti önöket – mondta egy szuszra, aztán kivett valami nyomtatványt a fülkéből. – Aki káresemény bekövetkeztekor saját felelősséget vállal a balesetért, az most itt írja alá – de nem volt jelentkező, s én megtettem, amit a vezérezredes parancsolt.

A harmadik emeleti szoba közepére terített csergén a város nagynevű szobrászának felesége iparkodott a szemorvossal, hogy Faragász hadnagyból mielőbb főhadnagyot vagy éppen századost csináljanak.

Bekopogtam, kalapot emeltem, s azt a két arcot nem felejtem el soha, de ők sem engem, mert a kocsiban találtam egy köteg drótmaradékot, arasznyi hosszúra vágták, s én előre készülve a jelmez bővítésére, megcsavarva orrom alá szorítottam felső ajkammal, mint egy bajuszt, úgyhogy a szemorvos évekig töprengett azon, ki is lehetett a Szarvas Klubból az a bajuszos spion, aki miatt erőnek erejével fel kellett adnia nőtlenségét.

Akkor még kézikapcsolásos központja volt a városnak, a lakásokban három számjegyű telefonok, oldalukon indukciós karral, s aznap egész délben és délután csengtek a készülékek.

– Itt S. őrnagy beszél. A vezérezredes azt üzeni, hogy a hatórai törzsgyűlés soron kívüli előléptetés miatt hét órakor lesz.

– Z. ezredes? Itt K. törzszászlós beszél. Vezérkari értekezlet hat helyett hétkor a vezérkari szálláson.

És hívták egymást a hadnagyok, őrnagyok és ezredesek, és még női hang is jelentkezett.

– Itt a postai üzenetszolgálat. Egy vezérezredes üzeni Faragász hadnagynak, hogy pontban hétkor vezérkari eligazítás. Meg nem jelenés statáriummal jár.

Senkinek sem kellett tolmács, mindenki tudta, hogy a Súrlott Grádicsról van szó, és senki sem hitte, hogy azok a semmitmondó arcú férfiak, akik mindig frissen nyírott hajjal, egymáséra hajszálig hasonló konfekcióöltönybe öltözötten itták kávéikat s kimondhatatlan nevű cserepes virágok fáradt krepp-papírjából készülő üdítőjüket a törzsasztal közvetlen közelében, s akikkel szemben virtus volt megtenni, hogy a pincérrel küldettünk nekik egy-egy söröskorsónyit abból az iszonyatból, éppen ők nem voltak tisztában a rangok eredetével, s azzal, hogy ez nem egy katonai összeesküvés, hanem öreg gyermekek játéka olyan dolgokkal, amelyekért még néhány évtizede is párbajsegédek keresték volna föl még azt is, aki hallott s nem csak beszélt az aktusról.

Késő délután egy Volga személykocsi és két katonai terepjáró állt meg a vezérezredes háza előtt. A katonák kiugráltak a ponyva alól, s géppisztolyaikat derekukhoz szorítva körülvették a házat, aztán a Volgából kiszállt egy civil négy egyenruhással, s amikor megbizonyosodott, hogy minden irányból fedezik, becsengetett.

A vezérezredes nyitott ajtót, s a civil felmutatta igazolványát, bár szükségtelen volt, hisz mindenki ismerte.

– Lonti őrnagy vagyok – mondta nyomatékosan, s a vezérezredes széles mosollyal válaszolt.

– Isten hozta, ezredes, szerény hajlékomban.

– Lonti őrnagy vagyok – ismételte meg a bemutatkozást a civil.

– Halottam, kedves ezredesem – felelte a vezérezredes.

– Őrnagy – mondta emeltebb hangon a szekus.

– A maguk szervezetében tényleg őrnagynak tetszik lenni, de amíg hathónapos továbbképzésen volt a nyomozó úr, addig felesége őnagyságának basznia méltóztatott egy bukaresti inspektorral, a csehszlovák hokicsapat kapusával, egy olasz kamionossal, hogy csak a biztosakat mondjam – sorolta joviális mosollyal a listát a kvietált báró idegsebész. – Méltóztassanak befáradni önök is, kapitány uraimék – mondta a négy egyenruhásnak, akiknek váll-lapján a vékony aranyzsinóron egyetlen csillag ékeskedett, s amely a román rangok között a legalacsonyabb tiszti fokozatot, az alhadnagyságot jelentette.

Lonti őrnagy kínosan toporgott, aztán – hogy mentse, ami menthető – kísérőit a négy lépcső különböző fokaira állította, s egyedül lépett be a vezérezredes házába.

– Ezt nem kellett volna, doktor elvtárs – mondta panaszosan. – Mit fognak mondani majd a beosztottaim?

– Egy jó szekus nem beszél – mondta a báró, s magában hozzátette: „nem beszél, csak üt”.

– De mégis…

– Figyeljen rám, Lonti – mondta minden titulust félretéve a vezérezredes. – Én most diktálok önnek egy listát. Törzsasztalunk minden tagjának rendfokozatát megadom. Ön pedig azt jelentheti a feletteseinek, hogy sikerült állampolgári jó viszonyt kialakítania a város bohém köreivel, s így e katonainak álcázott ártatlan szervezet révén lépre lehetne csalni az osztályellenséget.

– Ezt nem veszi be senki – mondta Lonti őrnagy, aki csak a saját gittegyletében volt maior, hisz voltaképpen kijárt neki a várostól a colonel rang.

És Lonti hamarosan áthelyezését kérte, de a Szarvas Klub országos hírnevet szerzett, annyian tudtak róla, hogy a román miniszterelnök, Maurer, aki medve- és szarvasvadászatról visszatérve balesetet szenvedett, s néhány napig a városi kórházban feküdt, a nagyviziten megkérdezte:

– És nekem milyen rangom van?

– A felesége makulátlan öregasszony, a titkárnők viszont férjeik rangját emelik – mondta a vezérezredes, s Ion Georghe Maurer, Románia második embere elsápadt.

– Aiurea – mondta dühösen, ami valami olyasmit jelent, hogy „a francba” vagy „ne izélj”.

– Önt nem csalják meg, mert ön a csaló – mondta a vezérezredes, aztán él nélkül, mintha csak pontosítani akarna, hozzátette: – Természetesen nem politikai értelemben csaló.

A Szarvas Klub élt és virágzott, s ha Éva nem is szerzett rangot nekem, azért nem maradtam én sem nyeretlen kétéves. Mert ha nem, akkor igen – szokta mondani a vezérezredes, s ha rang formájában nem is, de másként megkaptam én is tőlük a magamét. Nem illett hölgyet az asztalhoz vinni, s mi házasságunk első napjaiban a törzsasztaltól néhány méternyire ültünk Évával, mert meséimből ismerte a Súrlott Grádicsot, de látni is szerette volna.

– Egyszer, tényleg csak egyszer… – mondta.

Vadas mártást, Újházy-tyúkhúslevest rendeltünk, akkor még marhavelőt is fölszolgáltak forró vízzel töltött, dupla falú tányérokban, s amikor megbeszéltük a pincérrel az ebédet, mintha csak akkor jutna eszembe, utánaszóltam:

– És kérek ebéd előtt egy kis rumot.

A terítékekkel együtt hozták a rumot. Egy sörösstucni, színültig töltve.

– Fél decit kértem – szóltam rá a pesti Fészek hajdani fizetőjére.

– Ismerlek, megiszod. Öreg vagyok, nem járok annyit. Tetszik érteni, ugye, nagyságos asszonyom – fordult Éva felé, s a törzsasztal zümmögve rákezdett: „ez a nót-nót, ez a nót-nót, ez a nóta körbejár”, aminek az volt a jelentése, hogy tegnap én, holnap más…

Amikor Lonti őrnagy megitta a „hálásbeteg” whiskyt a vezérezredesnél tett látogatása végén, már későre járt az idő, így kézenfekvő volt, hogy a Volga vigye a Súrlott Grádicshoz őket, s a beszeszelt Lonti is leült közénk.

– Faragász előléptetése komoly következményekkel járhat, ezért volt szíves elkísérni engem Lonti úr – magyarázta a helyzetet a vezérezredes –, minden szobrász azt hiszi, hogy az emberi testet kalapáccsal és vésővel kell kozmetikálni…

Az asztalon gyertyák égtek, s a jeges vedrekben kihúzott dugójú üvegekben állt a bor, arra várva, hogy a futárrá kinevezett borfiú jelentse a szobrász jövetelét.

– Jön – lihegte a piccolo, s akkor mindannyian fölállva, poharunkat magasba emelve ordítottuk:

– Erőt, egészséget, ezredes úr.

– Soron kívüli előléptetésed alkalmából isten hozott körünkben – kezdte az üdvözlőbeszédet a vezérezredes, de a szobrász nem várta ki a végét, elrohant, ám nem haza. A szemorvost verte össze, mert tudta, hogy a Szarvas Klub csak jól megalapozott érdemekért osztogat rangokat, s aztán az asszony is elverte a szeretőjét, mert az nem akarta befogadni.

Istenem, ezer esztendő telt el, de az is lehet, hogy most is vannak törzsasztalok, csak ott éppen mások ülnek, lehet, hogy gargantuai hangulat helyett családi sírboltok kirablásáról, nagybani vámorgazdaságról, off shore üzletekről és adócsalásra alkalmas szoftvercseréről beszélgetnek.

Minden lehetséges. Talán Reiner dokinak volt igaza, aki 1990-ben a forradalmi parlament láttán felsóhajtott:

– So schmutzig! Nicht war? – majd lemondóan legyintett. – Olyan piszkosak, nem igaz? – De nem a ruhájukra gondolt, hanem valami másra, arra, amire minden csodavárónak rá kellett jönnie. Az urak nem térnek vissza többé. Úrnak lehet szólítani bárkit, de igazi úrnak születni kell.

A rendszerváltó nagy igazmondókat hallgatva, akik úgy kérkednek bátorságukkal, mintha nem is ők lennének hatalmon, eszembe jut a vezérezredes története, az, ahogyan el kellett hagynia az egyetemi tanszéket.

Az államosítás, a birtokok elkobzása, a félelem és rettegés napjaiban magához rendelte a tartomány teljhatalmú kommunista vezére.

– Arról értesültünk, hogy az ön édesapjának hatvan hold földje volt.

– Rágalom – kelt ki magából, és asztalt csapkodva, szótagolva üvöltötte: – Rágalom, kérem szeretettel, aljas rágalom! Hatezer hektár, nem koszos hatvan hold!

Szeretném látni azt a mai közéleti embert, aki arra a vádra, hogy titkos ügynök volt, azzal válaszolna, hogy „Rágalom, nemcsak ügynök, de személyesen lőttem agyon az osztályellenségeket!”

Iván csak nem akar jönni, pedig ha tenni akarok valamit, azt csak most, frissiben tehetem.

A pincében megpróbáltam hangosan beszélni, de csak valami artikulálatlan hang hagyta el torkomat, valami olyanszerű, mint amikor az eldugult lefolyóból kipumpálják az üledéket, s egyszerre indul meg lefelé a víz, fölfelé a levegő. Pedig most már ideje lenne megszólalni, de nem megy. Elfog a pánik, ha arra gondolok, hogy talán a hangszálaim elsorvadtak, s most már tényleg néma maradok.

Igyekszem hangosan beszélni, s eszembe jut gyermekkori barátom, aki csak magyarul dadogott, németül nem, s megpróbálok én is románul, németül beszélni, aztán számolni kezdek.

– Ein-zwei-drei-ein-zwei-drei – még érthetetlen, de már hallható a hangom, s ekkor előkerül Mika.

– Hívjak orvost apukához?

– Mars! – hörgöm teli szájjal, s a düh megoldja torkomat. – Takarodj! Ne lássalak többet itt!

– Apuka megbolondult – sikoltja Mika, de még sikerül kicsavarnom a telefont a kezéből. A félelemtől görcsösen ráng az arca. Hátrál, s még hallom, hogy kívülről rám zárja az ajtót.

Az Ivánnak szánt levél sarkára fölírtam a görög katolikus püspök számát, s ahogy tárcsázom a palotát, hallom, hogy Mikáék fölveszik a másik telefont.

– Aici Sass. Domnule episcop a fost jefuit intre altele si cavoul Tare-Stark. Eu sunt bolnav, va rog anuntati jandarmii – mondom neki, hogy püspök úr, többekkel együtt a Tare-Stark-sírt is kirabolták, én beteg vagyok, értesítse a csendőröket.

– Szűzanyám – mondja magyarul, aztán valakit románul utasít, hogy verjék félre a harangokat. – Sass úr, azonnal ott leszek.

– Köszönöm – mondom, s mikor leteszem a kagylót, az ablak előtt meglátom Ivánt.

Részlet egy készülő regényből.