Vári Fábián László

Ördögszekér

Árulás készül ellenem,
már megint üldözött vagyok,
lopva mutatják arcukat
szemem mélyén a csillagok.

Átszabja testem az idő,
szike és csontfűrész se kell.
Néhai legény-álmaim
zsírpárnák alatt tűnnek el.

Ismét útszélen heverek,
delelnek rajtam a legyek,
s labdának nézik fejemet
csintalan ördög-gyermekek.

Szél se… Az égben semmi nesz.
Nem szakad meg a föld szive.
Egy ördögszekér a lelkemet
viszi magával messzire.

Két fénybogár

Lepusztulnak rólam a rongyok,
bőröm cafatokban
hagyja el testem,
darabjai megelőznek a szélben.

Mint gyönge hasi bárány bőrén,
áttetszenek rajtuk a fények,
s vacogva zörögnek a csontok,
mert nem a haragvó Isten,
hanem a hold havazik!

Arcom szégyenét
restellem, bánom,
ujjaim rácsával rejtem,
mégsem fáj semmi,
de látni se látok.
Két fénybogár ül csak
a két szakadékban,
hol egykor a szemem világolt.

Valami sárkány járt,
mondják, az égen,
s a nap vele pártolt.
De ki megy a sárkánnyal
manapság ölre?

Csak a bárányszív
parázslik, lüktet,
s hullatja vérét a földre.