Kedves Szerkesztőség!

 

 

Érdeklődéssel olvastam a Kortárs legújabb (2000. januári) számában Rugási Gyula A pergula hűvösében – Határ Győző ’56 utáni életművéről című tanulmányát. Komoly szaktudásról, hozzáértésről tanúskodó írás – kevesen álltak hozzá ennyi figyelemmel, körültekintéssel Határ szinte beláthatatlan szövevényű prózájához, spekulatív, argumentatív bölcselkedéseihez, ambivalens keresztényellenességéhez. A tanulmány utolsó bekezdésén azonban először elálmélkodtam, majd az állam esett le (alig tudtam fölszedni), azután elfutott a méreg, s mint kimustrált csataló a távoli trombitaszóra, felhorkantam, s kapálni kezdtem az alám szórt gyér irodalmi almot. Mivelhogy a tanulmányt befejező vers közepéből egy régi, saját szövegem három sora integetett felém, mint szabadságos kiskatonák a gyorsvonat ablakából. Rugási Határ Győzőnek tulajdonítja ezt a „különös, Vándorének című versösszeállítást”, s komoly jelentőséggel ruházza fel az aleatorikusnak tűnő szöveget. Nem ismervén Határ a lábjegyzetben idézett művét (A költészet kiskátéja), tüstént fölhívtam Horváth Elemért Mahopacban s Ács Margitot a szerkesztőségben. Rá is találtak mindketten; Margit a kötetre, Elemér az eredeti forrásra: Szivárvány, 7-es szám, 1982. Hamar megoldódott a rejtély: Határ nagy lélegzetű kollázst készített a két antológiában szereplő költők neki leginkább tetsző szövegeiből, „lazán követve” régi tisztelt barátja, Pán Imre módszerét, aki hasonlóan kezelte az ő kedvenc verseit. A százhuszonkilenc sorból álló lelemény címe nem Vándorének, hanem Megváltás versben. A szöveg pedig csak annak igazán „különös”, aki sem a szerzőket, sem az antológiák kiadásának körülményeit, sem az akkor Nyugaton élő magyar írókat körülvevő légkört nem ismeri. Nem csoda hát, hogy Rugási a szöveg utolsó tizenöt sorát úgy közli, hogy azt az olvasó a teljes versnek nézheti, sőt a Heliane-beli őszi eső dobolását is kiérzi belőle. Csakhogy ez a dob nem a Határé, hanem Papp Tiboré. Az ő, Weöres Sándor ötvenedik születésnapjára írt s eredetileg a Magyar Műhely különszámában megjelent verséből szól a duda zene zene duda dob (Pogány ritmusok – Vándorének, 330–333. o.). Az olvasónak (pirulva mondom) én ígértem ámító verset (Vers versről, uo. 220–221. o.). Két sor – „Te vagy az inka ábécé […] te vagy a hetvennevű hó” – Horváth Eleméré (Hieroglifa, uo. 209. o.). Az „eléletálmosodtam / halálaludni vágyom” sorok Zend Róberttől származnak, s a másik, a Kemenes Géfin László szerkesztette Nyugati magyar költők antológiájában találhatók. (Esthajnal csillog [Magyar Joyce-i versműhelysorozat], 185. o.) Bár a halálaludni szó tetszetősen hangzik (az eléletálmosodtam ellenpárjaként), mind az eredeti szövegben, mind Határ összeállításában haláludni-t olvashatunk. Zend akarattal használ joyce-i neologizmust. (Mikor a nyugati költőket először kezdték közölni itthon, nyomdászok és olvasószerkesztők rendre kijavították kézirataikat, azt vélvén, hogy vagy gépelni nem tudnak, vagy magyarul felejtettek el. Azt hittem, ez az úzus már kiment a divatból.)

No de végtére mit kezdjünk Rugási tanulmányának utolsó soraival? Miféle ígéretről szól a költő? Határ Győző kollázsa elegáns ötlet, de egészében se füle, se farka, s ha beszélhetünk ígéretről, azt az idézett antológiákban s (azóta itthon is megjelent) köteteikben tették, ha tették azok a költők, akik megjelenésük, jutalmaik, hivatalos elismerésük ellenére egy kicsiny szakmai és baráti körön kívül továbbra is teljesen ismeretlenek a művelt magyar közönség előtt. Ebből a szemszögből nézve nem csoda, hogy Rugási (aki ókor-, nem irodalomtörténész) nem vette észre, mit s főleg kit olvas. Hogy bakija a szerkesztők figyelmét is elkerülte, ez föntebb említett balsejtelmeimet csak erősíti. Mi módon lehet ilyen körülmények közt arról írni és beszélni, hogy „csak egy magyar irodalom van”? Melyik? S olvasván a honi kiadványokat egyre inkább beárnyékoló „posztmodern” (vajon mit is jelent ez a fogalom?) jegyében elkövetett klapanciákat, úgy vélem, az Ígéretet (mint annyi más ígéretet) nem tudtuk beteljesíteni. Még evez az ár ellen néhány kótyagos avantgárdista, de az irodalmi „fősodor” olyan, mint a Duna Csepelnél: lassú, mély, zavaros, s lassanként kihal belőle az élet.

S itt tulajdonképpen be is kéne fejeznem. „Bánt és döföl” azonban egy kérdés: miért nem nézett utána Rugási az Antológiák ha találkoznak hátterének. Hisz Határ minden ókori utalását könyörtelenül kijegyzetelte, lábjegyzeteiben hemzsegnek a spanyol, angol, francia forrásművekre való hivatkozások. A tanulmányt magát olvasva pedig nem lehet kétségünk afelől, hogy Rugási nemcsak az egyháztörténethez, hanem – ha kell – az irodalomhoz is ért. Lehetséges lenne, hogy a kora keresztény IV. század közelebb van hozzá, mint a magyar késő huszadik? S a költők, akik annak idején megosztották Határral az emigráció keserűségét, még annyira sem érdeklik, mint Euszebiosz köpönyegén az áriánus bolhák? Tán jobb nem is gondolni ilyesmire…

Tisztelettel:

 

Vitéz György