Bogdán László

Hutera Béla utolsó utazása

„…korunk embere megfigyelt ember… mert ha nem figyelnék, figyelemre se méltónak, és mint figyelemre-nem-méltó megvetettnek, és mint megvetett jelentéktelennek, és mint jelentéktelen értelmetlennek érezné magát (…) ezért figyel mindenki mindenkit (…)”

(Dürrenmatt: A megbízatás)

A levél

Életemben mindég is a könnyebb megoldásokat választottam – mondja Hutera (hősünk, levetett bocskorunk, kedves kalandorunk ez az életvidám vidéki szélhámos, véka alá borított mécses, elfuserált erdélyi Figaró), és mélyeket sóhajt, kezében forgatva a levelet, és a katedrálist ábrázoló osztrák bélyeget hosszan elnézegeti. „Ők bezzeg építettek, amíg mink véreztünk. A beste kurafi labancok!…”

– Miért? – nevet kacéran a fiatal postásnő. – Azt hiszi, én nem? Mások nem?

– Hogy mit hiszek, drága, az mostan mellékes. De ezért is volt nehéz az életem. Még nehezebb!… – sóhajt a deresedő halántékú mesekirály, és behívja a hölgyet a konyhába, két pohárkába rumot tölt, koccintanak, isznak.

– Ştii bancul cu întâi mai – nevet a postásnő. – Întâi mai spaláte!*

Nevetgélnek.

A postásnő bokros teendőire hivatkozva utasítja vissza a második pohár rumot, búcsút int, és átmenetileg ismét kilibeg Hutera életéből. A levelet csak azután bontja fel Figarónk, miután a lépcsőházban is elhalkulnak a nő gazellaléptei.

„Kedves Bélám, élvén ígéreteddel, szavadon foglak. Március 20-án délben 12-kor a budai Várban várok Rád, a Hadik-szobor előtt. Ez volt az a generális, aki Bukovinában… De hiszen tudod! Aztán, ahogyan legutóbb Felsőtáborban megbeszéltük: irány Regensburg. Az én házam az én váram, s most már a Tiéd is! Aztán irány a Duna!… Utánanéztem, nektek nem kell vízum Ausztriába; semmi akadálya tehát annak, hogy világot lássál megint, hetvenévesen. Azt hiszem, a vakító »arany korszakotok« után Rád is fér… Ölel: hűtlen cimborád, Tóbiás. Semmi kifogást nem fogadok el. Lóra!…”

Hutera megszédül, a naptárra pillant: 1990. március 16. Négy napja van tehát, gondolja fásultan, leroskad egy hokedlire, és reszkető kézzel tölt magának még egy pohárka rumot, aztán csak gubbaszt tovább nagykabátban a hideg konyhában, mereven bámulva a gázkályha lila lángjait, amelyek piros sipkás, gunyoros manókat formáznak. Hogy mikor alakulnak át párducokká és tigrisekké, nem tudni, de egyszerre csak a karcsú, hajlékony fenevadak ott köröznek körülötte a levegőben. Ha tudná, hogy nem egészen két hét múlva – egészen pontosan 1990. március 29-én – meghal, talán nem készülne ennyire lelkesen, ennyire elszántan az utazásra. De nem tudja!… Honnan is tudhatná?… Mi leírhatjuk tetteit, megeleveníthetjük őt magát is sivár hétköznapjaiban, magyarázhatjuk is locsi-fecsi tirádáit, infantilis purparléit, hebrencs hadováit, naiv és eszelős meggondolatlanságait, kretén vicceit, amelyekkel újabb és újabb embereket sértve halálosan meg, hívja ki maga ellen a sorsot; átvilágíthatjuk egész zátonyra futott, elhibázott életét; mindent megtehetünk vele, csak éppen nem súghatunk neki. Ő él! Szándékunktól azért nem teljesen függetlenül… Még él!… És azt tesz, amit éppen akar!… Most például felemelkedik, ásít, és átbotorkál a nagyszobába, bekapcsolja a televíziót, karosszéket húz eléje, pokrócot terít a lábára, próbál a képekre figyelni, nem akar tovább ábrándozni, de képtelen rá. Elbóbiskol. Fel-felriad. Valami idióta akciófilmet láthatna, ha nézné is a tévét: egy bajuszos férfi lövöldöz, ide-oda száguldozva paripáján, egy holdfény sütötte mezőn. Álmában viszont – mert ismételten belealszik – őt üldözik. A lovas is feltűnik, hatalmas zöld mezőn kergetőznek, napsütésben, körös-körül dongnak a béke méhei, de nem tud gyönyörködni sokáig a képtelen, torokszorító látványban, mert a bajuszos röhögve vet lasszót a nyakába, s a földön vonszolja tovább, a virágok között. Mikor felébred, már csak az ezüstösszürkén vibráló képernyővel nézhet farkasszemet, s nem tudja, mitől fáj olyan rettenetesen a nyaka. Alig van ereje elvergődni az ágyig. Magára húzza a medvebőrt, s már alszik is. Álma ott folytatódik, ahol az előbb abbamaradt. A bajuszos fütyörészve vonszolja a fűben, ő, hogy ne fulladjon meg, két kézzel rángatja a kötelet, viszont közben – mindenkinek a magáé! – közelről szemlélheti az elaléló kankalinokat, az ájuldozó, lilán derengő kakukkfüveket, a remegő fejű boglárkákra tekintve ijedt méhecskékre meredhet…

A Nyugati pályaudvar

Másnap a törzskocsmájában (őt ujjongva fogadó asztaltársaságának) boldogan újságolja el a hírt: utazni fog!… A hírneves dunai hajós, Boticselli Tóbiás hívta meg, ismerkedjen Közép-Európával. Soha nem késő!… A többiek hümmögnek, sok sikert kívánnak, a poharakban megbízhatóan emelkedik a sörhab, a Golgota kedves pincérnője az ajtóból nézi, enyhe szemrehányással, aztán eléje billeg, s tölt a poharába a kezében tartott rumosüvegből.

– Hát maga is elmegy, Hutera úr?

– Vigyázz magadra, Bélám – röhög Juszuf, a helyi focicsapat éldrukkere. – Nehogy elcsábítsanak. Ebben a korban ez azért már veszélyes is lehet, nem gondolod?

– Adott nektek a párt angolvécét, szarháziak, hogy megnézhessétek, mire vagytok képesek – szónokol később Hutera a Golgota törzsközönségének. – Azelőtt csak csobbant a pöcegödörben!…

Később a kocsmából jövet bekukkant a tiszteletes úrhoz. Lévai Szabolcs az asztalánál ül, ír, de hősünket meglátva azonnal abbahagyja halaszthatatlan feljegyzéseit. Hutera „be van avatva”, tudja, hogy az ötvenegy esztendős pap krónikát ír, a jövendő századokat tudósítandó a válságok között hányódó örök jelenről, ami holnap már óhatatlanul múlttá változik, s a jövendőt soha el nem érheti…

– És van Pesten hol megszállnia, Béla bátyám? – érdeklődik a pragmatikus tiszteletes.

Amikor kiderül, hogy mindenre gondoló hősünk éppen erre nem gondolt, valamit ír egy névjegyre és eléje csúsztatja. – Keresse fel ezt a helyet, valahol a Kálvin tér közelében van, és hivatkozzon nyugodtan rám.

Kávéval kínálja, megbeszélik a világpolitikai helyzetet. A Baltikum sorsa egyre bizonytalanabb, még az elszánt reménykedőket is elcsüggesztheti. Fél kilencre ér haza, összecsomagol néhány nélkülözhetetlen holmit egy ütött-kopott válltáskába – ingek, gatyák, zoknik, pulóverek –, és sóhajtva számolja meg a pénzét: negyvenkét ezer leje és hatszáztíz dollárja van. Húszezret és száztíz dollárt a padló alatt lévő dobozba rejt, felöltözik (kopott bunda, fekete barett), bezárja lakását, és határozott léptekkel ballag ki az állomásra. Öt perc, és már be is fut a vonat. A hálókocsi-kalauz néhány százasért készségesen veti meg az ágyát egy üres fülkében, és máris utazik. A vonat zakatolása, a kerekek csattogása, a füttyök és a villódzó fények, a leállíthatatlan kattogások hamar álomba ringatják. Érdekes, most nem álmodik. A határon fájó tagokkal riad fel, épp annyi ideje van, hogy kissé rendbe szedje magát, máris jön a határőrtiszt, majd két siheder katona a szimatoló kutyával, később a kövérkés, kedélyes vámostiszt. Mikor megtudja, hova utazik és honnan, sok szerencsét kíván, szalutál, és elhagyja fülkét, táskájára nem is kíváncsi. „Száz kiló heroint is áthozhattam volna. Én balek. Persze ha lett volna momentán heroinom! Vagy fegyvereket. Azokat a régi jó Kalasnyikovokat. Ki tudja, kinek lehet szüksége Pesten Kalasnyikovra?” Itt tart töprengéseiben, amikor kopognak a fülkeajtón, és megjelenik a hálókocsi-kalauz két üveg Dreher sörrel. Az egyiket felnyitva nyomja a kezébe. Amikor ki akarja fizetni, a fiatalember legyint.

– Hagyja csak, nagyapó – vigyorog. Elöl hiányzik egy metszőfoga, és ettől váratlanul lesz bohócos a vigyora.

– Itt van négyszáz lej – számolja Hutera.

– Ha nincsen pénze, százötvenet akár vissza is adhatok – húzza meg a sörét a nagyvonalú kalauz.

– Nyugdíjas vagyok, fiam – süti le a szemét Hutera, kortyol söréből, krákog, és szégyenlősen teszi zsebre a visszakapott pénzt. – Százötvenről volt szó, nem az egészről – szól a távozó kalauz után.

– Ugyan már, nagyapó. Pontosan magán fogok én meggazdagodni – nevet a fiú a folyosón. – S amellett az erdélyi barátság se kutya. Magyar a magyarnak!…

„Tulajdonképpen – forgatja kezében a félig kiivott sörösüveget – a román és a magyar államvasutak kellene fizessenek nekem, ebben a szép új világban, egyáltalán azért, hogy utazom…”

– És mit fog csinálni Budapesten? – kérdezi a betoppanó magyar határőrtiszt, s érdeklődve forgatja Hutera megviselt útlevelét.

– Sétálni fogok – húzza ki magát önérzetesen hősünk. – Elég régen nem jártam arra, a háború óta…

– Pénze van? – aggodalmaskodik a hatóság képviselője.

– Mért, meg akar ajándékozni néhány ezer forinttal?

– Ne viccelődjön velem, öreg. Ismerem én magukat. Biztosan seftelni megy, vagy feketemunkára!…

– Nyugdíjas vagyok – húzza ki magát Hutera. – De van ötszáz dollárom. Az ma mennyi forint?

– Az épp elég – vonul vissza a határőr. A vámos, mikor meghallja, hogy Hutera honnan jön, jó szórakozást kíván, s ő se nézi meg a táskáját.

„Hát ezektől el lehetne hozni egész Erdélyt, sőt Nagy-Romániát is.” A sör kissé „rendbe teszi”, s amire a Nyugati pályaudvarra befut a vonat, már hasonlíthatatlanul jobban érzi magát, bár a válla is fáj, és a feje is tompán szaggat. Ide-oda vándorol benne a fájdalom. Inna még egy sört, de azonnal rájön: ez akár „végzetes” is lehet, először el kellene intéznie szállását két éjszakára. „Két éjszaka az két éjszaka” – elbúcsúzik a szívélyesen vigyorgó kalauztól, s a lelkére köti, haladéktalanul menjen el a fogorvoshoz, ne hagyja ki!… Egy ilyen szép és fess fiatalember ne legyen fogatlan! Foghíjas mosolya ugyanis rengeteget levon az értékéből. A pali elképedve bámul rá, ő szalutál, és kezébe nyomva az üres sörösüveget, mindent újfent megköszönve vállára kapja táskáját, s fürgén lép le a vonatról. „Addig, amíg miénk az utolsó szó – gondolja öntelten –, nagyobb baj nem lehet…”

Lassan sodródik a tömeggel, kifelé a hatalmas üvegcsarnokból. Az újságosstandnál megáll, érdeklődve bámulja a napilapokat és a színes magazinokat. Félmeztelen leányzók forognak a világbíró fényben, szinte elszállnak a címlapokról. Rájön, először pénzt kell váltania, hogy kielégíthesse betűszomját.

– Segíthetek? – kérdezi részvevően az öreg újságos.

– Erdélyi lennék – magyarázza önfeledten Hutera –, momentán nincsen forintom. Hol lehetne váltani?

– Lejt sehol – legyint a fickó fensőbbségesen, de ha valutája lenne, azt akár ő is beválthatná…

Hutera zsebébe nyúl, elővesz egy százdollárost, és eléje tolja.

Az újságárus érdeklődve pillant rá, kézbe veszi, megforgatja s elteszi a kékhasú bankót, majd nyugodtan számol eléje hét darab ezrest, egy ötszázast s néhány százast.

– Adok ajándékba egy Népszabadságot is, jó bátyám – mondja együttérzően. – Tájékozódjon. A változások korát éljük!…

Hutera elteszi a pénzt a tárcájába, a tárcát a táskájába, s tétován húzva el a cippzárt, kezében az újsággal indul kifele a csarnokból.

– Mindent köszönök – szól vissza az újságosnak, felpillantva az órára. Háromnegyed kilenc, még két napja s három órácskája van Tóbiás érkezéséig…

Addig még elintézi a szállást, felmegy a Várba terepszemlét tartani, s minden eshetőségre készen megkeresi a generális szobrát; kimegy a Margitszigetre is, meglátogatja egykori parancsnokát, Sasvári őrnagyot is, s benéz a Múzeum körúti antikváriumba is; a felsőtábori plébános, Antal atya szerint legutóbb itt kapható volt Márai Sándor verseskönyve, A delfin visszapillant. Jó lenne megvásárolni, hiszen érvényben van még a fogadás, s ő nyerni akar.

Határozott léptekkel megy a metrójegyért, négyet vásárol, lezúdul a mozgólépcsőn, elnyeli az alagút, pontosan akkor fut be a szerelvény, beszáll, vigyázat, az ajtók záródnak, hallja még, és máris utazik…

A Kálvin téren

Elég sokan vannak, sok a fiatal, jól öltözött nő, ez a látvány annyira más, mint időlegesen elhagyott hazájában, hogy beleszédül. Egy bundás hölgy félreérti, s azonnal felpattan, hellyel kínálja. Leül. Hátradől. Lába közé ereszti válltáskáját. Hosszú pillanatokig csukott szemmel ringatózik, s először, amióta ide, a Nyugati pályaudvar forgatagába megérkezett, otthon érzi magát. Kinyitja a Népszabadságot, felteszi szemüvegét, lapozgat. Hitviták a Szovjetunióban Litvánia függetlensége körül. Gorbacsov, a „hős” elnök hol akar, hol pedig nem akar tárgyalni. Rémhírek arról, hogy mégiscsak csapatokat vonnak össze a litván–szovjet határon. Ezzel ellentétben, a néhány százezer stáziügynök folyamatos leleplezése közepette, a volt keletnémet mintaállam nyugatosult polgárai egyre boldogabbak. Van olyan berlini, aki naponta többször is kisétál a falhoz… A fal már múzeum…

Eddig ér, máris készülődnie kell. Leszáll. Felrepül a mozgólépcsőn. A Kálvin téri aluljáróban „megy” az élet. Nagy csődület egy tárogatós öregember körül. Krasznahorka büszke vára – énekli egy katrincás fiatal cigánylány, szomorúan. Hutera pénzt ejt a kitett kalapba, két sárga húszforintost, s a Ráday utca felé vezető lépcsőn indul el. Itt kell lennie valahol a keresett épületnek is.

– Ne jósoljak magának, bácsika? – fogja meg a karját az előbb még a Krasznahorka büszke várát dúdoló cigánylány. – Nem akarja megtudni a jövőjét?!

– Most nem – szabadkozik Hutera, és továbbindul. Ide-oda bóklászik, kérdezősködik is, míg végül megtalálja a keresett helyet. Az igazgatónő az irodában van. Kopog, bemegy, bemutatkozik, felmutatja a tiszteletes úr levelét.

– Hogy van a jó Rédey úr? – kérdezi a hatvan körüli, ősz hajú asszony, és kávéval kínálja.

– Lévai – motyogja Hutera szolgálatkészen, s belekortyol a forró kávéba. Sziszeg.

– Rédey!

– Lévai!

– Jaj igen, persze, tudja, annyi az erdélyi pap, hogy az ember már nem is tud különbséget tenni közöttük.

– Pedig nem is hasonlítanak egymásra. Látott már maga két egyforma erdélyi papot? – számolja le Hutera a pénzt. Két éjszakára háromezer forint. „Világ olcsója.” Megkapja a kulcsot, s a forró kávét a csészében hagyva kifele indul. Az ajtóban megáll, visszapillant, s mint akihez csak most jut el, önhibáján kívül, a kérdés, vállat von. – Nemrég operálták – közli sokat sejtetően.

– Hogyan? – döbben meg a hölgy, és kifut arcából a vér. – És mivel? Nem is tudtam, hogy beteg a Rédey úr.

– Hogy Rédey tiszteletes úr beteg-e vagy nem, azt én nem tudom – gonoszkodik HáBé. – De Lévai tiszteletes urat sérvvel operálták. Tudja, kissé elhanyagolta a mi drága, szeretve szeretett Szabolcsunk, s a sérvvel nem lehet viccelni. Máskülönben megvan. Ír…

– Igen? – ámuldozik a hölgy. – És mit ír a drága jó Rédey, akarom mondani, Lévai tiszteletes úr?

– A világkrónikát – magyarázza halk hangon, sejtelmesen HáBé, mintha egy nagy titkot közölne, bizalmasan, a szeretetére máris igényt tartó hölggyel. – S nincsen könnyű dolga! – teszi azonnal hozzá. – A világ is elég bonyolult, hogy mást ne mondjunk, s azért az ember sem egyszerű. Az ember, avval a nagy sebével…

Bocsánatkérően vigyorog. Kilép az ajtón, halkan csukja be maga után. A tizenhetes számú szoba az övé. Körülnéz. Vaságyak… „Lenin is évtizedekig ilyen vaságyakban aludt” – emlékezik. Mosdó. Az ablakon színes függöny. Televízió. Rádió. Jégszekrény. „Ó, a boldog Hungária hívő lelkei! S hát ha még több volna itten a protestáns!… Akkor mi lenne!…” Lepakol. Fogat mos, megnedvesíti az arcát is, megfésülködik. Pénze nagy részét kis tétovázás után a zoknijába rejti, a forintot a bal lábán viselt kék csíkos zokniba, a dollárokat a jobb lábán lévő piros csíkosba. Ekkor döbben rá, hogy nem egyformák a zoknijai, de ezen sem ér rá hosszan töprengeni, elhatározza viszont, hogy az esetleges „érdeklődőknek” csapdát állít, s a százlejesekkel kitömött borítékot künn hagyja az asztalon. „Lássuk: igényt tart-e rá valaki! Egyáltalán, lopnak-e egy ilyen szentfazekak által látogatott helyen?! Csak nem lopnak meg a drága református és magyar testvéreim!” Vigyorog.

Dél van. A Kálvin téri harang szava időlegesen minden más hangot elnyom. HáBé hosszan eltöpreng azon, hogy honnan olyan ismerős számára ennek a harangnak a szava. Aztán rájön, hogy a Kossuth Rádióból. A hallban, a televízió előtt néhány öregasszony állingál, a bemondónő sejtelmes hangon arról mesél, hogy váratlanul hadgyakorlat kezdődött Litvániában, a Vörös Hadsereg komisszárja pedig egyszerűen megtagadja az engedelmességet, nem hallgat a köztársaság vezetőjére! Gorbacsov álláspontja is állandóan változik, legújabban az elszakadás helyett radikális kapcsolatváltozásokat javasol a kis balti köztársaság vezetőinek. „Vajon mire gondolhat?” – töpreng Hutera elveszetten. Tüntetések Kolozsvárott és Konstancában, hallja, s egy pillanatra szembenéz a fiatal, csinos bemondónővel, aki képtelen kimondani a világ tegnapelőtt még legszeretettebb fiának, a Kárpátok Géniuszának, most mindközönségesen csak a Balkáni Caligulának a nevét. Elmaszatolja. Az ellopott forradalomért tüntetnek időlegesen elhagyott hazájában. Nem azért harcoltak és véreztek, hogy hatodrendű pártaktivisták vezessék az országot, és éjt nappá téve hazudozzanak, miközben megint nincs tej, s hajnalban már sorakoznak a tejet vásárlók az élelmiszerüzletek zárt ajtaja előtt. Le a kommunizmussal! – skandálja a tömeg, magyarul, Kolozsvárott. Le a manipulációval, a hazugságokkal. Jos Iliescu!…**

– Az ki? – kérdezi mellette egy hajlott hátú öreg. – Az a Jos Iliescu?!

– Háború lesz? – fordul feléje rémülten egy egérszemű nénike, idegesen rángatva zakója ujját. – Maga messziről jött embernek látszik, válaszoljon!…

– A háború elkerülhetetlen – vigyorog Hutera, és emelt fejjel, büszkén, köszönés nélkül vonul ki az ajtón.

Ismerkedés a honnal

A március végi vakító napsütésben hosszú percekig pislog elveszetten, majd káprázó szemmel indul a Kálvin tér felé. A templom előtt áll meg, beállítja óráját, s leballag az aluljáróba. A tárogatós még mindég fújja, Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!… de a fiatal, színes katrincás cigánylány, aki az előbb énekelt, majd a jövendője titkaiba szerette volna őt beavatni, időközben már eltűnt valamerre.

– Ezt hogy értette? – éri utol a hajlott hátú atyafi, talán presbiter lehet valahol a Dunántúlon, talán kántor? – Válaszoljon! Maga tényleg tud valamit?! Hogy értette?

– Micsodát? – döbben meg egy pillanatra HáBé, s a másikra mered. Észreveszi, hogy az egyházfinak vészesen rángatózik az arca, de ez sem nyugatja meg. Védekezőn lép hátrább és hátrább a feltartóztathatatlanul nyomuló emberke elől.

– Hát aztat, hogy háború lesz… Hogyan?

– Tudja, a gyilkos ösztönök – menekül HáBé, kétségbeesetten húzva elő jegyét. Lyukaszt, máris a mozgólépcsőn van, de az állítólagos kántor vagy presbiter sem tágít, s a jeggyel nem is bíbelődve, elszántan követi. „Az is lehet, hogy bérlete van” – gondolja HáBé, és tovább magyaráz, hogy valamiképpen megnyugtassa. Zavarja a rángatózó arc. – Az önös érdekek. A nacionalizmus. Az idegengyűlölet. A sok fegyver és a fegyverforgatók agyában a dzsungel törvényei…

– Ugyan, ugyan, kedves uram – tátog az emberke, s egyre észrevehetőbben rángatózik az arca. – Ne legyen naiv!… Tud valami komolyabb okot is? (A „komoly”-t áhítattal vegyes gyűlölettel ejti ki, kétszer is megismétli, és égő fekete szeme könnybe lábad…)

– Maga volt katona? – lép le a mozgólépcsőről HáBé, és egy oszlop mellett horgonyoz le a csarnokban. Fogalma sincs, mihez kezd. Az előbb még le akarta volna rázni túlságosan is agresszív, minden jel szerint kissé buggyant újdonsült ismerősét, de most hirtelen, maga sem tudja, miért, érdekelni kezdi a furcsa figura.

– Hogy én? – nevet eszelősen a másik. Többen körülöttük döbbenten fordulnak feléjük.

– Magával beszélgetek, vagy nem? – teszi kezét Hutera csillapítóan társa karjára, s kíváncsian mered az emberke felhevült, rángatózó arcába.

Dél van. A hazugság, a kétely, a tévedések és az átverések örök magyar dele.

Megjön, majd elmegy a szerelvény, de ők egyelőre nem szállnak fel, némán állnak egymással szemben, mintha egy láthatatlan jelre várnának.

– 1939-ben vonultam be – kezdi a hajlott hátú, és közelebb hajol hősünkhöz, aki hirtelen érzi meg savanykás szájszagát, és hátralép. Újra zavarni kezdi a másik egyre kontrollálhatatlanabb viselkedése, emelt hangú rikácsolása, rángatózó arca… „Távolról most úgy nézhetünk ki, mint végérvényesen elfuserált búsmagyar összeesküvők.” A másik közben összefüggéstelenül darálja földi életének állomásait: részt vett az erdélyi bevonulásban, ma is előtte a tömeg, az örvendező arcok, a virágok, a kormányzó úr a fehér lovon. Édes Erdély, itt vagyunk! és a többi… Aztán jött a kassai incidens, és megkapták reggelire az orosz háborút. A Don-kanyar. A hideg. A beláthatatlan hómezők. A varjak fekete kérdőjelei. A hadifogság. Haza! Igazolták a néphadseregbe, de később letartóztatták. Az Andrássy út 60. Recsk. Ötvenhat. A Széna tér. A tömegek. A forradalom…

– Állj, vándor – szólal meg határozottan HáBé.

Az emberke megrezzen. – Bocsásson meg – dadogja. – De mi dolga van most? Feltartom?!

– Ha feltartana, már nem volnék itt – magyarázza hősünk. – Viszont megértheti, hogy erdélyi magyar ember létemre sem vagyok időmilliomos. Telefonálnom kell.

– Megihatnánk egy felest – indítványozza a másik. – S mesélhetnék a háborúról, mondjuk amikor…

– Először beszélnem kell a volt parancsnokommal – hajol el Hutera.

– Kivel?

– Jól értette. 1947-ben láttam utoljára a hadifogolytáborban, s az elég régen volt, nem? Megértheti, hogy ha már sorsom váratlan, szeszélyes fordulata nyomán idejutottam a világszép Budapestre, nem hagyhatom ki az alkalmat, mindenféleképpen össze kell hoznom egy „csúcstalálkozót”, hiszen 1947, a fordulat éve óta történt egy és más. Nem?

– Negyvenhárom esztendő bizony hosszú idő – mereng a másik, s onnan is látszik, hogy valamennyire megnyugtatta eléggé összefüggéstelen vallomása, hogy már nem rángatózik olyan észrevehetően az arca. – Öreg lehet a parancsnoka, ha még él!…

– Életben van – nyugtatja meg vigyorogva Hutera. – Szívós ember. Megígérte nekem régebben, hogy addig nem hal meg, amíg ki nem takarodnak Szent István országából az oroszok. Betartotta a szavát.

– Ebben egyáltalán nem lehet biztos – érvel a másik. – Mikor kapott tőle utoljára levelet?

– Honnan tudja, hogy levelezünk? – válik szigorúvá Hutera hangja. – S egyáltalán, mi ez? Kihallgatás? Ki maga?

– Jó, akkor most felszállunk erre – mutat a beérkező szerelvényre az állítólagos egyházfi. – Elmegyünk a Deák térre. Ottan rengeteg telefon van, és még több kocsma.

És így is történik.

Az első két telefon természetesen nem működik – HáBé már-már otthon érzi magát –, de a harmadik igen. Ötödik csengetésre veszik fel a kagylót. Hősünk – miközben a fülke előtt álldogáló, hajlott hátú ismerősét gyanakodva figyeli – végre meghallja a negyvenhárom esztendeje nem hallott hangot. Egykori rajongott feljebbvalója hangja emlékeihez képest kissé karcosabb. Megegyeznek, a volt parancsnok délután öt órára várja Móricz Zsigmond körtéri lakásába…

HáBé katonásan köszön el. Óvatosan teszi helyére a kagylót, s az órájára pillant. Két óra. Hát ideje meginni néhány fröccsöt éppenséggel lenne. Kilép a fülkéből.

– Na, sikerült beszélnie? – fogadja az emberke.

Hutera hallgat.

Egymás mellett lépegetnek a már-már szúró napfényben, s tétován indulnak el a Király utca felé. Egy pincebárba térnek be, sört és unikumot rendelnek. HáBé újabb változatos, bő lére eresztett, zagyva háborús történetekkel ismerkedik meg, lassan ismeretlen ismerőse élete olyan lesz előtte, mint egy nyitott könyv, s nem is tudja, miért, de újra zavarni kezdi a gyanús közlékenység. Amellett mindez olyan – legalábbis a másik, akit felcsigáznak élete felidézett eseményei, és újra vészesen rángatózni kezd az arca, ilyenformán adja elő –, mintha meg se történt volna! Olybá tűnik, mintha az unikumtól még jobban bepörgő emberke betanult leckét mondana fel! HáBé, aki sokat tapasztalt életében, azt is megfigyeli, hogy milyen mohón nyúl pohara felé, s milyen gyorsan dönti le torkán, egyetlen jól irányzott mozdulattal, a Zwack család „gyógyszerét”, s hirtelen világossá válik a helyzet. „Egy iszákossal hozta össze ismét a forgandó szerencse. Magyart a magyarnak!… De akkor is, a helyzet egyértelmű, ez egy »züllött« alak, s mindazt, amit mond előre gyakoroltatták be vele. De kik? Kicsodák?” Az állítólagos egyházfi elárulja azt is, hogy a negyvenfokos hidegben egész százada odaveszett, ő is valami csoda folytán menekült meg, a partizánok találtak rá, akik nem pazarolták a fritzekre a golyót, lábtól kötötték fel a foglyokat az ukrán fákra, és leöntötték vízzel, majd röhögve a sorsukra hagyták őket, hadd fagyjanak meg, de amikor ő valahogy kézzel-lábbal tudatta velük, hogy nem német, hanem ellenkezőleg, magyar és jó barát, megkegyelmeztek neki, s így szerencsére nem tapasztalhatta meg, milyen is, amikor valaki fejjel lefelé lóg egy fáról negyvenfokos hidegben, s vízzel leöntve hagyják sorsára…

– Na jó – issza ki Hutera az unikumot, s érzi, hogy egész testét átjárja valami jófajta melegség. – Ebből elég. – Elmegy a kedve a mások szenvedéseitől. Feláll. – Majd otthon folytatjuk – nyugtatja meg a megrezzenő emberkét. – Estére hazakerülök.

Fizet, elteszi az aprót, felbattyog a fénybe. Elsétál az Engels téri autóbusz-állomásig, hátában érezve az utánasiető, de csüggedten megálló emberke rémült pillantását. Az épület háta mögött a kicsi parkban rosszul őrzött embereket láthat. „Biztosan erdélyiek – fintorog. – Vagy békésiek, szabolcsiak? A szenvedésnek mindenesetre szaga van!…”

– Jósoljak magának, bácsi? – kérdezi egy színes katrincás cigányasszony. – Utazni fog – ragadja meg hősünk kezét, de amikor a tenyerére pillant, arca hirtelen, átmenet nélkül torzul el.

– Hova fogok utazni? – kérdezi kedvetlenül HáBé, de a jósnő elengedi a kezét, s újra rémülten rápillantva, iszonyodva elmenekül.

– Jobb, ha nem is tudja meg, mi vár magára! – szól vissza a válla fölül, és eltűnik a kis park kopár bokrai között.

HáBé meglepetten néz utána, és vállat von. „Ezek mind bolondok – gondolja, és továbbsétál. – Az agyukra ment a szabadság és a sok jóslat…”

– Jó ebédhez szól a nóta – hallja egy nyitott ablakból a bemondónőt, és hirtelen szédül meg. Rádöbben, ebédelnie kellene, nem is emlékszik, mikor evett utoljára…

Egy árny a múltból

Kiskocsmába ül be. Jókai-bablevest rendel és brassói aprópecsenyét. Evés közben igyekszik felidézni régen látott parancsnokát. Igen, vitéz Sasvári Ede őrnagy. Magas, fekete férfi. Jávor-bajusz, frissen beretvált arc. Van egész alakban valami baljósan valószerűtlen. Olyan, mint egy szabadnapos cirkuszigazgató, aki állandóan titkolózik, noha már titkai sincsenek. De ez persze csak a látszat. Sasvári különös ember.

– Kávét? – áll meg asztala mellett a középkorú pincnök, tekintélyes hasát előretolva.

Hutera nem kér kávét, fizet. Az utca, a zsivaj, a fények újra hihetetlen energiával töltik fel. Visszafogadja a régen elveszettnek hitt haza. Sodródik. Kirakatok. Nők. Sok szép nő. Aztán az Engels téri park: a koldusok, a részegek. A világ, amint éppen él. Plakátokra bámul. Bizakodó politikusok plakátarcába mered, bár tudja, felesleges fényűzés hitelt is adni az ígéreteknek. A politikusok mindég hazudnak. Egykori parancsnoka lóháton jön szembe vele. Nem tud kitérni, az utca összeszűkül, mintha másutt lenne, gyerekek és disznók a sárban, döglegyek, valahol távolabb épületek égnek, már látja is magát szétroncsolt arccal a kövezeten, amikor valaki, megragadva karját, kirántja képzelgései örvényéből.

– Nahát!… Ez nem lehet igaz! – hallja a valahonnan hallucinatórikusan ismerős hangot. – Maga az, Bélus?! Tudja meg, nagyon jól néz ki, hány éves is maga, kedves, hetven? Nem mutatja, egy fess hatvanasnak néz ki, Bélus. Hogy csinálja?

HáBé kinyitja szemét, szédülve fordul szembe a bundás, ősz hajú hölggyel. A kutya (kis japán pincsi) idegesen szaglássza cipőjét. „De ki ez a boszorkány? – töpreng. – Jolán? Matild? Hogy hívják?! Hol láttam? Igen.” Megjelenik előtte a felsőtábori utca. „Nem, nem Matild, nem is Leonóra. Jolán, mégis Jolán…” Süt a nap. A hosszú fehér ruhás Jolán belekarol Szikszaiba, az eszme bukott prédikátorába, s nevetve mond valamit. „A kiugrott párttitkár… kitették a pártból, mint a macskát szarni!” – súgja egy öreg HáBé-nak, aki a borbélyüzlet ajtajában áll, klienseit várva. Most, hogy magát is látja kívülről s fiatalon, valami érthetetlen elégtételt érez. „Igen, ez voltam. Ilyenek voltunk. Ez mind én voltam egykor!…” Szikszaira mered, aki elszánt arccal megy szíve hölgye mellett. Ő elrugaszkodik a borbélyüzlet hívogató ajtajától, szembemegy velük, nézi a nem mindennapi párt, aztán nem minden grácia nélkül – igaz, erre rá is játszik, mintegy idézőjelbe téve elragadtatását és tiszteletét – emeli kalapjához a kezét, s mélyen meghajolva köszönti az utánozhatatlan szépségű Szikszainé asszonyt, valamint az ő kedves Szikszai elvtárs-urát, mélyen tisztelt barátját… A volt helyi potentát biccent, s bosszúsan elfordulva sziszegi: „barátja ám a dicsőszentmártoni hóhérnak, de nem nekem, maga elfuserált Figaró…!” Jolánnal akkoriban, a gyászos ötvenes évek végén nagy terveik voltak a „szabad” felsőtábori férfiaknak; még a hízó és rögeszméivel, félelmeivel egyre reménytelenebbül küszködő Antal atya is a „tiszta, pedáns s nem utolsósorban kitűnően főző” Gruber Jolánról álmodozott. De a sors útjai kifürkészhetetlenek, célja rejtve van. Jolán Szikszait, a bukott diktátort választja, de hamarosan őt is elhagyja egy szanitécért, akivel elindul a nagyvilágba, hosszú időre eltűnve szemünk elől. Igen, a sors útjai tényleg kifürkészhetetlenek…

– Mit csinál maga mindig, Bélus? – áradozik Jolán asszony könnybe lábadó szemmel a cukrászdában, ahová bevonszolja szédelgő hősünket. Krémest, pepszit fogyaszt, s szép szokása szerint nem is várja meg a választ, egyfolytában, saját szavába vágva, beszél… Szóba kerül természetesen a hajdan elhagyott Szikszai is – „Hallom, meghalt szegény!”, a szanitéc is, akit viszont egy ügyvédért hagyott el! Azután egy jól kereső futballbíró jött, így került 1965-ben Bukarestbe, ahol megismerkedhetett az eszmék egy másik megszállottjával, bizonyos Gyulával, aki akkoriban a magyar nagykövetség sofőrje volt…

Jolán sóhajt, könnyes szemét zsebkendőjével törülgeti, amiből HáBé arra következtethet, hogy ez a Gyula is a múlté már, s csak az „elágazó ösvények kertjében” nevelgeti rózsáit!… Mert amint hamarosan megtudja a szapora beszédű, könnyező özvegytől, Gyulánk „hobbija” a virágkertészet volt, s miután 1968-ban feleségül kérte, s kivitte „magyarba”, ő „felszabadította” szegényt („Mindég értettem a férfiakhoz, Bélám, maga tudja!…”), megmagyarázta neki, hagyja a fenébe az örökké meglepetést okozó, lerobbanó, bűzlő tragacsokat, s szentelje hátramaradó életét, megmaradt energiáit neki és kedves virágainak. „De hiszen te vagy, édes Jolán, az én kertem legszebb virága” – mondotta állítólag Gyula, de az is lehet, hogy ezt is itt találja ki előtte a locsi-fecsi özvegy, aki jelen pillanatban könnyekkel sír, abba is hagyja a kényszerű emlékezést, és névjegyet csúsztat, pepszijéből kortyolva, hősünk elé: Szente Gyuláné Gruber Jolán. Virágkertészet.

– Hívjon fel majd, Béla, nehogy lelépjen, nehogy eltűnjön megint, mint a szürke szamár a ködben. Egyebekben hol él? Mit csinál itt? Meddig marad?

– Mennem kell – emelkedik fel elszántan HáBé, megsimogatva a Nelli névre hallgató japán pincsi reszkető fejét, eléje helyezve érintetlen krémesét. Derékból hajol meg, mint a huszártisztek, kezet csókol az illatos Jolánnak, s kisiet a cukrászdából.

– Hívjon majd – hallja még, de nem fordul meg, szinte fut a közeli villamosmegállóig, s felszáll. A téren hamar megtalálja a bérházat; Sasvári Ede, II. emelet 10. – olvassa a lakók kifüggesztett, bekeretezett jegyzékében. Beszáll a régimódi liftbe. Hirtelen képződik meg előtte az egykori salátáskert. Igen, ebben a kertben lesi meg egykori havere, Almády Gyula (a kutyák és a magyar nőirodalom nagy barátja) őt ezzel az akkor még jó négy évtizeddel fiatalabb és kívánatos asszonnyal, akkori élettársával. Úgy tűnik, Jolán hányódó életében időnként fel-feltűntek különféle Gyulák. Almády mindenesetre a méhesből nézte, amint akkori, balkézről való hitvese sikoltozva lovagolja meg őt. Nem lépett közbe, nem szólt semmit, de mindent úgy hagyott, még napok múlva is látni lehetett a testek hervadó lenyomatát a saláták között. Amíg aztán el nem mosta az éppen esedékes nyári zápor. Almády azonnal ki is dobja a parázna Jolánt, levonva a következtetéseket, frissen beretvált talányos arcát zsebtükrében hosszan elnézegetve. Megnyugtathatja, hogy nem látszanak a szarvak?… Napok múlva futnak össze, beülnek kvaterkázni a Tres Rosas-ba. „Még szerencse, hogy veled csalt meg, édes Bélám – mondja –, fölszarvazhatott volna esetleg mással is az a kurva. Mondjuk, egyezer idegennel. Ej, mindig tudtam, hogy kajtár az eleje…”

Hutera elvigyorodik.

A lift himbálózva áll meg a második emeleten. Hát így került Jolán falura, ahol hamarosan Antal atya gazdasszonya, majd Szikszai törvényes felesége lett, de ez az édeni örömállapot sem tartott sokáig, hamarosan elhagyta a volt párttitkárt egy szanitécért, akivel el is tűzött Felsőtáborból, miközben a homokórában pergett a közönyös homok, s az eszmék Szikszai nevű bukott megszállottja megmagyarázhatatlan módon ekkor került közvetlenebb kapcsolatba az ugyancsak magányos Antal atyával. Esténként a két vesztes férfiú együtt teázott, s barátságuk a mindkettőjük számára igen kellemetlen „Jolán-epizód” után sem szakadt meg.

Sőt!

Amiután a csélcsap nőszemély elszökött a szőrös lábú szanitéccel, hogy is hívták? (nem, neveket csak az illetékes ügyosztályon, igaz, az is hol van már, elolvadt, mint a tavalyi hó!), igen, Jolán szökése után, ha lehet, még többet voltak együtt. Teát ittak a sárga páragőzben, a parókia tágas konyhájában, és sorsüldözötten meredtek maguk elé. Két bukott férfi.

Beszélgethettek is?

Ha igen, miről?

Sajnos, erről már egyiküket sem lehet megkérdezni, de bizonyára Jolán is felmerült a szavak hordalékai között, az atya felülmúlhatatlan tyúkhúsleveseit és szilvásgombócait idézte, a volt párttitkár fehér sellőtestéről álmodozhatott, s megvallhatta a papnak talán azt is, hogy miként nevezte őt Jolán „kankutyájának” a szerelmi mámor tetőpontján, amikor karjában tartotta ugyan még engedelmesen kitáruló testét a heverőn, de az asszony lihegve és kacarászva – talán akkor is a szanitéc szőrös karjáról, izmos lábszáráról képzelegve – a csillagokat akarta lerúgni az égről…

Hutera sóhajt, és megáll egykori parancsnoka ajtaja előtt. Óráján ellenőrzi az időt, két perc múlva öt. Még vár, gondolja, pontosan ötkor csenget majd be… Tudja, hogy Sasvári őrnagy úr mániája a pontosság, és ez a vesszőparipája is, de ő és hajdani bajtársai talán az életüket is ennek köszönhetik, abban a német városban, amelynek – már nem is tudja, miért – a halál nevet adták, s ahol (mivel hatig nem jött meg a nyílt parancs) Sasvári őrnagy úr a saját felelősségére oszlatta fel kétségbeesett századát. Ha kivár, talán mindannyian ott pusztulnak el. „Nem boldog a magyar! – mondogatja az őrnagy mindég, miközben ő lelkesen, ám fegyelmezetten beretválja. – És miért nem? Mert pontatlan! Nálunk soha semmi pontosan el nem kezdődik, s ez így megy, Bélus, már ezer esztendeje, a restancia pedig nő, nő, nő, és egyszer ránk borul majd, és betemet a sok elodázott, halogatott döntés, a sok…”

HáBé sóhajt, és megnyomja a csengőgombot.

A parancsnok

Az ajtó mögül motoszkálás hallatszik. Hősünk elképzeli, hogy egy gyanakvó öregember nézi őt a kukucskálón keresztül, és igyekszik megnyerő arcot vágni, de egy kissé elkésik vele, mert hirtelen, minden átmenet nélkül vágódik ki az ajtó, s a zsemleszínű kopó, szinte őt is ledöntve a lábáról, kiszáguld a lépcsőházba.

– Obor – hallja a jól ismert, emlékeihez képest némileg rekedtebb, de még mindég telten zengő baritont, aztán meglátja az őrnagy urat is. Tolószékben ül, bordó házikabátban, arca körül vörös sál, fején vörös fez. Olyan, mint egy török hotelportás.

– Te vagy az, Bélus? – vicsorít rá köszönés nélkül. – Eredj, hozd már vissza azt a gyagya kutyát. Tüzel, és ilyenkor nem lehet bírni vele!…

HáBé megfordul, és rohanni kezd a kopó után. A lépcsőházban félhomály van, árnyékok cikáznak, egy pillanatra felrémlik az a bizonyos salátáskert is. Valóban ő lett volna, aki ott akkor ezzel a Jolánnal ölelkezett? Minden olyan valószerűtlen.

– Fütyüljünk neki – hallja valahonnan a háta mögül a rekedt baritont. – Arra talán hallgat.

Felváltva fütyülnek.

A kutya váratlanul jelenik meg, s behúzott farokkal, bűnbánóan, sunyítva trappol vissza a lakásba, óvatosan kerülve ki tolókocsiban ülő, méltatlankodó gazdáját.

HáBé is belép az ajtón, behúzza maga után. A nappaliban tájékozódik, súlyos, régi, biedermeier bútorok között egy kíváncsiságát késő aggkorára is megőrző, hitét, reménykedéseit, lám, késő öregségére sem elveszítő, egykor délceg férfi élénkkék szeme mered rá, kíváncsian és számonkérően.

– Erről nem írtam – mutat a tolókocsira kedvetlenül. – De már hat esztendeje – sóhajt. – Ha visszaállítják a rangomat, amire minden esélyem megvan, s a vitézi rendbe is visszavesznek, a legényem fog tolni majd a ceremóniára. Az egyenruhám negyvenhárom éve őrzöm…

– Hát Málik Pista él? – döbben meg Hutera, s ahogy feszes vigyázzban áll a tolókocsis öregemberrel szemben, érzi, hogy viszketni kezd az orra.

– Mi van veled, Bélus? – röhög csúfondárosan egykori parancsnoka. Melankolikus hangulatának látnivalóan vége. – Úgy állsz ott, mint a fasz a lakodalomban. Vagy mintha, bocsánattal legyen mondva, beszartál volna, kérlek! Ülj már le, a jó istenedet, s egyél. Van sütemény, sósrúd. Van kávé is és körtepálinka – mutat a nagy kerek ebédlőasztalra. – Megkérhetlek, hogy tölts egy pohárkával? Koccintanék veled, a viszontlátásunk örömére. És mesélj: mi van Erdélyben? Éltek még?

– Ha hagyják – vigyorog HáBé. Remegő lábbal lép közelebb az asztalhoz, felemeli a metszett üveget, a pálinka fenyegetően villan meg a fényben, s Obor az előszobaajtó előtt szobrozva idegesen felmordul.

– Zavarja a lift – magyarázza volt parancsnoka, s poharát hősünkéhez érinti. – Proszit!… Isten hozott, édes fiam. Nem gondoltam volna, hogy ebben a kurva, elfuserált életben mi még látjuk egymást. Mi van veled? Mesélj!…

HáBé lehunyt szemmel issza ki poharát. Érzi, hogy a jófajta körtepálinka átjárja, váratlanul lesz melege, lerogy egy támlás székre, és mereven néz maga elé. Egy folt vándorol az élénk színű, vörösessárgás perzsaszőnyegen, olyan, mint egy levágott emberfej.

– Nyugdíjas vagyok – szólal meg, s maga is érzi, hogy mennyire üresen cseng a hangja.

– És mért jöttél ide?

– Tulajdonképpen véletlenül – utálja magát, hogy ismét magyarázkodik, mint egy iskolás fiú, mint kapcsolatuk alatt annyiszor. – Tóbiás hívott meg, aki…

– Kicsoda?! Tóbiás? Milyen Tóbiás? Zsidókkal barátkozol?

Obor újra fölmordul, hallatszik, hogy a bérház gyomrában remegve indul meg az ütött-kopott lift.

– Boticselli Tóbiás, a dunai hajós – magyarázza elveszetten. – Ő még a negyvenes évek végén ragadt Regensburgban.

– Idejében seperhetett el Erdélyből – állapítja meg elismerően Sasvári őrnagy.

– Még a harmincas évek közepén, fiatalon lépett meg. Szolgált Afrikában, az idegenlégióban, azután porszívóügynök lett Amerikában, a háború alatt a távol-keleti fronton teljesített szolgálatot mint rádiós, s a béke hírére leszerelt, Európába jött, s Ausztriában rekedt. Kalandos életpálya… Tele váratlan elágazásokkal, kitérőkkel, ötletekkel…

Hosszabban beszél a kelleténél, kapkodva, de a figyelmesen hallgató öregember most nem szakítja félbe, szóba kerül a nagy hírű Boticselli család is. Ödön bácsi, a bűvész, Artúr, a tengerész, Lajos, a fotográfus…

– Hogyan? Szobrot akartak állítani ennek az egykori porszívóügynöknek, ennek a kiszuperált rádiósnak és uszálykormányosnak?

– Felsőtábor népe igen hálás Tóbiásnak a segélyek és adományok miatt, amelyek december 26-a óta egyfolytában érkeznek volt falujába.

– Na de szobrot?! Szobrot az én időmben a magyarok Kossuth Lajosnak állítottak, vagy Zrínyinek, a szigetvári hősnek. Hát nem is tudom, ti ottan Erdélyben olyan furcsák vagytok…

– Nem egyezett bele – szakítja félbe idegesen HáBé.

– Kicsoda?

– Tóbiás.

– Mibe?

– Hát a szoborállításba!

– És miért nem?

– Azt tanácsolta nekik, hogy inkább öntessenek a bronzból pondusokat azokba az ingaórákba, melyeknek súlyait még negyvennyolcban beolvasztották, hogy legyen ágyúgolyó, hátha elüthetik végre a magyar időt…

– Kíváncsivá tettél – krákog a parancsnok. – Majd hozd el hozzám azt a hajóst, hadd nézzek a szeme közé. Sokat tapasztalt ember lehet!…

Hutera kíváncsian bámul egykori feljebbvalójára. Hogy is telt, hogyan is telhetett el negyvenhárom év? Rendszertelenül hulló leveleiből végül is összeállt a kép, persze sok volt az egymásnak ellentmondó adalék, az ide nem illő fragmentum, az ellentmondás. És sok mindent neki kellett kitalálnia… Mindenesetre valamikor negyvenhét nyarán ért haza ő is Dániából, ő se maradt künt, pedig ő is maradhatott volna. Az új, akkor szerveződő magyar néphadseregbe nem lépett be, könyvelőként dolgozott negyvenkilenc október 2-i letartóztatásáig. Igen, megjárta az ÁVH kínzókamráit, kihallgatószobáit, celláit; elítélték összeesküvésben való részvétel alapos gyanúja miatt, ötvennégyben szabadult, előbb kocsikísérőként, majd csaposként dolgozott egy dél-budai vendéglátóipari egységben, a forradalomban állítólag fegyverrel harcol a bolsik és az oroszok ellen, félmúltba kornyadozó hősi élete ekkor éri el (ha hetekre is!) az örök magyar jelent, de vége lesz ennek is, letartóztatják, halálos ítéletét „kegyelem”-ből változtatják tizenkét évre. ’64-ben jön ki, régi bajtársait „megtörve bár, de verve nem” hangulatban keresi fel, beviszik a külkereskedelembe, előbb aktakukacnak, majd előadónak, egy idő után képességeinek megfelelő állásban kamatoztathatja kiváló szervezési képességeit és nyelvtudását – jól beszél németül, angolul és olaszul. Hát így telnek hónapok, évek. Óvatosan. Ha levelei finom, kétértelmű utalásainak hinni lehet, többé nem keveredik bele semmibe, mindazonáltal kényesen őrzi kívülállását.

– Mi van, Béluskám? Elaludtál, édes cselédem? – hallja az ismerős, bár emlékeihez képest mindenféleképpen rekedtebb baritont. – Rosszul vagy?

HáBé felemeli a fejét, és szembenéz az aggódva feléje hajoló öregemberrel, s bűnbánóan elvigyorodik.

– Csak elgondolkodtam, drága őrnagy úr. Tudja, hogy van ez. Én…

– Tudom. A tervek. Mindenesetre két kérésem is lenne.

– Állok rendelkezésére – ugrik fel szolgálatkészen hősünk, önkéntelenül is összecsattantva bokáját. „Most olyan vagyok – gondolja kényszeredetten –, mint a kiszuperált katonalovak. Azok is, amikor meghallják a trombitaszót, fülüket hátracsapva kezdenek vágtázni…”

– Beretválj meg – szól kissé restelkedve a volt parancsnok. – Erről álmodok évek, évtizedek óta…

– Ó, ennek semmi akadálya… De ez csak az egyik kérés.

– Ne türelmetlenkedjél, gyermek – reccsen rá az öregember. – Mindennek eljön az ideje, mint, ahogy felétek mondják (és mondják-e még?), mint a szalmakalapnak.

– Még igen – vigyorog Hutera, és felugrik. – Hol vannak a kellékek?

– A fürdőszobában. Hát hol lennének?

– S a fürdőszoba?

– Kimész a folyosóra, s az első ajtó balra.

A mutatvány

HáBé kivánszorog a folyosóra, Obor mereven figyeli, szemében vörösessárga árnyékok cikáznak, belép a fürdőszobába, egy falra függesztett polcon találja meg a pamacsot, a beretvát; kölnit keres, krémet, egy kis tálkában habot ver, fütyörészik, ma már másodszor érzi vitathatatlanul otthon magát, de most ez a különös, bizsergető biztonságérzet nem illan el, mint az előbb a metrón; egy másik tálkába forró vizet enged, az egész készletet egy nagy tálcára rakva egyensúlyoz vissza a szobába. A tálcát leteszi az asztalra, kortyol kávéjából, az őrnagyra pillant; az öregember behunyt szemmel, hátradőlve fekszik a tolószékében. Elaludt? Vagy meghalt? Lábujjhegyen óvatoskodik vissza a fürdőszobába, keres egy ropogó fehér kendőt is, de nem talál, meg kell elégednie egy tiszta törülközővel. Előbb Obor morgását hallja meg, majd a lift szánalmas nyögését. „Kiszámítható minden” – mormogja, s visszamegy a szobába, Sasvári Ede nyakába akasztja a törülközőt; ha az előbb a metrón elillant otthonosságérzete, most kitart; boldog, derűs hangulatban veri a habot, fütyörészik, s szappanozni kezdi egykori elöljárója ráncokkal barázdált, megviselt arcát. Megállíthatatlanul futnak egymásra a képek, feltámad a múlt. A német tisztet látja. A kép éles, erős, kitörölhetetlen. A német tisztet hallja, amint vakkantva, magas fejhangon, a dühtől és az izgalomtól lassan kivörösödve akarja utasítani Sasvári őrnagyot abban a lepusztult német városban, amit ő és bajtársai egyértelműen a halállal azonosítottak, és többük megrökönyödésére vagy titkos örömére a nagyszájú Málik, kissé megrendülve saját szavaitól, ki is mondta, akkor és ott: „A halál az a német város!” A német tiszt közben tovább sápítozott, agárarca kiveresedett és eltorzult, éles fejhangon üvöltözött, s amikor vitéz Sasvári Ede, a vezérkartól kiebrudalt snájdig magyar őrnagy kissé elnézően akarta megigazítani kigombolódó zubbonyát, hogy a renitens ruhadarab a pedáns és pontos germán előírásoknak megfelelően vesse a ráncot, mozdulatát félreértve kapkodva rántotta ki s fogta a szemben álló magyarra szolgálati revolverét, nem véve észre, hogy a feljebbvalójához mindközönségesen hű, kétméteres Málik már a háta mögött áll, ütésre emelt kézzel, s csak a jelre vár, s ahogy őrnagya utasítja szemével, puhán, szinte barátian üti tarkón. Az előbb még dühösen üvöltöző tiszt végigvágódik a földön, a többiek villámgyorsan fegyverezik le a gyanútlanul vakarózó németeket; apró szemű, gonosz eső hull negyvenöt márciusában abban a rommá lőtt kisvárosban, melynek utcái akár a labirintus: lehet, kivezetik a magyar bujdosókat – vagy mégiscsak vándorok lennének? – a városból – önmagukból? –, de az is lehet, csak egymásnak adogatják, tárgyias gúnnyal (egyáltalán, gúnyolódhat egy romos házakkal teli, kacskaringós középkort idéző germán utca?), végérvényesen összezavarva mindenkit és mindent, amíg csak torkuk ki nem szárad az aggodalomtól, és el nem veszítik a reményt, amíg csak fel nem adják, hogy mindent feledve s mindenről lemondva dőljenek végig a sáros és hideg márciusi földön, életfogytiglani pillanatokra egyesülve a természettel, amelynek a város hálószerű, őket bekebelező és többé a szabadba ki nem engedő, ravasz utcái is részei; az utcák, ahol néhány száz évvel ezelőtt egy bolondünnepen még különféle rikító színű jelmezekbe öltözött férfiak és nők ugragubráltak, a kecskék mozgását utánozva, hogy néhány napra rá, a karnevál végeztével ugyanezen az utcán, ugyanezeken a sokat látott és hallott kockaköveken – egyáltalán, látnak és hallanak az utca kockakövei? – özönöljenek a poroszlók után, akik éppen egy rablógyilkost vagy egy boszorkányt vezetnek a vesztőhely felé; a nap süt, március van, kibújnak a hóvirágok, sarjad a fű, megújul az anyatermészet, és a város utcáinak labirintusába tévedt sokaság, ha közben nem telne el néhány felesleges évszázad, láthatná a rommá lőtt város egén az amerikai bombázókat is, s a romos falon a valami csoda folytán épen maradt plakátot, amely a nagyérdemű közönséget Rodolfini mester exkluzív mutatványaira csábítja! „Minden mulandó!” – kacag Sasvári őrnagy, s a plakátot megbámulva, szórakozottan gombolja nadrágját, levizeli a plakát alatti szabad falrészt; mindannyian követik a példáját.

„Amíg még szabadon vizelhettek, vizeljetek, fiaim!” – mondja az őrnagy, és tovább nézegeti a plakátot. „Hamarosan foglyul ejtenek minket az amcsik, vigyázzatok, egy rossz mozdulat, s most haltok meg, a végén. Ki tudja, hol bujkálhat ez a Rodolfini? – meditál –, a cirkusz mindenesetre összedőlt, de megnyugtatlak titeket, magyar vitézek, az itten lakók, ha túlélik a cécót, fel fogják építeni újra, mert cirkuszra szükség van, cirkusz nélkül nem lehet élni, s ha vegetálni mondjuk lehet is, nem érdemes…”

– Na most már megberetválsz vagy nem? – hallja felettese aggódó hangját.

Kinyitja a szemét.

Az őrnagy érdeklődve figyeli a tolókocsiból, beszappanozott arcával olyan, mintha egy régi bolondünnepről tévedt volna ide. „Egyáltalán, tartottak Budán bolondünnepeket?”

– Mi van veled, Bélám, rosszul vagy?

– A német város jutott az eszébe – kezdi tétován tovább szappanozni a különféle titkokat rejtő, ráncos arcot. A fényben győzedelmesen villan meg a beretva, Obor újra felmordul az előszobában, de morgását szinte azonnal elnyomja a lift nyikorgó, öreges és szánalmas dohogása.

– A német tiszt. Igen. – Sasvári elmélázik. – Lehet, hogy lelőtt volna félelmében.

– Ön nem emlékszik, miről ordítozott?

– Na vajon? – röhög egykori felettese. – Azt akarta, hogy vonuljunk ki a városból, védekező állásba, s fedezzük az ő visszavonulásukat. Érdekes elképzelés volt, csakhogy akkor én semmiféle hasonlóságot nem láttam önmagam és egy vágóhídra hurcolt birka között, hogy rólatok és a gödölyékről ne is beszéljek.

– De aztán befejeződött az a hosszúra nyúlt, végeérhetetlen délután is – folytatja HáBé, merengve. – Elkaptak az amerikaiak, és végre fogságba esve befejezhettük a háborút, ami soha, egy pillanatig sem volt a mi háborúnk.

– Még mindég jobban jártunk – forgatja kezében a poharát az őrnagy, s kiissza, letörülve a szélére ragadt fehér habot –, mintha lelőttek volna, azokról nem is beszélve, akiket a ruszkik, azok a veres csillagot viselő vadállatok kaptak el, s hurcoltak Szibéria végtelen síkságaira és erdőségeibe, ha ugyan elértek odáig, s nem haltak éhen, szomjan nem vesztek, nem fagytak meg, vagy nem pusztultak el valamely fertőző betegségben, tífuszban például…

Hutera sóhajt, végighúzza a pengét az őrnagy beszappanozott arcán, a vonal most határozottan arra az utcára emlékeztet, a német városban, amelyet nemes egyszerűséggel a halállal azonosítottak, s amelynek egy romos házfalán valami csoda folytán épen maradt a világhírű bűvész és illuzionista, Rodolfini mester közeli fellépését hirdető plakát.

Későbben, mondja, érdeklődött nevezett Tóbiás nagyapjától, Ödön von Boticsellitől, Rodolfini felől is. A Felsőtáborba visszahúzódó, a nagyvilágból időlegesen, darab időre emigráló illuzionista arcán felhő suhant át. Nem volt a legrosszabbak közül való – emlékezett –, sőt, bizonyos szempontból a tökéletességet ostromolta, csak hiú volt, hiú és rátarti… Nem jellemezte amaz érzés, amelyet például a prágai sikátorokban sétálgató és gondolkodó Kafka minden emberi érzés legnemesebbikének nevezett: a türelem. Mindent akart, valami túlzó, érthetetlen neofita buzgalom jellemezte. Illuzionista mutatványokat, bűvészkedést, mindent a legjobban szeretett volna csinálni… Végül a legnagyobb mutatvány izgatta, önmagát akarta eltüntetni, s egyszer ez sikerült is, hamburgi padlásszobájából úgy eltűnt valamikor a háború után, hogy semmi nyom nem maradt utána! A hatóságok egy idő után feladták a nyomozást, suttogtak olyasmiket is, hogy félt, nehogy felfedjék állítólagos náci kapcsolatait, s Dél-Amerikába szökött; azt is pusmogták, hogy meggyilkolták a pénzéért. Vagy irigységből valamelyik mellőzött tanítványa ölte meg, s követ kötve a nyakába süllyesztette el a csatornában, ahol azóta az annyi csoda letéteményesét szét is rágták már a patkányok. Beszéltek sokfélét, de ő tudta, sikerült a mutatvány, amiért élt, és amiről egész sikeres életében álmodozott, s átlépett egy másik dimenzióba, sikerült önmagát végképp és véglegesen eltüntetni a világból!

– Nehéz dolgok ezek – sóhajt az őrnagy.

– Már melyikek? – merevedik meg Hutera, s azután újra a ráncokkal barázdált öreg archoz érinti a pengét.

– Hát ez az egész – suttogja az őrnagy. – Most, hogy mondod, én is látom azt a várost. Havazott is, azt hiszem, akkor délután.

– A hó csak későbben jött – mereng el Hutera, és kendővel letörli volt felettese arcáról a habot. – Akkor, amikor Málik tarkón ütötte a dühöngő germán őrültet, még eső esett, apró szemű, silány eső, mintha a természet is a bennünk feltámadó tehetetlenségre rímelt volna, önkéntelenül is…

– Mondom, egyre titokzatosabb vagy, fiam.

Hutera elvigyorodik, gondosan letörli a habszigeteket is a simára beretvált arcról, Denim arcszeszt csöppent a tenyerébe, és masszírozni kezdi felettese arcát.

– Vágtál-e meg? – kérdezi semleges hangon az őrnagy.

– Ugyan, őrnagy úr – sértődik meg Hutera. – Én nem vagyok pancser…

– Jó, jó, tudom, te is egy nagymester vagy, de Dániában úgyis nekem volt igazam.

– Amennyiben?

– Ott kellett volna maradnunk. Boldog dánok lehettünk volna. Te borbélymester, én kereskedő. Egy idő után, amikor már tökéletesen beszéltük volna a nyelvet, talán a városi tanácsba is beválasztottak volna, mint tehetséges polgárokat, a helyi közösség becsült tagjait.

– Ki tudja, mi lett volna jó? – HáBé visszaül a székre. – És a másik kérés? Még mit tehetek önért?

– Te legalább a börtönt megúsztad – mereng az őrnagy, mint aki nem is hallja a kérdést, és zsebtükrében arcát hosszan elnézegeti.

– Azt igen – biccent Hutera. – De legszebb éveimet egy nyáron poros, tavasszal-ősszel-télen sáros faluban töltöttem. Hét esztendeig voltam száműzve az isten háta mögé, s a hét esztendő alatt alig emlékszem igazi téli havakra, pedig minden vágyam az volt, hogy szánon repüljek a felsőtábori főutcán, csilingelő szánon. Az ötvenes évek hidegek voltak ugyan nálunkfelé, a fagy fölöttébb nehezen engedett fel, de valahogy igazi nagy havazásokra alig emlékszem… Nos, meg van elégedve az őrnagy úr?

– Köszönöm, kedves barátom, hogy nem utasítottál vissza. Hogy megberetváltál! Most már sokkal jobban érzem magam. Egyebekben, mióta nyugalomba vonultál, dolgozol még a szakmában, vagy teljesen leköt a mezei bölcselkedés?!

– Inkább csak hölgyekkel – magyarázza hiú hősünk felvillanyozódva.

– Nem értem – döbben meg Sasvári. – Hölgyeket beretválsz?

– Nem – vigyorog kényszeredetten Hutera. – Csupán a fejük izgat, a frizurájuk, hajkölteményeket álmodok nekik. Tudja, parancsnok úr, én időközben átmentem hölgyfodrászba. – Egy időben – magyarázza szenvtelenül, mintha nem is legféltettebb titkairól mesélne egy régebben hozzá igen közel álló embernek, akit negyvenhárom esztendeje nem látott – az őt ért sérelmek hatására annyira megutálta a mesterségét, hogy őszintén bevallja, félt beretvát venni a kezébe, volt egy visszatérő álma is: átvágja valamelyik helyi kiskirály torkát, ezért azután kizárólag női frizurákra specializálta magát, száműzve keze ügyéből a beretvát, s ez a szenvedélye későbben is megmaradt. A maga módján az elmaradott székely vidéken valóságos forradalmat indított be hajkölteményeivel és frizuraszonátáival. Talán ma is erre a legbüszkébb, irányította a helyi divatot… Amikor egy fiatal hölgy elégedett, akkor úgy érzi, nem élt hiába…

Nevetnek.

A második kérést csak akkor mondja el – sóhajt az őrnagy –, ha majd visszajön Regensburgból. Hívja fel, jó? A számát tudja.

– Kíváncsivá tesz, őrnagy úr – mered exelöljárójára Hutera, s nem érti a dolgot.

– Emberi tulajdonság, édes fiam. Egyébként van szállásod?

– Igen, van – áll fel HáBé, s úgy érzi, a kihallgatásnak vége, de egyelőre az őrnagy kifejezéstelen arcába meredve nem tudja eldönteni, hogy számára milyen eredménnyel zárult hosszú meghallgatása. Talán mégiscsak többet beszélt a kelleténél? Fölöslegesen fecserészett? – Hát akkor én mennék – néz szembe Sasvárival. – Az Isten áldja meg az őrnagy urat.

– Arra a rövid időre ugyan miért tenné? Valahogy már elleszek én, Bélám, az Úristen nélkül is. Hajnalban néha már hallani vélem az utolsó trombitaszót.

Hutera összevágja sarkát, katonásan, hogy örömet szerezzen a másiknak. „Mi jön ezután?” – villan fel benne, de máris csinálja, mintha az elmúlt négy évtizedben kizárólag ezt gyakorolta volna. Szabályszerű hátraarc. A madarak persze megint csipogni kezdenek a derekában: érzékenyek az időre, a gyors mozdulatokra. Összeszorítja a fogát, s mégis, csak azért is egyenes derékkal, peckesen vonul kifele, fejét felemeli: egy pillanatig a visszafele rohanó évek hullámverésében áll, ha behunyná a szemét, azt is képzelhetné, hogy díszszemlén van. Kiér az előszobába, mozdulatai ellazulnak, szögletesekké válnak, a kihallgatásnak vége. Átlépi az ajtó mellett fekvő, fejét mancsai közé rejtő, szundikáló Obort, és lassan húzza be az ajtót maga után.

– Tanulmányozd, kérlek, a kőbányai pincéket – hallja még a rekedtes baritont.

Nem érti. Talán viccel Sasvári őrnagy úr? A körtepálinka incselkedne vele? „Hogyhogy a kőbányai pincéket?” Megvetően pillant a liftre, amely mint egy öregedő, lomha állat várakozik a félhomályban, s inkább a lépcsőt választja. Tapogatózva botladozik lefelé, tenyere a málladozó, hűvös falra tapad. Fulladozik az egyre elviselhetetlenebb, egyre erősebb, rothadó káposztaszagban. „Hogyhogy a pincéket? És miért éppen Kőbányán? És miféle pincék vannak Kőbánya alatt?…”

A vesztesek

Az utcán hűvös szél fogadja, s a neonok sápadt, zsibbasztó fényében valószerűtlenül torzul el a szembejövők arca. „Hát ezt se hittem volna” – vigyorodik el. Egy falhoz támaszkodó lány félreérti mozdulatát, és ringatózó járással közeledve a karjába kapaszkodik.

– Ezer forint, bácsika – súgja, s hogy abban minden benne van. – Na, jössz?

– Most inkább nem – szabadkozik HáBé, s érzi, hogy elvörösödik. – Dolgom van.

– A fiúkat kedveled? – húzódik közelebb a lány, s HáBé megérzi vadító parfümje illatát. – Szóljak Robinak?

Hősünk kitépi magát, s kétségbeesetten int egy sárga taxinak. Sietősen ül be, s tagoltan kétszer is megismétli: – A Kálvin térre!

– Értem már – rikácsol a lány, kirohanva az utca közepére, s felhíva magára a járókelők figyelmét – Te is afféle leselkedő vagy, öreg!…

A többit nem hallja, a sofőr gázt ad.

– Nem kell mellre szívni – szól hátra a sofőr tagadhatatlanul együttérzően. – Egy kissé elpofátlanodtak, de… szóval jó, hogy vannak, még mindig jobb, mint azelőtt, amikor… – nem fejezi be, rágyújt, és bekapcsolja a rádiót.

– Egyre feszültebb a helyzet Észtországban is – fuvolázza egy női hang, de nem részletezi. Zene.

– Maga erdélyi, bátyám? – halkítja le a rádiót a negyvenes, szakállas sofőr.

– Honnan tudja?

– Rá van írva az arcára a vereség. Mi is vesztesek vagyunk itt a Duna–Tisza közén, de aztán maguk…

Hutera megalázottan hallgat.

.– Nem szerettem volna megsérteni – fékez a sofőr egy stopnál. – Igazából az érdekelne, mi lesz Marosvásárhelyen. Pogrom?!

– Micsoda? – hökken meg Hutera, s nézi a zebrán ringatózó gyönyörű lányokat. A csillogó kirakatok látványával sem tud betelni. – Marosvásárhelyen alig maradtak zsidók!…

– Ja persze, maga úton van, s még nem hallotta…

Mit kellett volna hallania? – hajol előre érdeklődve hősünk, s a balsejtelem lüktető pontocskái ismét villózni kezdenek sajgó szeme előtt, s mielőtt kérdőjelekké állhatnának össze a tiszta márciusi égen, beleivódnak a neonok pulzáló fényébe.

A házak fölött ott bujdokol a hold.

– Egy gyógyszertárnál volt valami hajcihő. – A lámpa zöldre vált, a sofőr indít. – A román betegek állítólag nehezményezték, hogy a gyógyszerésznő magyarul beszélt, s így ők nem tudták elmondani a panaszaikat… Erre azután, az arrogáns patikusnő modorán felháborodva, aki állítólag ki is utasította őket a gyógyszertárból, elkezdtek őrjöngeni. Közben népgyűlés volt Kolozsváron is, ahol a nagy ellenzéki harcos, Doina Cornea azt mondta, hogy a kormányban valakik gonoszul, álnok módon szítják a román–magyar ellentéteket.

– Maga rendkívül tájékozott, fiatalember. Ez derék.

– Egy fenét – gyújt rá a sofőr. – Egy fenét vagyok én tájékozott. Csak tudja, itten ülök egész nap ebben a kurva kocsiban, s már unalmamban is a rádiót hallgatom, ha éppen nem részegeket szállítok, akik az anyámat szidják a hátsó ülésen, mindenáron verekedést akarnak provokálni.

HáBé a Kálvin téren száll ki. Vacsoráznia is kell valahol, gondolja, errefele talál egy kocsmát. Amikor fizetni akar, a szakállas elhárítólag int a kezével. – Részemről a szerencse, bátyuska. És ne adják fel, a kurva életbe, szurkolunk magukért, csak nehogy Marosvásárhelyen bizonyítódjon be, hogy a pogromhoz nem is kellenek zsidók…

Az elzúgó sárga kocsi után bámulva tétován áll meg a járdaszigeten, nézi a tűzfalon a hatalmas biztosítási reklámot, s érzi, hogy lábából lassan kimegy az erő. Remegni kezd, hullámokban tör rá a fáradtság. A Városkapu sörözőig vánszorog el – elképzelni sem tudja, hogy húsz-huszonöt perce még egyenes derékkal masírozott egy tolókocsiban ülő öregember előtt –, alig van üres asztal. Bécsi szeletet rendel s ásványvizet. A hús nincs átsülve, a szalmakrumpli viszont jólesik. Nézi a poharában gyöngyöző fonyódi ásványvizet, majd a fiatal pincérnőre pillant, aki csak a vállát vonogatja, miközben előadja a húsra vonatkozó panaszos észrevételeit.

– Maguknak savanyú a szőlő, tata – vigyorog.

HáBé pénzt hagy az asztalon, és kibotorkál a teremből. A lány az utcán éri utol.

– Mi van, nagyapó? Nem fizetünk? – liheg.

De hiszen ő ott hagyta a pénzt az asztalon! – Hősünk idegességében dadogni kezd. „Igaza van Juszufnak – rémlik fel előtte barátja aggódó arca. – Az ember idegenben állandóan kabátlopási ügyekbe keveredik…”

– Ne molesztáld a vendég urat, Móni – jelenik meg a Városkapu ajtajában az öles termetű csapos, s HáBé asztalon hagyott százasát lobogtatja a kezében.

– Bocsásson meg, bácsika – pirul el a pincérnő. – Én nem akartam megsérteni.

– Hagyja csak – szimmog megalázottan hősünk. – Magácska is megöregszik majd, s ha szerencséje lesz, akkor megláthatja, milyen is az, ha mindenki magával szórakozik.

Megfordul, s fájós lábát kissé húzva indul meg a szállása felé.

– S a visszajáró pénz? – hallja a lányt. – Azzal mi legyen?

– Vegyen magának bambucot – szól vissza a válla fölött HáBé, s meggyorsítja lépteit.

A hallban, a televízió előtt öregasszonyok üldögélnek. Hajlott hátú ismerőse – néz szét – momentán nincsen itt, s még ha nem vallja is be magának, valami csalódásféle keríti hatalmába.

Köszön, és a szobája felé indul. Az ajtót, erre határozottan emlékszik, kulcsra zárta maga után, amikor elment, most mégis nyitva van. Takarítottak volna a szobában? Ha igen, úgy semmihez sem nyúltak. Tárcája érintetlenül hever az asztalon, jól látszanak a begyűrt kék százlejesek.

A látogatók

Hutera az ágy szélére ül le, s kábán maga elé mered. Az előbbi hús íze még a szájában. Émelyeg. Fogat kellene mosnia, zuhanyoznia is kellene, de unja megkeresni a fürdőszobát. Leoltja a villanyt, s ruhástul heveredik az ágyra, az utcai lámpák alattomosan beszökő fényében elveszítik normális körvonalaikat a tárgyak, a félhomályban bujkáló ősállatokká változnak a bútorok. Halottai felsorakoznak az ágy körül.

Legelöl bácsikája, a kéményseprő ágaskodik, mintha ki akarna nézni zátonyra futott, mélabús életéből. De nem tud kinézni szegény, hiába nyújtja a nyakát. A másvilág láthatólag megviselte, szikárabb lett, szomorúbb. Fehér öltönyben feszeng, döbben meg HáBé, ahogyan életében soha nem jelenhetett meg sehol – nem is volt fehér ruhája, minek egy kéményseprőnek, még ha mester is, fehér ruha? Szólni akar, de mintha nem jönne ki hang a torkán, aztán legyint, kissé lemondóan, mint aki már nem harcol tovább, feladja, és ellép az ágy mellől. Hutera nem tudja megvallani neki, hogy mennyire ragaszkodott hozzá, hogy apja helyett apja volt, hogy azóta se ivott soha sehol olyan diópálinkát, mint amivel Hutera Ádám kínálta. Nem tudja megosztani vele gondjait, bánatát, nem képes elmondani azt sem, hogy az alsóváros kéményei és özvegyasszonyai végleges távozása után hosszú esztendőkig nem nyugodtak meg, hiszen nem volt senki, aki hozzá akár csak hasonló műgonddal és szakértelemmel kotorta, avagy vigasztalta volna őket. „Tudja, Bélus, a bácsi jött, elmondott néhány sikamlós anekdotát, viccet nem, viccet soha, kért és kapott egy pohárka pálinkát, meglapogatott, szeretettel, vigyázva, hogy össze ne kormozzon, azzal irány a padlás. Várnak a kéményeim, mondogatta mindétig, és somolygott. A kéményeim hűségesek, a legigazibb, mert szótalan menyasszonyaim ők… Későbben fütyörészve jött le, katonásan egymásra rakva ruhadarabjait vetkezett, meztelenül, kezével szemérmesen takarva tekintélyes méretű instrumentumát lépett a konyha közepén álló gőzölgő kádba; a fürdővizet egy nagy fazékban én már rendszerint érkezése előtt feltettem a kályhára, hogy dolga végeztével kellően forró legyen, hogy elvégezhesse majdnem rituális feredőzéseit. És nagy ünnep volt, ha néha megkért, mosnám meg a hátát vagy pláne a haját. Hatvanöt esztendősen is koromfekete volt a haja, anekdotával fizetett, ha néha találtam egy-egy szemérmetlenül ősz, bujkáló hajszálat. Utána nyögve-prüszkölve szállt ki, lepedőbe burkolózva dőlt le a konyhai dikóra, s én kedvemre nyomogathattam a hátát, masszírozhattam; aranykezed van, Biri, mondogatta, mikor a függönyt elhúzva s az ajtót gondosan beriglizve, nehogy meglepjenek a hívatlan látogatók, mellébújtam a takaró alá. Aztán már nem beszéltünk, egymással lévén elfoglalva. Tudja, Béla, egy magamfajta vénasszony szájából talán szemérmetlenül hat mindez, de a bácsikájával öröm volt együtt lenni.”

Igen, mindezt elmondhatná neki, ha megállna egy szóra, ha itt maradna az ágya mellett, de csak legyint és továbblép. Nem tud, nem képes, nem akar megszólalni. Máris atyja, a hamiskártyás, Ádám bátyja öccse, a család fekete báránya következik. A kártyapaklit kiteregetve, gondterhelten mered öregedő fiára, „Vigyázz magadra, Béluska!” – mondja, mintha mellékesen. Becézi is, ahogy életében soha, de nem részletezi, mégis mire kellene vigyáznia, hiszen immár hetvenesztendős, idősebb, mint ötvennyolc évesen az elágazó ösvények kertjében eltűnő atyja. Egy makk alsót ejt most tétován az ágyon elveszetten hanyatt fekvő egyetlen fiára, s továbblép, mintha táncolna. Vajon milyen „nagy” terveket forgat makacs fejében? Kinek az életét akarja momentán megváltoztatni? Nem, az ő édesapja, sóhajt HáBé, soha nem volt a szavak embere. A tetteire viszont büszke volt mindég. Joggal? Jogtalanul? „Egy pernahajder a jó atyád, egy svihák, egy kártyacsaló, vigyázz magadra, kedves öcsém, az alma nem esik messze a fájától!” – morfondírozott Ádám bátyja, s diópálinkával kínálta. De hát mit tehetek én, érzékenyült el akkor ő, még fiatalon, s úgy megsajnálta magát, hogy könnyes lett a szeme. „Meg is vethetnénk – folytatta nagybátyja rendületlenül –, de miért vessük meg?! Hadd nézzék le, irigyeljék, féljék és utálják mások, az ezer idegenek.” Atyja után, hosszú zöld ruhában, a másvilágon láthatólag érthetetlenül megfiatalodó édesanyja lép az ágy felé, könnyű kezével egy pillanatra végigsimít szánalomra méltó öreg kisfia homlokán, és felnevet. Kristályosan cseng a nevetése, frufrui, loknijai közé vész a megzavart idő. „Csak azt sajnálom – suttogja –, hogy te sem voltál boldog, kisfiam. Pedig megérdemelted volna, hiszen te jó vagy…” És tovalibben, követhetetlen a mozgása. Csakugyan boldogtalan lenne ő? – töpreng hősünk, s érzi, hogy valami borzongató, kellemetlen hűvösség kúszik fölfelé a lábszárán. Megretten. Úristen, ez Piros keze, a kis felsőtábori pincérlány borzas feje is előbukkan a takaró alól. Lehet, mégis a nyelve volt annyira hideg? Mi lesz azzal a férfival, akinek lábszárát halott szeretője nyalogatja? „Kívánlak – suttogja a lány eszelősen – nagyon kívánlak. Gyere belém. Most!…” A másvilágon, ha lehet, még bujább és kívánatosabb lett. HáBé közelről, megrettenve mered az őt elveszejtő zöld szemekbe, s látja ismét szívének irányuló lándzsahegyét. De hiszen ez nem lehet igaz! – dadogja, s igyekszik eltolni a ráfonódó nőt. Piros egykor forró teste most távoli és hideg, s mégis, mintha megállíthatatlanul visszafele pörögnének az évek, az ő elfuserált kalandos évei. Meglepetten észleli, hogy máris vonatok dübörögnek mellettük, s a huzat összeborzolja a lány haját, mint akkor a felsőtábori réten, amikor először tette magáévá, hazafelé menet, ruháikon alig lazítva. Kedves szép szokásukká vált ez is, rendszeresen megismételték, amikor együtt mentek haza. És mikor nem együtt mentek? Nem, nem tudták kivárni azt a negyedórát, ami alatt vígan hazaérkezhettek volna közös otthonukba. „Csak téged szeretlek” – suttogja Piros, és csalfa szeméből egy könnycsepp hősünk merev arcára hull; utánakapna, de már semmit nem tehet, eldübörögnek a vonatok, pörögnek az évek, az idő rulettje forgatja, szédül, szerelme ismét eltűnik, semmivé esik, csak hangja cseng a fülében még mindég, csak hangját nem tudja felejteni. Érthetetlen, hogy a másvilágon se változik, most is be akarja csapni, át akarja ejteni, ugyanúgy hazudozik, mint életében, akkor, ott, a sínek mellett, ölelkezés közben. „Csak téged szeretlek!” – hazudja olyan hévvel és áhítattal, hogy már-már ő is elhiszi, nem így Hutera. Miközben a derekára fonódó combkulcsból szeretne kitörni, világosan tudja, hogy a lánynak rajta kívül még legalább öt-hat állandó, számon tartott szeretője van, a véletlen partnerekről nem is beszélve. Ez időnként zavarja, sérti hiúságát, de tudja, nincsen mit tenni. De miért? Miért hazudott állandóan? És ha tényleg szerette, miért hagyta el pontosan a vadászatot követő dáridó reggelén, miután nem bírva a váratlanul rájuk törő vággyal, a fásszínben, a tábornok által ajándékba küldött vaddisznó teteme fölött szeretkeztek, sietősen lihegve, mintha elkésnének valahonnan, lekésnének valamiről… „S te mért hagytál el engem, Hutirá!” – jelenik meg az ágy mellett a csodálatos Hermina, a dán asszony, s hosszú szőke haját lebegteti a világhuzat. HáBé újra elszédül, forgatja a romlandó idő, látja magát, amint az ágyon fekszik fiatalon, s győzedelmes vigyorral várja a fésülködőasztalka előtt hosszú selymes sátorhaját fésülő, mezítelen Herminát. „Boldogok lehettünk volna ketten!” – sóhajt a nő, s ő lemondóan kérdez vissza: bizonyos ebben?! Igen, biztos benne. Megnyitotta volna a borbélyműhelyt, elvette volna őt feleségül, s fehér köpenyben állingálhatott volna a szélben csikorgó borbélytányér alatt, az üzlet ajtajában, és várhatta volna a kuncsaftokat. Igen, szép lehetett volna. „De nem, te leléptél, csélcsap őrült, transzszilván Don Juan, hajtott a véred, magtalan, hiú sóvárgásod az ismeretlen után. A transzcendens bizonytalanságérzet űzött át a kontinensen, vissza a sátán birodalmába, hiába fúrtad vágyakozva, lihegve a mellem közé a fejed, s hiába csókolgattad annyiszor és áhítattal a nyakamban lógó keresztet, te sohasem voltál igazán velem!…” „Ez nem igaz”, nyög HáBé, s iszonyodva takarja el a szemét. „Legalább sikerült? Elérted, amire vágytál?…” HáBé utánakap, meg szeretné érinteni, de Hermina is átmenet nélkül esik szét, oszlik el a gomolygó ködben, tűnik el a félhomályban, csak kérdései árválkodnak a helyén, nem tud kitérni előlük. HáBé felnyög, homlokát dörzsöli, s megrettenve veszi észre, hogy egy magas, csuklyás köpönyeget viselő alak áll meg az ágya mellett. „Megismersz, fiam? – kérdezi, és kedvetlenül egy tök alsót húz ki utánozhatatlan grandezzával a meglepődő, mozdulni sem tudó HáBé feje alól. – Kérdezni szeretnék valamit.” „Ödön úr?” – élénkül meg hősünk, de a világhírű bűvész és illuzionista leinti. „Itt csak én kérdezhetek, Bélám, én viszont nem kérdezek, egyrészt mert tudom, amit tudok, másrészt meg amit nem tudok, és ilyesmi rengeteg van, már nem is vágyom megtudni.” „Akkor miért jött?” – nyög fel Hutera elveszetten. „Hogy figyelmeztesselek – mondja telt, zengő hangon Ödön von Boticselli, s derékból hajol meg, gyakorlottan, mint annyiszor sikeres életében, a rivaldafényben –, ha nem vigyázol, kérlek, hamarabb találkozhatunk, mint hinnéd!…” „Hogyan?” – ugrik fel HáBé, feléje kap, érzi, egy érintés most megnyugtathatná, de a bűvész is szertefoszlik, csak valami tébolyító kámforillat árválkodik előbbi helyén, mintha egy fürdőhely orvosi rendelőjében lennének, körös-körül arctalan, fekete frakkos férfiak, fekete ruhás öregasszonyok tolonganak, tekintetükben – már ha lenne arcuk s szemük és szemüknek tekintete – ott bujkál minden beomló délután, átvacogott este. Kiapadó kutak, háztól elűzött kutyák forognak körülöttük. Duruzsolásuk vád és panasz, remegő éjszakák forognak mögöttük. Itt mindég félni kellett valamitől – mondja most az egyik az ablak mellett. A kiszolgáltatottság, igen – folytatja a másik. A háború – teszi hozzá szkeptikusan a harmadik. A nélkülözések – sikoltja a negyedik. A félelem fémes íze a szájban – suttogja az ötödik. Mögöttük itt villog minden tokjában rozsdásodó, időben ki nem húzott kard, ott téblábol minden szomorú és megcsalt hitves, ott árválkodik minden megvert és megalázott asszony. Itt tolonganak torkunkban rekedt, elnyelt mondataink a szeretetről – sikoltják az asszonyok. A kuláklisták. Az esők. Az aszályos nyarak. A felszabadítók idétlen röhögése, közben azt üvöltözik, „davaj csasz!”, és a fejünkre borítják a szoknyát, de így is halljuk az ellopott órák ketyegését. Mindég halljuk. A ketyegés többé nem múlik el, a félelem többé ki nem költözik a szívünkből. A kuláklisták – veszi át a szót a legelöl álló asszony, és eszelősen mered a rettegő HáBé-ra. Az agitátorok – teszi hozzá kedvetlenül a mellette álló, és megadóan hajtja le a fejét. Sorra lépnek előre, mintha színpadon lennének, és pattognak a szavaik, a valóságot körülíró, birtokukba vevő és meg is semmisítő dumdumgolyók… A fekete kocsik. A Liberátorok. A beszolgáltatások. Aszály. Nyarak füstje. Kék farkasok. Lesepert padlások. Földrengések. Az eső végtelen regénye. Befejezetlen mondatok a test békéjéről. Por. Sár. Hó. Fulladások. A disszidáló remény. Toronynagy lidércek az udvaron. A vándormadárként elröppenő boldogság. A vándor remény alkalmai. Libák és kacsák. Unokák és seregélyek fekete felhői a falvak felett. Duruzsoló méhek. Virágos mezők. Már egymás mellett állva együtt sikoltják egyetlen életük minden titkát, amit nem mondhattak el senkinek. Emlékezzetek – skandálják –, köztetek lettünk bolondok!… Fogatlan szájunk éneke tenger.

Hutera félelmében összegörnyed az ágyon, fejére húzza a párnát, de így is hallja a leállíthatatlan suttogást. Aztán egyszerre, átmenet nélkül szakad rá a csend. Kidugja fejét a párna alól, a félhomályban tétova árnyékok tűnnek cikázva el. Még hallani a furcsa muzsikaszót.

Felemelkedik, s égő szemére szorítja a kezét. Homloka forró, és hosszasan rázza valami száraz, erőtlen zokogás.

Kopognak.

 

(Folytatjuk)

 

 

 

*Lefordíthatatlan szójáték. – Tudod a viccet május elsejével? Előbb mosdjál meg…

**Le Iliescuval! (román)