Csiki László

A túszejtő

A busz ment, mint rendesen. Kanyargott, fékezett, nekilendült, megállt, elindult. Néztük, de nem figyeltük a belvárost, néztük egymást, de csak a szemünk sarkából. Aztán a busz csak ment. Előbb az ajtóknál kapaszkodók szólaltak meg, hogy: megállni! Majd a többiek is, bár nem sokan, hogy: hé, ez meg mi a fene? Megállni! Álljon már meg! Állítsa meg valaki.

Elég sokan voltunk összezárva. Kettő közülünk máris a sofőrfülke üveges ajtaján dörömbölt, majd a kilincsét rángatta, de az ajtó nem nyílt ki. A fiatal vezetőnek csak a magasra nyírt, védtelen tarkója és a vékony arcéle látszott: nem fordult hátra. Akkor már keskeny utcákon kanyargott velünk, előre kellett figyelnie. Volt köztünk, aki felismerte a környéket, de ettől sem nyugodott meg. Letértünk az útvonalról. Terebélyes nyerstégla-épület elé értünk, amikor valaki elkiáltotta magát:

– Emberek, el vagyunk rabolva!

Még mielőtt pánikba esett volna, mindenki a többi túszejtőt kereste tekintetével az utastérben. Néztük egymást, néhányan készen rá, hogy rávessék magukat a gyanús alakokra, néhányan, hogy elsírják magukat. Senki terroristát nem fedeztünk fel, páran így is elsírták magukat. Mellettem egy fiatalasszony egyfolytában vigyorgott ijedtében, nem bírta abbahagyni, szárazon csillogtak kapafogai. Előttem egy középkorú, hájas hölgy hátralendítette a fenekét, ellökött, mintha illetlenül megérintettem volna. Csak egy idős úr állt, markolta a korlátot bölcsen, vagyis beletörődve, már-már átszellemült arccal a kajla kalapja alatt.

Külső területen jártunk már, nyilvánvalóan meghatározott, habár számunkra ismeretlen cél felé tartva. – Üsse már le valaki azt az őrültet! – kiáltotta egy hang, talán éppen az, amelyik a busz eltérítését is bejelentette, mintegy különválva, elidegenedve a gazdájától.

Az erőszak láthatólag lehetetlen volt, és önveszélyes, ha mégis sikerül. Nem maradhattunk vezető nélkül. Bele kellett törődnünk a sorsunkba – feltéve, hogy tudjuk, mi az. Az utazóközönség elcsendesedett, magába szállt.

Ki mit látott odabent, nem tudom.

Egy park mellett döcögtünk el éppen, a kopott zöld füvön óvodások lökdösődtek a csökött emlékmű körül, amikor megszólalt a fedélzeti hangszóró:

– Kedves utasaim, kérem, őrizzék meg a nyugalmukat. – A szöveg és a gépi csengésű hang olyan volt, mint a metrókocsiban, amikor a szerelvény éppen a Duna alatt akad el, és halak úsznak a fejek fölött. – Megértésüket kérem.

Az utasok némán, szófogadóan figyeltek, néhányan hátravetett fejjel a hangszórót bámulták, mintha így hamarabb hozzájuthatnának a mondandó velejéhez. Én azt vártam, hogy Wagner-zene dübörög ki belőle. Itt nyilván fontos dologról volt szó, talán váratlan kényszerre vagy felsőbb hivatali utasításra derül fény nemsokára, és vélhetőleg az útvonalváltozást is szakszerűen előre megtervezték ilyen esetekre. Bízni lehetett abban, hogy léteznek rejtekutak, menekítő kitérők, melyeket az illetékesek ismernek csupán, és fura mód éppen ez a megnyugtató a menekülésünkben: az illetéktelenségünk, amellyel másokra bízzuk magunkat. Azáltal, és nem amiatt. Csakhogy ennél sokkalta valóságosabb, mondhatni, testszerűbb volt az egész. Ki-ki érezte a lábát, a karját, a megmacskásodott nyakszirtjét, ahogyan én.

Mellettem a fiatalasszony abbahagyta a vigyorgást, és kunkori nyelvével megnedvesítette a fogait. A bölcs, méla öregúr bólogatott, ugyancsak mélán, mint ki úgyis mindent előre tud és helyesel. Feloldásra kínálkozó, együttérző, fegyelmezett feszültség érződött. Én azt éreztem, hogy előttem visszahúzza hátsóját az asszony, hátulról pedig nekem nyomja hasát egy másik. Az jó meleg volt.

– Barátaim – mondta a buszsofőr a hangszóróban, és ettől újra mindenkinek a híg reggelijéig hasított le gyomrába a rémület, hiszen csak végveszélyben szólítják meg egymást ennyire bizalmasan az ismeretlenek; talán a nagygyűléseket leszámítva. A vezető hangja is elcsuklott ráadásul. – Barátaim – mondta fátyolosan. – Engem elhagyott a kedvesem.

Nyilván betanulta szövegét az éjszaka, azért volt ennyire választékos, még elég időt is hagyott nekünk, hogy megemésszük. Azt is tettük, bár nem sokáig. – Há’ kit nem hagyott el? – szólalt meg valaki, de ezt a vezető nem hallhatta, meg sem vigasztalódhatott tehát a mások bánatával. Tartotta csak a kiszámított hatásszünetét.

– De hát mondtam én, hogy ez egy hülye! – kiáltotta megint ugyanaz a valaki. – Üssétek már le!

– Hallja, hogy elhagyták – suttogta mellettem a fiatalasszony sértődötten, mintha ő lenne az áldozat, és kegyelettel is adózna magának, ha nem zavarják.

Az autóbusz ekkor fékezett, és a bölcs, méla öregúr laza bólogatása közben mellcsontjába ütötte az állát. Megálltunk, de nem nyíltak ki az ajtók, viszont újra megszólalt a hangszóró:

– Itt ismerkedtünk meg. Jó kis hely volt ez! Tessenek jobbra nézni!

– Nézzen a jó anyukád – rikácsolt fel előttem az asszony. – Lekésem a vonatot.

Jobboldalt alagsori játékterem látszott, sárga cégérrel, a lejáratnál a „Vigyázz a fejre” felirattal. A hátranyitott ajtórácshoz reszkető dakszlit kötött egy kutyasétáltatás ürügyén flipperező férj vagy fiát kereső édesanya. A kutya már maga alá pisilt, de ez alig tűnt fel a többi között, éppen csak néhány újságfoszlányt áztatott el, melyek hasonló vagy még annál is töményebb piszkot takartak. Lehet, hogy vért.

– Nem olyan lány volt, aki elsőre feltűnik. Meg nem is úgy volt öltözve. De milyen az ember? – hallatszott a hangszóróból.

– Na, milyen, mondd csak, öcsi, régóta kíváncsi vagyok rá.

– Szőke volt, de nem festett. Igazság szerint még egy kicsit elhanyagolt is. Nem éppen topis, de nem is olyan, akire rászól az anyja, hogy vasalja ki a szoknyáját, mielőtt ilyen helyre megy. Benn ültem a fiúkkal, vesztésre álltam őszintén szólva, s amikor megláttam a lányt, megkérdeztem, habár csak rutinból: kit keres. És tényleg keresett valakit! Elállt a szavam. Tartozott egy fickónak. Nem sokkal, de neki az éppen sok volt. Tény, hogy becsületesen meg akarta adni, pedig az elég becstelen pasi volt. Majd elmesélem.

Ezt mondta a hangszóróban a sofőr, és azzal megnyomta a gázpedált. Egymásnak lendültünk, tehetetlenül.

– De hát ez nevetséges! – hallatszott egy rekedtes női hang a kocsi mélyéből. Néhányan nevettek is, de ezek feltehetően nem nevetségesnek, hanem esetleg mulatságosnak, meglepőnek tartották a sofőr vallomását. Lehet, hogy a nyilvánossága feszélyezte őket, zavarukban kuncogtak. Nem akartak belekeveredni már csak azzal is, hogy meghallgatják. De azért szívesen meghallgatták volna, ha más útvonalat, célt és időt választanak, vagy ha rokonuk a szerelemcsalódott fuvaros, és egy szőlőlugasban boroznak vele.

– Te most mit izélsz? – kérdezte egy férfihang.

– Én most nem izélek – felelte a sofőr.

– Ne baszkódj már – mondta egy másik.

– Én csak megyek – felelte a sofőr, pedig füle se, mikrofonja se volt kérdésre, válaszra. – Szeretném maguknak megmutatni.

Most, hogy fogságunk veszélytelenné vált, kacaghattunk volna, de mivel változatlanul kilátástalan maradt, nem kacagtunk, hanem összevissza beszéltünk. Az a hangjáról már ismerős valaki azt mondta például:

– Nem erre fizettem be, hanem buszra.

– Hadd mondja el! – sikította mellettem az addig halk szavú fiatalasszony. – Ehhez joga van.

– Mihez van joga? Játszani az idegeimmel?

– Igenis, mindenkinek joga kell hogy legyen – kiáltotta a fiatalasszony, és megint kilátszottak a fogai. – Belebetegszik az ember, ha nem mondhatja el valakinek.

– Az fix. Ezek már őrülteket ültetnek a volánhoz!

Balomon, a széktámláknak szorulva, egy mackófejű nő azt próbálta megbeszélni alkalmi ismerősével, egy kockás kalapos férfival, aki marhatüdőt vitt szatyorban a kutyáinak, hogy ezek is őrültek, mert leállnak itt egymással vitatkozni, amikor inkább haladni kellene, vagy csinálni valamit ellene. A méla öregúr, hallotta vagy sem, fel-le mozgatta a lecsupált fejét. A marhatüdős meg azt mondta, már cipőjére csepeg a vér a szatyorból. De én láttam, hogy a mackófejű nő cipőjére csepeg.

A kocsi hátsó részében zavar támadt, mondhatni, zavargás ütötte fel a fejét, két tizenéves képében. Ezek csókolóztak, és egymás fekete pólója alatt jártatták a kezüket. Körülöttük egy ideig, mintha a kanyarokon túl feltűnő új látványt szemlélné, el-vissza forgatta fejét az utazóközönség, hogy lássa is, ne is, irigyelje is, utálja is őket. De amikor elindult a busz, és az ifjak mámortól elgyöngülve már nemcsak egymásnak, hanem a többieknek dőltek, szinte megverték őket. Kivételként egy táskás férfi az ölébe huppant lány mellére tette a kezét. Az csak annyit mondott: nana, és elfészkelt az idegen ölben, rezgette, körözgette ott a tetemes farát. Volt ideje, mert haladtunk már a következő mesélős helyszínig. Felmosolyoghatott közben a girhes fiújára, amitől az alatta ülő gömbölyű ember úgy elpirult, mint mikor kamaszkorában első ízben látta meg egy szentképen Jézus meztelen szívét, és az olyannak tűnt számára, akár egy női tartozék. Nem tudta hirtelen, mit élvez, és ki nézi, vajon nem csoportszexben vesz-e részt.

– Jó? – kérdezte a fiú az idegen ölbe hullt kedvesétől, és úgy tett, mintha pisztolyt vagy más gyilkos szerszámot húzna elő a kabátja alól. Nem is volt kabátja. Ártatlan színjátékuk éppúgy a közönségnek szólt, akár a sofőr lelki gyakorlata. Bosszúból csinálhatták, hadd elégüljenek ki a nézők, ha már itt vannak, és betolakodnak az élvezetbe.

– Kábszer – mondta egy télre öltözött férfi. – Hagyni kell. Lejár. Tudom. – Olyan merev, fémes volt a hangja, mint aki valóban tudja, feszes bádog a szája az elvonástól, és gyónni készül, mielőtt hazamegy, és a sóvár feleségének mondja el, mitől menekül, vagyis hová viszi ez a busz, csakhogy éppen a vasra vert ajka miatt nem bírt vallani. Ki a franc vehette volna le a bilincset róla, amikor ki-ki magának kapaszkodott a testzsíros rúdba odafent?

– Job tváju máty – hallatszott.

A marhatüdős férfi előzékenyen lefordította volna ezt a mackófejű nőnek, de rájött, hogy éppen ezzel követne el szeméremsértést. Azt mondta tehát, ha már kinyitotta a száját:

– No comment. – Vagyis hogy nincs magyarázat.

Kis házak között jártunk, egymás szájába leheltek az utasok, de már a szagokra sem figyeltek annyira, hogy utálnák legalább. A sofőrfülke ajtaját még mindig nem sikerült felfeszíteniük az odagyűlt vérmesebb férfiaknak, akiket náluk is vérmesebb asszonyok biztattak. Akadt nekik végre valaki, akit tavaszkor nem csak fanyesésre serkenthettek a kiskertben.

A hírek szerint a vezető még mindig nem fordította feléjük az arcát, csak az utat nézte. Ismerhette pedig annyira, hogy behunyt szemmel is eltalál. Hazatartott.

– Hazavisz a kurva anyukájához – mondta legalábbis az ismerős valaki hangja. – Megmutatja, milyen volt a pöcse, amikor lefényképezték kiskorában valami hülye pléden vagy báránybőrön.

Lakónegyeden haladtunk át, annyi volt a beton, hogy találgatni is hiábavaló lett volna, hova suvasztják el, miután lejár a panel szavatossági ideje. Egy része rég túl volt rajta. Sütötte a satnya kis fákat a tavaszi nap.

– Tessenek jobbra tekinteni – mondta a sofőr, és gyöngéden rálépett a fékpedálra. – Itt vettünk ki lakást Zsófival. Mert se hozzánk, se hozzájuk nem mehettünk. Nem az anyánk, hanem a helyszűke miatt.

– Nem ugyanaz?

– Senki se fér be az anyjától. Hát nem?

– A második ház az, a második lépcső, az, amelyik előtt az üveggömbök vannak.

Tényleg voltak színes üveggömbök, kis karókra szúrva, az egyik bejáratnál. Helyén volt minden, de rossz helyen. A busz űri kapszulájában ketten arról beszéltek, hogy maroktelefonon fel lehetne hívni a közlekedési vállalatot, csináljanak valamit, mentsék ki az utasokat, főként a bérleteseket és a gyerekeket – de nem tudták a számot. A tudakozót kellett volna előbb... Gyerekek se voltak. Érthetetlen, már-már értelmetlen volt, hogy nincsenek gyerekek.

Két másik utas azt a hiedelmet osztotta meg egymással, hogy „mindenkinek megvan az élete”, és egyikük, egy idősebb nő, aki kora szerint a sofőr anyja lehetett volna, átszólt tömzsi szomszédja válla felett a telefonosnak, hagyják az egészet mentire, a történet úgyis magától véget ér, a lány elhagyja a fiút, és azzal az ő utazásuknak is vége.

A fiatalasszonynak mellettem csendesen folyt a könnye: ahogy a vízcsap csepeg egy elhagyott konyhában a mosogatószivacsra. A bölcs öregember, meglepetésemre, dühösen felszegte az állát, de talán csak azért, nehogy újra a mellére koccanjon, amikor továbbindulunk.

– Állást is szereztem neki – mondta a hangszóró –, bejött hozzánk ellenőrnek. Szinte tanári fizetés!

– Erről van szó! – kiáltott fel a mindig felkiáltó férfi. – Ezek ellenőriznek, kísérleteznek velünk. Csak kíváncsiak voltak, meddig bírjuk.

Egy pillanatra szinte hihetőnek hangzott. Rápillantottam a fiatalasszonyra mellettem, de nem úgy nézett ki, mint ki ellenőrizni akarna vagy tudna. Illett volna pedig a bús sofőrhöz, amint ott rejtőzik a buszban, érzelmesen, és elmúlt szerelméért csorgatja könnyét a megbánástól, és nem csak neki, mindenkinek leplezi le magát egy hősies gesztussal: amikor a jegyünket kéri. De nyilván más romantikus elképzelésnek tett eleget, szinte kötelességszerűen.

A többiek is lesték az ülő és álló szomszédjukat, vajon mikor húzza fel az ellenőri karszalagot. Hátulról, ahol elcsitult a zaj a csókos ifjak körül, a jegylyukasztó szapora kattogása hallatszott. Utólag érvényesítették az utazásukat, éppen amikor kiszállni akartak. Más is elhitte eszerint, hogy egy közlekedési kísérlet, sőt próbatétel szenvedő és csaló alanyai vagyunk. De továbbmentünk – és ez rémítő volt. Hiszen elérkeztünk haza, a kiteljesedett történet helyszínére, a szabaduláshoz. Hova lehet innen tovább? Hacsak nem egy elhagyatott téglagyárba vagy kavicsbányató partjára. Ilyen helyekre viszik a népeket, amikor már nem maradt más kitermelnivaló. Valamilyen vállalat formaruhás emberei várakoznak ott cigarettázva, és legkisebb vétkünket is megtorolják rajtunk. Sok kicsi sokra megy, kiad egy főbűnt.

És éppen egy tóhoz érkeztünk! Mélyen az út alatt csillogott a szabályos négyszöge, és vasrudak hevertek a parti homokon, átabotában. Távolabb tört karú kotródaru látszott. A meredeken lejtő oldalakban kavicsrétegek és kavicsfolyások, lentebb kavicshalmok. Fű egy szál se. A tetejébe a sofőr se szólt bele a csendbe, pedig most igazán rászorultunk, egy kis magyarázatra legalább. De igazira, nem mesésre, mint eddig. Mondhatott volna bármit, megtudjuk legalább, miért szállítottak ide válogatatlanul. Ekkor már mindenki úgy érezhette, hogy nem az ő, hanem valaki más helye van itt, és együttérzően szánta vagy nevette volna azt a másvalakit, ha éppen nem annak a helyén áll vagy ül.

Elölről, hátulról egy-egy nő tapadt hozzám, az egyiknek csupán a hátát láttam, a másikból semmit. De mintha mások izzadtak volna helyettem. A fiatalasszony mellettem viszont felélénkült, megint a fogát nyalogatta. Az öregember meg csak állt magának.

– Itt történt – szólalt meg a sofőr, annyi idő múltán, hogy már a libabőrünk is kisimult. Olyan hely volt ez, ahol valóban bármi megtörténhet, kivéve a jót és az egyéb múltbeli közhelyeket. – Ide jártunk ki. Szerettük a helyet. Én horgásztam néha, Zsófi meg lapos kövekkel próbált kacsázni a vízen, egyre csak dobálta, ha unatkozott. Korai lett volna még fürödni, de vártuk, hogy majd eljön az ideje. Izgalmas volt várni. Két embernek az elég. A várakozás. Majd csak jön valaki, és ha szerencsénk van, éppen Zsófi nekem, vagy neki én.

A hangszóró begerjedt, de a zúgás, sípolás is volt annyira sokatmondó, mint a sofőr a megnyugtatásunkra vagy a figyelemelterelésre szánt álnok fájdalmával és a hamis emlékeivel. Fedhetett valamit az őszintesége, különben miért hozta volna nyilvánosságra? Csakis valami hátsó szándék leplezésére. Ember nem tesz ilyent, ha nincs vele külön célja.

Hát bizony: „lenni vagy látszani”. A sofőr még csak nem is látszott, és most már nem is hallatszott. Magában sercegett a mikrofon.

A gyengébb idegzetűek végre befoghatták a fülüket, mintha a zajtól védenék. Zúghatott azért megzavart fejükben a sejtelem, hogy itt másvalami a tét. Szerelemből van elég, és mind egy véget ér, de attól még lehet mögötte valami.

– Na most – szólalt meg hátrább egy férfi. – Szólok neki, hogy én meg tudom javítani a mikrofonját. És akkor kinyitja az ajtót. Engedjetek előre, bajtársak.

Összébbszorultunk. Amikor átfurakodott köztünk a pocakjával, megéreztem a szagát: ő is savanyút verejtékezett. A sofőrfülke felé közeledve az izzadó testek között egyre halkabban közölte az útjában állókkal a cseles szándékát. Már-már a kiabálós férfiig jutott, hogy a segítségét kérje – mint egy pajszert vagy csavarkulcsot –, amikor a hangszóró végleg elhallgatott, még a vezető zihálását és saját sercegését sem közvetítette, és a teljes némaságban elindult a busz. Lassan rákanyarodott a lejtős, kavicsos töltésre, mely ezt a tavat egy másiktól elválasztotta. Az ugyanilyen volt, éppen csak egy bádogcsónak meg a tükörképe állt a közepe táján, fölösleges adalékként.

A sofőrnek talán kormányoznia sem kellett, csak beállt a mély keréknyomba, és mentünk lefelé, a kétvízközi földút közepéig. Az volt a mélye, onnan már emelkedett a túlpart felé. Azt is fölöslegesen. Megálltunk a közepe alján. A történet sem folytatódott, vagy ha igen, csak magának.

Víz volt jobbról, víz volt balról. Mintha egyetlen tó közepén álltunk, ültünk volna. Vagy egy robbanás középpontjában. A vízről repeszenként süvített fel a napfény, és szállt vissza ugyanoda, önmagával összekavarodva. Úgy láttuk, hogy semmit sem láttunk tőle, csak azt, hogy látunk.

– Ide fullasztotta – suttogta mögöttem a soselátott nő. – Lefogadjuk?

– Egyre dobálta a kavicsokat – mondta a sofőr. A hangszóró tökéletesen működött, és ez azt a gyanút keltette a félelemtől kiéleződött elménkben, hogy az előbb szándékosan rontotta el a beszélő, hogy magának mondhassa a története javát, de azért mégiscsak elmondhassa. Onanizált ez, vagy mi? – Nem lehetett még fürödni. Én meg horgászni akartam. Mondom neki egyszer: Zsófi, lóg a harisnyád. Annyi mindent mondtam neki eddig, azt is, hogy szeretem, azt is, hogy rosszul nevelte az anyja, meg azt is akartam, hogy abbahagyja a dobálózást. Mondtam, hogy részeges volt az apja, és nem kár érte, hogy neki rossz az ízlése, lila mütyürökkel rakja tele az ablakpárkányt, és mindig az újságomra teszi a poharát, meg hogy nem ismeri a helyesírást, és azért nem írt a szanatóriumból, mert szégyelli a tudatlanságát, de attól még a szívemen áll, meg hogy annyira fél az öregségtől, hogy egyszer még öngyilkos lesz ijedtében, mondtam én neki mindent, ami embertől telik estefelé, és rá se legyintett. Mondom tegnap a parton, éppen kapott a hal, hogy Zsófi, ha már nem tudod a dobálást abbahagyni, tudd meg, hogy lóg a harisnyád! Ettől beindult. Meg el is indult. Elment haza. Mire összeszedtem a szereléket, már úgy elment, azóta se találom. Pedig csak annyit mondtam, hogy lóg a harisnyája. De hát tényleg lógott, emberek!

– Biztosan lógott? – kiáltotta a fiatalasszony mellettem. – Milyen harisnyát vettél te neki?

Nincs az a néma vagy üres busz, amelyben egy sofőr ilyesmit meghallhatna.

– Na és ha nem lógott? – kérdezett vissza mégis a mikrofonba a vezető. – Mondanom kellett valamit. Tessenek balra nézni!

Balra néztünk, még a jobb oldali sorban ülők is, de nekik nyilván megfájdult ettől a nyakuk. Minket láthattak leginkább, deréktájon.

– Tessék megnézni a kavicshalom alatt azt a kiült helyet. Látni tetszik? Oda húztam egy kidobott autóülést, jó kényelmes volt. Azon belül, úgy másfél méterig, elég sekély a víz. Messzire kell hajítani a szereléket. De bentebb hirtelen mélyül. Másfél méter is lehet.

– Oda dugta a csajt – suttogta mögöttem a nő áhítatosan. A nagy tettek iránti tisztelet érződött a hangjából.

– Nézzenek, kérem, egy kissé feljebb. Onnan pergett, a szakadásról a homok, egyenesen a nyakamba. Tetszenek látni?

– Elképzelhető – mondta valaki. – Én már vakaródzom tőle.

Dörzsölték ott a nyakukat mások is.

– És most, kérem, tessenek még magasabbra nézni.

Néhányan megtették, amennyire a busz tetejének takarásától megtehették, és amennyire a napsütés engedte, mert az mindegyre lefelé verte a szemüket.

– Tetszenek ott látni az Istent? – kérdezte ekkor a sofőr.

Volt az égen minden, ami a kékségbe belefér, még régen látott apró felhők is voltak. Én a kezemet néztem: ahogy lassan remegni kezd. Éreztem, hogy mögöttem a láthatatlan nő lapockámra nyomja meleg tenyerét, és ettől olyan nagyon jelenvalóvá válik, hogy megfájdul tőle a bőröm. A fiatalasszony mellettem lehunyta a szemét, és összecsukta a száját. Az öregember bólogatott.

– Tetszenek látni?

Az öreg ismét bólogatott.

– Nahát! Csak azért! – mondta a sofőr. Indított, meglehetősen durván, recsegősen. Hallatszott, ahogy pattog, fröcsköl alattunk a murva.

– De hogy jön ahhoz egy ilyen faszi, hogy az Istennel foglalkozzék? Amikor még a szeretőjével se bír.

Lehet, hogy elveszítettem volna a fogadást a mögöttem álló alélt nővel. Elhagyott lányokkal lehetett tele a padmaly alja. A vízen át nézték, tágra nyílt szemmel, a sűrűn kavargó eget. Talán még minket is láttak, mégpedig örökre.

A sofőr valami okból nem a túlsó part felé vette az irányt, hanem üggyel-bajjal visszatolatott a töltésen, majd rákanyarodott az idevezető útra, és addig mentünk a beton és a tégla között, amíg elérkeztünk a belvárosi megállóhoz, ahonnan kezdve már nem állt meg a kavicsbányatóig. Fékezett, kinyitotta az ajtókat. Nem szállt le senki. Éppen annyian voltunk, mint induláskor. A sofőr bemondta a következő megálló nevét, majd megállt ott; leszállt és elballagott, aki oda igyekezett eredetileg, új utasok foglalták el a helyüket.

Nekem még volt időm hazáig, meg nézelődni is. A végállomás közelében laktam egy ideje.

A busz szellőzésre nyitott ajtókkal körbement a kis téren, és beállt helyére a szemközti oldalon, indulásra készen megszusszanva. Átsütött rajta a nap. A fiatalasszony és az öregember benne voltak, álltak, és szótlanul markolták a hurkot formázó kapaszkodókat.