Kortárs

Czigány Lóránt

Márai-dokumentum

I.

Márai külföldön vonakodott interjút adni magyar lapoknak. A két háború közötti korszak körülrajongott írója, kinek műveiről a korabeli sajtó ontotta a kritikákat, otthon sem vitte túlzásba a nyilatkozat műfaját. A magyar irodalomtörténet bibliográfiája megfelelő kötete (7. k., 1989) mindössze talán egy tucatnyi nyilatkozatot, illetve interjút tart számon eltávozása (1948) előtt. Emigrációja alatti időszakából egyet sem. (Mintha egyre mégis emlékezném: halála előtt nem sokkal a magyarországi helyzet alakulásáról beszélt, talán 1987-ben, de inkább 1988-ban.) Márai írt, s amit önmagáról kívánt elmondani, azt közzétette Naplóiban.

Az alább kiadott interjú (hihetőleg ez nem jelent meg nyomtatásban) éppen ezért fontos dokumentum. Márai élete legnagyobb változásának pillanatfelvétele. Mindent elveszített, és még nem volt biztos talaj a lába alatt. Hogy milyen lelki válságon ment keresztül, azt bizonyítják korabeli Naplójának bejegyzései: az író, akit zenei zengésű mondataiért tiszteltek rajongói, már-már elveszíti hitét legértékesebb szellemi tulajdonában, utolsó mentsvárában, az anyanyelvben. Éjjelente felriad, nem jutnak eszébe szavak, nem emlékezik egy Arany-idézetre. (Vö. Napló, 1945–1957. Occidental Press, Washington, 1958. A továbbiakban: Napló.)

Az interjú bevezetőjében Itália dicséretét zengi, ez őszinte hódolat a mediterrán életforma előtt. A zárkózott alkatú írók (és népek is, mint az angolok vagy a skandinávok) vágyakozva imádják a közvetlen, életvidám olaszokat. A kortárs olasz kultúráról viszont lesújtó a véleménye az agg Benedetto Croce kivételével, aki – a Napló tanúsága szerint (69–70. o.) – nem sokkal halála előtt, 1949-ben fogadta.

Az emigráns irodalom ős- és hőskorában (1949–1952) minden kavarog és zavaros. A negyvenötösök és negyvenhetesek egymás torkának esnek. Látja ezt Márai is: „keresik egymás zsebében a fasiszta ezüstkanalat vagy a vörös szamovárt.” Zilahynak élete végéig felhánytorgatják a „Krisztus-arcú orosz katonát”, akiről 1945-ben írt – vagy nyilatkozott – mint a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság elnöke. Nyírő Spanyolországban húzódik meg, ő tudja, miért. Amikor Márai felsorolja a Nyugatra menekült írók színe-javát, senkit sem hagy ki ilyen vagy olyan politikai múltja miatt. Okos távolságtartás ez. Ugyanilyen egységfront alapján szegül szembe a hazaiakkal: mindet „élírónak” tartja. Pontos tükörképe ez a hazai hivatalos véleménynek, mely szerint akik elmentek, vagy „fasiszták” (a negyvenötösök), vagy „népáruló, burzsoá ügynökök” (a negyvenhetesek).

Figyelemre méltó viszont, hogy a tőle alkatilag igen-igen távol álló Tamási Áronnal kivételt tesz. Jó érzékkel vagy megfelelő tájékoztatás (Fingerspitzgefühl) alapján döntött tehát a kulturális főhatalom, amikor Tamásit kérte meg (szólította fel), hogy Márai Halotti beszédjére reflektáljon a rádióban. (1945. április 20. Nyomtatásban a Művelt Népben, május 1.)

A Halotti beszéd keletkezési dátuma éppen úgy nem pontosítható, mint az itt közölt interjúé. Az első közlés a Látóhatárban jelent meg 1951 szeptemberében, ott nyilván a szerző datálja: „Posillipo, 1951. Nyár.” Igen ám, de a Tamásinak adott válaszában (New York, 1954. IV. 25.) már így emlékezik: „A Halotti beszéd című rímes írást 1949 tavaszán írtam, tehát öt év előtt. Esztendeje éltem akkor idegenben…” (Látóhatár, 1954: 196.) A verset valóban írhatta 1949 tavaszán, de akkor még nem élt egy éve külföldön. A hazai kiadványok rendszerint 1954-re datálják a verset, tévesen.

Nekünk ez annyiban fontos itt, hogy az interjú mindenképpen a Halotti beszéd érzelmi tartományából táplálkozik, azonos lelkiállapot sugallta a gondolatokat. A Halotti beszéd képeinek egyik ikertestvére az interjúban is előtüremkedik, amikor arról beszél, hogy „a sivatagi vasútépítkezés vagy más ilyen” majd rendre tanítja az egymásra acsargó emigráns írókat. (Mint ahogy a Recsken követ törő főszolgabíró és lefokozott ávós tiszt is összezárva tanulta meg, hogy hol lakik a Jóisten.) Az egzisztenciális kitaszítottság képei a versben az ohiói bányából vagy Türingiából jeltelen sírba vezetnek: „már él a kis sakál, mely afrikai sírodon tíz körmével kapál”. Ez az „afrikai sír” és a „sivatagi vasútépítkezés” valahol, valahogy összefügg.

Márai anyagi helyzete nem volt irigylésre méltó. Igaz, némi honorárium csurrant-cseppent neki, mert könyvei idegen nyelven továbbra is megjelentek, főként németül. Erről beszél az interjúban is, de a teljes igazság a Naplóból derül ki, melyben egyébként főként szellemi kalandjairól esik szó: „A cipőm lyukas. Van még jó cipőm, de azt kímélem. A ruhával is így vagyok, egyet hordok szakadásig” – írja 1949-ben (67. o.). Az emigránsok cifra nyomorúságát Cs. Szabó László elbeszéléseiből is jól ismerjük.

Márai minden pillanatnyi nyomorúsága ellenére az interjú tartalmaz időállóan megfogalmazott gondolatokat is. Ezek közül a magyar kultúra nyugati jelenlétéről tett megállapításai ma is érvényesek. Amit Bartókról mond, fél évszázad után is igaz, főként az angolszász világban. Ezzel függ össze vakfolt voltunk. Amikor Európa térképe előtt áll a meteorológus, és mutogat, Bécs és Bukarest között nem lát semmit, hiába látom én a Kárpát-medencét a képernyőn. E vakfolt legkirívóbb példája a közelmúltból: Amikor e sorokat írom, a tiszai ökológiai katasztrófa talán már egyhetes hír. Várom, mit ír róla az angol sajtó. Végre vasárnap (2000. február 13-án) megtalálom a hírt a liberális Observerben is. Az Observerről tudni kell, hogy onnan tudom meg, mikor min kell felháborodnom. A tiszai „eseményekről” ennyit tud: „Pánik, mert a román ciánömlés ivóvíztilalomhoz vezet. Egy román aranyolvasztó műhelyből kifolyt cián beszennyezett egy észak-jugoszláviai folyót, és [a hatóságok] betiltották a vízhasználatot, a halászatot és a halak árusítását, ami néhány városban pánikot keltett, jelentették tegnap.” (Szó szerinti fordítás. Hírszekció, 23. oldal.) Erre szokták mondani, hogy ehhez nem kell kommentár.

A fenti bevezetést viszont szükségesnek tartottam az itt közreadott Márai-interjúhoz.

II.

Remeték Nyugaton

(Nápolyi beszélgetés Márai Sándorral)

A Via Partenope egyik kávéházában ülünk Márai Sándorral. A csodás nápolyi panoráma teljes őszi fényében hivalkodik, a tenger sima tükrén kis vitorlások keringőznek. Márai Sándor, aki egy éve él itteni emigrációjában, az újkori magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Ízig-vérig polgári író és [ugyan]olyan mértékben magyar is. Emigrációról, irodalomról, magyar sorsproblémákról beszélgetünk.

– Hogy érzi magát Itáliában? – tesszük fel az első kérdést.

– Igen jól – válaszolja habozás nélkül. – Egy év alatt igen megszerettem az olaszokat. Barátságos, kedves nép. Az sem megvetendő, hogy naponta öt órán át süt a nap! – és kimutat a sugaraktól csillogó tengerre.

– Újkori olasz kultúra?

Kicsit félrehúzza a száját: – Igen felületes, meggyőződésem szerint. Az anyag erre nem jó, hiányzik a szellemi atmoszféra. Csak mázzal bekent dolgaik akadnak, irodalmuk, színházuk legfeljebb csak szórakoztat, de nem nevel, és nem dob fel időszerű problémákat. Vannak persze kiváló szellemeik – teszi hozzá –, mint a nápolyi Benedetto Croce és még egypáran, de mi ez, mikor a tömeg nem idomul hozzájuk. Mozi, sport, látványosságok: ezeket kapkodják.

– És Nápoly?

– A világ egyik legkellemesebb helye. Hogy csak egy furcsaságot említsek, ez az egyetlen városa a világnak, ahol a postán alkudni lehet – mondja mosolyogva. – Bementem az egyik postahivatalba, és valami újságot akartam elküldeni a tengerentúlra, ajánlva, repülővel. A tisztviselő nézegette egy darabig a díjszabástarifát, aztán láthatóan mondott egy hasszámot. Kijelentettem erre, hogy sokallom. „Mit akar fizetni?” , hajolt hozzám. Mondtam egy kisebb árat, amiben megállapodtunk. El is ment a lap.

Lassan átterelődik a beszélgetés aktuális kérdésekre. Megkérdezzük, mi a véleménye a jelenleg zajló népvándorlásról.

– A mai világnézeti ellentétek korában sokaknak nem tetszettek a hazai állapotok, és nekiindultak a nagyvilágnak. Itt pionírmunka lehetőségét adják cserébe, amit el kell fogadnunk. Ez különben időközönként ismétlődik a népek életében, hiszen gondoljunk csak a hollandokra, németekre vagy akár az angolokra, akik már nemegyszer voltak ilyen helyzetben, és megoldották a nagy feladatot. Nekünk is neki kell gyürkőzni. A magyarság helyzete külföldön nehéz. Egyes körök ma is vadul uszítanak ellenünk, eltaposni mindent, ami magyar. De hiszem, hogy most, amikor értékeink ezrei kerülnek ki szétszóródva, itt is javulásnak kell jelentkeznie. – Kicsit elgondolkozik, elnyomja a cigarettáját. – Nekünk két dolgot kell szem előtt tartani. Nem szabad megsértődni, és nem lehet sajnálni magunkat. Előremenni, megállás nélkül. Nem bosszúalkalmat kell keresnünk, hanem igazságszolgáltatást. Ez az emigránsok feladata.

– Mi az emigráns magyar irodalom feladata?

– Komoly probléma – kezdi Márai. – Először is, mi ma az irodalom? Az elmúlt században a tömegek számára kétségtelenül elsőrendű élmény volt. Innen keresték ki a választ az életre, és megelégedtek vele. Ma már más a helyzet. Az író hivatását talán egy remetéhez tudnám hasonlítani, aki az erdő sűrűjében ül, miközben körülötte a vadak csapnak zajt, és fenyegetik a létét. Mert mondjuk az a pilóta, aki fönt repül 20 000 méteren, a fülére helyzett kis hallgatóval az egész világot képes hallgatni, esetleg „televizionálni”, vagy talán atombombát szállít – az már más fából van faragva. Ettől nem is várható, hogy érdeklődjék az irodalom iránt. Annyira más a beállítottságuk, érdeklődési körük, hogy szükségszerűen másnak is kell szórakoztatni, felüdíteni őket.

– Ezek szerint nem is beszélhetünk emigráns magyar irodalomról?

– Sajnos nem nagyon. Talán nem is annyira azért, mert az irodalom eddigi formájában lejáratta magát, de mert egy író külföldön legjobb esetben vegetálni tud. Az író együtt él és együtt ír a néppel, és csakis ebben az esetben kelthet visszhangot. Aki kiszakad, már nem tudja a népét képviselni, bármennyire is fájó ez nekünk. Kevés kivétel volt eddig, aki be tudott olvadni, de legtöbbször lehetetlen.

– Mi a véleménye a kint élő magyar írókról?

– Igen jelentős gárda, és kis túlzással azt is mondhatnám, hogy majd mindenki itt van, aki számít valamit. Nyírő, Zilahy, Körmendy, Bíró, Wass Albert magas nívót képviselnek, hogy hirtelen csak ezeket említsem. Ki maradt otthon? Talán csak Tamási az, aki még magyarul ír, a többi már legfeljebb „élíró”-nak számít.

– Miért vajúdik akkor az itteni irodalom, hiszen író akadna elég?

– Első oka kétségtelenül anyagi természetű. Kellene egy magyar kiadó, és az megoldaná a gondokat. Itt alkalmuk lenne a fiataloknak is hírt adni magukról. Nézze, kérem – hajol most előre Márai –, él hozzávetőleg másfél millió magyar tengerentúl és nyugaton. Ha csak öt ezrelékét meg lehetne nyerni előfizetőnek, ebben pedig biztos vagyok – már élnénk. Lehetne csinálni valami negyedéves folyóiratot, később esetleg gyakoribb megjelenésűt. De egyelőre nincs tőkés, nincs kiadó…

– … csak szörnyű ellentétek – vágok most az egyszer közbe. Márai csak legyint.

– Nem kell komolyan venni azt sem. Ma még marják egymást, az tény, de a sivatagi vasútépítés, vagy más ilyen, hamarosan ledönti ezeket a falakat. Ma még keresik az emberek egymás zsebében a fasiszta ezüstkanalat vagy a vörös szamovárt, de higgye el, egy-két év, és homályosan fognak visszaemlékezni erre. Ha meg lehet majd csinálni az egységes sajtóorgánumot, azt senki sem használhatja majd politikai mosdókamrának. De hangsúlyozom, biztos vagyok benne, hogy akkorra elsimulnak az ellentétek. Zilahy és Nyírő még dühösen vádolja egymást, de akkor boldog lesz mindkettő, magammal és a többiekkel együtt, ha egy magyar lapban aláírhatja a nevét. A szakadékok péppé válnak, és össze fog érni a két oldal.

– Ez tehát megoldja az emigráns írók sorsát?

– Félő, hogy nem egészen. Mi, magyarok nem vagyunk a külföldi szemében egzotikusak, csak vidékiesek. Egy busman vagy egy tibeti író naplója könnyebben válhat bestsellerré, mint egy magyar író könyve. Ránk is vonatkozik az, ami általában jellemző az egész európai irodalomra, hogy a századforduló óta sem formában, sem tartalomban nem született semmi új. Ugyanakkor például a technika, ipar hihetetlen távolságokat tett meg. Minket sok helyen még ma is mint színes fajt könyvelnek el, vagy ázsiai sárgának vagy cigánynak. Ezt az ellenállást kell feloldani az emigráns írónak, ebben látom legfőbb feladatunkat – teszi hozzá Márai. – A másik, ami kötelessége minden külföldre szakadt magyarnak – folytatja egyre nagyobb hévvel –, az nyelvünk megmentése. Emlékezzünk csak vissza. Amikor Titus bevonult Jeruzsálembe, és a várossal együtt elpusztult a zsidóság színe-java, az életben maradt főpapok kikaparták a romok alól papirusztekercseiket, imáikat, boldogok voltak. „Megvannak az imáink, megvan a nyelvünk, él a nemzet” – mondták, és igazuk volt. Így kell nekünk is átmentenünk a nyelvünket, és csakis ez dönti el népünk sorsát.

Az általános kultúráról esik most szó. Megkérdezzük: ki volt szerinte eddig a legkiemelkedőbb magyar, akit a külföld is elismert?

Most is töprengés nélkül válaszol.

– Bartók Béla. Ma éppúgy illik ismerni a nevét, mint Bach, Beethoven vagy más nagyságét. Lehet támadni, lehet meg nem érteni, de tudni kell róla. Munkácsy csak divat volt, hisz a franciáknak akkor volt már Cézanne-jük, Manet-jük. Liszt? Akkori értelemben inkább kozmopolita volt, aki akkor vallotta magát magyarnak, amikor néha, ritkán hazajött. Sajnos, Bartók a legnagyobb szegénységben halt meg. Büszke, nyakas protestáns lévén, nem fogadott el segítséget. Mikor Huberman meglátogatta, ezzel dobta ki: „Maga már csak muzsikál, de nem zenész!”

Végül magáról kérdezzük meg Márait.

– Dolgozik-e, mik a tervei?

– Jelennek meg ma is könyveim, hol Dániában, hol Spanyolországban, máskor meg Hollandiában, de a legtöbbet németből fordítják. Mire az olvasóhoz jut, természetesen átalakul. Most meghívtak decemberre Svájcba egy kulturális kongresszusra, de erősen gondolkodom, hogy elmenjek-e. Kit képviselek én ott? – adja fel magának a kérdést kissé borongósan. – Nem vándorolok ki! – jelenti ki határozottan. – Itt akarok maradni a többi 400 millió európaival, hiszen másutt is könnyű elpusztulni. Talán itt maradok. Olaszország rendkívül kellemes hely, jól érzem magam.

A kétórás beszélgetés véget ér. Elbúcsúzunk Márai Sándortól, aki biztos léptekkel halad a tengerparton, majd lassan eltűnik. Közben a nap is visszahúzódik a hegyek mögé, még egyszer, utoljára bearanyozva a Santa Lucia-i öblöt.

 

III.

(A kézirat) A/4-es formátumú, elsárgult másolópapír rektóján és verzóján, sűrűn gépelt szöveg indigóval készített másolata. A papírlap a nyolcadrét hajtogatás élein viseltes, a szöveg helyenként kifakult, de olvasható. Alig tartalmaz melléütésből eredő gépelési hibát, gyakorlott kéz munkája.

 

(Proveniencia) A rejtélyes gépirat szegedi egyetemista korom óta van birtokomban. Emlékezetem szerint a Szegedi Egyetem szerkesztőségében emeltem ki az MTI szigorúan titkos, úgynevezett „kőnyomatos” anyagának dossziéjából, talán 1955-ben. A „kőnyomatos” mindig tartalmazott felhasználásra nem szánt anyagot, ez a szerkesztők tájékoztatására szolgált csupán; azért volt titkosítva, hogy avatatlan kezekbe ne kerüljön. Tehát az enyémbe se, hiszen csak afféle slapaj voltam a négyoldalas, kéthetente megjelenő „világlap” szerkesztőségében. Mivel érdeklődő természettel vert meg a sors, mindig módot és alkalmat találtam arra, értesüljek a világ rám nem tartozó dolgairól is.

A kézirat nem lehetett a „kőnyomatos” része, hivatalos anyagot nem gépelnek margó nélkül, sűrűn, a papír mindkét oldalára. Hogyan került tehát a „kőnyomatos” anyagba? Rejtély. Biztosak lehetünk tehát abban, hogy korai „szamizdat”-nak tekinthető, hiszen más sűrűn gépelt szövegek is keringtek a bölcsészkar folyosóin, melyeknek nem volt gazdájuk.

Hogy a kézirat megmaradt, az a csodával határos. Teljesen megfeledkeztem róla, hiszen 1956-ban a forradalom után én is elmentem Nyugatra, ahonnan ez a hajdanvolt irodalmi „csemege” származott. Majdnem negyed századdal később került megint a kezembe, a hetvenes évek végén, amikor anyám eladta a házat, és a padláson lévő papírjaimat kellett lázas sietséggel átnéznem egy hazai látogatás alkalmával, hogy mentsem, ami menthető. A Márai-interjút magammal hoztam Londonba, és a Márai nyolcvanadik születésnapját ünneplő tanulmányomban, amit az Irodalmi Újság felkérésére írtam, fel is használtam. Akkor gondoltam arra, hogy ki kellene adni, de a kézirat szőrén-szálán eltűnt. Egyszer-egyszer eszembe jutott. Ilyenkor megadóan legyintettem: melyik kézirattemetőben végezzek ásatásokat? Most került elő, váratlanul, hogy Salamon István interjúját olvastam Csicsery-Rónay Istvánnal a Kortársban (2000/2.). Elővettem ugyanis Márai Naplójának azt a kötetét, melyet Csicsery-Rónay adott ki, s ebből repült ki az összehajtogatott, sárguló papírlap. Megvan tehát a kéziratoknak is az öntörvényű sorsuk: aminek meg kell jelennie, ha fél század múltán is, de megjelenik.

 

(Datálás) A szöveg utalása szerint ősszel készült („A nápolyi panoráma teljes őszi fényében”) az interjú. Igen, de melyik ősszel? 1948 számításba se jöhet, mert akkor még nem élhetett „egy éve itteni emigrációjában”, hiszen 1948-ban hagyta el az országot. Viszont a Napló szerint 1948 novemberében már járt Nápolyban, és a közeli Posillipóba megy autóval: „A lakás, mely ott vár, magasan a tenger felett épült” (55–56. o.) Ismeretes, hogy Márai Posillipóban élt hoszszabb ideig. A mindig megbízható Borbándi szerint: „1948-ban emigrált, 1948–50-ben Svájcban, 1950–52-ben Olaszországban (Posillipo) élt.” (Nyugati magyar irodalmi lexikon, 1992, 242. o.) Ugyanígy tudja a dátumot Rónay László az ÚMIL-ben (1994) és a régi Irodalmi Lexikon (1965). Az Életrajzi Lexikon pótkötete (1994) is, a különbség csupán az, hogy a helységnév harmadik variánsa kerül elő: Possilipo. Hogy a három alak közül (Posillipo, Posillippo, Possilipo) melyik a helyes, ezt egy olasz helységnévtár segítségével el lehetne dönteni, de azt nem, hogy élhetett Svájcban a megadott időpontban (1948–50), ha a Napló keltezéseinek zöme ezekből az évekből Olaszországra utal, legtöbbször Posillipóra, de mindig olasz városokra, egyetlen kivételtől eltekintve 1950-ből, amikor Milánó–Zürich–Hamburg–Posillipo sorjázik (86. o.), feltehetőleg egy utazás állomásaiként. Az interjú tehát készülhetett már 1949 őszén, ami azért mégsem valószínű. Egyetlen adat utal(hat) erre: Márai az élő írók között sorolja fel Bíró Lajost, még nem tudja, hogy 1948 őszén már meghalt. 1950 már valószínűbb. Mert ha 1949 végén már Olaszországban él, akkor jogosult a kijelentés: „egy éve él itteni emigrációjában”. Az „itteni” azt jelenti, hogy előtte nem itt élt emigrációban. Ezt támogatja az a tény is, hogy „a via Partenope egyik kávéházában” a teraszon sütkérezik a kora tavaszi napfényben 1950-ben (85. o.). A via Partenope a nápolyi öbölre néz, az itteni kávéházakban már korábban is megfordult 1948 végén (85. o.). Továbbá a „postai alkudozás” epizódja már 1949-ben benne van a Naplóban, sokkal megformáltabb szöveggel, mint az interjúban (80.). Ez utóbbi elnagyolt, poénra kihegyezett változat. 1951 mellett az szól, hogy akkor már a Szabad Európa Rádióval tárgyal, és „mint szerződéses külső munkatárs Olaszországban dolgozott” (Borbándi: Magyarok az Angol Kertben, 1996, 60. o.). Ez magyarázná az interjú végén a szenvedélyes felcsattanást: „Nem vándorlok ki!” Pedig akkor már tudhatta, hogy ha nem akar Münchenbe költözni a rádióhoz, Amerikába kell kivándorolnia, és az ottani irodának dolgozni. Utóvédharcot folytatott sorsa ellen. 1951 tűnik tehát a legvalószínűbb évnek, főként ha felvetjük a következő kérdést: kinek készült az interjú?

 

(Az interjú készítője és rendeltetési helye) A készítő neve nem szerepel a kéziraton, ha szerepelt is, az ismeretlen másoló nem tartotta fontosnak (mint ahogy én sem, annak idején, 1955-ben). Márairól szól. Ez a fontos. Hazai újságíró számításba se jöhet, nem is annyira az ötlet bizarrsága, mint inkább a kérdések jellege miatt. Az interjú készítői közül ki kell zárnunk az alkalmi szemfülest, egyrészt mert Márai nem üldögél egy vadidegen újságíróval két órát egy kávéházban, még akkor sem, „ha a tenger sima tükrén kis vitorlások keringőznek”. Másrészt a rendezetlen körülmények miatt: hova adta volna le az ötflekkes cikket az ismeretlen? Az akkori nyugati magyar periodikatermés főként kérészéletű, szerény kiállítású, sokszorosított lapocskákból áll, és szerzőik egymást marták. Igaz, már létezett 1949 óta a Katolikus Szemle, a Látóhatár 1950 óta. Az Új Magyar Út is ebben az évben indult. Ezzel a (Máraival) tárgyalóképes folyóiratokat ki is merítettük. Ha ezek valamelyikében jelent volna meg az interjú, arról tudnánk.

Maradnak viszont a rádiók. A BBC ki van zárva. Az olasz rádió (RAI) magyar adása 1950-ben már létezett. Szőnyi Zsuzsa ott dolgozott, és emlékezete szerint az adásokat Budapestről nem támadták (A Triznya-kocsma, 1999, 24–25. o.), ami – gondolom – azt jelenti, nem zavarták. Triznyáék 1947 óta ismerték Márait, velük kellemesen elüldögélhetett volna, és ez megmagyarázná az interjúbeli többes számot („Elbúcsúzunk Márai Sándortól”). Ez a tetszetős ötlet sok mindent megoldana, de el kell vetnem, hiszen az képtelenség, hogy egy ilyen fontos Márai-találkozóról Triznya Zsuzsa hallgat az idézett könyvében, amikor Márainak külön fejezetet szentel (62–76. o.).

A legvalószínűbb rádió tehát a Szabad Európa. Kétségtelenül ez a legnagyobb intellektuális központ 1951-ben: igaz, a tehetségek mellett magába szippantotta a kapcsolatokkal rendelkező középszert is. A kulturális rovat két szerkesztője, Indig Ottó és Márjás Viktor már ott dolgozott. Mindkettő hivatásos újságíró múlttal. Erre utalna az is, ahogy Márait „tájképben” ábrázolja az interjú, és a kérdések célratörő megfogalmazása.

Végső következtetésem szerint az interjú 1951 őszén készült, és a Szabad Európa Rádió sugározta. Ha ez igaz, könnyű dolgunk van, csupán a SZER Budapestre került hangtárát és a script-gyűjteményt kellene valakinek átnéznie a kezdetektől, mondjuk, 1951 karácsonyáig. Ez három-négy hónap anyaga. (Talán éppen a Csicsery-Rónay-interjút készítő szorgalmas Salamon István tudná ezt a kutatást a legeredményesebben elvégezni.)

Hátravan még a feketeleves. Ha csakugyan a Szabad Európa sugározta az interjút, hogyan készült a kifogástalanul szerkesztett szöveg, amely a birtokomban van? Nincsenek benne kipontozások, s egyetlen vitatható kifejezést tartalmaz csupán („a szakadékok péppé válnak”). Igaz, vannak a válaszok gondolatmeneteiben ugrások, de melyik élőszóban készült és rádióban elhangzott interjúban nincs? Nem emlékszem, hogy a rádiót már a kezdetektől fogva zavarták-e, de ha nem is, magnetofon nélkül nehéz transcriptet készíteni. Maradjunk abban, hogy a Márai-interjú hazai másolója egy rejtélyes, művelt Márai-rajongó volt: a Névtelen Jegyző, kinek neve örökre homályban marad.

IV.

Tartozom az olvasónak egy felvilágosítással. Miért vettem elő a már többször idézett és Csicsery-Rónay István által kiadott Naplót? Azért, mert az interjúban Csicsery-Rónay egy kissé elveti a sulykot, amikor a sajtóhibákért Márait teszi felelőssé. Ezt írja: „A tárgyalás folyamán… az volt az érdekes, hogy neki egészen más felfogása volt a magyar ortográfiáról, és amikor az első korrekciót elvégeztem, akkor kiderült, hogy abba ő nem egyezik bele. Például, hogy a mosdót s-sel írjuk, mert ő zs-vel akarta írni. Át is javította. Vagy a szabálytól eltérően fogta fel a mellékmondatokat: kérdő mellékmondat esetén kérdőjelet tett ki (!) az egész mondat végére, jóllehet az állító mondat volt. Ehhez szintén ragaszkodott. Ennek következtében az utolsó, végleges korrekciót, gondoltam, legjobb, ha rábízom. Persze ma már tudom, hogy szerzőre bízni ilyet – nemcsak Márai, hanem bárki esetében – nagy könnyelműség. Ebből az következett, hogy ugyan a lehető legnagyobb békében váltunk el a kiadás után, ezzel szemben viszont megállapították, hogy százötvenhárom sajtóhiba van a kiadványban.” (Csicsery-Rónay István: Márai Amerikában, Kortárs, 2000/2. 73. o.)

Hát ezért a dölyfösen lekezelő megfogalmazásért vettem elő. Én ugyanis nem így emlékszem. A Napló még oxfordi egyetemista koromban került a kezembe, s már akkor felháborodtam a hibák tömkelegén, s teleírtam a margót javításokkal. Más emigráns kiadványokat is láttam, például a Látóhatárt, de semmiben nem találtam annyi hibát, hogy zavarta volna az olvasást.

Kezdjük tehát Ádámnál és Évánál. A magyar helyesírás szabályai Márai életében többször változtak, főként az egybeírás és különírás tekintetében. De ez nem zavarná az ártatlan olvasót, aki nem a betűképeket nézi, hanem a szöveget olvassa. Az olvasót a betűhibák vagy az értelemzavaró sajtóhibák bosszantják. Íme egy csokor, amivel Márai nem vitatkozott volna, Csicsery-Rónaynak viszont észre kellett volna vennie: „levelt írt”, „idözített” (31. o.); „örült mosoly” (33. o.); „A világra, amlyre”; „idö”, „müve” (38. o.). Először azt hittem, hogy a betűkészletből hiányzik a hosszú í, a hosszú ő és a hosszú ű. Ezekhez ragaszkodott volna Márai? Vagy Delacrix-hez (40. o.)? Nem folytatom. Ha egy oldalon átlagosan három-öt betűhiba maradt, akkor mit olvasott el Csicsery-Rónay? És még nem beszéltünk a vitatható hibákról. Nagyon szerénykedő ez a „megállapították, hogy százötvenhárom sajtóhiba van a kiadványban”. Ha csak annyi volna!

Sokkal egyszerűbb lett volna, ha Csicsery-Rónay töredelmesen beismeri, kezdők voltak a szakmában, vagy nem volt ideje a betűhibákat kijavítani. Nem pedig Máraira kenni az „örült mosolyt”. Más kérdés persze, hogy Márainak nem volt érzéke a porszemek lefricskázásához. Erről a nyomdai korrektor szokott gondoskodni. Jobban teszi tehát Csicsery-Rónay, ha az egész kínos ügyről hallgat.

Még arról sem vagyok meggyőződve, hogy Márai minden esetben tiltakozik, ha a szerkesztő felhívja a figyelmét az elírásokra. Hogy gyakran idéz emlékezetből: „ember lakott-e itt, vagy állat ólja” (50. o.) – idézi Kosztolányit („hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla” – Hajnali részegség). Hogy Walter von Karajan (55. o.) valójában Herbert. Hogy Kosztolányi iskolás emlékből őrzött novellájának a címe nem Omlette aux auburnes (59. o.), hanem Omelette ŕ Woburn. Itt a fülével idézett Márai. De ezt sem folytatom. Fontosabb mondanivaló került elő közben.

Ez pedig a Halotti beszéd otthoni kiadásai. Ami kiáltó példája nemcsak a szerkesztői túlkapásoknak, hanem a politikai cenzúrának. Egyszer valahol hallottam a verset szavalni, s egy részlet megütötte a fülem: „Egyszer kiás egy nagy tudós mint avar leletet.” Az előadás után odamentem a tanárnőhöz fejcsóválva, a kislány izgalmában átköltötte Márait, mert az eredetiben „avar lófejet” áll. A tanárnő komolyan rám néz: „Ez áll a tankönyvben.” Flottul megvédte diákját a tanárnő. Nem kezdtem meddő vitát. De most alaposan összevetettem a hazai szöveget az eredeti kiadással, és elámultam: ez a vers meg van hamisítva. Aki nem érzi az avar lófej és avar lelet közötti különbséget, menjen más pályára. Az avar lófejben szarkazmus van, az avar lelet lapos. Arról nem is beszélve, hogy „leletet” nem lehet kiásni, hanem az a „lelet”, amit kiástam. Ekkor még nem gyanakodtam politikai motívumra, bár az avar lófej hamis nacionalista képzeteket kelthet az olvasóban, hiszen innen már csak egy lépés az „avar lófő”! S mondom én: „szükségünk van nekünk erre, elvtársak?” Azért nem gyanakodtam, mert eleinte csak tapintatos kezek munkáját véltem felfedezni az olyan igazításokban, mint „A konzul… törli szemüvegét” az eredeti „… törli pápaszemét” helyett. Márai pápaszemet írt, ő tudja, miért. (Én is „pápaszemet” látok Gelléri Andor Endre közismert fényképén.) Ez is hamisítás. A nagy összefüggéseket a következő felsorolásban láttam meg. „Vagy »Rosszabb voltam, mint e z e k«?… »Magyar voltál, ezért. És eszt voltál, litván, román…« – így Márai. Hazai változat: „Vagy: rosszabb voltam, mint ezek? – Magyar voltál! Ezért! És szerb voltál, litván, román.” A tapintatos szerkesztői kezek megelégelték a balti népek emlegetését, és nagyvonalúan kicserélték az esztet szerbre. Egyrészt minek annyit emlegetni őket, esetleg valakinek eszébe jut, hogy ők is rab népek, másrészt a szerbekkel éppen békülünk (már nem láncos kutya Tito, miért ne tegyünk egy testvéri gesztust?). Arról nem is beszélve, hogy a központozás azt szolgálja, hogyan kell a szöveget mondani. Márai nem ordítozott. Rezignáltan beszél: „Magyar voltál, ezért.” A vájt fülű névtelen stiliszta kivörösödve üvölt: „Magyar voltál! Ezért!”

Egyetlen vigaszom, hogy a nagyítóval megvizsgált szövegbe a stilisztának sikerült egy durva helyesírási hibát is belecsempészni: „hasznos bölcseség.” Filoszhiba a „hasznos bölcsesség” helyett. Bölcseséget még semmilyen szótárban nem láttam. Tipikus filoszbölcseség eredménye. Valahogy úgy vélik, hogy [az ő] bölcse + -ság, -ség, s ezért etimolgikusan egy „s”-sel írandó.

Ezzel talán némi elégtételt szolgáltathatok az idén százéves Márainak. Legalább egy szónak a helyesírását ő is tudta.

Epilógus

(Az utólagos bölcsesség fénye) Fentebb közölt írásomat 2000. február 14–17. között írtam. Annak rendje-módja szerint légipostán azonnal elküldtem a Kortárs főszerkesztőjének, Kis Pintér Imrének. S ekkor újabb, nem várt fordulat következett be Márai-ügyben. Mátis Lívia, a Kortárs Kiadó igazgatóasszonya véletlenül meglátta a kéziratot, talán férje, Ambrus Lajos olvasópéldányát otthon, vagy a Kortárs szigorú tekintetű olvasószerkesztőjének (Tárnok Zoltán) íróasztalán, végeredményben mindegy, hogy hol. Arra viszont megesküszöm, bár nem voltam ott, hogy szemüvege felcsillant, amikor a címet elolvasta: Márai-dokumentum, hiszen éppen egy kötet Márai-dokumtentum kiadásán fáradozott, melyet a jeles fiatal irodalmár, Hafner Zoltán rendezett sajtó alá. „Még egy dokumentum!” – gondolhatta. Ám csalódott, mivel az interjú szövege rendelkezésére állt, a PIM Márai-anyagából került elő!

A hírt, hogy a Márai-interjú nem publikálatlan anyag, Ács Margit, a Kortárs egyik rovatszerkesztője közölte velem telefonon kíméletes tapintattal. Természetesen azt válaszoltam, hogy akkor dobják el a kéziratot, és felejtsük el az egészet. A cikket azért mégis újraolvastam, s a főszerkesztő biztatására úgy döntöttem, hogy változatlan formában közreadom, hiszen így szolgál a legtöbb tanulsággal.

De először is nézzük a tényeket. Az itt közreadott Márai-interjú a hozzám eljuttatott fénymásolat szerint a következő címmel jelent meg: A magyar emigráció feladatai. Írta: Dettre András. Márai Sándor idegenbe szakadt kiváló magyar író nyilatkozata a „Szabadság” számára. (Lelőhely: Szabadság, 1949. november 14., 271. sz. 2–3. o. – Mátis Lívia szíves közlése.)

Dettre Andrásról annyit sikerült kiderítenem, hogy 1948-ban Olaszországban élt, 1949-ben pedig kivándorolt Ausztráliába, ahol magyar és angol lapoknak dolgozott, és hogy a sport érdekelte. Az Irodalmi Újság Sárközi Mátyás által készített repertóriuma szerint a hatvanas években két „kisszínest” publikált ott.

A Szabadságról annyit kell tudni, hogy 1891-ben alapították, hosszú időn keresztül ez volt a legrégibb magyar nyelvű napilap, ami külföldön jelent meg. (Nem tudom, hogy megszűnt-e, de mintha átalakult volna hetilappá, amikor a clevelandi diaszpóra megfogyatkozott, talán az 1970-es években.)

Érdekes a két szöveg, tehát az én tulajdonomban lévő gépirat és a Szabadságban megjelent változat összehasonlítása. Egyetlen összeolvasás is elárulja, hogy a nyomtatott változatot szerkesztették, sokszor teljesen indokoltan, és a szerkesztő a már idézett új címmel fejelte meg a cikket. A változtatások közül három említésre méltó: (1) amikor Márai a hazai „élírókról” beszél, a szerkesztő megnyomta a plajbászt, és „kommunista párti élírók”-at mondat vele. (Ami azért egy kissé erős, ha az 1949 júniusától Válasz nélkül maradt Illyésre, vagy a Hódmezővásárhelyre száműzött Németh Lászlóra gondolunk, csupán a példa kedvéért.) (2) Örömmel láttam viszont, hogy az általam is kifogásolt „péppé vált szakadék” költői hasonlatát törölte a szerkesztő. (3) Viszont a befejezésben vagy a szerkesztői képzelet táltosodott meg, vagy ott felejtette a szerző által egyébként is túlírt befejezés utolsó mondatát: „Néhány perc, aztán részegen belebukik a tengerbe” (már ti. a nap).

A szövegváltozatok összevetéséből kétséget kizáróan kiderül, hogy a Szegeden 1955-ben előkerült gépirat az interjú eredeti szövege. Hogy ez az „eredeti másolat” hogy került Szegedre, továbbra is rejtély, ám elgondolkodtató, hogy Dettre András szegedi származású.

 

(magyarázom a bizonyítványomat) Nézzük most, hogy a rendelkezésemre álló adatok alapján hol vetettem el a sulykot. Egyedül a datálásban. Mert ahelyett, hogy a Márai-napló tanúságát – amit idézek is, mármint hogy 1948 legvégén Posillipóba költözött – komolyan vettem volna, inkább a lexikonok adataiban bíztam meg, melyek egybehangzóan azt állítják: 1948 és 1950 között Svájcban élt. (Cikkemben a rövidség kedvéért nem idéztem az összes lexikont, mely ezt állítja. Most azonban megadok további forrásokat, melyeket annak idején megnéztem: A magyar emigráns irodalom lexikona, H–M, 1992; Kortárs magyar írók kislexikona, 1959–1988, 1989; Mérő Ferenc: Emigrációs magyar irodalom lexikona, Amerikai Magyar Kiadó, 1966.) Összesen tehát hét lexikon szerint élt Márai 1948–50 között Svájcban. Felültem az egymás adatait másoló lexikonoknak. Márainak azért hittem kevésbé, mert a Naplókban gyakran rajtakaptam pontatlanságokon. Ebből persze badarság lenne azt a következtetést levonni, hogy az író saját magára vonatkoztatva megbízhatóbb forrás, mint életrajzírói vagy a filológusok. Egyszer így van, máskor meg nem. Most viszont azt kell hinnünk, hogy 1948–50 között nem élt Svájcban. Ezt megerősítette a Napló nemrégiben publikált teljes változata, melyből a Kossuth Rádió közvetített részleteket (2000. március első fele, esti adás). Az ott elhangzott részletekből megtudtuk, hogy Svájcban csupán néhány hetet töltött, olcsó hotelekben, és gyakran diákmenzán étkezett. A rövid svájci tartózkodás megmagyarázza az interjú egyik utalását: „meghívtak decemberre Svájcba”, ahova nem akar elmenni. Az újonnan közölt Napló-részletekből kiderült, miért: nagyon embertelen helynek tartotta. (Bár azt is meg kell említenem, hogy a teljes szöveg kiadói sem rakták rendbe a szöveget, például az általam is észrevett, Csicsery-Rónay kiadásában hibásan idézett Kosztolányi-sorokat: hibásan mondta a színész is a rádióban.)

Konstrukcióm építésében ez volt tehát az eredendő bűn. Minden ebből következett: az is, hogy rádióban elhangzott interjúnak tekintettem, s emiatt egy évvel későbbre datáltam, mint első ránézésre véltem (1950); hiszen a Szabad Európa Rádió csak 1951-ben alakult meg! Az új adatok birtokában könnyű lett volna átdolgozni a cikket megjelenése előtt, ám szövegem csak így hiteles, melléfogásom dokumentálásával, mely az olvasót remélhetőleg elszórakoztatja, az igen tisztelt tudós kollégákat pedig harsány kacajra ingerli.