Hellenbart Gyula

A „finnugor démonok”

Németh László és a humboldti művelődéseszmény

Wilhelm von Humboldt 1820-ból eredő megállapítása, amely szerint a nyelvek különbözősége nem „hangok és jelek”, hanem „világnézetek” különbözősége, mindmáig érdekes felfedezés, amelyhez azóta persze több neves nyelvész és filozófus is eljutott. A finnugor népek számára, érthető módon, különösképp izgalmasnak tűnik ez a megállapítás, hisz ennek alapján joggal tehetik fel a kérdést: miféle „világnézetet” is kaptak a sorstól ők, akiknek az indoeurópaiakétól olyannyira különböző, „agglutináló” anyanyelv jutott osztályrészül. Mennyiben más az ő világlátásuk, mint a körülöttük élő népeké? Mit látnak meg a világból, amit mások nem látnak, illetve mi az, amit mások látnak és ők nem?

A modern tudomány ezekre a kérdésekre meglehetősen komplikált és nem túl izgalmas válaszokat ad. Mi azonban maradjunk a 19. századi német kultúrfilozófus eszmevilágában. Mert bármit értett is közelebbről Humboldt „Weltansicht”-en, annyi bizonyos, hogy felismeréséből didaktikai és művelődéspolitikai téren fontos következtetések adódnak, éppenséggel a kisebb népek számára, amelyek rá vannak utalva a szellemi importra. Kiolvasható belőle ugyanis az útmutatás, hogy az ifjúság oktatása során gondosan kell ügyelni az anyanyelv sajátosságaiból adódó követelményekre. Kivált az általános érvényű filozófiai vagy szellemtudományi ismeretek befogadásában, amelyek idegen nyelvű és történetileg is eltérő fejlődésű kulturális környezetben, nevezetesen Nyugaton születtek és nyertek megfogalmazást. Nyilván helyesen értelmezzük hát Humboldt megállapítását, ha azt a következtetést vonjuk le belőle, hogy az importálandó igazságokat mindenkor tanácsos hozzáigazítani az átvevő anyanyelv genuin szerkezeti és szemantikai sajátosságaihoz: a befogadó észjárásához. Ez természetesen nem egyszerű feladat, ám ha elmulasztjuk, fennáll a veszély, hogy egy-egy megtanult univerzális (vagy annak tartott) tantétel megemésztetlen „idegen test” marad a tanuló tudatában.

Hans-Georg Gadamer heidelbergi filozófusé (századik életévét a napokban töltötte be) és az általa megalapított modern hermeneutikáé az érdem, hogy Humboldt felismerését gyakorlatilag hasznosítható módon értelmezhetjük, méghozzá nemcsak a tudomány, hanem a művelődéspolitika számára is. Hogy mennyire időszerűek Gadamer Humboldtot értelmező fejtegetései, azt most szemléletesen tanulmányozhatjuk ama kelet- és közép-európai országok szellemi életében, amelyek oly buzgón igyekeznek az Európai Unió tagjaivá válni, s amelyek „szellemi infrastruktúráját” evégből tanácsos megreformálni. Mert ha a csatlakozást nem pusztán gazdasági és politikai, hanem szellemi feladatként is kezeljük, akkor – paradox módon – e reformok a nemzeti sajátosságoknak nem az elfojtását jelentik, hanem, a fent mondottak alapján, éppenséggel az anyanyelvi és észjárásbeli reflexek következetes figyelembevételét. Mert a nyugati nyelvek és kultúrák lényegében öntörvényűen fejlődtek, azaz nem álltak tartósan mélyreható idegen befolyás alatt, saját forrásaikból, saját hagyományaikból merítve modernizálódtak. Ezt az előnyt a „későn jövő” népek természetesen már nem hozhatják be – a Templomot utólag nem lehet felépíteni! –, de az öntörvényűség követelményeire azért még mindig ügyelhetnek. Még mindig beláthatják, hogy a Nyugathoz való hasonlítás számukra, különös módon, az önmagukhoz való hasonlítással, az autenticitás felértékelésével kezdődik (a mélymagyarságéval, fűzhetjük hozzá). Más szóval beláthatják, hogy a szellemi importot ajánlatos némi filológiai kritikával kezelni, hiszen a meg nem emésztett, avagy ideológiává deformált nyugati filozófiák alkalmasint szellemi méreggé válhatnak, s ahelyett, hogy világosságot gyújtanának az agyvelőkben, inkább zavart okoznak. Gadamer ama tételéből ugyanis, hogy a hagyomány nem akadálya, hanem előfeltétele a megismerésnek (!), erőltetés nélkül levonhatjuk ezt a következtetést.

Nem árt Gadamer eme tételét párszor megforgatni és „ízlelgetni” a fejünkben, hiszen homlokegyenest ellenkezik a szellemi kultúráról alkotott közkeletű felfogásunkkal, amely nem ismer regionális, illetve nemzeti hagyományokat, csak egyetemes szellemi műveltséget, s amely így nevetségesnek is tartja Németh László autenticitáson alapuló különbségtételét.

S nem képtelenség-e valóban, hogy a mi jórészt paraszti vagy hétszilvafás hagyományaink legyenek útmutatók a modern Európa szellemének elsajátításában?…

Nem képtelenség. Sokkal problematikusabb az a hegeliánus eredetű értékrend, amelyben a szellemi importból származó, jól-rosszul lefordított, úgynevezett univerzális igazságok a mértékadók, míg az anyanyelv szempontjai csupán „partikulárisnak”, magyarán: provinciálisnak számítanak. Sokkal problematikusabb, hogy szívesebben kezdjük a gondolkozást a kész absztraktumoknál, a két-három mondatban definiált izmusoknál – ezekkel oly könnyű labdázni! –, semmint hogy a tapasztalati tényekből, arcunk verejtékével, magunk absztraháljunk, s megalkossuk magunknak saját realitásunk kategóriáit. Sokkal problematikusabb, hogy egy tucat értelmiségi, legfrissebb olvasmányai alapján, olyan nyugati filozófiai újdonságokról cikkezik, amelyek fényévekre vannak a száz éve egy helyben topogó hazai köztudat problémáitól. Világirodalom-fogalmunk kikezdhetetlen tekintélye s a fölöttébb diffúz „világirodalmi” jelző folytonos használata is éppúgy hamis műveltségfogalmunk következménye, mint anyanyelvi művelődésünk fundamentális fogyatékosságainak és ferdeségeinek a szívóssága is. A sutaságok kigyomlálására, az anyanyelv belső törvényeinek érvényesítésére irányuló kezdeményezések rendre marginalizálódnak is, akár Karácsony Sándor, akár Péchy Blanka vagy mások fáradozásaira gondolunk.

Kétségtelen, hogy az ilyen erőfeszítések gyakran érzelmes-retorikus modorban jelentkeznek, s ezzel elrettentik a nemzeti pátosztól idegenkedő embereket. És nem is az a fontos, hogy „édesnek” nevezzük anyanyelvünket, vagy hogy szerelmet valljunk neki, hanem az, hogy tiszteletben tartsuk írott és íratlan törvényeit, s ne akarjuk erőnek erejével idegen formulák Prokrusztész-ágyába kényszeríteni. Inkább arról kellene gondoskodnunk, hogy ez a nyelv simán működő szerkezetté válják, amely hagyományos beidegződéseivel és bevett formuláival maga viszi előre a beszélőt, és nem kívánja meg tőle, hogy rögtönözzön, s botladozva keresse mondatai befejezését.

Ha rövid pillantást vetünk Gadamer munkásságára (1960-ban megjelent főművét, a Wahrheit und Methodét korán elhunyt tanítványa, Bonyhai Gábor fordította magyarra), talán könnyebb megbarátkoznunk a belőle adódó „narodnyik” következtetésekkel. A hermeneutika eredetileg régi szövegek értelmezésének volt a tudománya, amelyet főképp a Bibliát tanulmányozó teológusok műveltek. Modern változata arra a tapasztalásra épít, hogy minden nyelvi megnyilatkozás válasz egy kérdésre, tehát csak akkor érthető meg valójában, ha ismerjük a kérdést, amire felel, és a szellemi légkört, amelyben felmerült és megfogalmazódott. Nincsenek abszolút igazságok, amelyek elszigetelten állnak a világban, minden leírt vagy élőszóban előadott szövegnek megvannak a maga előfeltételei és előzményei, megvan a maga történelme, mint ahogy a befogadó szellemi adottságait is meghatározzák a hagyományok. Gadamer is arra tanít, hogy valamit megérteni nem annyira egyéni teljesítmény, mint inkább a bennünk működő, az észjárásunkat és magatartásunkat nagyrészt meghatározó hagyomány műve. Ettől függ, mit és hogyan tudunk beilleszteni a világképünkbe, az anyanyelv által hordozott lelki-szellemi struktúrába. Elsősorban az a kérdés, tudunk-e már valamit, amihez egy-egy új ismeret kapcsolódhat, van-e valamiféle „Vorverständnis”-ünk, amiben az új mintegy „megfogódzhat”. Mindegy, hogy ez a fogódzó alkalmasint csak egy mítikus elképzelés vagy sima előítélet. Vannak ugyanis „produktív előítéletek”, amelyek a befogadás első lépéseként hasznos funkciót tölthetnek be (még ha netán hétszilvafások is). A fontos csak az, hogy otthonosak, szervültek – hogy ne mondjuk: zsigeriek – legyenek tudatunkban. Így segíthetnek abban, hogy sajátunkká váljék, ami korábban idegen volt. A művelődés tehát, Gadamer szerint, nem elidegenedés, hanem „hazatérés önmagunkhoz”.

Teljesen ebben a szellemben írta a maga idején Karácsony Sándor: „Nem hajánál fogva előrángatott második kérdés tehát a magyarság kérdése pedagógiai vizsgálódás közben, hanem a modern nevelésből természetesen folyó következő kérdés. Nem lehet nevelésünk úgy modern, hogy egyúttal magyar is ne legyen. Nem értheti meg a magyar növendék nevelőjét hamarabb, csak akkor, ha az is magyar módra próbálja megértetni magát vele. Nemcsak magyar nyelven, hanem magyar módon is.”

Az utolsó mondatot Karácsony Sándor bízvást elhagyhatta volna, ha anyanyelvünk magában foglalja a magyar módot is. De hát épp az a baj, hogy nem foglalja magában, hogy a modernizált magyar nyelv nincs összhangban a magyar észjárással, hogy modernizálói nem voltak tekintettel rá, nem „egyeztettek”. 20. századi nyelvünk ilyenformán „…tartalomban is, formában is idegen, fordítás-nyelv. Kevert nyelv, olyan, mint a bennszülöttek torzította angol, spanyol, portugál…”, mondja tovább Karácsony.

A torzulások nagy része a kiegyezés korából ered, de tudjuk, hogy a baj már a 19. század elején elkezdődött. Ady is felhánytorgatta a dolgot, de végül is Németh László volt az, aki keményen Kazinczy szemére hányta, hogy „egy félreértett emelkedettség és finomság nevében” pusztító hadjáratot folytatott a régi magyar nyelv ellen. Csonkította, porhanyította, eloldotta: „A magyar, mint a finn vagy a szláv: hosszú szavakra hajló nyelv. Katona vagy Ady pátosza nemcsak elbírja, de lélegzetet is vesz bennük; s az irtózás tőlük a magyar tömörséget bontja. Ha azt mondom: ördög a kényeskedhetnékjébe: vétettem Kazinczy ellen, a finnugor démonok azonban ragokként összekapaszkodva rámnevetnek.”

Mit jelent ez? Hogy értsük ezt a meglepő képet, amely egész bizonyosan nem futó szellemeskedés? Ha gyakorló hermeneutikusként olvassuk, aligha lehet kétséges, hogy azt jelenti: az anyanyelv otthonosságot és biztonságérzetet ad a fogalmazásban (a Humboldt nyomaiban járó német anyanyelv-tudományi irodalom ismerőinek ez nem újság).

Az idézet a Kisebbségben című esszéből való, abból, amelyre mértékadó esztétáink rámondták: kivonulás Európából. Pedig inkább bevonulási kísérlet volt. Csakhogy Németh nem a könnyebbik végén fogta meg a dolgot, a nyugati orientáció számára nem kész modellek, hanem a szemlélet és az intellektuális munkamódszerek átvételét jelentette. Például a hagyomány és a történelemtudat döntő szerepének az elismerését. A Debreceni Káté vitatott posztulátumát, a „hagyományaink belső udvarára” való visszahúzódást, ami egyáltalán nem elfordulást jelentett Európától (a Tanú szerzőjét ilyesmivel vádolni!…), sokkal inkább a nyugat-európai művelődés kontinuitásának példája inspirálta. Nem véletlen, hogy Edmund Husserl ez idő tájt hasonló meggondolásokból hasonló irányba hirdetett visszatérést, amikor is, amint mondta, a „filozófia jelenlegi szétforgácsoltságából” keres kiutat a biztos ismeretekhez, a „dolgokhoz magukhoz”. A nevéhez fűződő fenomenológia a filozófiai újrakezdés kísérlete volt. A Németh-féle visszahúzódás a magyar szellemiségnek keresett újrakezdési lehetőséget, biztos talajt ahhoz, hogy magába szállhasson, és (ha úgy tetszik: a finnugor és más hazai démonok társaságában) magához térhessen a rázúduló ilyen-olyan ideológiák kábulatából.

Németh voltaképp a humboldti műveltségeszményből vonta le a következtetéseket, amikor leszögezte: „A kultúra nem ismerethalmaz, amelyet zsákolnak s tengelyen vagy hajón átszállítanak a szomszéd országba. A kultúra egy nagy néptest életében kialakult szellemi és erkölcsi szokásjog: ízlés, etikett, gondolkozásmód, amelyben éppolyan otthonosan kell éreznünk magunkat, mint a bőrünkben.” S ehhez a megállapításhoz kapcsolódik egy mindeddig kevéssé tudomásul vett, napjainkban azonban minduntalan keserű igazolást nyerő megállapítás: „Kelet-Európa népei nem teremtették a kultúrát, amelyet elfogadtak: idegen vérmérséklet gőzébe burkolóztak, idegen életben kialakult szokásjogot öltöttek magukra. Míg a görögök, latinok, a Nyugat népei magukra szabott kultúrában éltek, Keleten kétféle művelődés van: fenn az idegen iskolát járt keveseké s lenn a magára hagyott néptesté…”

A 20. század európai filozófiájának egyik fontos témája a nyelv, pontosabban a nyelv és a gondolkozás viszonya. Egyebek közt Husserl is foglalkozik vele, amikor például arról ír, hogy a nyelv „elcsábít” bennünket az érzékeinkkel tapasztalt világ konkrét jelenségeitől, hogy az idők során a szavakban, illetve fogalmakban egymásra rétegeződött jelentések alatt elvész az eredeti tapasztalás evidenciája. Ezért a passzívan átvett vagy örökölt kész fogalmak eredeti értelmét pontról pontra, rétegről rétegre visszamenve reaktiválnunk kell. Bergson arról beszél, hogy fel kell törnünk „a szavak jegét”, hogy alatta fölfedezhessük a gondolatok szabad áramát. Wittgenstein figyelmeztet: a szavak leegyszerűsítik, sematizálják az eleven valóságot, hisz fölöttébb különböző dolgokra használják ugyanazt a szót stb.

A maga módján, szóval futólag, távol minden filozófiai témától (Bogárdi diófa cím alatt elmesélve egyik regénye születését) Németh is kifejti a maga nyelvkritikáját, ami azonban, az előadásmód gyökeres különbözősége ellenére, teljesen összhangban van az idézett filozófusokéval: „A nyelv elvon. Táj, ház, domb, férfi: kimondva annyi tájat, házat, dombot, férfit jelent, hogy egyiket sem mutatja többé; a nyelv »tája« bizonytalanságával jobban hasonlít a világűrt betöltő éterhez, mint egy dunántúli bozótos horpadáshoz. A lélek erre az elvonásra képtelen. Minél frissebb, annál képtelenebb. Amikor azt mondják neki: táj, ő a maga egységein kezdi számolni, mint a felhívott gyerek a pad alatt tartott ujjain. Táj: felsőgödi Duna-kanyar, ház: zöld lomb közt egy sáv eternittető; domb: erről eresztettünk sárkányt; férfi: itt van a fülemnél a zúzos bajusza. A nyelv egyezményes jelei mögött a lélek a múltra és a múltból fordít; ami a nyelv tág körében: a világ, az az ő szűk körében: a szülőföld.”

Meglepő, mennyire összhangban vannak Németh fejtegetései a Nietzsche utáni német filozófia, a Lebensphilosophie alapvető eszméivel. Nemcsak Husserl és Gadamer, de Dilthey és Simmel gondolatvilágával is. A különbség köztük csak abban van, hogy Németh a szó szoros értelmében magyarul fogalmaz. Nem pusztán magyar nyelven ír, hanem folyamatosan a hagyományos magyar képzeletkincsből merít, s gondolattársításai is hazai aromájúak, többnyire akkor is, ha témájuk egyetemes jellegű. Ezen az intellektuális szinten nincs magyarabb írónk. Értekezései – épp e sajátosságuk folytán – kitűnő eszközei lehetnének egy intelligens nyugati orientációnak, az import és saját hagyományok egyeztetésének. Ám ezek az eszközök mindenestül parlagon hevernek.

Németh László nem szerette a filozófiát, legalábbis ezt állította magáról. „Klorofiltalan növénynek” nevezte, s még azt sem tartotta fontosnak, hogy hangsúlyozza: különbséget azért csak tesz a filozófus lángelmék és a katedrafilozófusok között. Mert tett, sőt különféle témákat boncolgató fejtegetései során ő is filozofált, csak épp a maga nyelvén, messze elkerülve a bevett akadémikus terminológiát. És persze a lépésről lépésre haladó módszerességet és alaposságot is. (Ezzel sokat ártott is magának: gondolati prózájának egy részét vagy értetlenség, vagy félremagyarázás, vagy teljes visszhangtalanság fogadta, gyakran még tisztelői részéről is.)

Gondolkodói magatartására és stílusára egyformán jellemző egy vallomásnak tekinthető passzus a Kísérletező emberben: „…az igazi racionalista nem az, aki az értelem gömbjébe zárja magát, s ott készen kapott vagy maga csinálta fogalmakkal játszik, s nem vesz tudomást arról, ami kívüle van, hanem az, aki mint egy nyugtalan, kutató fénycsóvával, minél mélyebbre próbál a rációval a sötét tengerbe, a kikutathatatlannak tűnő ösztönösbe, az »irracionálisba« levilágítani, s nem nyugszik, míg azt, ami csipeszei elől a megmagyarázhatatlanba újra és újra visszacsúszik, valahogy mégis meg nem fogja…” – majd egy oldallal arrébb ugyanaz a mondanivaló, más képpel: „az ösztönt akarjuk meglepni, amint reflexeivel a szervezet bozótjából kicsap”.

Számára ez a magatartás jelentette az európaiságot. Az „értelem gömbjébe” zárkózó filozófus képével nyilván a német idealizmusnak – és alkalmasint magyar epigonjainak – adott egy oldalvágást, de ez nem változtat azon, hogy briliánsan megfogalmazta a modern nyugati tudományosság és civilizáció filozófiai alapelvét, a szubjektum–objektum kettősséget. Hogy ez az elv egy idő óta válságban van, mert uralma a természet kíméletlen leigázásához vezetett, az más kérdés. Számunkra itt az a lényeg, hogy Németh jobban megértette a nyugati szellemi magatartást, mint a magyar humán értelmiség irodalmárok vezette derékhada, amely kétszáz éve kvázivallásos áhítattal térdel a bálványként tisztelt Nyugat előtt. A hasonnevű folyóirat közismert korai reklámján egy szoborszerű férfialak tárt karokkal siet a túlvilági fényben, feltámadott Megváltóként ragyogó folyóiratcím felé.

Ez is paradoxon a javából.

Németh László érdeklődésének, írói elkötelezettségének középpontjában Kelet és Nyugat, pontosabban a Nyugat-Európa és keleti peremországai közti, mélyre nyúló kulturális különbség állt. Heves érdeklődéssel, de tárgyilagosan, minden rajongó felhang nélkül foglalkozott az európai szellem halhatatlan alkotásaival. Többek közt 1932-ben írt Goethe-esszéi példázzák világosan ezt a felnőtt szemléletet, a Gundolf-féle áhítatos „körülcsodálkozás” elutasítását. Nyugat felé tekintve elsősorban a peremhelyzetünkből adódó ésszerű magatartás receptjét kereste, e peremhelyzet elfogulatlan feltárása, a belőle adódó problémák és értelmiségi feladatok hol fogalmi körülírása, hol epikus ábrázolása volt a szívügye. Az Égető Eszternek is voltaképp ez az alaptémája: a magasabb szellemi műveltség otthontalansága egy elmaradt társadalomban. A regény hősein, az „őrülteken” átok ül: műveltségük nincs szinkronban az őket körülvevő világgal, tudásukra nincs igény. Szerzőjük szerint abban a betegségben szenvednek, amelyben a nagy orosz regények hősei is: „a nyugati gondolkozás nem forrt össze bennük a szarmata lélekkel”.

Az 1934-ben megjelent Ember és szerep egyik (éppoly megszívlelendő, mint ignorált) értekező passzusában képgazdag leírását nyújtja a nagy kultúrhistóriai különbségnek, amely a Nyugattól bennünket elválaszt: „A nyugati író beáll egy nagy kultúrvidék valamelyik parcellájára, arra, amelyik természetéhez legközelebb esik, elülteti és gondozza növényeit, s magát a tájat rábízza a százados természeti és társadalmi erőkre, amelyek földjét lerétegezték, s művelt föld és művelő ember viszonyát azon a területen vérbe ivódott szabályokkal rögzítették. A magyar írót az elhanyagolt táj nyugtalanítja; míg palántáit kirakja, a szomszéd vadvizek emelkedését nézi, a kötetlen homokbuckák vándorlásától retteg, banditák ellen szervez álmos farmerekből megbízhatatlan szövetségest. A tájat szeretné rendezni, amelyben él; a társadalmi és történelmi erőket pótolni, amelyek elmaradtak; egy évszázad lenni egy ember helyett – geológiai erő ott, ahol kertész. Mindebben van valami lázas, görcsszerű, kétségbeesett. De ha az ilyen, kapa és kard közt kapkodó földművelő egyszer le tud mondani a tájról, behúzódik kerítése mögé, s azt mondja, művelem növényeimet, amíg művelhetem, és elvakítva-elsüketítve magát a kerítésen túli káosz iránt úgy kezd élni, mint egy író, maga is meghökken a túl gyors megkönnyebbedéstől, szinte gyanús neki, hogy ilyen kevés fáradsággal ennyi mindent vihet végbe, egész nap dolgozik, s ez a dolog mintha pihenés lenne. Így voltam most én is. […] Ekkor értettem meg esztétatársaim utálatát az én lázas tájrendező őrületem iránt, s ekkor értettem meg a magam megvetését is őirántuk.”

Túl messze elvezetne témánktól, ha megpróbálnánk e két írói magatartás konfliktusát valamiképp feloldani. Ez nem is lehet feladatunk. Bölcsebbnek tűnik eltanulni Némethtől azt az illúziómentes szemléletet, amellyel – minden panaszkodás, önrészvét és sebmutogatás nélkül – regényben-esszében oly plasztikusan ecseteli szellemi kultúránk helyzetét. Nem átall beszélni a fogyatékosságokról, nem fél úszni az ár ellen, és nem próbálja nyugativá kozmetikázni azt, ami nem az.

Voltak vitatható elgondolásai, amelyeket bízvást elfelejthetünk, de ahol nyugati mércével vizsgálja teljesítményeinket, ott nagyon érdemes figyelnünk rá. Olyannak mutat bennünket, amilyenek tényleg vagyunk. Emlékeztet arra, hogy ha a teremtőtől egyszer finnugor anyanyelvet kaptunk, akkor fogadjuk el azt végre, és ne tegyünk úgy, mintha voltaképp telivér indoeurópaiak lennénk.