Illyés
Gyula
Napokig nem beszéltünk…
Napokig nem
beszéltünk. Csöndesen,
szótlan szunnyadtál bennem, kedvesem,
nem dúltad föl egyetlen percemet,
fájdalomtalan szerethettelek.
Fájdalomtalan, öntudattalan
lettél – mi is? Én lettél, én magam!
Ha meg-megkérdtem, hol vagy, mit csinálsz,
bentről, magamból jött megnyugtatás.
Ma reggel aztán, mire ébredek,
halk susogás csiklandja szívemet.
Te beszélsz. Oly rég vártam! Te beszélsz,
és semmi vita, semmi szenvedés!
Kibékültünk! Kedves, kezes, szerény
vagy újra, és a világ újra: fény,
s az vagyok én is. A lelkem csupa nap,
hogy újra így nekem adtad magad!
Öt percre
Öt percre
nem gondoltam rád. Be jó
volt, istenem,
öt percre tőrdöféstelen
lélekzenem!
Öt percre nem gondoltam rád. Milyen
meglepetés:
kiállt a sajgó szerelem,
nem szúrt a kés,
lazult a szorító marok, megállt
a fulladás,
elszállt a féltés, a gyanu,
leszállt a láz.
A megcsitult szív hogy csodálkozott.
Való? Igaz?
Nem vagy! Hiány vagy! Annyi sem.
Halott! S ha az?
Öt percre az örökviharú ég
tisztást kapott.
S most annál reménytelenebb, ahogy
megint zuhog,
csattog és dörög, idegemen át
földek-egek
bömbölik, nincs egy pillanat tovább
tenélküled!
(1938)
Kentaur
Tagjaimon egyeduralmam
megtöretett,
szemem nem akar egyebet látni
csak szemedet.
Téged a fül csak, téged a kéz csak,
meg az ajak.
Hol a vezér? Zúg, forr, kavarog vak
hévben a had.
Szökevény ujjaim, pártütő nyelvem!
S ahogy az ész
– mit neki a rend! – megszálltan a végzet
szemébe néz!
Vágtában megyek, vaktában az úton,
bárhova visz,
akár az a Szörny, ki nemcsak a lovas volt,
de lova is!
Emlékezz rám…
Emlékezz rám. Mi nyoma lesz, hogy éltem?
Mi értelme? De egy-egy napomat,
egy-egy órámat, megtisztítva szépen
neked adnám, ki örök tanu vagy,
azt remélve, hogy nálad megmarad.
Nálad, aki a nem mulandó szépség
s hűség képeként jössz oldalamon.
Gondolj reám. Azt, ahogy benned élnék
ha órákra is, azt az agyadon
áttisztult lényt tán én is vállalom.
Őrizz, amíg élsz, féltékenyen.
Hogy vigyázhassak rád, vigyázz reám.
Mert eldobom, mert mire jó nekem
emlékem is a halálod után?