Mesterházi Mónika

Evidenciáról és értelmezésről

Megjegyzés Tamás Ferenc Nemes Nagy Ágnes-tanulmányához

Mikor az MTA Nemes Nagy Ágnes-megemlékezésén Tamás Ferenc verselemzését hallgattam, kezemben a kötettel figyeltem, ahogy pontról pontra: pontosan követi a vers szövegét. Nagyon fontosnak éreztem például a verscím önironikus gesztusának megfejtését. Egyetértve hallgattam, ahogy az elemzés kiemeli a vers érzelmi-gondolati ívét, azt, ahogy a költő a szemrehányások után a bizalom fölidézésén át mintha békét kötne Istennel. És akkor valami számomra teljesen váratlan dolog történt: Tamás végkövetkeztetése épp az ellenkezője volt annak, ahogy én mindig is értelmeztem a verset. Akkor ezt nem volt alkalmunk megvitatni.

Most, ahogy a kéziratot olvasom, megint csak megállok a konklúziónál. Úgy érzem, a külső analógiával Tamás Ferenc átvált a (közös) olvasásról a saját olvasatába, mielőtt a verselemzést lezárná. (Illetve, bocsánat, eddig is a saját olvasata volt, csak idáig egyetértettem vele.) De térjünk vissza a szöveghez, és az elemzés eddigi módszeréhez. „Van odafönted? Van neked fölötted?” – kérdi az Istent a beszélő, miután felidézte, amiért élni érdemes: a citromalmát, a délutánt, az „odafönt” ráérős nyugalmát.* Nem tudjuk, mi a válasz, de olyan valami, amitől a beszélő megtorpan: „Egy szót se szóltam.”

Tamás Ferenc számára az a nyilvánvalóbb, hogy a költő „… mintha… megkínálná Istent a magassággal”. „…lehetséges, hogy az Istennek is van odaföntje.” Így azonban a verszárlatot szerintem nem értelmezi elég drámainak: „Az Istenről beszélni, bármit mondani róla, a kiismerhetetlenről, a nem emberi fogalmak szerintiről, végtelenül kockázatos. Ennek jelzése is lehet a záró sor: »Egy szót se szóltam.«”

Én mindig úgy gondoltam, hogy a válasz: nincs. Hogy sokkal rosszabb az Istennek, ha nincs mihez képest élnie, ha világának nincs emberi struktúrája, nincsenek emberi határai, erkölcsi értelemben sem, felelősség dolgában sem, ha tehát nem folytatódik a sor: Ádáz kutya – Babits költő – Isten (vagy: mezei egér – Burns költő – Sors) valami Isten fölötti hatalommal. A teológiához nem értek, mindezt a versből, a vers alapján gondolom.

De végül is mindegy. Erre jöttem rá az előadás hallgatása és a tanulmány olvasása között. A lényeg: hogy Nemes Nagy Ágnes a kérdést nyitva hagyja. És ezért töltjük be a hiányt azonnali, evidens olvasatunkkal. A költő másutt is hasonlóan jár el. Lázár című versében mit mond? „Mert feltámadni épp olyan nehéz.” Evidens. Mint meghalni, olvassa valaki. Dehogyis, olvassa valaki más. Mint élni.

Hogy miért hagyja nyitva, annak is kétféle oka lehet. Az egyik elég valószínű, ennyire tudatos költő esetén különösen: nem akarta megmagyarázni. De ott van a másik lehetőség is: ami általánosabban emberi: hogy ő is evidensen értette így vagy úgy, hát miért törte volna meg fölöslegesen a drámai súlyú verszárlatot? Mindenesetre a megértésben az érveken túl (vagy innen) az evidenciáknak nagyon nagy szerepük van. Úgyhogy nemcsak jogunk van azonos szövegeket ellentétesen érteni, de nem is mindig tehetünk róla.

 

*(Nem gondolom „jelentéktelennek” e tapasztalatsort, Nemes Nagy Ágnes költői törekvése szerint épp az efféle névtelen tapasztalatoknak akart polgárjogot szerezni.)