F. F. fája
Titkokat kellene megfejteni, Feri, mindenekelőtt talán azt, hogy immár
kerek tíz éve merre barangolsz, ami számunkra, evilági halandók számára
mégiscsak a legnagyobb titok, a titkok titka.
Ezen töröm a
fejemet, és még sok minden máson, komolynak vélt és haszontalan dolgokon,
miközben egy bálványt faragok.
Mert
rákaptam a faragásra.
Ha már nem
tudok verset faragni, jóllehet néhányszor megpróbálkoztam vele, persze
sikertelenül, mert a kutya se ugatta meg őket – egy kivételével, azt se
mívessége miatt, hanem inkább azért, amit el szerettem volna benne sírni… tehát
ha már nem tudok verset faragni, megpróbálkozom a fával.
Most épp a
Te fádnak egy darabját forgatom a kezemben.
Állt „annak
idején” az ablakotok alatti piciny parkban, a Pirosi út elején egy fa, amelynek
akkor még nem tudtam a nevét, talán Te sem, elgyönyörködve benne, megrendült
arccal egyszer így mutattál rá: „Apokaliptikus szépségű!”
Akkor
figyeltem fel először erre a vörös bugákat termő díszfára. Azóta a nevének is
utánanéztem: ecetszömörce. Amit pedig általában ecetfának ismerünk (még József
Attila versében is ezen a néven szerepel), az tulajdonképpen bálványfa. De
mindez nem tartozik a megfejthetetlen titkok közé.
Apokaliptikus
szépségű – mondtad tehát arra a díszfácskára, amelynek az éjjeli vihar
lehasította egy ágát. Talán ez rendített meg. Hiszen a költőket annyi minden
megérinti. Bizony olykor még egy árva fűszál is. Valami látomásszerű
ragadhatott meg a vihar által lehasított ágban, az egész fában, úgy, ahogy ott
állt, illetve ahogy akkor Te megálltál előtte? Mert az apokaliptikus
látomásszerűt, végítéletszerűt jelent, fenyegető, misztikus jóslatokat.
Most azt
szeretném Neked elmondani, hogy itt, a szomszédságomban egy jóembertől néhány
darab szömörcefát kaptam, egyiket most farigcsálom, miközben azzal gyötröm
magamat, merre járhatsz most. Most. Mert most mi még itt mászkálunk, ahol
távozásod óta mind bizonytalanabb a helyzetünk. Ma, hazafelé jövet,
elbámészkodtam azon a háromszögletű terecskén, amit Rólad neveztek el; ez a
tér, amint Te már ezt nem tudhatod, a Miroslav Anti´ utcában folytatódik, illetve az az utca torkollik
ebbe a térbe. A térnek van egy kicsiny története, vagy talán kettő is – miután
fölszögezték a sarkára a neveddel azt a kék táblát, nemsokára valaki leverte,
aztán viszszaszögezték, majd újra leverték. Bada Pista, a gyűjtő, megszerezte a
meggyalázott táblát, s magával cipelte a rendezvényeire, hogy bejelenthesse a
hallgatóságnak: érezzék magukat a Fehér Ferenc téren! Hiszen immár ott
díszelgett a tábla előttük a terem falán… De nemcsak Téged akartak erről a
térről kiebrudalni, Csáki Lajos szobrát is ledöntötték azok, akik azt hiszik
magukról, hogy Újvidék városa egyedül az övék. Jó ideje azonban újra a helyén
van a táblád, nem tudom, a tér lakói közül tudja-e valaki, ki is volt az a
Fehér Ferenc.
Nekem
szomszédom volt, mégpedig a város két különböző pontján is. Így is szólított
meg, ha néha találkoztunk: „szomszéd”. Mert noha szomszédok voltunk, meglehetős
ritkán találkoztunk. Jobban mondva: nem jártunk össze. „Közös dolgainkat”
mindketten egymagunkban beszélgettük meg.
Fehér Ferenc
költő volt, tíz éve halott. Egy fehér márványtömb alatt egy irdatlan temetőben
pihen. A lakásába idegenek költöztek, ahogyan az általában lenni szokott. Ha
annak idején nem is nagyon jártunk össze, tudtam, mindig tudtam, hogy itt van a
szomszédságunkban; ha későn tértem haza, felnéztem a dolgozószobája ablakára:
fönn van-e még? Önkéntelenül egy ideig még „azután” is, akkor, amikor az
ablakára fölkerültek azok az „idegen” függönyök.
Hol járhatsz
most – kérdezgetem magamtól farigcsálás közben –, megtaláltad-e a helyed abban
a határtalan térben, otthonra leltél-e abban a végtelen időben, tudod-e, hogy a
neveddel jelzett téren egy könyvkiadó is fészket rakott, talán épp abban az
épületben, ahol egy pártklub, pártkocsma is megnyílt? Nemegyszer jutott
eszembe, hogy betérek egy targyira, de amióta itthagytál bennünket, nagyon
veszélyesek lettek ezek a balkáni kocsmák. De nem is annyira a targyi vonzott
volna oda, hanem arra voltam és vagyok még mindig kíváncsi, hogyan festhet a
Fehér Ferenc tér egy kiskocsma ajtaján kitekintve.
A „fád”, a
szömörcefa nagyon szép, különösen ha az ember lefejti róla a kérgét, s kivillan
alóla a fehér húsa, a húsa alatt pedig aranysárga csontozata. Ha nem jelent
volna meg előtted akkortájt az az apokaliptikus látomás – amely mintha korai
halálod előhírnöke lett volna –, most faragványommal buszra ülnék, s elvinném
Neked a művemet Doroszlóra. Hogy megajándékozzalak vele. Hálából azért, hogy
fölhívtad a figyelmemet erre a sírásra fakasztó, szép fára.
Németh István