Papp Endre

Az irodalomkritika feladata

A konferencia vitaindító felvetése – „Van-e magyar irodalomkritika?” – már önmagában hordoz bizonyos értelmezési problémát. A kérdés arra irányul, hogy általában véve – vagy egyáltalán – létezik-e ma hazánkban irodalomkritika, illetve inkább a jelzőn van-e a hangsúly, és a kérdés azt firtatja, hogy beszélhetünk-e az irodalomkritika sajátos nemzeti karakteréről. Az első felvetésre – mint egy kritikákat szemléző folyóirat (a Szépirodalmi Figyelőről van szó) szerkesztője – aligha felelhetek tagadóan. Irodalomkritika természetesen létezik, bár úgy gondolom, a háttérben az a tapasztalat indokolja a kérdés ilyen formában való megfogalmazását, hogy az irodalomkritika fogalmának, metodikájának, funkciójának egységes körülhatárolása teoretikus nézőpontból egyre lehetetlenebbnek látszik. A kritikaírás problémája egy általánosabb kérdésre irányítja a figyelmet: az értékítéletre. A közös „mérce” hiánya ösztönözhet ilyen vizsgálódásra. Ami a kérdés értelmezésének másik oldalát illeti: nem, jelenleg nem beszélhetünk olyan szemléleti jellegzetességekről, amelyek indokolnák, hogy a magyar jelzőt használjuk irodalomkritikánkkal kapcsolatban. Meggyőződésem szerint a kettős aspektus szorosan összefügg. A kérdés első értelmezése már abból az előfeltevésből fakad, hogy létezhet olyan elv, amelynek alapján a széttartó szemléletek egységes nézőpontból ismerhetők el. Megelőlegezem: ez az elv a nemzeti nézőpont lehet.

A kritika célja a dialógus

A továbbiakban először a kérdés műfaji vetületével foglalkozom: a kritika mibenlétével és funkcionalitásával. Az alaptétel, amelyre a tárgyról vallott felfogásom épül, a következőképpen szól: a kritika mindenekelőtt az irodalom szociokulturális működésének a része. A kritika – az irodalmi művek apropóján keletkezett, illetve irodalmi művek által lezajló – kulturális célú dialógus, melyben kifejeződnek, hatnak az adott társadalmi párbeszéd aktuális problémái. A kritikai tevékenység mint kommunikációs aktivitás értelmezhető. Szempontja nem kizárólag „irodalmi”, hiszen a tiszta, önelvű irodalmiság ideája teoretikus természetű. A mindennapi gyakorlatban az irodalom nem mint egy önmagáért való, hermetikusan zárt verbalizmus jelenik meg, hanem mint a kulturális párbeszéd egyik részterülete. Ebből kifolyólag az esztétikai ítéletalkotás a maga komplexitásában fejti ki hatását. A meghatározással a kérdéskör részben elkülöníthető a teoretikus vitáktól: a kritikáról szóló beszédet nem meríti ki a hermeneutikai vagy posztstrukturalista módszertan. (Jóllehet nyilvánvaló, hogy terminológiáját, vizsgálati szempontjait a kritika az irodalomtudományból veszi.) A kritika központi problémája mindig az értékítélet problémája. Ezen túlmenőleg az is bizonyosnak látszik, hogy az esztétikai ítélet eredendően értékítélet. Már tárgyunk kiválasztásakor is értékválasztás fejeződik ki: mit tartunk alkalmasnak, illetve érdemesnek arra, hogy esztétikai megítélés alá essék. Ehhez kapcsolódva az irodalmi befogadás kettős aspektusáról lehet szó. A megértés és a megítélés szétválaszthatatlan egymástól az esztétikai tapasztalatban – tehát nincs megértés megítélés nélkül és viszont –, azonban a kettős alapozottság egyik vagy másik eleme az irodalomhoz forduló vizsgálat céljában túlsúlyba kerülhet. Az irodalomelmélet és az irodalomtörténet-írás objektiváló, általánosító eljárása a megértésre teszi a hangsúlyt, míg a kritika a szubjektivitás megengedésével a megítélést tolja előtérbe. A kritikaírás attitűdje – tehát hogy az irodalom kulturális funkcionalitásának gyakorlatát valósítja meg – nem tisztán „irodalmi” szempontrendszerével folytonosan bizonyítja, hogy nincs objektív nézőpont, azaz a megértő-megítélő és tárgya ugyanazon nyelvi tradíció és kulturális környezet szereplője. Az esztétikai tapasztalat, azaz a megértés és a megítélés sohasem hordozhat magában kontextusfüggetlen igazságigényt.

Elvont tudományos szempontból nem fontos értékrangsort alkotni. A metonímia esztétikai szempontból nem magasabb rendű a metaforánál, a tárgyias szemlélet a vallomásos kifejezésmódnál. Ha az irodalmi alkotás eszközei hierarchiába rendeződnek egy teória nézőpontjából, akkor ott nem beszélhetünk esztétikai ítéletről. Az esztétikai ítélet ugyanis, mint már jeleztem, a művészi jelenséget nem a maga elvontságában, hanem a befogadóra tett hatásában érti meg. Ennek következtében a „tiszta”, tehát a társadalmi diskurzustól sértetlen megértés ideája is csak vágyálom. A kánonalkotás a kritikai közelítésmód tiszte. Az önelvű tudományosság aspektusából alighanem érdektelen a kánonok létrehozása. Az irodalom történetének alakulását, az eszközrendszereket, a nyelv művészi szándékú használatának módozatait vizsgálva az ízléstörténethez tartozónak tűnik föl az alkotók fontossági sorrendbe állítása. Az elmélet szempontjából csak a nyelvi hagyományok egymás mellett élését konstatálhatjuk. Az értékítélet nem más ebben az esetben, mint a hagyományok hierarchiájának megalkotása egy, az elmélettel éppen ellentétes aspektusból, hiszen a divatos dogmatika szerint az „eltérő nyelvjátékok összemérhetetlenek”. A kánon határozottan művelődési kategória, a kulturális átörökítés és értékképzés területén van szerepe. A kánonalkotás közösségi „műfaj”. A kánon léte egy kulturális közösség jóváhagyását, tudomásulvételét feltételezi. A kánon egy közösség értékítéletének leképezése, amely normatív erejű. Azonban a kritikai értékítéletnek nem kell tárgyiasan bizonyíthatónak lennie. Nem az ítélet „igazsága” a fontos, hanem az értékelőrendszer működése. A kánonképzés mindig ideologikus, tehát maga az irodalom sem jelenhet meg másként a kulturális dialógus területén, mint valamely kulturális funkció betöltője.

Esélyegyenlőtlenség, szembenállás

Jogosnak látszik az a megállapítás, hogy az irodalomkritika nem képes átfogóan, rendszerezően feldolgozni, bemutatni a mai magyar irodalom egészét, vagyis számon kérhető rajta a különböző poétikai-szemléleti irányok plurális felmérése és elismerése. Egyes ízlésvonulatok és kulturális beállítódások képviselői háttérbe szorítva érzik magukat, és ezt annál is inkább sérelmezik, mert nem látják azt az általuk is elfogadható kritikai elvet, amely az ő mellőzésüket indokolná. Magyarán: más az értékítéletük, és ennek az értékítéletnek kérnek létjogot. A gond persze nyilvánvaló: ha nincs egységes norma, akkor miért éppen ők, és nem a másik. És ez természetesen megfordítva is igaz. Amennyiben tehát nincs közös mérce, akkor valamilyen külső segítséget kell igénybe venni, hogy az önérdek érvényesüljön. Ez kettős természetű lehet. Vagy az anyagi források tekintetében sikerül előnyre szert tenni, vagy a kultúrpolitika támogatásának elnyerésével. Mindkettő a reprezentatív megjelenés lehetőségének, az intézményrendszer megteremtésében és fenntartásában jelent nélkülözhetetlen segítséget. Amikor figyelmen kívül hagyom az irodalom legtermészetesebb közegét, az olvasók széles táborát, akkor attól a sajnálatos ténytől vezéreltetve járok el, miszerint a magyar irodalom kulturális reprezentációja aggályos szintre süllyedt. Irodalmunk súlyos szerepválságban van, ami tulajdonképpen nem jelent mást, mint a kulturális szerepek nagyfokú hiányát. Az olvasó, az irodalomszerető és -igénylő közönség éppen azért nem képes betölteni az ízlésvitában a mérleg nyelvének szerepét, mert egyrészről rendkívül alacsony száma és összetételének belterjes homogenitása nem teszi erre képessé, másrészről pedig az irodalom szerény kulturális reprezentációja az egész kérdést a széles társadalmi nyilvánosság szintjéről „szakmai problémává” fokozta le.

Amikor a magyar irodalmi élet kiegyensúlyozatlanságáról beszélek, akkor az egymás mellett élő kánonok és a mögöttük álló irodalomszemléletek esélyegyenlőtlenségét teszem szóvá. A hazai irodalom a rendszerváltozás után – analógiát mutatva a gazdasággal – az állami-politikai irányítás alól szabadulva a piaci verseny körülményei között találta magát. A gazdasági analógia persze egy kicsit sántít, hiszen a kultúra területén a mai napig sincsenek piaci viszonyok, és alighanem egy ilyen alacsony népességű országban, mint a miénk, nem is lehetne a piacra hagyatkozni, hacsak nem akarjuk a továbbiakban a kultúrát mint közösségképző és -megtartó erőt mellőzni. Annyiban azonban a fenti analógia mégiscsak használható, amennyiben kifejezi azt az új feltételrendszert, amely nagymértékben felelős a mai helyzet kialakulásáért. A szabad verseny sajátja, hogy látszólag mindenki azonos eséllyel indul az érvényesülési küzdelemben, valójában azonban ez koránt sincs így. Van, aki képes élni a lehetőségekkel, van, aki – akár önhibáján kívül – nem. A magyar irodalom irányzatai eltérő reprezentációs lehetőséget kaptak az elmúlt tíz évben. Ennek oka – az értekezés elején már jelzett körülmények miatt – a nélkülözhetetlen anyagi forrásokhoz való nem azonos mértékű hozzáférés volt, illetve a kultúrpolitika befolyása az intézményrendszer működtetésére. Mivel a kultúrpolitika nem egy konszenzusos állapot kialakulásának irányában munkálkodott, az irodalmi közélet a különböző irányzatok érdekérvényesítési harcává változott. Ennek következménye a mindenki által oly jól ismert állapot, amikor nincs érdemi párbeszéd az eltérő vélemények között, és a kenyérharc árnyékában az értékteremtés és -őrzés másodlagossá vált. A támogatások kiegyensúlyozására létrehozott állami alapítványi rendszer azért nem képes megfelelni feladatának, mert bár a kuratóriumokban kölcsönös alkukban döntenek a pénzek elosztásáról, a mégoly laza értékítéletbeli konszenzus hiánya oda vezet, hogy a támogatásokra szánt összeg a parttalan pluralizmus miatt teljesen szétaprózódik, a kiutalt pénz csak a vegetálásra elég. A magánalapítványok pedig – természetükből adódóan – nem ideológia- és értékválasztás-mentesek, ezért nem alkalmasak az esélyegyenlőtlenség megszüntetésére, sőt, maguk is éltetik azt. Mivel számottevő olvasóréteg nincs, nem is alakulhat ki természetes kiválasztódási folyamat; az irodalmon belül pedig a kiválasztódást irodalmon kívüli erők befolyásolják. A konszenzus gyakorlati hiánya, a korlátlan szabadság jelszava alatt, deklarált elveivel éppen ellentétes tendenciát erősít fel. A szakmai szabályozók nélküli versenyben ugyanis, a már említett külső tényezők segítségével, az eszközök és lehetőségek hiányában háttérbe szorulókkal szemben ízlésmonopóliumok alakulnak ki. Ezek magától értetődően ragaszkodnak ennek az állapotnak a fenntartásához, a helyzet konzerválásához. Nem a magyar irodalmi élet többközpontúsága a baj – hiszen mindig is ilyen formában létezett –, hanem éppen az a jelenség, amely hozzájárul ahhoz, hogy a centrumok egymás mellett élése helyett azok egymást kizáró harca folyjon.

Az egyetértés útjában azonban nem csupán stratégiai megfontolások állnak. Hazánkba korunk irodalomtudományának azt az ágát importáltuk, amelynek gondolatisága radikális kétellyel fordul a közösségi integráció, az emberi együttműködés, a kommunikatív tudásmegosztás, a literatúra társadalmiságának kérdéseihez. A mai magyar irodalmat a szubjektív tudatfilozófiákra épülő elméleti iskolák uralma jellemzi, melyek szemléletében a különbözőségeket átfogó közösségi tudás, a közösségképzés kérdése nem jelenik meg, hiszen eleve adott verbális tradíciókat tételeznek fel, melyek kizárólagosan meghatározzák a tájékozódás határait. Ha a nyelvi hagyomány determinálja az irodalomszemléletet, a kritika és a konszenzus eleve értelmét veszti. Az irodalomról való gondolkodásban már a nyolcvanas években bekövetkezett az a paradigmaváltás, amely megfelelt a nyugati esztétikai felfogásokban korábban lezajlott változásoknak. Csakhogy míg Nyugaton ezzel párhuzamosan megjelent az új elméletek kritikája, illetve tovább éltek más, hagyományos felfogások is, addig nálunk az újdonság valódi divatirányzattá vált, sokan használták tudományos, sőt alkotói elismertetésük eszközéül. Az irodalomtudományban az uralkodó szellemiség már élesen elhatárolja magát minden másfajta közelítésmódtól, és nem tekinti magával egyenrangú partnernek. A bölcsészettudományok esetében azonban nem magától értetődő a kognitív fölény ténye. Mivel kísérlettel igazolható empirikus bizonyosságok nem támaszthatják alá egyes felfogások „igazságát”, a társadalmi igény és visszaigazolás legitimálhatja azt. Mindannyiunk előtt ismert tény viszont, hogy egyre táguló szakadék van a szaktudományok tudáskészlete és a mindennapi közéleti tájékozódás között. Ha a „szellem arisztokratái” minduntalan hangoztatják a társadalmi környezetben megvalósuló kommunikatív racionalitás, illetve az eltérő kulturális mintákat képviselő közösségeket öszszekötő tudásformák realitásának elvi lehetetlenségét, óhatatlanul feltámad a kétely, amely az ezt a mentalitást éltető szociális igényt firtatja. Előfordulhat természetesen, hogy ilyen szükséglet gyakorlatilag nem létezik (hacsak a nyugati mintának való feltétlen megfelelés formájában nem), és el kell ismerni a tudománynak a társadalmi praxistól való elidegenedését, tehát mint egy ellenőrizhetetlen hatalmi tényezőt kell számba venni ezentúl. Tovább árnyalja a képet, hogy a magyar közgondolkodásban a nemzeti önismeret fogyatékosságai, a patrióta, értékőrző kulturális hagyomány ideologikus visszaszorítása, az emberi együttműködésre irányuló elgondolásoknak az elmúlt ötven év alatti nagymértékű kompromittálódása miatt igen elterjedt az a szélsőséges felfogás, miszerint a nemzeti, vallási, tradicionális kulturális identitás szemben áll az egyéni önkiteljesedéssel, az individuális szabadsággal. Ennek az ideológiának terjedése ugyancsak akadályozza a művelődés területén valamely elemi konszenzus létrejöttét.

Nemzeti irodalom: a konszenzus elve

Az eddigiekben bemutatott okok miatt megállapítható, hogy magyar nyelvű irodalomkritika ugyan létezik, de nem tölti be azt a feladatot, amelyre hivatott lenne. Működésével a meg nem értés falait magasítja, és nem az értékgazdagsággal, sokszínűséggel, szellemi életet teremtő véleménycserékkel jellemezhető magyar művelődést szolgálja. Mert a lehetséges konszenzus elve meggyőződésem szerint mindenekelőtt a nemzeti lehet. A konszenzus célja egy olyan önszabályozó ízlés- és intézményrendszer létrehozása, melyben a nyelv általi cselekvés a lehető legnagyobb teljességgel törekszik az anyanyelvi művelődés gazdagítására és átörökítésére. Az irodalomnak ebben kiemelkedő szerepe van, hiszen a nemzet mibenléte aligha határozható meg másként, mint a kulturális és anyanyelvi közösségtudat által. Hangsúlyozom: a nemzeti jelző itt a konszenzus elveként jelenik meg, tehát minden kisajátító ideológiai, esetleg politikai szemponttól mentes. Nem követel semmiféle tartalmi vagy poétikai meghatározottságot. Erkölcsi elkötelezettséget azonban igen. Az irodalmiság társadalmi jellegéből kiindulva szükségképpen jutunk el annak elismeréséhez, hogy az irodalmi és az irodalomról szóló beszéd morális állásfoglalás is, ahogyan minden kommunikációs aktus az. Az emberi szabadság problémája elválaszthatatlan az erkölcsiségtől. Az ember morális lény, értékítélete is az. Az esztétikai állásfoglalás nem nélkülözheti az etikai aspektust, tulajdonképpen eredendően része annak. Azt is tudomásul kell venni, hogy az erkölcs normatívát állít. Nehezen képzelhető el egy olyan irodalmi mű dicsérete, amely mondjuk az emberi élet méltóságával helyezkedik szembe, vagy amely (a maga eszközeivel) elpusztítására tör – legyen az bármilyen bravúrosan megírva. Az etikai nézetazonosság elősegítheti a konszenzust a mégoly távolinak és összeegyeztethetetlennek is látszó irodalom- és esztétikai felfogások között. A konszenzus feltételezése nem az irodalomról szóló beszéd elméleti megalapozása ellen irányul, csak abból a tapasztalatból indul ki, hogy teoretikus alapon az nem valósítható meg. Az is magától értetődik, hogy az etikai normának – a maga történetiségét szem előtt tartva – plasztikusnak, a tolerálható változás irányában nyitottnak kell lennie. Mégis jól körülhatárolható, hiszen egy kulturális közösségen belül mindig működnek szankcionáló, illetve íratlan magatartásszabályok; az erkölcs az emberi élet, valamint a közösség fenntartása érdekében szilárd előírásokkal, mi több, univerzális értékrenddel bír. A „Ne ölj!” parancsán például nincs mit újraértelmezni...

Az irodalommal és általában a kultúrával kapcsolatban a nemzeti jelző tehát esztétikai természetű fogalom is. Az egyéni és közösségi identitás egymást feltételező oldalai az esztétikai ítéletben közösek lehetnek, mint a kommunikációs gyakorlatban megvalósuló önazonosság-képzés. Az irodalomkritikának el kellene érnie, hogy a teóriák szembenállásán való rágódás helyett a morális és kulturális azonosságtudatra alapozva megszüntesse az értékítélet relativitását. A megítélésnek nem a teoretikus igazság alapján kell állnia, hanem az egyéni cselekvés értékelésében. Elméleti alapon a szembenállás önmagában még nem több, mint véleménykülönbség. Az életben azonban a beszéd morális állásfoglalása alapvető egzisztenciális problémákhoz kapcsolódik. Az irodalom önlefokozása – öncélú verbalizmusként való felfogása – egész egyszerűen tét nélkülivé teszi a róla való gondolkodást: igaz, hogy nem lehetséges a konszenzus, mondhatják sokan, de érdektelen is. A konszenzus nem kíván az irodalomtól semmilyen tőle idegen „szolgálatot”, még csak nem is azzal a felkiáltással fordul a partnerek felé, hogy „szeretném azt látni, akivel én nem értek egyet!” Egyszerűen az a helyzet, hogy az irodalom társadalmilag létezik, a kulturális funkcionalitás az irodalmiság velejárója. A magyar irodalomnak a nyolcvanas években megvalósult hiteles „virtuális” értékrendje talán nem függetleníthető attól a történelmi küldetéstől, amely a társadalmi, szellemi nyitásban vállalt meghatározó szerepben fejeződött ki. A kritika feladata az lehet, hogy a nemzeti elv szem előtt tartásával ismét olyan kulturális szellemiséget teremtsen, amelyben az együttműködés szándéka a domináns. Lehetővé teheti, hogy az irodalom visszataláljon sokszínű kulturális szerepeihez. Amíg ugyanis nem foglalja el ismét egy nemzeti közösség szempontjából releváns kultúrateremtő pozícióját, addig a napjainkra jellemző helyzet állandósul, és a kommunikáció során megvalósuló kölcsönös megértés ideája is csak illúzió.

 

 

Elhangzott a XIII. Berzsenyi Helikon Napok Van-e magyar irodalomkritika? című tanácskozásán, 1999. október 1-jén.