Supka Magdolna

Magyarul európai

Földi Péter, Muzsnay Ákos és Szabó Tamás művészetéről

Ez az írás túlmutat a képkatalógusok bevezetőinek műfaji keretén, mivel nem egyszerűen három kortárs művész pályájának jelenlegi szakaszáról szól, hanem közös fellépésük szellemi karakterét és annak művészettörténeti jelentőségét kívánja felvázolni egy tágabb kulturális perspektíván belül.

Ők ugyanis – néhány kiemelkedő, ugyancsak szuverén alkotótársukkal együtt – nem sorolhatók be semmiféle meghatározott stíluskategóriába, még közös címzésű csoportba sem, minthogy egyenként különböző mondanivalójuk autonóm képírói nyelvezetet kíván, amit aztán képzeletük, vérmérsékletük, szellemi és kedélyalkatuk szerint önnön világuk tolmácsává avatnak.

Ami a megszólalásuk jellegében közös, az egyfajta átható, láthatatlan pszichikai közeg, melyben a művek minden pórusát átjárja etikai tartásuk tiszta és szabad lélegzetvétele. Olyan tartalmi színezet ez, ami nem szerepel a művészettörténet esztétikai kívánalmai és értékjelzői között, de az erre való fogékonyság is egyre gyérebben pislákol érzelmi kulturánk sivatagában.

Pedig ezeknek a felelősen érző és alkotó, embergondú művészeknek vélhetőleg egyre fontosabb szerepük lesz a jövőkép alakításában, tekintetbe véve, hogy az emberiség fenntartásának problémáit a világ tudósai naponta vetik fel, mint akik a technikai civilizáció bűvészinasaiként elfeledték a vészt megállító szezám szót, s most meghökkenve tapasztalják, hogy az emberi tudás mily véges, hogy agyi képességeink mintegy nyolcvan százaléka felhasználatlan, ismeretlen.

De hátha egyszer kiderül, hogy ezek a képességek a művészetek útján ösztönös biztonsággal aktivizálják magukat, behatolva az ember ősemlékezetének mélyeibe? Hátha a szavakkal ki nem fejezhető tartalmak, titkos jelentések, kozmikus tudnivalók közvetítésére a képzőművészetek nyelvén szolgálnak majd antennául a népek ihletett alkotói, közöttük a mi tájunk, földünk adta tehetségek. Hiszen olyikuk ecsetjárása időnként a fenomének felsugárzó talentumát hordozza. Aki belelapoz itt reprodukált alkotásaik sűrűjébe, meghökkenhet képi metaforáik, témáik, motívumaik különösségén, azon, hogy micsoda emberi megrendültség vibrál, mint valami titkos, néma fogadalom, a műveik atmoszférájában.

Az ilyen töltésű művészetre már néhány évtizede felfigyeltek a külföldi műértő és gyűjtői körök, némiképp a nonfigurativitás évtizedeitől is rászomjazva a tartalmilag is beszédesebb alkotásokra, de talán az olyasféle akcentusra is, amelyik az idegen nyelvet perfektül beszélő magyaroknak a kiejtését, a látását és képi gondolatjárását is érdekessé teszi számunkra. De hát erről a jellegről írja már több mint másfél század előtt a külhonban élő kitűnő műítészünk, Kertbeny Károly, hogy az „elárulja eredetét az idegen álarc alól is, mint borban a föld szaga”. Szerinte ifjú művészjelöltjeink akkortájt, telve lévén mondanivalóval és közlésvággyal, meg fogják teremteni a maguk sajátos honi piktúráját.

Nem véletlenül idézzük éppen most, e kiállítás kapcsán ezt a hajdani jövendölést, mely a tehetség nemzetünkre sajátos érzületi vonását az eredendően poézisre hajló művészi vénában látja. És okkal, mert lám, egy költő, Kisfaludy intonálta „Vész-képeivel” festészetünk drámai hevületű alaphangját a reformkor, a nemzeti öntudatra ébredés idején. Ugyanekkor a busongva lázadó korai népéletkép hangjából – és nem a későbbi, tereferés népszínműviből – merítő Munkácsy Mihály a történelmi súlyú Siralomházzal Németországban indult útnak a hírnév felé, Paál Lászlót a barbizoni mesterekkel azonos rangra odakünn az erdélyi ihletésű erdőképei állították. Szinyei Merse müncheni műtermében festett Majális-képének bővérű hazai koloritját viszont „színrészegségnek” ítélte az – impresszionizmustól és a „vadaktól” érintetlen – maradi bécsi műkritika.

Mindez azt kívánja példázni, hogy ez a mi múzsánk akár történelmi hevülettel, akár áradó festői kedéllyel, de mindenképp a saját benső hangján, a zsigereiből akar mindenkor megszólalni, olyasféle látva látó, eszmélkedő hazai elmélyültséggel, amilyent Nagy István, Egry József és Barcsay Jenő életművének itthoni fogantatású, személyes stílusa jelentett a különféle izmusok hazai hajtásai közepette. Velük együtt még a nemes nagybányai tradíciót is elnémították a szocreál antiművészet évtizedei. Míg aztán merőben váratlanul robbant be 1976-ban Tóth Menyhért addig ismeretlen életműve, betöltve a Műcsarnokot képzeletének soha nem látott alakzataival, és reveláló élményt nyújtva az ugyanott bemutatott Paul Klee-anyaggal együtt. Amiből az is nyilvánvalóvá válik, hogy ami az ő művészetében az ősi és a modern együttes hatását kelti, az képviseli annak a nemzeti karakternek az alapképletét, amelynek legtalálóbb genetikai jelzője a magyarul európai.

A tökéletes művészi szabadság Tóth Menyhértből áradó varázsa ragadta meg negyedszázada első ízben a Vigadó Galéria három, most együttesen fellépő alkotóját, Földi Pétert, Muzsnay Ákost és Szabó Tamást, és az ugyancsak itt, korábban bemutatott, rokon szellemű Kovács Pétert, Szentgyörgyi Józsefet és Kárpáti Tamást, akik most, az ötvenedik életévük körül érlelték mondanivalójukat és egyéni stílusukat addig az igen jelentős stációig, ahol megszólalásuk időszerűsége és jelentősége újfajta szemléletet kíván és kínál a szellem és a lélek egyre sűrűsödő válságai közepette, a művészet oltalmazó hatalma felől.

 

 

 

Vigadó Galéria, 2000. március 23. A három művészt bemutató katalógus előszava.