Szántó F. István

A hüperióni hang

A magyar Hüperiónról, öt tételben

(Habent sua fata libelli, 1.) Azt hiszem, talán egyetlen dologban értenének egyet Hamvas-rajongók és Hamvas-idioszinkráziások (hiszen mintha átmenet nem is lenne az életmű megítélésében, csak szenvedélyes elfogadás vagy ingerült elutasítás): abban, hogy a Hamvaséhoz hasonló mostoha sors kevés szerzőnek és kevés életműnek jutott osztályrészül a huszadik századi magyar irodalomban, noha, jól tudjuk, ez az irodalom egyáltalán nem szűkölködik „leltárhiányokban”. Indokoltnak látszik tehát, hogy ha a fentebbi, kicsit (kicsit?) elcsépelt latin szállóigét még egy auctoresque-vel is kiegészítve így módosítjuk: Habent sua fata libelli auctoresque.

Nemcsak a könyveknek, a szerzőknek is megvan a maguk sorsa.

Jelen írás apropója az életműkiadás 15–16. kötete. Már akár ezen a ponton is megállhatnánk, elidőzhetnénk ennél az egyszerű ténymegállapításnál: tizenhat kötet. Itt tartunk. Persze, hogy a szerző halála után három évtizeddel se legyen olvasható könyv alakban, csak a teljes életmű fele-kétharmada, már önmagában is elgondolkodtató. Joggal érezhetjük tehát úgy, hogy kimerülőfélben vannak azok az energiák, amelyek a nyolcvanas évek Hamvas-reneszánszát megteremtették; erről mi sem tanúskodik inkább, mint az az érdektelenség (érdekeltséghiány), amely magának a szövegkorpusznak a kiadását nehezíti meg vagy lehetetleníti el. Hogy ne rébuszokban beszéljünk: az állami vagy magánalapítványok kuratóriumi tagjairól van szó, akik egyre kevésbé érzik saját ügyüknek az életműkiadás sorsát. Árulkodók az impresszumok: míg a kilencvenes évek elején megjelenő kötetek esetében nemritkán tüntethetett fel a kiadó akár több alapítványi támogatót is, mára ez a helyzet gyökeresen megváltozott: elfogytak (vagy majdnem el) a szponzorok. De még elgondolkodtatóbb a kötetek megjelenését követő és övező mély csend, a művek agyonhallgatása is, az a tény, hogy a kritikában, a „szakmában” ennyire alulreprezentálva talán még soha nem volt sem a szerző, sem az életmű. Hiába a posztumusz Kossuth-díj, a vászonkötéses díszkiadás és – ha hinni lehet a könyvesboltok eladási statisztikáinak – a jelentős számú eladott példány vagy a már kiadott kötetek pár éven belüli újrakiadása (lásd például: Anthologia humana 1990 és 1996)1…

Mindezek felsorolásával mégsem az volt a célom, hogy megkongassam a vészharangot Hamvas, illetve a Hamvas-életmű fölött. Mert talán törvényszerű, hogy ez legyen a sorsa egy olyan életműnek, amely a fél periférikus – illetve ugyanezt másként mondva: – az ellenállásból táplálkozó zárványlétet, a „második”, a láthatatlan nyilvánosságot tudatosan választotta, s mely talán kizárólag ebben a féllegitim kéziratlétben, továbbra is a periférián maradva, marginalitásában hathat egyáltalán, lehet az, aminek szánták: a böhringeri „késő polgári művészeti ipar” (és, tegyük hozzá: a „késő polgári tudományos ipar”) szellemével, értékorientációival a legkisebb mértékben sem kiegyező, a szó horatiusi értelmében vett monumentum. És e monumentum befogadásának mindig része lesz (az akár efemernek bizonyuló) revelációélmény, hasonlóan ahhoz, aminek a nyolcvanas években lehettünk tanúi. (E „Hamvas-reneszánsz”, a felfedezés izgalma mostanság a szerb irodalmi életen söpör végig: fordítják, kiadják, olvassák, elemzik.) De része e befogadástörténetnek, mondjuk, az is, hogy ha az egyik legpatinásabb kolumbiai (!) folyóirat főszerkesztője keresi meg azzal a kéréssel az Európa Könykiadót, hogy lehetőleg minden Hamvassal kapcsolatos információt és művet bocsásson rendelkezésére, mert valahol a világhálón (?!) botlott bele Hamvas egyik szövegébe, és azóta se hagyja nyugodni… Amiként azon sem kell csodálkoznunk, ha egy lemezboltba betérve egyszer csak Szemző Tibor CD-albumának borítóján2 találkozunk Hamvas munkásruhás fotójával, az épülő tiszapalkonyai erőművel a kép hátterében, vagy ha egy színes női magazinban3 nyilatkozó népszerű, fiatal színész őt nevezi meg legkedvesebb írójának…

Úgy tűnik, korai lenne Hamvast „leírni”.

 

(Habent sua fata libelli, 2.) Maradjunk azonban egyelőre a könyveknél. Hamvas megjelent vagy meg nem jelent könyveinek sok tekintetben továbbra is sanyarú sorsa ma már gyaníthatóan kevésbé az ideológiai tiltásokkal, mint inkább a „piszkos anyagiakkal” van összefüggésben. S nemcsak az állami-alapítványi támogatás hiányával, hanem az életműkiadást magára vállaló kiadó „üzletpolitikájával” is. Vajon mi indokolja művek másodszori (sőt, Az öt géniusz esetében: harmadszori) megjelentetését, miközben más – nem kevésbé fontos – írások még mindig kéziratban hevernek. S ez a kérdés a most megjelent 15–16. kötet esetében ennél is élesebben vetődik fel: miért kell kiadni – két kötetben, 3500 forintért – olyan írásokat, amelyek folyóiratban a harmincas években már megjelentek, miért kell másodszorra megjelentetni a tizenhatodik kötet majdnem egyharmadát kitevő Hamvas-esszét, A bor filozófiáját, és harmadszorra (!) az ugyanennek a kötetnek majdnem kétharmadát kitevő Öt géniuszt ahelyett, hogy a kéziratlét gettójából már annak idején kiemelték és egy kötetben publikálták volna azokat az igazi felfedezéseket jelentő írásokat, mint a csak most kézbe vehető Hüperión, a Bakony vagy Az ősök útja?

De legyünk elnézőbbek e mostani, „magyar tárgyú” esszéket tartalmazó két kötettel. A válogatással kapcsolatos fenntartásaink ellenére mégsem érezzük sikerületlennek a két kötet egészét; igaz persze, hogy – ellentétben a szerkesztők sugallatával – ezt nem feltétlenül annak kell betudnunk, mintha Hamvas „magyar tárgyú esszéi” már pusztán tárgyuknál fogva is együvé tartoznának. Nem, mert például ha a Bakony vagy Az öt géniusz kétségkívül „magyar tárgyú” is, A bor filozófiája (különösen annak „metafizikai” fejezete) már nem ilyen egyértelműen az. És még problematikusabbak e szempontból Hamvasnak a harmincas évek különböző folyóirat-publikációi után most újraközölt irodalmi témájú írásai. A kötet mégis valamiképp egységes benyomást kelt az olvasóban: ezek a most először és így egymás mellé kerülő írások valóban erőteljesen rímelnek egymásra, egy nem rendszerszerű rendszer egy-egy elemének hatnak. Mindezt Hamvas írásainak az a (sokszor kifogásolt, illetve kritika tárgyává tett) jellegzetessége magyarázza, amit Szentkuthy után „egykönyvűségnek” szokás nevezni, és ami valóban áll is Hamvasra. Némileg rendhagyó kritikámat azonban mégsem az a cél vezérli elsősorban, hogy magáról a kötetről írjak. Helyette a címadó írást állítottam dolgozatom középpontjába, és nemcsak azért, mert Hamvas „hüperióni” (durván a harmincas évekbeli munkásságát magában foglaló) korszakának fő műve, amely bizonyos értelemben átjárást teremt a legkülönfélébb műfajú és témájú szövegek között, hanem legalább két másik ok is magyarázza választásomat: egyrészt mert nagyon érdekes filológiai dokumentumokat szolgáltat Hamvas és Kerényi barátságának illetve, egymástól való elhidegülésük, tágabban pedig a Sziget-mozgalom és a Sziget történetének tárgyában, másrészt pedig olyan, az életmű akkori és későbbi sorsát, a könyvek későbbi fátumát is megelőlegző problémafelvetés is a sajátja, mely önmagában érdemes a figyelemre.

 

(Egy kis Sziget-filológia) Vélhetően igazuk van azoknak, akik a Hamvas-recepció fentebb jelzett „furcsaságait” Hamvas társtalanságával, beskatulyázhatatlanságával, elszigetelődésével, szellemi különállásának radikalitásával, egyszóval a semmivel sem rokonítható „Hamvas-paradigma” egyszeriségével magyarázzák. Az életmű egészének megítélését tekintve magam is osztom e véleményt. Hamvas pályájának azonban két olyan időszaka is van, amikor ez a talán sorsszerűnek, „bekódoltnak” tűnő magány valamiféle dialogikus viszonyba lép más „magányokkal”, s mintegy közösséget alkotva velük, oldódni látszik: az egyik ilyen időszak a harmincas évek eleje-közepe, a másik a negyvenes évek közepe-vége. Az 1935-ben íródott Hüperión téma- és formavilága ehhez az elsőhöz, a harmincas évek közepén kibontakozó, ún. Sziget-mozgalom történetéhez kapcsolódik.

A Sziget-mozgalomra vonatkozó filológiai aprómunkán már javarészt túl vagyunk – mindenekelőtt Lackó Miklósnak köszönhetően, aki a Kerényi-életmű kutatójaként majdnem mindent elvégzett, ami e tárgykörben Kerényi (és bizonyos értelemben Németh László) felől elvégezhető volt,4 míg arról a helyről és szerepről, amit Hamvas töltött be a mozgalomban, a Hamvas-életmű „fiziognómiáját” feldolgozó Darabos Pál monográfiájában olvashattunk.5

Amire most, a Hüperión megjelenésének ürügyén jó lelkiismerettel vállalkozhatom, az egyrészt az, hogy Hamvas szerepe felől (tehát látszólag egyetlen szegmens felől) egészítsem ki a Sziget-mozgalom történetét, másrészt hogy mindezzel (ha csak indirekt módon is) magyarázatot keressek arra, hogy a fentebb leírt és a mai napig szinte változatlan helyzet, a Hamvas-oeuvre-rel szembeni idegenség (s ugyanakkor a vele való reflektálatlan közösségvállalás) hogyan alakulhatott ki már a kezdet kezdetén, a pálya legelején, a harmincas évek első felében.

Bármennyire szűk körű volt is a mozgalom, és kérészéletű a három számot megért folyóirat, a Sziget, nem könnyű pár szavas általánosságokat mondani róla. Ami talán mégis megkockáztatható – legalábbis a mozgalom és a lap prominens képviselőivel (Kerényi Károllyal, Hamvassal, Németh Lászlóval) kapcsolatban –, az az, hogy egyiküket így, másikukat úgy, de mindegyiküket az irodalmi vagy tudományos életbe való betagozódás helyett a konfrontáció vágya hajtotta vagy kényszerítette új utak keresésére. Ez tematikailag elsősorban abban nyilvánult meg, hogy előszeretettel fordultak a távoli múlt és ezenbelül a görögség világa felé, formailag pedig úgy, hogy a meglevő sémákat elvetve végrehajtották saját „nyelvi fordulatukat”. A harmincas évek, ahogy magukat szerették megnevezni: „lényegkutatóinak”, „útkeresőinek” ez a „visszakereső”, a „létfelejtéssel” szemben valamilyen kikristályosítható egzisztenciális tapasztalatot felmutatni szándékozó törekvése korántsem csupán magyar jelenség: egy tágabb szellemtörténeti keretbe ágyazható, amelynek talán Eliade éppúgy része, mint Heidegger vagy a Caillois-féle szakrális szociológia. E törekvések közösek voltak annyiban, hogy az élet és irodalom, az írás és beszéd, a művészet és tudomány, a szakrális és profán, az ünnep és közösség, a görögség és filológia stb. viszonyára kérdeztek rá, az általuk és bennük megfogalmazható alapkérdések újbóli és újbóli artikulálására tettek kísérletet. Kerényi, Németh László, Hamvas Béla, valamint a nevük által fémjelzett „mozgalom” más képviselői, illetve a mozgalomból kinövő folyóirat más szerzői módszeresen és rendkívüli intenzitással mélyedtek el a múltban, hogy a jelenről mondhassanak valamit. Hogy ma mennyit jelent és mennyit ér ez az intenzitás, hogy ma a Kerényi–Hamvas–Németh–Szerb–Prohászka-féle útkeresők tevékenysége több-e, mint puszta irodalomtörténet, hogy a múlt (a görögség) és a vele kapcsolatban megfogalmazható kérdéseink ugyanazok-e, s ugyanúgy érvényesek-e, mint hatvan évvel ezelőtt, nem tudom. Gyanítom, hogy nem – nem utolsósorban persze az olyan kudarctörténeteknek, egy (az) utópia megvalósíthatatlanságának olyan tapasztalatainak is tulajdoníthatóan, amilyen a Szigeté és a (tágan értelmezett) „szigeteseké” volt.

Ezt az „útkeresést” nem szeretném (igaz, nehéz is lenne) túlértékelni. Sem mitizálni a mozgalom történetét, mert sokszor nagyon is praktikus okai voltak az új utak keresésének. Kerényinél az akkori tudományos (egyetemi és akadémiai) élettel szembeni – kölcsönös – averziókról van elsősorban szó, míg Hamvas és Németh László esetében kimondott/ki nem mondott elégedetlenségről a korszak irodalmi életét majdnem egyedüliként uraló Nyugattal, illetőleg személy szerint Babitscsal szemben. Németh László így ír a Nyugat elődeiről szóló írásában: „De bármennyire becsüljük ezt a terjeszkedést [ti. a Nyugatét], színes egyéniségek és művek buja fakadását, a mozgalomban van valami elkedvetlenítő. Az a hátszél, mely a Nyugatot feldobta, rengeteg nyegleséget, álművelt nagyképűséget, csinált lihegést csapott hozzá. Kevés irodalmi korból maradt annyi komikus emlék, mint ebből, noha a műveltség általában alacsonyabb, mint Kazinczy vagy Petőfi idejében, az írók kultúrdühöt mímelnek és madárnyelven beszélnek. A cimboráskodás elfojtja a legkezdetlegesebb kritikai ellenvetést is. Az írók reklámkönyveket adnak ki, kölcsönösen verik egymás mellett a dobot. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy a Nyugat, mely a század legnagyobb íróit mutatja be, egy szellemi nyavalyának is a neve, melyből a legjobbak is nehezen láboltak ki.”6

Mármost kevésbé az érdekel bennünket, hogy e leírásban mennyi az „igazság”, az akár „fájdalmas” igazság – olyannyira fájdalmas, hogy például Németh László kötetét, Az én katedrámat sajtó alá rendező szerkesztő (vagy esetleg maga a kiadást előkészítő szerző?) jelölés nélkül hagyta ki ugyanennek a tanulmánynak azt az ezek után következő, itt már nem idézett mondatát, amelyben az olvasható, hogy jelen pillanatban, 1932-ben, már a Nyugat bomlásának lehetünk szemtanúi…7 (Ismétlem, szempontunkból most nem fontos, hogy Németh László vélt vagy valós sértettségei mennyiben érhetők tetten a fentebbi bekezdésben. Németh Nyugat- vagy éppen Babits-ellenessége nem egyedüli jelenség: Szerb Antal vagy Halász Gábor sem volt ment tőle. Bizonyos értelemben talán mégis Hamvas példája a legbeszédesebb. Gondolom, aligha köztudomású, hogy Hamvas a Nyugat frissen felfedezett kritikusaként „debütál” 1930-ban, és két év alatt, míg munkakapcsolatuk tart, tucatnyi, elsősorban a kortárs angolszász prózáról szóló kritikát közöl a lapban.) Ami a „szigetgondolatot”, a kivonulás, az új utak és beszédmódok keresésének igényét kiérlelte tehát, az bizonyos értelemben a Nyugatnak ezzel a túlsúlyával, pontosabban az ott preferált irodalomképek kritikájával, illetve elutasításával van öszszefüggésben. (Hogy van-e egy olyan egységes irodalomkép, amelyet „nyugatosnak” lehet nevezni, szerfelett kétséges persze. De hogy sokaknak volt hiányérzetük a lappal kapcsolatban, az több, mint vitathatatlan.) Nos, Németh, Hamvas és Kerényi fejében – más és más megfontolásból ugyan, és nem csak az övékben – így születik meg egy olyan fórum megteremtésének igénye, amelyet nagyszerűbbnél nagyszerűbb metaforákkal írnak körül: „a jobbak kivonulása”, „új nemes szekta”, „az érvényesülés szolgálatába nem állított szellemiség tere”, „egy nagy organikus összefogás tudata” stb. stb. Kerényi így emlékezik: „A »sziget« megélése egymástól függetlenül egyszerre többünkben támadt. Hamvas Bélával ketten, dalmát szigeti magányunkból jöttünk haza vele, s itthon olyanokat találtunk, akiknek a számára már eleven valóság volt” [ti. a „sziget”].8

Hamarosan megjelenik a Sziget első száma, majd egy éven belül a második is. A vállalkozásnak híre megy: az első számról a Nyugatba kritikát író Fejtő például óva inti az ifjúságot a szigetesektől, „amelynek [ti. az ifjúságnak] mindig tetszik, ha valami szokatlan, ellenőrizhetetlen, s főkép könnyű, mint ez a nyelv, ez a magatartás…”,9 Szekfű pedig azt veti Németh László szemére, hogy „egy-két éve csak a Sziget tájékán” látható, „s olyan vizek mögül” szól „az ifjúsághoz, melyen csak néhány humanista műveltségű vitorlázhat át”. Szekfűnek ez utóbbi megjegyzésére Németh László így reagál: „A Szigetnek két száma jelent meg, abban írtam hét oldalt. Ugyanaz másfél év alatt a Tanúban kiontottam négyszázat, a Gyászban és a Bűnben közel nyolcat. Hogy falazhat be hét oldal ezerkétszázat?”10

Valóban, Németh László csupán két rövid írással szerepel az újonnan meginduló folyóiratban (az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy más orgánumokban teljes mellszélességgel áll ki a Sziget és a „szigetgondolat” mellett). Már csak ezért is kérdéses, hogy a Tanú vagy esetleg a Válasz első számainak és a Sziget ars poeticájának hasonlósága vajon elég indok-e arra, hogy Kerényi úgy állítsa be őt, mintha Németh Lászlóé lett volna a fő érdem a Sziget létrejöttében. Kerényit idézem: „A Szigetet magát, az ideális »sziget« nyomtatott formájú kisugárzását Németh László egyenes felszólítása és az a példaadása hívta létre, amely a Válasz megjelenését lehetővé tette.”11 Németh László azonban visszafogottabban ítéli meg saját szerepét, és az elsőséget Kerényinek engedi át. A Válaszban olvassuk: „A legmagasabb fogalmazást s legközpontibb helyet azonban Kerényinél kapta ez a szigetiség. George példájával a szeme előtt ő már a nemzet vitalizmusának a megújhodását várja a jobbak ressentiment nélküli kivonulásától egy győzelmes, a példa erejével vonzó és kényszerítő életközösségbe. Amikor ő Horatius verseit újból átolvasta, az epikureus kéjlakában az új tiburi látta meg a diadalmas, birodalomalkotó szigetet. […] Kerényi, amikor Horatius váteszi méltóságát visszaadta, nemcsak egy nagy költőt igazolt, hanem a költészet új igényét jelenti be a népek vezetésére.”12 Más helyen a Szigetet nemes egyszerűséggel csak mint Kerényi folyóiratát nevezi meg, „mely elsősorban életközösség s csak azután esszé és papír”.13 A kör tehát bezárult: Kerényi szerint Németh László az alapító atya, Németh László szerint Kerényi.

Ennyit a Szigettel kapcsolatos kutatásokból már eddig is tudtunk. A most megjelent Hüperión azonban erőteljesen árnyalja ezt az elsősorban Hamvas szerepe felől leegyszerűsítőnek ható, sematikus és igazságtalan képet. (Minderre nagyszerű példa Németh Lászlónak a föntebb idézett mondata: Németh ezeket a Georgéra vonatkozó, a „nemzet megújhodására”, „egy győzelmes, a példa erejével vonzó és kényszerítő életközösségre” utaló szavait Hamvasnak a Szigetben megjelent írásából veszi, majdnem szó szerint – igaz, úgy idézve és állítva be őket, mintha azokat Kerényi mondta volna.) Nézzük tehát, hogy emlékezik Hamvas: „[Kerényi] Érezte a lehetetlent. Érezte, és én nem tudtam róla semmit. Így kellett legyen. Mert tényleg volt abban, amire én őt kiválasztottam, valami lehetetlen. Volt abban, ahogy én őt magamhoz emelve ilyen feladatra alkalmasnak tartottam, valami méltatlan. Miért merem én ezt mondani, hogy magamhoz emeltem? Egészen nyugodtan mondom. Ha én nem jövök és nem mutatom meg neki, arról a sorsról, amit megmutattam, sohasem tudta volna meg, hogy van. Ahhoz elég okos volt, hogy meglássa benne a nagyot. De ahhoz nem elég nagy, hogy meg is tudta volna valósítani.

De megkaptam a jutalmamat azért, hogy fölemeltem. Mert a nyilvánosság előtt aztán ő lett az, aki úgy, hogy mindenki jól lássa, velem egyenlővé tette magát. Mellette szerepeltem, mindig mellette és szerepeltem. Érted? Hogyne értenéd – nagyon jól tudod, mit jelent szerepelni. Én voltam az ő barátja, ő volt az, aki magához engedett, akinek ugyan nem volt rám szüksége, de tartott, sőt, aki hozzám leereszkedett. Bizonyos tekintetben az lett a kiválóságom, hogy mellette lehettem, az lett az érdemem, hogy ő magát velem egyenrangúvá tette. Eleinte nem tudtam, hogy ez a nagy jóindulat mit akar jelenteni. […] Így jelezte leereszkedését. Így alázott meg. Amíg aztán a hazug és sértő helyzetet megelégeltem. Miért maradtam volna még?”14 És még egy idézet, ezúttal nem A magyar Hüperiónból, hanem egy gépiratban maradt, Darabos Pál idézte másik Hamvas-írásból: „Kerényi azonban önmagát a kör közepébe helyezte és iniciátornak tüntette fel magát, nemcsak vezérnek, hanem középpontnak. A törekvés itt bukott meg. A helyzet súlyosságát tetézte, hogy nem vette észre, mi történt. Nem vette észre a törekvés szakrális voltát, amikor ő (társadalmi helyzetéből következően és hatványozottan aktív hiúságból kifolyóan) magát középponttá tette, a koszorú felbomlott, és a kör megszűnt. Ez a kísérletem azonban nem volt egészen tudatos – de elszánt és önfeláldozó. A valódi közösségnek egész életemben tapasztalt kínzó hiánya ösztönzött.”15

Ez tehát Hamvas verziója. Ami a nyilvánosság ítéletét illeti, meglátásai pontosak: alapító atyából, sőt – spiritus rectorból – előbb másodhegedűssé válik, mígnem szép lassan elfeledkeznek róla. (Abba, hogy mekkora szerepe volt ebben a rá nehezedő ideológiai nyomásnak, most ne menjünk bele. Azonban sok mindenről árulkodik Lackó Miklósnak az a lábjegyzete, amely a 2000 1993. januári számában közreadott Kerényi-levelezésben olvasható. A lábjegyzet így hangzik: „Hamvas Béla [1897–1968] művészetfilozófus, esszéista, kritikus, regényíró. A 30-as években a Kerényi-kör tagja. Átmeneti eltávolodás után, 1945 után újra baráti levelezésbe kezdtek. [Ti. Kerényi és Hamvas.] Mint szélsőséges irracionalistának tartott gondolkodóét, a magyar lexikonok a legutóbbi időkig Hamvasnak még a nevét sem említették.”16)

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Kerényi (aki mégiscsak a legközelebbről látta kettejük viszonyát és Hamvasnak a kör létrejöttében, illetve a folyóirat munkájában való részvételét) kénytelen volt jóval árnyaltabban fogalmazni: nemcsak azt ismeri el, hogy Hamvasnak (is) szerepe volt a „szigetgondolat” megszületésében („A »sziget« megélése egymástól függetlenül egyszerre többünkben támadt. Hamvas Bélával ketten, dalmát szigeti magányunkból jöttünk haza vele, s itthon olyanokat találtunk, akiknek a számára már eleven valóság volt”), hanem Hamvasnak a körből való kilépése mellett sem megy el szó nélkül („Szomorú volna, ha a szellem embereit bármi, ami sorsunkban nem tisztán szellemi, szétválasztaná; ha az »osztályharc« vagy akár csak az »emuláció« lehetősége felmerülne közöttük. Ilyen lehetőségnek nem tudott ellenállni Hamvas, ez volt a tragédiája”17).

Ismétlem, nem kívánok állást foglalni, s még kevésbé utólagos igazságokat osztogatni, amikor ezt a két – a kiinduló- és a végpontok rögzítésében, sőt még az argumentációban is majdnem szó szerint megegyező – véleményt szembesítem egymással. Nem kívánom azt sem eldönteni, ki kit „emelt föl” magához, vagy hogy melyiküké a primátus – legföljebb ha valami gyanússá teheti ezt a körön belüli rivalizálást, az a Kerényi használta „tragikus” jelző…

Ámde minthogy azok állítólag magukért beszélnek (leszámítva talán ezt az esetet), beszéljenek magukért a tények: a Sziget 1935 augusztusában megjelent első számában öt szerző (Kerényi, Hamvas, Németh, Dobrovits, Gallus) tollából összesen hét, a második számban (1936. április) szintén öt szerzőtől (Gallus és Dobrovits helyén Szerb Antallal, illetve Kövendi Dénessel) összesen tíz írás jelenik meg. E tizenhét publikációból ötöt jegyez Kerényi, ötöt Hamvas. Ha ráadásul az írások összterjedelmét vesszük alapul, arra az eredményre jutunk, hogy a két füzet teljes terjedelmének valamivel több mint egyharmadát jegyzi Hamvas, harmadánál valamivel kevesebbet Kerényi, míg a maradékon osztoznak a többiek. A négy évvel később megjelent harmadik (s egyben utolsó) szám, amelynek szerkesztésében Hamvas már részt sem vesz, értelemszerűen billenti Kerényi javára a mérleg nyelvét, mivel az abban megjelent nyolc publikáció közül kettőnek ő a szerzője. De még így is a tizenhét szerző huszonöt írásának egyötöde Hamvas tollából születik meg! Nem gondolom persze, hogy így, önmagukban nagyon érdekesek vagy pláne bizonyító erejűek lennének a Kerényi és Hamvas között a háttérben dúló presztízsharc megítélésének ügyében. S bár elgondolkodtató, hogy Hamvas „kiszállásával” már csak egy hattyúdalra futotta, mielőtt 1939-ben végleg elenyészett volna a vállalkozás, ezzel a statisztikával semmiképpen sem az volt a szándékom, hogy kétségbe vonjam Kerényi vezető szerepét: a szerzők jórészt valóban Kerényi szorosabb tanítványi köréből kerültek ki, és az ő szándékaihoz, gondolatvilágához, lapszerkesztési hitvallásához álltak közelebb.

De nem is annak (szomorú) konstatálása végett bolygatom a múltat, mint ha kajánul azt akarnám érzékeltetni, hogy a jól csengő metaforák tartalmával hogyan egyeztethető össze a valóság, hogy a „jobbak szövetségének” belső működésmechanizmusa – személyeskedések, könyöklések, kiszorítósdi etc. – az ő esetükben sem tért el lényegesen a pontosan az ilyen működésmechanizmusokért kárhoztatott és elítélt Nyugatétól, hogy vajon Németh László valóban beteljesíti-e azt a célkitűzését, hogy „feladatokat szolgáljon és ne személyeket”, és hogy esetleg nem esett-e maga is abba a hibába, amitől világosan el kívánt határolódni, nem tagadta-e meg (öntudatlanul, talán) azt az eszményt, amit így fogalmaz meg: „Itt mindenkinek azzal kell kiválnia, amit csinál, és nem azzal, amit kölcsönbe mondanak róla”.18

Ahogy korábban már jeleztem, két okom volt rá, hogy szóba hozzam mindezt. Egy gyakorlatibb és egy elméletibb jellegű. Ami a gyakorlatit illeti: tartoztunk ennyivel az irodalomtörténetnek és a hiányzó Hamvas-filológiának. (A jobb érthetőség kedvéért egy zárójeles kiegészítés: nem is annyira a „Hamvas-filológia” hiányzik – az nem történt/történik meg, hogy Hamvas működését egy tágabb eszme-, irodalom- és esztétikatörténeti összefüggésrendszerbe ágyazzák.) A másik, az elméletibb ok pedig egy kérdéssel érzékeltethető: vajon a Sziget sikeresnek távolról sem nevezhető történetének és meglehetősen dicstelen kifulladásának hátterében nem Hamvas kiszorulása/kiszorítása áll-e? Nem arról van-e szó, hogy – paradox módon – csak Hamvas utópisztikus, ha tetszik: újromantikus szellemiségének realizálhatatlansága, megvalósíthatatlansága adhatott volna újabb és újabb impulzust e vállalkozásnak? Amely ugyan bizonyára megszűnt volna akkor is, de a mögötte álló szellemiség és közösség talán nem, vagy nem ilyen méltatlanul. S hogy akkor talán megszűnése mellett is megmaradhatott volna annak, aminek indult: szigetnek, egy nem „a többiek között vetélkedő” folyóiratnak, amely valóban beválthatta volna azt „a rendeltetését, hogy legyen egy hely, ahol minden jó hívást követni kell és lehet. A könyv felülmúlását, ami a könyvpróza felülmúlásával jelent egyet”, amit a szerkesztőknek, munkatársaknak „itt kell megkísérelniük”. És így talán (ismétlem: paradox módon csak így) születhetett volna meg a kezük alatt „a társas, alkotó életből kipattant »görögebb« könyv”.19

Kérdések, amelyeket épp csak jelzek. Nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy a Sziget három számában megjelent írások elemzését elvégezzük, „szoros olvasatát” adjuk. Egy ilyen elemzés minden statisztikai adatnál fényesebben bizonyítaná, hogy – a lapban megjelent szövegek szellemi tágasságát, problémaérzékenységét, esztétikai kidolgozottságát véve alapul – a vállalkozásban Hamvasé a kulcsszerep. Vigyázat, nem azt sugallom ezzel, hogy a Stemma-, illetve a Sziget-kör tudós-író-literátor társaságában Hamvas lenne a primus inter pares. Azt sem hiszem, hogy Hamvas szellemi pozíciójának radikalizmusa s (bizonyos értelemben ebből következő) marginalitása, sikertelensége felől kéne feltétlenül újraírnunk a Sziget történetét, nem hiszem, hogy ehhez kellene, egyenként és külön-külön is, a vállalkozásban részt vevők teljesítményét mérni vagy ezen megítélni. Nem célom tehát, hogy a résztvevőket egymás ellen játszszam ki, hiszen azt, hogy az ügy elbukott, mindnyájuk, ki-ki persze vérmérséklete szerint, így vagy úgy, de: kudarcként éli meg, és ez mindenképpen összekötő kapocs közöttük. Mégis azt állítom: annak fényében, aminek a folyóiratot szánták, nem pedig amivé lett, egyedül Hamvas és Kerényi írásai mérhetők abszolút mércével. A „nagyok” (Németh László, Szerb, Prohászka) inkább csak a nevüket adják a vállalkozáshoz (lásd újfent Németh László válaszát Szekfű vádjára); a „kicsik” (Kerényi pályakezdő tanítványai: Gallus, Kövendi, Dobrovits, Brelich Angelo) számára a folyóiratban való publikálás egyelőre akkor még nem több, mint esély, mint lehetőség a bemutatkozásra. Marad tehát Kerényi és Hamvas. Kettejük szemléleti (és az írásokban nagyon is pontosan, habár öntudatlanul leképzett) különbsége nem pusztán abban ragadható meg, hogy Kerényi (szak)tudós, Hamvas pedig író, és hogy (állítólag) Hamvas „félt volna” Kerényi „szakértelmétől”, noha persze erről is szó van vagy szó lehet. A „szakértelem” versus „íróság” problémájába most nem mennék bele. Nemcsak azért nem, mert ez messzire vezetne, hanem mert ráadásul mindkét fogalom olyannyira diffúz, hogy összevetésük is igen soványka eredménnyel kecsegtet. (És hát persze azt a kiélezett kérdésfelvetést szintén el akarom kerülni, hogy vajon „írónak/stilisztának” Kerényi van-e olyan jó, mint Hamvas „szakértőnek”.) Érzésem szerint termékenyebb úgy felvetni a kérdést, hogy míg Kerényi Wilamowitz felől, addig Hamvas Nietzsche (és talán Frobenius) felől véli megragadhatónak a – talán soha nem is létező, de ez most szempontunkból vajmi keveset számít – „görög lényeget”. Anélkül, hogy részleteznénk a filológiához, a görögséghez, a preszókratikához, illetve tágabban a „hagyományhoz” való viszonyulás eltérő útjait és tétjeit, azt hiszem, itt elég, ha Wilamowitz példájára hivatkozunk. Közismert, hogy neki is szerepe volt A tragédia születését író „filológus” Nietzsche ellehetetlenítésében. Wilamowitz, nem kevés önkritikával, így emlékezik vissza a Nietzsche-könyvet ledorongoló írására: „Hiszen itt [A tragédia születésében] nem tudományos megismerés volt a cél; tulajdonképpen egyáltalán nem az attikai tragédia forgott szóban, hanem Wagner zenedrámája, amelyről viszont nekem nem volt fogalmam.”20 Nos, ha ez a szembeállítás jogos, és ha ez két magatartástípust, két gondolkodásmódot jelöl, akkor Hamvas inkább a nietzschei vonalat, Kerényi pedig a wilamowitzit képviseli. Minthogy írásomat inkább problémafelvetőnek, mint problémamegoldónak szánom, megtakarítom a „Hamvas és a görögség”, illetve a „Kerényi és a görögség” kérdésének részletes taglalását, illetve e két görögségkép hasonlóságainak és eltéréseinek összevetését. Nem megyek tehát bele annak a paradoxonnak a kibontásába, amely egyszerre rokonítja és külön is választja őket: hogy ti. Kerényi olyan filológus, aki a szépirodalommal, míg Hamvas olyan író (ha nem is szépíró a szó hétköznapi értelmében), aki a klasszika-filológiával kacérkodik. A Wilamowitz–Nietzsche szembeállítást már csak azért is használható sémának látom, mert Kerényi hallgatása Nietzschéről éppen olyan árulkodó, mint Hamvas lesújtó véleménye Wilamowitzról. (Egyébként Hamvas a „sziget” megvalósíthatatlansága és a „nagy illúziók” elvesztése miatti kudarcélményének nemcsak a Hüperiónban ad hangot, hanem a rá egy évre megszülető Hexakümiónban is, amely az életműkiadás ötödik darabjaként még 1993-ban látott napvilágot az Életünk kiadásában, és bizony – de ezt talán felesleges is mondanom – teljesen visszhangtalan maradt… Hamvasnak ebben a „hiteles görögségről” szóló és a „görögség bírálatára” kifuttatott [mennyire hamvasi szerkezetek!] esszéjében a klasszika-filológia 19–20. századi olyan jelentős képviselői között, mint Rohde vagy Walter F. Otto, újra felbukkan Nietzsche, Wilamowitz és Kerényi neve is. Nietzsche kapcsán olvassuk Hamvas esszéjében az alábbiakat: „A klasszikus filológia, amelyet Nietzsche szelleme nem érintett meg, ma is olyan porlepte, mint előtte volt. Az ókortudománynak egy része a középpontba lépett, másik része annak maradt, ami volt: élettelen, száraz, filiszteri adathalmaz, amely unalmas, mint egy árverési hirdetmény.”21 Hogy a Hamvas szerint „profán-filiszteri-pozitivista” filológiát művelő Wilamowitznak hol a helye ebben az összefüggésben, az nem kérdéses; ám ha Hamvas számára az író Nietzsche az etalon, akkor még az „egzisztenciális” filológiát művelő tudós Kerényié sem lehet az… Mert hát persze – kimondva-kimondatlanul – Hamvas elsősorban a nyelvről, a nyelvi erőről beszél. S ilyen szempontból, ahogy majd alább látni fogjuk, talán mégsem volt felesleges ez a kitérő.)

A Sziget-kör munkájába Debrecenből bekapcsolódó Gulyás Pál és Kerényi levelezéséből tudható, hogy Kerényi milyen előszeretettel foglalkozik a lap eladási statisztikáival, az előfizetés kérdéseivel, az eladott példányokból befolyt bevétellel. Részéről ezt éppolyan árulkodónak érzem, mint Hamvas részéről azt az idealizmust, amely – mondjuk egy mai (és akkori) kifejezéssel élve – „a piac farkastörvényei közepette” beszél „a törekvés szakrális voltáról”. És e lényegi szemléletbeli különbségnek csupáncsak következménye az, amit nemcsak Fejtő emel ki a már szóba hozott kritikájában („Furcsa, hogy akik undorodva vonulnak ki a mindennapok vásári zsivajából, ilyen vásári zsivajt csapjanak szerény termésük körül”), hanem Hamvas is: „Nagy tanulság volt a számomra, mikor ez a mi elszigetelődésünk oly nyomorultan megbukott, s lelepleződött számomra, hogy milyen gyalázatos kísérlet volt az érvényesülésért úgy küzdeni, hogy »mi pedig megvetjük a sikert« bohócruhájában fellármáztuk a fél világot.”22

Ha két ennyire eltérő alkatú – és főleg: szellemű – ember (Fejtő és Hamvas) látja ennyire hasonlóan ugyanazt, abban azért mégiscsak lehet valami.

 

(Romantika, újromantika, Hölderlin) Már ennyiből is sejthető, hogy súlyosabb és egyszersmind súlytalanabb (esztétikaibb) problémák és kérdések előtt állunk; nem elégedhetünk meg tehát annak kimondásával (és a hagyományosabb irodalomtörténet-írás olyan sémáinak felidézésével), hogy tudniillik A magyar Hüperión abból a kudarcélményből születik meg, amelynek közvetlen kiváltó oka Kerényi és Hamvas barátságának megszakadása, tágabb értelemben pedig egy gondolkodás- és beszédmód veresége.

Termékenyebbnek látszik, ha (egyelőre csak) magához a Hüperiónhoz fordulunk, illetve Fejtőnek a már többször szóba hozott, a Sziget első számát és a „szigeteseket” elmarasztaló kritikájához. Fejtő véleményét már csak azért is érdemes figyelembe vennünk, mert argumentációját egy szempontunkból igen fontos fogalom köré építi. A „neoromantikáról” van szó, ami értelmezésében valami olyasmit jelöl, ami „mélységesen német”, „nietzschei” és „megbízhatatlanul intuitív”. S ezzel valóban egy neuralgikus pontra tapint rá. A szónak (neoromantika, újromantika) akkor is, ma is inkább volt és van mágikus, mintsem leíró funkciója: az exkommunikáció eszközeként arra szolgál, hogy hiteltelenné tegye, akire/amire ezt rásütik. Csak egyetlen beszédes példa: bár Kerényi saját ars poeticája szerint a „romantikusok tévedését” igyekszik helyrehozni („Meggyőződésem az volt és az is maradt, hogy amikor határozottan e hagyomány felé fordultam, az antik létnek egy más módon felismert elemét, a vallásosat, a romantikusok tévedései után oda helyezzem, ahová tartozik: a középpontba”23), tevékenységét mégis „neoromantikus”, „délibábos bölcsészkedésként” marasztalja el Szentkuthy éppúgy, mint Mátrai vagy Sőtér. Vagy Fejtő, aki kritikájában a Sziget szerzőgárdájából név szerint is kiemeli Kerényit (rajta kívül még Németh Lászlót és Dobrovits Aladárt).

Hamvas nevét nem említi. Hogy miért, rejtély. Mármost joggal vethetné az olvasó a szememre: milyen alapon kérem ezt számon. Nem úgy van-e, nem úgy tudjuk-e, hogy a kritikus szabadon nyúlhat a kritika tárgyához, azt emelve ki és azt hagyva szó nélkül belőle, ami és ahogy neki tetszik? Kétségtelen. Mégis kénytelen vagyok hangot adni értetlenségemnek. Mert szempontunkból a Fejtő-kritika eljárásának nem is az a furcsasága, hogy az öt szerzőből kettő, Gallus és Hamvas mellett szó nélkül megy el – a mellett a Hamvas mellett mellesleg, aki két hosszú esszéjével a kritika tárgyát képező füzet mintegy harmadát jegyzi. De ez még hagyján. Csakhogy Fejtő egész argumentációja éppen ebből indul ki: a „romantikának”, „a könnyű hangnak” ezeket az elmarasztaló, sőt fulmináns jelzőit ugyanis legtöbb joggal éppen Hamvasra lehetett és kellett volna alkalmaznia. Sem Németh László, sem Kerényi nem „romantikus”, pláne nem „nietzscheiánus”, ha ennek szele meg is érinti őket, miközben a Sziget első számában közölt művek közül a romantika kérdésfelvetéseivel a maga „repaganizációs” korszakát élő Hamvas Béla szóban forgó két írása érintkezik a legtisztábban és a legtöbb ponton. Ezt, gondolom, Fejtő is érezte, mert írásának egész argumentációját ezzel, a lapban olvasható két Hamvas-esszében manifesztálódó szellemiséggel szembeni leplezetlen ellenszenv hatja át. Anélkül azonban, hogy ezt nyílttá tenné, vagy vitapartnerét megnevezné. (Jóllehet ellenkező előjellel, ám ugyanannak lehetünk tanúi, amin Németh Lászlónak a Georgét Kerényivel összekapcsoló sajátos „idézéstechnikája” okán már fentebb is elcsodálkozhattunk: mintha Hamvas neve már akkor is olyan tabu lett volna, amelyet semmilyen összefüggésben – sem pró, sem kontra – nem tanácsos leírni…)

Mi volt az a szellemiség (s ami ebből hallhatóvá vált: az a hang), amely e tabujelleget némileg magyarázza?

Kerényi jól ismerte A magyar Hüperión kéziratát. Hogy nem volt róla kedvező véleménnyel, annak egyik nyilvánvaló oka lehetne persze az a sértő beállítás, ahogy Hamvas a műben láttatja őt. Ám Kerényi nem ezt kifogásolja, hanem az esszé „énes” hangját: „Ismerem [ti. Hamvas Hüperiónját], nálam is van másolata, s én már tudom, mennyire énes (én, én, én), és épp ezért – az eldugott s mégis ordító én miatt – mennyire hamis. Van benne igaz kétségbeesés is. (Ezt mind csak én tudom igazán megítélni.)”24 Mi az a hang tehát, amelyet sem Kerényi, sem mások nem tudtak tolerálni? (Egyébként azok sem, akiknek kezébe került a kézirat, és akiken akár múlhatott is volna, hogy megjelenik-e vagy sem Hamvas esszéfüzére.) Nos, az egyszerűség kedvéért nevezzük el ezt a hangot „hüperióninak”, és próbáljuk meg jellemezni. Először is azt tudjuk róla, hogy tolerálhatatlanul személyes („én, én, én”). Olvassunk bele találomra A magyar Hüperiónba! (Majdnem találomra; bár számtalan más részletet is idézhetnék, érthető módon mégis egy olyat választottam, amely a Szigettel és, áttételesen, Kerényivel, valamint Hamvas furcsa „kritikai fogadtatásával” is kapcsolatba hozható.) „Érvényesülés. Külön kell beszéljek erről, amit olyan jól ismersz? A dolgok elvesztették önértéküket, s minden csak annyit ért, amennyit valami másra át lehetett váltani: pénzre, hírnévre, címre, pozícióra, hatalomra. Hatás, hatás és minden: hatás. Vers, tudomány, színdarab hatásra vár s azt követeli. Minden mű értéke pontosan megállapítható abból, hogy a szerző mennyit kapott érte, ki mit mond róla, hány példányban kelt el, hány ember nézte meg, milyen díjakat nyert, hány nyelvre fordították le. A műnek így el kellett vesztenie kapcsolatát az emberrel. Hatásra kellett menni. Produkció lett, amely sikerért üvöltött. Nem haragszom miatta, mert már csaknem teljesen hidegen hagy. De akkor kínozott, mikor még benne voltam.”25 Ennél persze jóval „énesebb” részletek is idézhetők lennének: „Miért nem uralkodom? Hidd el, hogy nem rajtam múlik. Hol van az a nép, amelyik az én uralmamat kibírná?”26 Vagy: „Én vagyok az, aki megcsináltam a lehetetlent. Nem vesztem el a némaságban, mint ahogy eddig elveszett mindenki, aki a magasság fia, Hüperión volt. A tiszta és a nyílt szó csak embercsonkok és a szenny számára volt itt nyitva, és mihelyt valaki komolyan meg akart szólalni, a hangot elfojtották. Az én erőm volt az egyetlen, amely ezzel a feladattal elbírt. Megszólaltam, és amit mondtam, hüperióni volt. Egyedül voltam. Helyemben mindenki összetört volna, mint ahogy összetörtek a bessenyeiek.”27

Kerényinek alighanem igaza van: valóban a „hallatlan ambíció” hangja ez, a „valósággal elképesztő hübriszé”,28 ahogy az életmű egyik mai méltatója, Dolinszky Miklós mondja. És ha pályatársai nem nézték el és nem engedték meg neki ezt a hangot, ha tartózkodtak, idegenkedtek (sőt féltek) tőle, nem meglepő.

Mindez azonban Hölderlin Hüperiónja felől egészen más színben tűnik fel. Annak elemzésére, hogy mit jelent Hölderlin magánmitológiájában Hüperión személye (a hölderlini történet főszereplőjéé, illetve az azonos nevű titáné), most természetesen nem vállalkozhatom. De már néhány, Hölderlin művéből kiemelt mondattal is könnyen érzékeltethető ennek a „hüperióni” világnak a dikciója, amelyben megszólal, manifesztté lesz ez a hang. Csak ízelítőül: „[…] nem lennél ez a gondolkodó ember, nem váltál volna szenvedő, forrongó emberré. Hidd el nekem, sohasem ismerted volna föl oly tisztán a szép emberség egyensúlyát, ha nem vesztetted volna ennyire el. […] Alá kell szállnod, mint a fénysugár, mint a mindent megfrissítő eső, alá kell szállnod a halandóság országába. Apollónként világítanod kell s Jupiterként életet adnod, megremegtetned a földet, különben nem vagy egedre méltó.” Vagy: „Bár magam vagyok, hírnevem sincs, és így megyek be közéjük. De egyvalaki, aki ember, nem képes-e többre, mint százak, akik csak részei az embernek?”29

Mármost e két idézetsort összevetve megint csak kénytelen vagyok hangot adni tanácstalanságomnak: miért van az, hogy Kerényit Hölderlin Hüperiónjának hangja nem zavarja, miközben Hamvasé taszítja? Hiszen Hölderlin Hüperiónja csak annyira és csak úgy „görög”, mint amennyire és ahogy Hamvasé „nép nélküli király”. (Vö.: „A földön minden tökéletlen – ez a németek régi nótája. Valaki egyszer mégis megmondhatná már ezeknek az ágrólszakadtaknak, hogy csak nálunk oly tökéletlen minden, mert minden tisztát beszennyeznek, minden szentet bemocskolnak otromba kezükkel, s azért nem becsülik az érés gyökerét, az isteni Természetet. Náluk az élet voltaképp üres és gondterhelt, csupa hideg, hangtalan viszály, mivel lenézik a géniuszt, amely az emberi cselekvésnek erőt és nemességet ad, a szenvedésben derűt nyújt, szeretetet és testvériséget visz a városokba és az otthonokba. [ahol azonban megbántják a Természetet, és nem tisztelik művészeikben a géniuszt] Ott egyre sivárabbak, kietlenebbek az emberek, akik pedig mind szépnek születtek, növekszik a szolgaság s vele az eldurvulás, a gondokkal együtt nő a részegség, a bőséggel az éhség és a kenyérgond – minden év áldása átokká válik, és minden isten elmenekül.”30 S bár esetleg úgy tűnhet, mintha most Kerényi süketségén élcelődnék (ahogy kicsit feljebb Fejtő vakságán), nem ez volt a szándékom, hanem annak a kérdésnek az exponálása, hogy – ideértve Kerényit – vajon miért nem vette senki észre (egészen a legutóbbi időkig, a már emlegetett Dolinszky Miklósig), hogy amivel szemben állnak, az mindenekelőtt irodalom.

Ettől persze Kerényi érve akár még igaz is lehetne: lehet, hogy Hamvas Hüperiónja irodalom, ám, mondhatnánk, rossz, mindenfajta reflexiót nélkülöző irodalom, s ezért visszatetsző, sőt viszolyogtatóan dilettáns irodalom, amelyben hiányzik mindenfajta távolságtartás a hús-vér szerző és a főhős (a mű beszélője) között. Egy alaposabb, szövegközpontúbb vizsgálat azonban nagyon pontosan kimutathatná (ezt persze nem tesszük meg itt), hogy a Kerényi által „énesnek” nevezett és számára hamisan csengő hang mennyivel bonyolultabb szövegalkotói folyamat végterméke, s hogy inkább tartható sokszólamúnak, mint egyszólamúnak. Nem vitás ugyan, hogy Hamvasban mindig rendkívül erős az aktualizálási szándék (nem véletlenül neveztem írásom elején „dokumentumérvényűnek” ezt a szöveget), maga a megszületett mű (az el nem küldött levelek laza füzére) sokkal több naplónál vagy önéletrajznál. Számos példán illusztrálhatnánk, hogy Hamvas milyen bonyolult szerepjátékokat játszik: ezt a szöveget (Hamvas egyik valóban „legirodalmibb” művét) egyszerre jellemzik a főhős és a szerző közötti átfedések, a szerzőnek a mű főhősével való patetikus azonosulása, de ugyanúgy a vele szembeni (ön)ironikus távolságtartás is. Ezeket az átfedéseket, ezt a patetikus s egyszersmind (ön)ironikus hangot nevezhetjük másodsorban „hüperióninak”.

A mű olvasója, az az olvasó, aki hagyja, hogy átzuhogjanak rajta ezek a fiktív személynek (az olvasónak?) címzett, valóban nemcsak nagyon személyes, hanem nagyon transzparens nyelven íródott mondatok, az egyszólamúak és a sokszólamúak; az az olvasó, aki mit sem sejt, és akinek nem is kell sejtenie semmit a művek hátterében álló nagyon is személyes és nagyon is fájdalmas kudarcokról és csalódásokról, a magyar vallomásirodalom egyik csúcsteljesítményével találkozik majd. S ha valaki még arra is rászánja magát, hogy párhuzamosan olvassa Hamvas (magyar) Hüperiónját Hölderlin (német) Hüperiónjával, az két dolgot bizonyára le fog szűrni a maga számára: hogy ti. Hamvas nemcsak az imitatio klasszikus szabályát tartja be, hanem az aemulatióét is, tartalmi és formai értelemben egyaránt. (S innen nézve valóban csak sokadlagos fontosságú kérdés, hogy vajon akart-e még ezenfelül Kerényivel is „emulálni” Hamvas…) Hamvas tehát tudatosan vesz át több formai elemet is Hölderlintől: az ő Hüperiónja is egyes szám első személyben beszél, a mű ugyanúgy fiktív levelek füzére, és ugyanúgy két részből áll; Hamvas Hölderlin művére valahogy úgy játszik rá, ahogy Vergilius Homéroszéra. S ahogy Vergilius, Hamvas se csupán „imitál”, hanem „emulál” is – azzal, hogy aktualizálja, át is írja a hölderlini alapszöveget. Újraszerkeszti, „ki is javítja” mintegy: a mű belső arányait, súlypontjait megváltoztatja, a számára „feleslegest” lenyesegeti róla. Például az olyan szépírói fogásokat, technikákat, eljárásokat, amilyen a szüzsé, a (fiktív) „történet” és a (fiktív) szereplők kidolgozása, s magára a hangra, a hüperióni (Hölderlinnél: burkolt) önvallomásra teszi át a hangsúlyt – arra, ami az ő aktualizálási-adaptációs szándékainak a leginkább megfelel. Hogy ezt milyen sikerrel teszi, arra jó példa Kerényinek vagy másoknak a művel szembeni értetlensége. De ez az értetlenség másra is rávilágít: arra, hogy hiányzott az a közeg, amelyik Hamvast mint írót tudta vagy akarta volna befogadni. Csak az utóbbi időkben történt elvétve kísérlet arra, hogy Hamvas életművét ne annyira „ideologémák”, mint „poétikák” mentén értelmezzék.  Nos, ezek az értelmezéskísérletek eddig nagyjából két, a későbbiekre nézve is haszonnal forgatható eredményre vezettek: egyrészt Hamvas sajátos műfajáról, az esszéről mutatták ki, hogy az „a nem irodalmi magyar esszé” egyik legizgalmasabb képződménye (Thomka Beáta,31 Rugási Gyula32), „a rejtetten konfesszionális magatartás nyelvi formája” (Balassa Péter33), illetve hogy Hamvas egész életműve alapvetően „egy elszánt önbeavatási folyamatnak, gigantikus fejlődésregénynek” olvasható (Dolinszky Miklós34). Sokkal termékenyebbnek érzem az életművel kapcsolatban felmerülő kérdések ilyetén megközelítését (mi több: egyedül ezt érzem termékenynek), mintsem hogy megelégedhetnénk annak kimondásával (ami persze az esetek túlnyomó részében még csak ki sem mondatik!), hogy a hamvasi hang „apodiktikus” – kinyilatkoztató, ellentmondást nem tűrő – lenne (Földényi F. László35), mert ezzel rövidre zárjuk, s ily módon ki is iktatjuk a felmerülő problémákat.

A magyar Hüperión az irodalmi hermeneutika adaptációs elvének egyik legszebb gesztusa és megvalósulása is a magyar irodalomban. Hamvas ugyanis nem elégszik meg a múlt egy tetszőlegesen kiválasztott szeletének, egy adott vetületének (jelesül Hölderlinnek és a Nietzschén át értelmezett romantikának) újbóli „játékba hozásával”, hanem az aktuális jelen és a letűnt múlt horizontját „össze is rántja”. Ezáltal nemcsak a múlt képes új életre kelni, hanem az aktuális jelen is a múlt, a „hagyomány” és az utópisztikus jövő szövetébe ágyazódni. Hamvassal szemben jogos tehát a „neoromantika” vádja (mert hiszen, ahogy Novalis, Hamvas is „a feltételek közepette” próbálja meg „felfedezni azt, ami bennünk feltétel nélküli”), de ez a vád a fentebbi perspektívából nézve mulatságosan semmitmondónak tűnik. Másrészt itt és ebben érzem megragadhatónak minden (vagy majdnem minden) Hamvas-írás differentia specificáját: hogy tudniillik legszembetűnőbb tulajdonságuk a hely-telenségük, beskatulyázhatatlanságuk, időn kívüliségük. Úgy is mondhatnám, hogy Hamvas írásainak – a Sziget két számában megjelenteknek csakúgy, mint a kéziratban maradókénak, így például a megszületése után csak hatvan évvel később napvilágot látott Hüperiónnak is – legfontosabb jellemzője az, hogy a szó kettős értelmében is apokaliptikusak: nemcsak (vég)ítéletszerűek, hanem az időhöz is nagyon egyedi a viszonyuk: bennük az idő mint a múlt, a jelen és a jövő egyidejűsége tárulkozik föl. Harmadikként az ebből megszülető (az ezt megszólaltatható) hangot nevezhetjük „hüperióninak”.

Hogy Hamvas Hüperiónjában sokszor majdnem lehetetlen különválasztani, szétszálazni az egyszólamú és sokszólamú, a leíró, a reflexív és az önreflexív kijelentéseket, kétségtelen. Talán a szövegnek ez a rendkívüli összetettsége magyarázza azt, amit a deskripció mintájára képezve valahogy úgy nevezhetnénk: a mű „preskriptív módusza”. Annak vagyunk szemtanúi itt, amit a szintén ekkortájt, a harmincas évek közepén íródott Radnóti-vers, a Mint a bika címűben érhet tetten az olvasó: a jövő és benne a saját halál lefolyásának mikéntjét megsejtő-megíró (már-már mintegy: előíró) szerzői intuíció megmutatkozásának. Hamvas Hüperiónja (és általa a szerző) előrevetíti, mintegy megteremti saját sorsát: a hüperióni idegenséget. Mű és szerző ugyanazzal a gesztussal s ugyanabban a pillanatban, ahogy a közönség elé lép, marginalitásba is vonul: a mű egy pillanatra megmutatkozik, „felviláglik”, hogy a következő pillanatban „megvonódjék”, felfüggesztődjék. (Hiszen azt, hogy az esszé megszületése után majd jó hat évtizeddel később lesz csak olvasható, akkor még Hamvas nemhogy tudni, sejteni se sejthette.) Az esszéből kihallható, szomorúsággal és büszkeséggel vegyes, és mindenekelőtt józan és illúziótlan hang, amit negyedsorban is hüperióninak kell neveznünk, úgy látszik, műnél is, szerzőnél is jóval többet tudott…

 

(Kánonteremtés. Még egyszer romantika) Annak fényében, hogy a szóban forgó kétkötetes könyv összterjedelmének negyedét sem teszi ki, úgy tűnhet, aránytalanul sok szót ejtettem A magyar Hüperiónról. De talán sikerült érzékeltetnem, hogy a Hüperión esetében egy olyan művel áll szemben az olvasó, amely nagyon sok más Hamvas-írás (sőt: az egész hamvasi szövegvilág) megértésének/megközelítésének kulcsa is egyben. Nem mindegyiknek persze; már csak azért sem, mert a „görögség” kalokagathia-elvének – a gondolat, a szó és a tett egységének – aktualizálási, realizálási metódusa Hamvasnál idővel módosul, és a klasszika-filológiáról, illetve a „görög lényeg” tanulmányozásáról a hangsúly egyre inkább a tágan értelmezett „hagyományra” tevődik át. Mégis úgy látom, hogy a kötetben olvasható legkülönfélébb témájú írások közötti átjárást mindenképpen ez a mű teremti meg. (S mellesleg ez is „menti meg” a könyvet mint könyvet: ennek tudható be, hogy nem válik „szöveggyűjteménnyé”, nem esik szét különálló szövegek halmazává.)

Befejezésül még egy, bizonyos értelemben önkényesen kiválasztott, de a recenzió alapjául szolgáló könyv szerves részét képező és a Hüperióntól semmiképpen sem elválasztható problémagócot szeretnék jelezni: a magyar irodalomnak Hamvassal szembeni (és persze Hamvasnak a magyar irodalommal szembeni, tehát kölcsönös!) averziójának a problémáját, pontosabban valódi problémahalmazát. Hogy Hamvasnak mint a „(lényeg)kereső” nemzedék tagjának milyen nehéz volt megtalálnia a helyét egy barátságosnak vagy bátorítónak vajmi kevéssé nevezhető közegben, arra elég beszédes példa lehetett a „szigetgondolat” kipattanásának, kifejlődésének és elsorvadásának története. E tekintetben igencsak árulkodóak Németh László mindjárt idézendő sorai. Árulkodóak, mert Németh László ráadásul még csak nem is volt eredendően, alkatilag vagy zsigerileg ellenséges Hamvas „hüperióni” idegenségével szemben: „Nálunk, ahol Adyn kívül egyetlen gondolkozó írót sem ismer a század [...], [Hamvas] nemcsak modorával válik el a többiektől, hanem érdeklődéskörével is. A gondolat más abrakon él, mint a szemlélet: a Hamvas olvasmányköre nem azonos azzal, melyet mi többiek már népszerűsítettünk. Mi műveket, magatartásokat plántáltunk át, s egyikünk a másik számára nevelt olvasókat. Hamvas minden írásával egy olyan szellemiség felé rugaszkodik ki, amellyel sem írók, sem olvasók nincsenek beoltva még.”36 Némethnek ezek a korai Hamvasról szóló szavai kétségkívül időállónak, s Hamvas egész későbbi pályájára nézve is helyesnek bizonyultak. Egyáltalán nem véletlen tehát, ha a mai – persze a nem vagy az alig létező – Hamvas-kritikának még mindig és továbbra is ezt a Németh László megpendítette „idegenséget” kell(ene) feltérképeznie. És ez az idegenség legalább annyira a művekben nyilvánul meg, mint a személyiség egyszeriségében, varázsában, esetleges karizmájában, más interpretációkban pedig (lásd például Kerényiét) a Hamvassal összefüggésbe hozott/hozható szokatlan hangban. Nos, a kötetben olvasható írások mindegyike (ha más-más módon is) éppen e „hagyománytalanság” mibenlétének megértéséhez segít hozzá bennünket.

„Teljesen kívül állok. Nem fog elérni soha senki. Ezért ha lesz bármi, háború, forradalom, úgynevezett megújhodás, reám nem hivatkozhat majd. Nem vagyok semmiféle irány senkinek, nincs bennem jelszó, mert nincs csalás” – olvassuk A magyar Hüperión vége felé37. Ezt az egyszerre szomorúsággal és büszkeséggel vegyes, mindenekelőtt pedig józan és illúziótlan hangot, amelyet kicsit feljebb „hüperióninak” neveztünk, nem szabad persze maradéktalanul azonosítanunk Hamvas hangjával: ez a hang (s erre kell a Hüperión-mítosz időtlensége) éppúgy lehet a mindenkori Hüperiónok, mint a konkrét Hamvasok hangja. Hogy mégis van közük egymáshoz, azt indirekt módon úgy bizonyíthatjuk, ha egy kis időre kilépve a Hüperión szövegvilágából, pillantást vetünk Hamvasnak egyéb (főleg a 15. kötetben, tehát közvetlenül a Hüperión szomszédságában közölt), javarészt a harmincas évek közepén keletkezett magyar irodalmi tárgyú írásaira. Ezeket az írásokat (a Szellemi törekvések a magyar irodalomban vagy Az ősök útja és az istenek útja címűeket, illetve még idevehetnénk a most ki tudja, milyen okból kihagyott, az előzőeknél sok szempontból radikálisabb, az Országútban annak idején álnév alatt megjelent Három kép a magyar írás galériájából címűt) egyként a hagyománytalanság tényéből szükségképpen következő (ön)legitimációs kényszer hatja át. Ha Hamvas „irodalomkritikusi”, „kritikaírói” gyakorlatának egyik fő sajátosságát abban látjuk, hogy (első pillantásra legalábbis) csak a Szentkuthyéhoz mérhető szűkszavúság jellemzi a klasszikus és kora magyar irodalmával kapcsolatban (vö.: „Emelj le állványodról olyan művet, amely az enyémmel, bármelyikkel egy időben íródott, és meg fogod látni a különbséget. Azokról a művekről nem mondok semmit. Nem foglalkozom velük – a magaméival foglalkozom. Nem hasonlítok össze. Nem játszom méltatlan játékot önmagammal.”38), akkor ennek magyarázata egyrészt éppen abban lelhető fel, hogy (ön)legitimációs törekvéseihez nem elsősorban a (szép)irodalomból vesz érveket, másrészt ez magyarázza azt is, hogy a – kisszámú – irodalomkritikai írásában miért botlunk (majdnem függetlenül a konkrét tárgytól) szinte ugyanazokba a kérdésekbe és megközelítési módokba. Érzésem szerint azonban itt sem arról van szó, ahová esetleg mindebből konkludálhatnánk, hogy ti. Hamvas is (mint sok más teoretikus elme) érzéketlen lett volna az autonóm írói-esztétikai problémák iránt. Épp ellenkezőleg: egy esztétikai értelemben is autonóm és hiteles életmű megteremtésének igézetében Hamvas szántszándékkal veti fel újra és újra a sokszor (vagyis: majdnem mindig) megoldhatatlannak tetsző problémákat, azokat, amelyek – ahogy írásom elején fogalmaztam – az élet és irodalom, az írás és beszéd, a művészet és tudomány, a szakrális és profán, az ünnep és közösség stb. viszonyára kérdeznek rá, illetve az általuk vagy bennük megfogalmazható alapkérdések újbóli és újbóli artikulálására adnak módot. S amit magyarul csak ilyen nehézkesen lehetett körülírni, azt (például) németül egyetlen szóval is visszaadhatjuk: Hamvas egyik legfontosabb jellemzője, hogy mind íróként, mind teoretikusként elválaszthatatlan tőle a Problematisierung eljárása. (Mert Fejtőnek abban persze nagyrészt igaza van, hogy a magyar szellemi élet szóban forgó korszaka alapvetően német irányultságú; vagy egy szokatlanabb, de talán mégis ideillőbb kifejezéssel élve: „németül gondolkodik”. S ez alól Hamvas sem kivétel, legalábbis pályájának e korai időszakában.) Hamvas „Problematisierungja”, mondjuk úgy: „problémaérzékenysége” éppen attól olyan kidolgozott, mert tisztában van vele: a számára esztétikai értelemben is autonóm és hiteles (élet)mű nemcsak hogy nem legitimált (hagyománytalan), hanem talán eleve legitimálhatatlan is. Kár, hogy akik „apodiktikusnak” bélyegzik meg Hamvas hangját, épp csak két dolgot értenek félre vele kapcsolatban: egyrészt hogy Hamvas akkor is kérdéseket exponál (ahogy mondtam: újra meg újra), amikor úgy tűnik, hogy igazságokat oszt és kinyilatkoztat; másrészt hogy e kemény és ellentmondást nem tűrő hang mögül igen pontosan kivehetők a kétségbeesettség, a bizonytalanság felhangjai is. És van még egy elem, amelyről a Hamvas-olvasatok eddig szinte még csak szót sem ejtettek: az tudniillik, hogy – Szentkuthy mellett – Hamvas a 20. századi magyar irodalom egyik leginkább vallásos (vagy teológiai) elkötelezettségű szerzője. „[...] az igazi író”, olvassuk egy Füst Milánhoz írott, 1958. július 20-án keltezett levelében, „nem esztétikai egzisztencia, hanem rangja szerint morális és religiózus”39. Mármost mindegy, hogy általában vitába szállnánk-e egy ilyen megállapítással, vagy érveket sorakoztatnánk-e föl mellette. Szempontunkból csak annyi az érdekes, hogy Hamvas a Hüperiónban megvalósult/megvalósított, egyszerre esztétikai, morális és religiózus hang felől igyekszik újraírni a magyar irodalom történetét. Más, divatosabb kifejezéssel élve: igyekszik új kánont teremteni. (Hogy persze ez az amúgy se könnyen végigkövethető történet még bonyolultabb legyen, tudnunk kell, hogy mindezt Hamvas valójában nem nagy általánosságban, hanem konkrétan Füst Milánra vonatkoztatva mondja; s ha hihetünk a levél őszinteségében, akkor ezek szerint Hamvas számára Füst Milán életműve úgy csúcsa a kortárs magyar irodalomnak, hogy – leszámítva e levelet – írásban ebbéli meggyőződésének soha sehol sem ad hangot...) Külön tanulmány témája lehetne annak kibontása, hogy ha Hamvas irodalomszemléletét a magyar irodalom hagyományaiból, a közvetlen vagy éppen közvetett előzményekből valóban nem is lehet levezetni, ez feltétlenül azt is jelenti-e, hogy a priori levezethetetlen volna. Hogy például ne kínálnának fogódzókat a (német) romantika – Kantot meghaladni vagy „kijavítani” hivatott – irodalomfelfogásai, irodalomeszményei, amelyekre (nem ugyan Hamvas ürügyén) András Sándor irányította rá a figyelmet egyik írásában.40 Ebből kiindulva arra a kérdésre kellene a Hamvas- ouevre kapcsán választ keresnünk, hogy a Kant által megkülönböztetett/szétválasztott szép–fenséges fogalompár két tagja miként fonódik (újra) össze, s hogyan idézi fel a romantika (vagy a kora romantika, például Hölderlin) világát. Vagy másként, de még mindig ugyanahhoz közelítve: mi az, ami a se nem „csúf”, se nem „szép” fenségesben (Hamvas szóhasználatában: a szellemiben) ránk, olvasókra hat. Az olyan, definíciószerű (ha tetszik: apodiktikus) kijelentések, mint A szellemi törekvések a magyar irodalomban című írásának nyitó sora („irodalom nem szükségképpen szellemiség”)41, már önmagában is sok mindent jelez azzal a szokatlan és bizonyos értelemben idegenszerű megközelítésmóddal kapcsolatban, amely Hamvas irodalomszemléletének sajátja. S amikor valamivel lejjebb úgy folytatja, hogy „A szellemi mű beleavatkozik a korba, meg akarja változtatni; mindig van valamije, ami az adott körülményeken túlmegy. A szellemi művészet igénye: a szellem. Ennek tartozik felelősséggel, értéke független attól, hogy olvassák, használják, észreveszik-e, független attól, hogy kifejez-e kort, embert, társadalmat; egyedül a szellemtől függ és attól, hogy benne az alkotóerő milyen fokban és milyen tisztaságban nyilatkozik meg”42, akkor ezt nem csupán burkolt ars poeticának kell felfognunk, hanem válasznak is arra a kérdésre is, hogy miért éppen a Füst Milán-i költészet kerül Hamvasnál a legmagasabb polcra.

De mindennek elemzése már nem tartozik szorosan a Hüperión szövegvilágához. (Medio, Budapest, 1999)

 

 

 

Felhasznált irodalom

 

1Lásd például: Anthologia humana. 1990 és 1996.

2Szemző Tibor: Relative Things. (Selected Soundscapes 1994–97), Alissa Publishing, 1998.

3Hölgyválasz, 1999. 7. sz.

4Lackó Miklós: Sziget és külvilág. In: Szerep és mű. Gondolat, Budapest, 1981. 248–297.

5Darabos Pál: Hamvas Béla – Egy életmű fiziognómiája. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1997.

6Tanú, 1933. 2. sz.

7Németh László: Az én katedrám. Szépirodalmi, Budapest, 1983. 689.

8Válasz, 1936. 10. sz. 669–670.

9Nyugat, 1936. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988. 179–183.

10Tanú, 1936. III–IV. 130.

11Válasz, 1936. 10. sz. 668–670.

12Válasz, 1935. 7–8. sz. 407.

13Tanú, 1935. 2. 111–112.

14Hamvas Béla: A magyar Hüperión. Medio Kiadó, Budapest, 1999. 64–65.

15Darabos Pál: i. m. 265.

162000, 1993. január 58.

17„Adj ideákat az időnek!” Kerényi Károly és Gulyás Pál levelezése; szerk.: Lisztóczky László, Kráter Kiadó, 1989. 75–76.

18Tanú, 1934. 8. sz. 196.

19Sziget, I. 33.

20Kerényi Károly: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Budapest, 1984. 97.

21Hamvas Béla: Hexakümión. Életünk, 1993. 268.

22A magyar Hüperión. 121.

23Idézi Lackó Miklós in: Szerep és mű. 250.

24„Adj ideákat az időnek!” 59.

25A magyar Hüperión. 121.

26Uo. 27.

27Uo. 31.

28Dolinszky Miklós: A Mozart-űrhajó. Jelenkor, 1999. 133.

29Friedrich Hölderlin: Hüperión. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993. 261., 262.

30I. m. 341.

31Thomka Beáta: Regényterek, esszéterek. Forum, 1988. 86.

32Rugási Gyula: Szent Orpheus arcképe. JAK–Pesti Szalon, 1992. 115.

33Balassa Péter: A látvány és a szavak. Magvető, 1987. 42.

34Dolinszky Miklós, i. m.

35Földényi F. László: A túlsó parton. Jelenkor, 1990. 155.

36Idézi Thomka Beáta, i. m. 86.

37A magyar Hüperión. 152.

38Uo. 151.

39A levél eredetije a Petőfi Irodalmi Múzeumban található. Idézi Darabos Pál: i. m. 125.

40András Sándor: Játék és kaland. Jelenkor, 1998. 51–87.

41A magyar Hüperión. 265.

42Uo. 267.