Keresztút
Már a kapuban álltunk, amikor Anzelm testvér a kezembe nyomott néhány
papírlapot. Dolgozatok. Arra kértem a
gyerekeket, írják le, mire gondolnak a diákkápolnában. Érdekes. Az utolsó
szó hangsúlya furcsán fölfelé kunkorodott, nem
akarlak befolyásolni, valami ilyesmit jelentett az elharapott szó, a
szigorú-okos, zárt mosoly. Szemüvegén megcsillant a fény, aztán villanásnyi
szünet után mégis folytatta: Nagyon
érdekes.
Előző este
arról beszélgettünk: mi a feladata Pannonhalmán a kapus testvérnek, aki fogadja
a kolostorba érkezőket, útjára indítja a távozókat. Kötekedtem: kapus testvér
helyett egyenruhás biztonsági őr és kedélyes, középkorú portásnő álldogál a
bejáratnál, akik udvariasan, de nagyon határozottan tessékelik vissza a
hívatlan látogatót. A bencés Regulában
a kapus testvér feladatairól olvashatunk, a mai élet biztonsági őrt és
portásnőt állított a monostor bejáratához.
De most
Anzelm áll mellettem, az én életemben ő most kapus testvér, hisz a monostor kapujában a kezembe nyomott
írásokkal búcsúztat, szellemi-lelki táplálékkal indít utamra.
Arra kértem a diákokat – tizedikesek, tizenhat
évesek –, hogy szabadon, ami eszükbe jut, vessék papírra. Nemrég szenteltük fel
a diákkápolnát. Egy régi mosdóból és hálóteremből alakítottuk ki. Váli Dezső nagyon
mai Keresztút-képeit helyeztük el a hátsó falon, az
oltárkép üvegfal, a corpus fekete ébenfa, mögötte nincs kereszt. És a kápolnába
egészen alkonyatig besüt a nap…
Délelőtt
hosszú időt töltöttem a kápolnában. Álldogáltam Váli Dezső újságpapírra festett
Stációi előtt, azon merengtem: a megsárgult újságpapírra tussal rajzolt furcsa
piktogramok, az Evangélium szóhasználatát tudatosan mellőző képaláírások – Simon segít, Veronika, Felszögelik, Halál és
győzelem, Botorkálás a halottal – a ma fiataljaiban mit idéznek fel?
Valaha,
évszázadokkal ezelőtt az emberek, gazdagok, szegények, műveltek, tudatlanok, ha
Húsvét előtt vagy bármikor végighaladtak a templom árkádjai alatt a Keresztút
előtt, az áhítat-illatú homályban, látták
a történetet. Ma, ha Váli Dezső napsütötte képeit nézik, el kell képzelniük Jézus útját a kereszttel,
szenvedését a kereszten.
Kezemben
papírlapok, irkafirkák, ákombákomok. Diákok gondolatai.
„A
szimbolikus képek egy megsárgult újságpapírra vannak festve. Az első
végigjárásra az tűnik fel, hogy az utolsó kivételével az összesnél az
újságpapír fejjel lefelé van, míg a lezáró stációnál, a sírbatételnél meg van
fordítva a rendes állásba. A festett ábrák nagyon szimbolikusak, csak
hosszabb-rövidebb gondolkodás után lehet rájönni, hogy valójában mit is
szimbolizálnak.”
Ez a fiú
talán kiváló matematikus lesz, közgazdász, mérnök… Érteni akarja Jézus
történetét, nem érezni…
„Vajon
tényleg melegebb van itt, vagy csak a barna szín miatt tűnik melegebbnek? De jó
itt ülni. Szívesen elaludnék itt, Isten lába előtt.”
Szeretném
látni ennek a fiúnak a szemét. Lusta álmodozó? Titkokat megsejtő poéta?
„Mindenképpen
fontos hely a diákkápolna. Már a neve is elárulja, hogy ez nem egy »szokványos,
dohos szagú kis templomocska«, ahol az ember fázik, ha bemegy, nem is a
barokkos, fényűző díszekkel ékesített hatalmas templom, hanem a mi kápolnánk,
életünk szerves része.” Egy okos-boldog kamasz fölénye. Legyint a szokványos kis kápolnákra, a barokkos templomokra… mert ez a kápolna
a miénk. És arra gondol (álmodik?
imádkozik?), hogy tíz év múlva, húsz év múlva domboldalon épült barátságos háza
lesz, előtte kert, nagy fenyőfák, a szobákban gyerekzsivaj, s maga teremtette
otthonában a keményített fehér abrosszal terített asztal mellett ül reggel a
család, vajas kenyérre méz csorog, csörömpölnek a poharak, kanalak,
barátságosan tiktakol a falióra… otthon, az enyém…
„A
diákkápolna sziget. Mint ahogy a viharba került hajó egy szigetnek, úgy
örülhetünk mi is a hétköznapokban elfásult, viharba került lelkünk szigetének.
Itt megállhatunk, megfeledkezhetünk az időről, a tanórák izzadságszagáról, napi
gondjainkról, és csak lelkünk gyógyításával foglalkozhatunk. Itt egyedül
lehetünk Istennel, egy barátságos, otthonos »szobában« találkozom Vele, és ő
beszélget Velem, és meggyógyít.”
Szeretnék
biztos lenni abban: ez a fiú boldog ember lesz. Harcol, elbukik, megütik,
visszaüt, megbánja, újrakezdi… és amikor szeretné, amikor szüksége lesz rá, beszélgetni fog vele az Isten.
„… Mit? Nem,
nem sietek, illetve mért, mi kell? A miséről? Én? Neked? Most csak úgy? Ja
értem… meditáció holnapra… aha, tudom, Anzelm mindig ilyeneket szokott feladni.
Tiszta baromság… Na, mondjad, mi kell? A miséről? Mármint az itteniről? Háát, a
mise. Kezdődik stúdium után, tart fél 1-ig. Egy óra kábé. Elég hosszú. Prédikáció,
miegymás. Hogy nekem mit jelent? Hát figyelj… Elég unalmas, öltönybe vágod
magad, meleg van stb. Nem baj, utána jó az ebéd. De különben…”
A dolgozat
végén megjegyzés zárójelben: Képzelt
interjú egy pannonhalmi diákkal. Tehát ez a fiú nem azt írja le, amit ő
gondol, hanem azt, amit szerinte gondol (gondolhat) valaki diáktársai közül.
Lehet, hogy ő is így gondolja. Lehet, hogy rejtőzködni már megtanult. Lehet:
írónak készül, fantáziájának határait próbálgatja; repülni már tud, az
irányzékkal még baj van. Tizenhat éves.
„Diákkápolnánk
nem tartozik a megszokott felépítésű kápolnák közé. Magán viseli az iskola
szögletes, szigorú formáját, de az üveg oltárkép, a keresztút, a feszület szent
és békés hangulatot ad a fehér falaknak, a kápolna egyszerűségében rejlő
szépsége pedig sokunkat megragad. S ha a misére vagy elmélkedésre néha-néha be
is hallatszik egy-egy hangfoszlány a kollégium eleven és zajos életéből, a bent
ülő, imádkozó rádöbbenhet, hogy a kápolna nem elkülönít, hanem összeköt két
világot.”
Irigylésre
méltó, okos hétköznapi józanság. Még csak tizenhat éves, de már tudja: a világ
szögletes is, szép is, s az ember akkor boldogulhat, ha okosan együtt tud élni
a szögletekkel is, a szépséggel is.
„Egy hajó.
Csak most veszem észre. Ahol székek vannak, a fehér alapon, egy kis hajó
alaprajzára hasonlít. Az orrában pedig Krisztus navigálja kis hajóját. És mi is
itt ülünk a hajón, mármint ha leülünk a »padokra«. Elképzelem, ahogy a víz
hátán himbálódzom, és álomba ringatódom.”
Mégsem lusta
álmodozó ez a fiú. Talán hajókat fog tervezni, sokemeletes tengerjárókat vagy
múltat idéző, kétárbocos büszke fregattokat, vitorlásokat a Balatonon… Nem lesz
soha kapitány. De gyönyörű utazásokról fog álmodozni, örülni fog a reggelek
ízének, és mindig lesz társa, aki megfogja a kezét.
Most még nem
tudja. Most még csak hajónak képzeli a diákkápolnát, és pillantást sem vet a Keresztútra, képzeletben sem akar
találkozni az emberi szenvedéssel, csak a hajót látja, amelyet fényözönben
állva Jézus Krisztus navigál.
Magamban
gyönyörű utazást kívánok neki. Hogy mindig repüljön vele a hajó!
Állok a
monostor kapujában.
Az utolsó
dolgozatot olvasom.
„…hányszor
»ítél halálra és feszít keresztre az élet«, hányszor esünk el egyszer, kétszer,
sokszor keresztünk súlya alatt. Hányszor kényszerítenek minket, hogy
ugyanennyiszer felálljunk, és tovább folytassuk utunkat, és ugyanakkor hányszor
és hányszor sietnek segítségünkre a nagylelkű Simonok és Veronikák egy-egy
gesztussal, jó szóval, mosollyal. Egyszóval talán a mindennapok keresztútjainak
tudatosabb rálátására szólít bennünket a diákkápolna képsora.”
Vajon mi vár
erre a fiúra? Milyen élete, sorsa lesz? Ha elbukik, segíteni fogják? Ha elesik
mellette valaki, fölsegíti?
Állok a
kapuban.
Anzelm
megszorítja a kezem. Mosolyog. Jó utat!
A portásnő
mosolyog, a biztonsági őr biccent.
Kilépek a
kapun, ballagok a dombon lefelé. Táskámban papírlapok, tizenhat éves ifjú
emberek iskolai dolgozatai. Gondolatok a Keresztútról.
Kapus testvérem ajándéka. Hamuban sült pogácsa. Útravaló.
Szigethy Gábor