Tamás Ferenc

„Ettél citromalmát?”

Nemes Nagy Ágnes verséről

Istenről

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

 

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

 

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

 

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

 

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

 

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

 

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg

 

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

 

Egy szót se szóltam.

 

 

Egy régebbi (1993-as) tanulmányomban úgy vélekedtem, hogy Nemes Nagy Ágnes költészetében az 1967-es Napforduló kötet után nem tematizálódik többé az Isten-probléma. „Sem a vádban kitörő kétely – írtam –, sem az istenhit elvesztésének fájdalma, sem az Isten-keresés gyötrelme nem tárgya a továbbiakban e költészetnek. Nemes Nagy Ágnes az Ekhnáton-ciklus óta hallgat Istenről. Utolsó szavai erről a kérdésről, rejtőzködő áttételességgel, a fáraó szájából hangzottak el.”*

Tévedtem. Helyesebben: nem voltam pontos. Elkapkodtam a végső szentenciát. Nem tudtam, nem tudhattam ugyanis az Istenről című, a költő életében publikálatlan prózaversről, feltehetően egyik legutolsó költeményéről. Amellyel megtörte hallgatását, s amelyben a lehető legdirektebb módon újra megnyilatkozott az Isten-kérdésről. Nem maszkok mögül, hanem saját nevében szól, és hozzá, az Istenhez beszél e költeményben. És szigorúbban, végletesebben ítél, mint valaha. „Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség” – mondja. És aztán még ennél is keményebben, paradox csavarással: „Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.” Majd – sok más mellett – elhangzik a kérdés formájú, furcsa szemrehányás: „Ettél citromalmát?”

Engem talán ez a citromalma izgat leginkább. Megvallom, én nem ettem citromalmát, színét se láttam soha. Azt sem tudom, van-e még Magyarországon, van-e még valahol a világon. Jellemzőit is csak lexikonokból ismerem, mert e vers kedvéért utánanéztem. A citromalma egy letűnt világ tartozéka, mára s számomra csupán egy tárgyi valóságát vesztett szó, mondhatni: tiszta költészet. Éppen ezért és ezzel vonzza a figyelmet, elháríthatatlanul. Hogyan kerül annyi súlyos állítás, felkiáltás és kérdés után ide éppen a citromalma, ez a nagy, hosszúkás alakú, tömött húsú, télálló magyar almafajta?

De egyelőre hagyjuk a citromalmát. Van itt egyéb tisztázandó dolog, bőven. És egykori henyeségem jóváteendő, most aztán pontosnak kell lennem. Annál is inkább, mert Nemes Nagy Ágnes minden mozdulatával erre tanított, erre nevelt. A pontosság ethoszára.

Tehát: a költőnő az Ekhnáton-ciklus után sem hallgatott Istenről, de verse életében nem jelent meg. Amikor a vizsgált szöveg keletkezett, már régóta minden sorát boldogan kiadták a lapok. Ha nem került az olvasók elé ez a vers, ő nem akarta. Istent súlyosan elmarasztaló imájához nem kívánt közönséget. Kettesben (vagy egyedül!) kívánt maradni vitájában Istennel. Úgy ítélhette meg, hogy mindenki más illetéktelen itt, e legszemélyesebb, legfájdalmasabb, legsebzettebb területen; nincs itt helye sem az egyetértésnek, sem az elmarasztalásnak, sem annak, hogy súlyos szavait jó szándékú hívők megbocsássák neki.

A publikum számára tehát nem törte meg hallgatását. De – a szöveg a bizonyság rá – a halál előtt, még egyszer ki kellett mondania nyomasztó gondjait. Rögzítenie kellett álláspontját.

Ha naplójegyzetet írt volna az Isten-eszme elfogadhatatlanságáról, képtelenségéről, az is becses lenne a számunkra. De nem magánföljegyzést készített, hanem verset, költői szöveget. Költőként szólt tehát, és versét – noha megtehette volna – nem semmisítette meg. Számíthatott rá, hogy halála után előbb vagy utóbb megjelenik. Hogy része lesz a költői életműnek.

Az irodalom, a költészet nyilvános beszéd: befogadó nélkül értelmetlen, vagy talán nincs is. Az Istenről című vers természetesen az olvasóknak íródott: a költőnő nem kizárta, csupán késleltette a publikumot. Csak akkor engedte meghallgatnunk magányos imáját, amikor ő már eltávozott. Akkor azonban engedte. Vagyis hallgatott is az Istenről, beszélt is róla, egyszerre. Hogy is mondja az Ekhnáton-ciklusban? „Fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal.”

Mindez talán nem oktalan elmélkedés: Nemes Nagy egyik legfontosabb versszövegének léthelyzete leképezi azt a létállapotot, ami talán mindennél jobban izgatta, foglalkoztatta. Tudjuk jól, ez a „között”. Az a sáv, „hol a kristály már füstölög”.

A szöveg e paradox léthelyzete fejeződhet ki a vers zárásában: „Egy szót se szóltam.” Valóban: ha a költő a fiókjába süllyeszti kéziratát, azonos azzal, mintha meg se szólalt volna. Hiszen a költészet nyilvános terében nem jelentek meg új hang-, fény-, érzés- vagy gondolathullámok. A záró mondat erre (vagy erre is) utalhat, amikor lenullázza, visszaadja a hallgatásnak a szöveget. Annak a hallgatásnak, annak a magányos, néma gyötrődésnek, amelyből vétetett.

A szöveg persze elkészültétől posztumusz megjelenéséig is van, de csak mint palackba zárt üzenet, kibontatlan csomag. Annak, aki az efféle csomagot (vö. az Amerikai állomás című versével: „Fölemelem, magamhoz ölelem / sötét csomagját, amelyet / sosem fogok felbontani”), nos, aki ezt a csomagot majd egyszer fölbontja, nem árt előre tudnia, mit rejt a tárgy, amit a kezében tart. A költő nyilván őrá gondol, amikor gondosan felcímkézi hagyatékának ezt a darabját: „Istenről”, írja, majd katalogizáló kedvében ironikus pontoskodással hozzáteszi, definiálva a definiálhatatlant: „Hiánybetegségeink legnagyobbika”. Ugye, feltűnő a két cím eltávolító jellege? Az Istent megszólító, végig hozzá beszélő szöveg kínálkozó címe „Istennek” lenne, s nem „Istenről”. Az alcím pedig többes szám első személyű toldalékot tartalmaz, a szövegező nem csupán saját nevében, hanem – mondjuk így – egy csoportéban szól, és akár egy tévedhetetlen diagnoszta minősíti az Istent hiánybetegségnek, sőt a hiánybetegségek között is a legnagyobbnak. Az orvosi műszó telitalálat – Isten hiányzik,  és hiányába belebetegszünk –, ugyanakkor a Teremtőt így megnevezni ellenállhatatlanul mulatságos is a fogalmi távolság miatt, a fontoskodó-pontoskodó felsőfok pedig ironikus-önironikus fényt vet a megszólalóra magára is.

Nemes Nagy a címekkel eltávolítja magától a vallomásszerűen személyes szöveget, a zárlat gesztusával pedig mintegy föl is számolja, mintha figyelmeztetné olvasóját: nehogy magánérdekű panaszként merészelje fölfogni írását; a szöveg bonyolultabb, mint a könnyes megrendülésre hajlamos versfogyasztó gondolná.

Itt, a megrendülés szónál érdemes megállnunk egy percre. Nem azt állítom, hogy a megrendülés hibás olvasói reakció. Dehogy. Ez a szöveg megrendülésről beszél megrendítő módon. De, mint afféle igazi műalkotás, összetett, rétegzett, sokszínű és sokhangú. Hányféle hangütése van például!

Az ironikus-önironikus alcím után csöndesen dorgáló, egyetértésre játszó baráti-anyai oktatással indít: „Lásd be (…), így nem lehet.” Aztán szelíden megismétli, kibővítve a mondatot: „Így nem lehet teremteni.” Mintha azt mondaná: így nem lehet futballozni, leckét írni, barkácsolni. Aki ezt mondja, nyilván jobban tudja, hogyan lehet, hogyan kell jól tenni a dolgunk. Hogyan is kell teremteni. A beszédmódban, a beszédhelyzetben leheletnyi irónia-önirónia: az Istent tanítgatni mégiscsak szokatlan. De nincs harag, és nincs nagyképűség. Tűnődve beszélgetünk, bensőségesen, sugallja a szöveg.

Nagyképűség az lenne, ha megmondaná az Úrnak, hogyan lehet/kell teremteni. Tanácsot, receptet adni – ez nem vállalható. De az megmondható, miben van a hiba: „Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe…” Példák a hibára, aztán absztrakció: „Ez túl kevés, ez túl sok.” Aztán, mint egy jó tanár, egy absztrakciós szinttel még följebb lép, pontosan nevén nevezve a hiba fajtáját, forrását: „Ez mértéktévesztés, Uram.”

Jelen időben beszél. Mintha a tévedés belátása után kezdődhetne is a korrekció.

Az első bekezdésben egyetlen élesebb hang: tudatot adni „felfoghatatlan büntetés”. A későbbi drámai szemrehányások első jele.

A második bekezdés hangütése szinte könyörgő: „Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk?” Vagy csupán az érteni akaró csodálkozás hangját halljuk? A „gyerekjáték-koponya” és az „univerzum” szembeállítása nyilvánvaló példa a mértékproblémára. De nagy baj nincsen: ezt sugallja a kétszer is kimondott, játékos-gyerekes gyömöszöl szó. És ezt sugallja a második mondat egésze is: „Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?” Bohóság. De a dolog, bármily ésszerűtlen, működik. S akkor működhet a világegyetem fölfogására rendelt, koponyába zárt tudat is.

Ebben a bekezdésben a reménykedő beszélő a nála nagyobbhoz beszél. Épp fordítva, mint az elsőben.

A harmadik bekezdés egyetlen mondat csupán. Éles, metsző felcsattanás. Fölszegett fej. A kiszolgáltatott, meggyötört lény kirobbanó indulata, erkölcsi fölényének evidenciáját közlő tiltakozás. „Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.”

A mondatban ott visszhangzik Babits verse, az Ádáz kutyám: „…itt valaki hatalmas / gondol veled, büntet és irgalmaz, / gyötör olykor, simogat vagy játszik, / hol apádnak, hol kínzódnak látszik…”; „…aki velem játszik, / hol apámnak, hol kínzómnak látszik, / égi gazda, bosszú, megbocsátás, / s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!”

A Babits-versben a kirajzolt párhuzam reményt is ad. A kutyának mondott tanítást magának is címzi Babits beszélője: „Bölcs belátás, / bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.”

Nemes Nagynál viszont nincs bölcs belátás, nincs elfogadó gesztus: a gazda viselkedése mindenestül, teljességgel elfogadhatatlan.

Ennek az indulatkitörésnek magában a szövegben nincs előzménye, nincs indoka. Mint egy gejzír csap föl sisteregve.

A zárást leszámítva ez az egyetlen egyes szám első személyben fogalmazott mondat. Nem sokakra, mindnyájunkra, az emberre vonatkozó, filozofikus természetű megállapítás, hanem a személyes érintettség jajszava. Hogy bánhatsz így velem, velem!? – kiáltja.

Eztán jön a higgadt szentencia Isten erkölcsi abszurdjáról. Majd a paradox aforizma: Isten mint istenkáromlás. Fekete szellemesség, kínban fogant fölismerés, az Istentől elhagyottság, a hitétől, reményétől, bizalmától megfosztott, szenvedő ember szava. Aki a világot csak iszonyúnak, következésképpen a teremtő Istent istentelennek, az istenfogalom megcsúfolójának látja.

Innen nézve mindaz, ami szép és vonzó, nem érték, nem a mégis lehetőségét hordozó tapasztalat, hanem csupán „édes lépvessző”, csapdába tett „csalogató”. A felhő, a hála, az aranyfejű akác, a létezés „vékony, zöldes, édes-édes íze”. Három csendes, szemrehányó mondat a lázongáson és a kétségbeesésen túlról, három mondat, amely a valami helyett a semmit kívánja, de csupa fájdalommal, éppen az élet iránti ellenállhatatlan vonzódás miatt: „Legalább ne tettél volna…”, „Ne csináltál volna…”, „Ne ismernénk…” S a mondatsor végén egy sóhajtás: „Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!”

A hatodik bekezdés hat kérdő formájú felkiáltó mondata a testi, lelki és erkölcsi szenvedés elemeinek izgatott előszámlálása. „Tudod te”, „Tudod te”, „Tudod te”? – csattannak a kérdések, amelyek az abszolútum fogyatékosságát kiáltják világgá. Az alig rejtett állítás szerint az Isten nem ismerheti az ember fájdalmát, azt, amit ő szabadított rá, az Isten e tekintetben, e tapasztalatok hiánya miatt kisebb, mérhetetlenül kisebb, mint teremtménye, tudatlan és érzéketlen. Ez a szövegtömb magyarázza a „kutyás” bekezdést és a rákövetkezőt.

A hetedik és a nyolcadik bekezdés kérdései a hatodikéit folytatják, ezek is Isten tapasztalatainak hiányait listázzák. De immár nem a szenvedés képeit, hanem a törékeny, esendő ember kicsiny, jelentéktelen tapasztalatait sorolják. „Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra (…)?” Mintha azt kérdezné: miért nem élted meg, amit én, miért nem vagy olyan, ugyanolyan, mint én?

Ezt elvárni, ezt számon kérni mégiscsak túlzás. Még akkor is, ha e kérdések már nem csattannak, hanem szelíd izgalommal sorakoznak, tónusukban a második bekezdés kérdéseire rímelve. Akkor is túlzás ez, mértéktévesztés, bizony.

Csakhogy az a szépséges és ízletes citromalma, ez a mára eltűnt gyümölcs titokzatos, figyelmeztető jelként segítségünkre siet. Jelzi, hogy meg kell értenünk valami fontosat. És már jön is a többi, beszédesebb motívum: a körző, a körömmel fába vésett krikszkrakszok, a tapintás örömének érzékeltetése. A gyerekkort idézik ezek a motívumok, hasonlóan a második rész „gyerekjáték-koponyánk” és „gyömöszöl” szavaihoz. Megvilágosodik immár, hogy a teljes azonosságra irányuló vágy gyermeki attitűd megnyilvánulása.

A beszélő aktuális, felnőtt léthelyzetét ábrázoló mozzanatok, a vércukorszint süllyedése, a leukoplákia foltjának növekedése, a betegségtől való félelem, a testi kín, a tündöklő gyilkos, a világ gyalázatossága után felidéződik a gyerekkor, a világ iránti bizalom korszaka. Amely, sejthetően, az Isten iránti bizalom korszaka is.

Nemes Nagy nem akar nosztalgiázni, nem akar a gyerekkorról ódázni, nem akar közhelyes vallomást tenni a hajdan megvolt, mára elveszett harmóniáról. Épp csak belebotlik néhány emlékébe, belebotlik egy citromalmába, egy hámló platánba. És ettől eltűnik az a rettenetes metafizikai gyötrelem, ami ezt a sebzett, ezt a bátor, ezt a kíméletlen szöveget átjárta. Föl lehet nézni az égre, észre lehet venni, hogy „megy odafönt, megy-megy a délután”. A gyerekkor hatalmas, nyugodt léptű délutánja, a nagy, időtlen idő, a természet biztonságos rendje, örök ritmusa. Észre lehet venni, észre tudja venni, hogy neki, a beszélőnek még most is van odaföntje. Ez, kételyeken és tagadásokon túl, varázslatosan és mégis evidens módon megmaradt.

A békekötés gesztusa talán az Istenhez intézett utolsó két kérdés: „Van odafönted? Van neked fölötted?” Mert mintha a kérdésben megbújó lehetőség révén megkínálná a leváltott Istent a magassággal, a szakrális tágassággal, egy isteni attribútummal. Annyi negatívum után egy pozitív képzet: lehetséges, hogy az Istennek is van odaföntje. Per analogiam: ahogy nekünk van, mert bennünk van lelkiismeret, erkölcsi tudat. S ha van odaföntje, akkor mégis ő az igazi, az igaz Isten. A gyermekien kedves, naiv, nyelvében is a gyermeki hapax legomenonokat idéző kérdések mintegy visszasegítik az Istent a numinózus világába.

Az Istenről beszélni, bármit mondani róla, a kiismerhetetlenről, a nem emberi fogalmak szerintiről, végtelenül kockázatos. Ennek jelzése is lehet a záró sor: „Egy szót se szóltam.”

Hosszan lehetne sorolni, mi minden hiányzik Nemes Nagy Ágnes vallásos versének világképéből, illetve a versben imádkozó ember magatartásából. Nyoma sincs benne a jézusi tanúságtételnek a szerető Atyáról, nincs benne a krisztusi megváltás hite, nincs benne imádat, csodálat, köszönés, könyörgés. Túlbuzgó teológusok talán meg is rónák ezért, keresztényietlennek nevezve a költeményt és íróját. De ez legyen az ő gondjuk.

Mi, versolvasók, hívők és hitetlenek, csalódottak és keresők, akik helyett is beszél a költő a lezáratlan és lezárhatatlan Isten-kérdésről és Isten-hiányról, nézzük máshonnan ezt a költeményt. Két másik vers felkínálta perspektívából.

Az egyik a költőnő Kiáltva című alkotása:

 

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,
Csak nincs kivel szót váltanom.
S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,
Hogy legalább imádkozom.

 

A másik vers Babitsé. Az elbocsátott vad című:

 

Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,

elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

(…)
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra – de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

(…)
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

 

S most kezdődhet elölről a gondolkodás.

 

 

 

Elhangzott a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Nemes Nagy Ágnes-emlékülésén, 2000. január 20-án.

 

*A szakralitás-élmény Nemes Nagy Ágnes költészetében. Pannonhalmi Szemle, 1993/4. Újraközölve: Erkölcs és rémület között. In memoriam Nemes Nagy Ágnes. Szerk.: Domokos Mátyás és Lengyel Balázs. Nap Kiadó, Budapest, 1996., 19992.