Brasnyó István

Apáca-üveghang

A papa – megkopott vén pusztai túzok –
befészkelte magát hozzánk a tizedik emeletre
korábban talán nem is hált ilyen magasan
sem Angliában sem másutt ahol élt
(lévén földszintes és terebélyes világ lakója)
majd egy napon kerek betűkkel nekilátott írni
éreztem ahogy kihívóan írni kezd
vaskos helyesírási hibákkal teli szövegeket
érzelgős tavaszi dalokat valamiféle elmúlásról
amely itt settenkedik a nyomunkban
öreg szerelmekről meg egyéb ijesztő dolgokról
fokról fokra mindinkább beleélte magát a semmibe
elírta előlem minden leendő soromat
legalábbis kísérletet tett rá elszántan igyekezett
megbokrosodott vagy megtáltosodott mondandóimat sorra
ahogy elszívta a levegőt amelyet laktam
lassanként kilakoltatott elképzeléseimből
bevette magát ekként megüresedett helyemre
éjjel-nappal erején felül üzemelt
nyugodtan gondolhattam hogy vége a tudományomnak
más fogja ím megírni helyettem amit én annak idején
váltig adománynak véltem
egykettőre jogutóddá vedlek a saját szememben
munkáimon világosan érezhető lesz az idegenkezűség
énem látszólagos lesz merő látszat átmenet
egy régi valós és egy újabb keletű valótlan között
a kiszámíthatatlanság túlsó és a beszámíthatatlanság
innenső oldalán – ezentúl kettősség lesz jellemző
rám akár a kétszólamú emlékezés
és valósággal belep a némaság –
ám mielőtt rögzülhetett volna e félreértés
váratlanul kezdetét vette a tavaszi bombázás:
egyszeriben célpontjául szolgálva az évezred
utolsó nagy légiháborújának
ráébredtem hogy én leszek a túlélő
ennyi háborút már képtelen lesz abszorbeálni
– az évszázad valamennyi háborúját –
mintha az óceán szívdobbanásait hallgatná
(a szívdobbanások visszhangját)
lovának patadobaját a világháborúból
kivont szablyájának süvítését
amikor a könnyűlovasság utolszor rohamra indult
ám mintha szirénaszóval lefújnák a rohamot
és nincs több szöveg vége a történetnek
valamennyit megmentettem mondataimból
kizárólag a magam számára
papok daloltak a temetésén a szeles temetőben
meg apáca üveghangon
vagy csupán a szél hárfáján játszott
még csak a bombázások harmadik napja volt
még oly távolinak tűnt az alkonyat
körben öreg katonaviselt rokonok
és a fiatalok is valahogy mind megöregedve
túl heves szélfúvás minduntalan
mint egy vágtatás mely nem veszít iramából
a lengő bokrok közt az Apokalipszis
négy frissen feltámadt lovasával

Honi ősz

Az ősz nem valamelyik istenhegyi kertre szakadt rá
fölkavarva szunnyadó emóciókat keltve elvont vágyakozást
megszorítva a feketerigók torkát és
hajnalra beléjük fojtva a maradék hangot

Hanem most itt helyben lett hirtelen ősz
rajtaütésszerűen és kíméletlenül akárcsak egy légiriadó
éppen olyan amilyenekről versekben írtak azelőtt
dagályos és metsző északnyugati széllel amitől
huzat támad a szobákban majd utána boszorkányhangon süvít
és a korai este akár a fenyegető végtelen áramszünetek
az ablakokon belül fagyos fűtőtestek fehéren világító
túlvilági bordái az elfogyott holdvilágon

Máris a végtelen téli vacogás kísért
előrevetik hószín árnyukat a hírhedt hosszú téli esték
mint az ostromlott városokban ahol a lakosság
patkányokra vadászik
vagy csatakosan sorban áll ott ahol valamit épp osztanak

Apró gyermekek elkékült körme és a fogak
vacogása mintha a végítélet közelségére utalna
az égből valami tapinthatatlan permet szitál
nagy nyugodt városok némán hamarosan az utolsókat rúgják
nincs őszi vonatfütty a levegőben és semmi romantika
a vonatok a végállomáson megállnak
a számítógépek pedig a kollapszus határán haldokolnak